A waráng királyfiban egy második Hannibál veszett el. Mint az a púni
hadvezér leleményes a tervezetben, gyors a kivitelben, a lehetetlenségek
megoldásában szerencsés.
Miután a bevehetetlen mosszori várat, melyet a bosznyák király összes
seregei hasztalan ostromoltak az elmult években, ravasz csel által
elfoglalta, s a nemzetén ejtett gyalázatot megboszulta, nem kapta el a
diadal mámora. Jól tudta, hogy minő tüzet rakott. El nem olthatja azt; –
tehát szítania kell.
Rögtön a vár felgyujtása és az álomitaltól elkábult bogumil harczosok
legyilkolása után elfuthatott volna bajtársaival együtt, a rabszolgákat
is hagyhatta volna szétszaladni, még akkor senki sem gátolta. – De hová
futni? – Haza, a maga nemzetéhez, a warángok közé? A felszabadított
rabszolgák oda nem fogják követni, hogy újra rabszolgák legyenek s még
büntetést is kapjanak régi uraiktól, a kiknek nyájait elhajtották s
elvált feleségeiket elvették. – De a waráng fiuknak sem lesz tanácsos a
saját városuk piaczán most megjelenni, mert az valóságos lázadás volt a
waráng király ellen, a mit most elkövettek. Megrohanni egy szomszéd
nemzet várát; azt elpusztítani, vérfürdőt csinálni benne, teljes béke
idején, a Jehova parancsa ellen, a római pápa, és a magyar király és a
raguzai köztársaság tilalmával daczolva. E miatt Dávid király minden
bizonynyal le fogja üttetni a hőstett elkövetőinek a fejét, legutoljára
hagyva a saját édes fiáét; vagy pedig ellenkező esetben, ha pártul fogja
a mosszori hős fiakat, akkor háborúba keveri a waráng nemzetet a
bogumilokon kívül még Raguzával és a bosznyák királylyal is, s abban az
ő megfogyott nemzetének el kell pusztulni.
Tehát haza még most nem mehet. De itt sem maradhat. Tvartimir knéznek,
ha a vazalljait összehivja, egész hadserege van, s annak ő ezzel a
rabszolgahaddal, a rommá lett várfalak közt ellent nem állhat.
Vagy engedje magát egyik völgyből a másikba üldöztetni, mint a futó
vadat, mint a kóbor zsiványt?
Messzelátó terveket főztek ők ki frater Aktæonnal a remetebarlangban.
Az a sziklaoduba száműzött asceta onnan a vizipatkányoktól látogatott
nyirkos barlangjából olyan vakmerő álmokat virrasztott meg élő
valósággá, a minők ha sikerülnek, az egész világot megfordítják
sarkaiban, új szenteket adnak az égnek és a földnek; megváltoztatják a
társadalom alakját, az erkölcsöket, a jó és a rossz közötti külömbség
fogalmait, helyet cseréltetnek a fejek díszeivel, a hármas tiarát
felváltja az «arany lánna», – tollkoszorút a főkötő, s a szarvakat a
cserfüzér.
*
_Kritikus._ Ezt értse meg ember kommentár nélkül!
_Szerző._ Majd kiderül ez mind a vallatásnál.
*
A mosszori vár elpusztítása csak az első feladat volt. Elrontani a
félelmes fészkét a patarénoknak, a kik a nagy tervnek leginkább utjában
álltak, másvilágra küldeni a kolostorba zárt menyasszony eljegyzett
vőlegényét, a kinek a jogáért Milenkát fegyelemben tarták; de ezen túl
kezdődött még az igazi merénylet. Azok a vakmerő fiuk, a kik azt így
merték elkezdeni, merik azt folytatni is majd a végső csapásig.
Kijönni a mosszori várból és hová menni? Ez volt a második ugrás.
A Bludár egy olyanforma erejű folyó, mint Magyarországon a Sajó,
Tirolban az Inn. A mosszori völgyben három öles magasból szakad alá,
szédítő meredek sziklafal aljából, száz lépéssel a vízesés alatt rögtön
megcsendesül a rohama; mert a sziklameder fölfelé emelkedik, itt egy
részét gátak közé szorítják, s zsilipekkel mérsékelve bocsátják a
malmok, kallók kerekeire. A folyvást emelkedő meder mindig odább
kényszeríti a folyamot tóvá gyülni, mely az egész völgyet átfogja; ezen
alul aztán, közel tolt sziklakoloncz között, nyilsebesen vágtat a folyam
alá, egy ujabb zuhatagot képezve, s onnan aztán folyvást haránt hanyatló
mederben csattogva vágtat alá, félkörben körülkerítve az aranytermő
hegyet, s a félkör átelleni oldalán éles padmalylyal mosva alá a
sziklafalat; míg végre, alig ezer lépésnyire a kiömlése helyétől ismét
berohan egy barlangba, mely folytonos mennydörgést bömböl vissza az örök
zuhatagtól.
Hová lesz azután a Bludár folyam?
Frater Aktæon ezeket mondá Solomnak:
«A Bludár nem vész el a kősziklák ismeretlen mélységeiben; hanem utat
tör magának a tengerhez. A hol ismét napfényre jön, távol, más hegyláncz
völgyszakadékában, ott már más neve van. Bizonyosan tudom, hogy a Branta
folyam azonos a Bludár folyammal. Gyakran találnak a brantavölgyi
aranymosók egy-egy különös alakú merítő száphoz hasonló falapátot, a mit
a Branta hozott le magával. Az ilyen lapátokat csak az aranybányák
érczzuzóiban használják. Az tehát kétségtelen, hogy a két folyam egy,
csak a neve lesz más. Azonban a Branta mégis kisebb, mint a Bludár.
Ennek megint az a megoldása, hogy a folyam valamely barlangi tóban
kétfelé szakad, s a kisebb ága valahol másutt tör magának folyosót egy
más völgy felé. Ez az én patakom itt. Nem rég egy nehéz sulykot találtam
a patakban, a minőt a czölöpök beveréséhez használnak, a nyelébe
billoggal volt beleégetve a mosszori knéznek a czimere, egy keresztbe
fektetett kard és kalapács. Ez is onnan jött hát. – A folyam nagyobb
része a brantavölgyi szikla-amphitheatrumból tör elő. Az is egy olyan
félkerek, bezárt völgy, mint a mosszori vár völgye. A külömbség csak az,
hogy a Branta kitör a völgyből s a három tüzes szentek kolostora mellett
elzuhogva, alá omlik a völgybe. Az a kolostor tehát semmi oldalról meg
nem támadható, egyedül a Branta folyam szádán keresztül. Ezzel szemben
van a sziklaablak, melynek üregéből a kisebbik anyád, Bravalla őrjöngő
üvöltése verseng a habok csattogásával. Most csak egy olyan ember kell,
a ki a lehetetlenséget kineveti.
– Az vagyok én, monda Solom. Bizd rám a többit.
S azzal neki indult a «lehetetlenség» legyőzésének, mint a mesék
sárkányölő vitéze. Igazi «Hüvelyk-Palkó».
Mikor a Tvartimir csapatja megjelent a vár előtt, már akkor nem volt más
választásuk a várat elfoglalt lázadóknak és a warángoknak, mint életre
halálra védelmezni magukat. Az első rohamot a kétségbeesés
erőfeszítésével visszaverték.
Ez első diadal után azonban megmondá a királyfi társainak, hogy tovább
itt nem védelmezhetik magukat; gondoskodniok kell az elmenekülésről.
Tanácsot tartott, s abba meghívta a felszabadult rabszolgák
legvénebbjeit, s mint okos vezető, először az alsóbbaknak engedte
magukat kibeszélni, nem futott előre a maga tervével, hadd jöjjön elő
kiki a maga bölcsességével.
A legöregebb bányász azt ajánlotta, hogy követet kell küldeni a knézhez
és tudatni vele, hogy az asszonyok, leányok, gyermekek életben
hagyatnak, ha a knéz a várbelieknek szabad elvonulást enged s hitével
fogadja, hogy nem üt rájuk, akkor ezt a népet élve megkaphatja; ha
ellenben nem áll rá az alkura, akkor itt a szeme láttára fogjuk az
asszonynépet, a gyermekekkel együtt, a bástyafalakról aláhajigálni.
Ezért volt nagyon üdvösséges, hogy a királyfi nem engedte a nagy
vérengzés alatt az ártatlan asszony, gyereknépet leöletni, hanem maga
bezárta őket a földalatti raktárakba.
– Úgy beszéltél, a hogy vén rabszolgához illik, monda neki Solom. Én
azonban nem tudom könyörgésre összetenni a két kezemet, a mikor az
egyikben kard van. S inkább bizom a pajzsomban, mint a bogumilok
fogadásában. Ezek Istentagadók, se Istent, se bálványt nem tisztelnek.
Esküvésüket kijátszszák. Nemde nem igérte-e meg nekem esküszóval a
Verblud, hogy semmi porczikámat sem hagyja megsérteni, levágni? Aztán
bele akart mártatni a forró szurokba. Ezzel az esküje nem lett volna
megszegve, mert egy darabban maradok. – És aztán – én nem akarom a
bogumiloknak sem az asszonyaikat, sem a gyermekeiket visszaadni.
– Hát mire akarod őket tartogatni?
– Azt is tudom.
– Tehát akkor törjünk ki egy éjjel zárt csapatban, mondá a waráng fiuk
legidősebbike. Középre fogjuk a magunk asszonyait, s keresztül rontunk a
megszálló ellenségen.
– Rossz tanács, felelt rá Solom. Nem hallgattatok-e rá, hogy odalenn az
erdőben folyvást fürészelés nesze hangzik. Itt úgy szokták a várból
kirohanó ellenséget fogadni. Az erdőben átfürészelik a szálfákat, s
mikor a mi csapatunk az erdő közepén lesz, egyszerre ránk döntik az
erdőt. Beszélt nekem ilyen dolgot az apám. Mikor a tengeren túl
harczoltak a görög császár zsoldjában, a ravasz szeldzsukok így
rontották meg a warángokat; ha akkor annyian ott nem vesznek a rájuk
dűlt erdő alatt, most nem laknánk mi itten.
Átlátták, hogy bizonyára erdő ellen nem lehet harczolni, ha az is
beleártja magát a csatába.
– No hát mit tudsz te?
– Elmenekülünk a Bludáron.
– A Bludáron! Szörnyedt fel e szóra apraja nagyja a volt rabszolgáknak.
Nem azon! Az a poklokba visz alá. Soha ember, a ki annak az utján
elmegy, a napvilágot többet meg nem látja.
– S én azt mondom nektek, hogy a Bludár nem megy a poklok mélységébe; se
a föld alatt nem vész el, hanem előtör egy más völgyben, a hol boldogabb
világ van: jobb emberek laknak. Ezt nekem egy szent ember mondta el.
– Ha szent volt, bizonyosan igazat mondott; erősíté az öreg rabszolga.
De gondold meg vezér, hogy a Bludár itt a szabadban is hogy végzi
folyását. Egy helyen megáll: az ember azt hinné róla, hogy valami sima
tó az, pedig dehogy az, csak tükre sima, alul orsómódra csavargó örvény
az, melybe ha valami beleesik, mint a csiga úgy sodorja alá, s a fenekét
nem találni sehol, majd megint neki lódul, s akkorát esik, mint egy
torony. Bizonyosan a föld alatt is ilyen utat követ. Ki merne erre
tutajjal rászállni? S ha volna is belőle kijárás, más ország-világban:
annyi sok nép mivel élne odáig? A hegy nem terem kenyeret, csak követ.
– No hát majd lemegy valaki közülünk hirmondónak a Bludár barlangjába s
az elmondja, hogy mit látott, mit tapasztalt. Mondá Solom.
– De hogy jön az vissza? Még a pisztráng sem tud a zuhatag ellenében
felfelé úszni, nem hogy ember tudna.
– Hát én megmutatom, hogy tudok. Ki jön velem segítő uti társnak?
Erre a szóra mind elhuzódtak mellőle. Még a rabszolgák vénje sem
tartotta magát eléggé vénnek erre a vállalkozásra.
– Inkább a knéz huzasson karóba, úgy haljak meg, mint hogy a sárkány
barlangjába leszálljak. A vasorrú bába lakik ott a két leányával, a
kiket vaslovakká változtat.
Senki sem akart társul menni vele.
Solom a háta mögé nézett. Ott kuporgott becsülettudó némaságban az ő
esküdt hitestársa, Darinka a rabnő.
– Te csak eljösz velem?
Darinka felugrott erre a kérdésre s odaborult a királyfi vállára.
– Bizony veled megyek én, ha a vizi hüvelvényekkel kell is viaskodni.
– No hát kisérőm már van, a kitől izenetet küldjek vissza. Halljátok meg
a módját. Egy tutajt készítünk négy darab fenyőgerendából; két vaskarika
lesz a végében, a mikben meg lehet fogózni. Ezt hozzá kötjük egy hosszú
kötélhez: annak az egyik végét megerősítjük a parton a czölöpzethez.
Viszünk magunkkal egy kecsketömlő borsót; annak nem árt, ha megázik:
abból táplálkozunk. Azután szurokfenyő hasábokat, a mikből fáklyákat
hasogatunk, hogy a sötétben világunk legyen. Ti idekünn a kötelet
bocsátjátok, a míg mi a tutajjal elérjük a barlang szádát, akkor hurkot
vettek rá s nem eresztitek odább. Mikor aztán egyikünk vissza akar
jönni, azon a megfeszült kötélen víz ellenében is szépen felkapaszkodik
a parton állók segítségével.
– Hát aztán ha a tutajt elhagyod, hová fordulsz? kérdé az öreg.
– Az az én eszem dolga. Láttam én már több olyan barlangot, a min
keresztül folyik valami víz. A folyam mély medret mosott abban s nem
tölti meg a padmalyáig. Aztán vannak keményebb kövek, a miket nem tudott
kimosni, azok kimerednek belőle, partokat, hidakat, gázlókat talál az
ember. Bocsássatok utánuk egész szál deszkákat, azok majd fennakadnak a
sziklák közt; s azokat mi kifogjuk, magunkkal viszszük. A hol a folyam
zuhataggá törik, ott áthidaljuk a deszkákkal, úgy kerüljük meg a
veszedelmes helyet. És azután, ha egyszer egy olyan helyre találok a
barlangban, mely elárulja, hogy ott már jártak valaha emberek hajdani
időkben, ott én hátramaradok s a Darinkát vissza küldöm a tudósítással.
Ha a régi emberek járni-kelni tudtak a föld alatt, akkor mi is tudunk.
Ez a biztatás egészen felmelegíté a rémülettől elhült sziveket.
Mindenki emlékezett rá, hogy hallotta valaha hirét nagyapáitól
kőfejszékkel harczoló embereknek, a kik barlangokban laktak.
– Az alatt ti készüljetek el a vándorútra, a mi meglehet, hogy soká fog
tartani. A mi gabonát, hüvelyest kaptok, mind bőrtömlőkbe tegyétek,
ökrök, birkák húsát füstöljétek. Ha mind ez elfogy, még akkor sem vész a
nép éhen. Tudjátok, hogy a Bludár tömérdek pisztrángot, potykát hord
magával, a csendes tavaiban teknősbékák tanyáznak. Ezeket odalenn is
megtaláljuk; mert hiszen ide is kész felnőtt nagyságban kerülnek a
sziklából kiömlő vizzel együtt. A Bludár maga eltart bennünket, ha
minden egyéb kárba vész is. Mindent azonban, a mi csak fából van, a
bányákban, kallókban, malomban, még a czölöpöket is vágjátok ki s
ereszszétek el a viznek. A gerendák meg fognak torlódni egy-egy szükebb
sziklatorkolatnál, s ott megtaláljuk őket. Majd hasznát veszszük. Azután
készítsetek apró tutajokat, a melyek csupán két-három, legfeljebb négy
ember számára valók, hogy azokon fekve is elférjenek, ha meredeken rohan
alá a víz, vagy alacsony padmaly alatt tör keresztül. Kötél legyen elég,
a mivel egyik tutaj a másikhoz legyen fűzve kellő távolságban, hogy
egymáson segíthessetek. Aztán a mi aranyat, ezüstöt zsákmányoltunk, azt
öntsétek meg, s formáljatok belőlük karpereczeket az asszonyok és
leányok számára; a férfiaknak pedig készítsenek sárgaréz kösöntyüket,
hogy mikor egy új országban ismét megjelenünk, lássa az idegen nép, hogy
szabad emberek vagyunk és nem üzött szökevények.
Ez az utolsó szó adta meg az igazi lelkesedést. Karpereczet viselhetni a
csuklókon, a hogy szabad emberek szokták. A rabszolga a nyakán viseli az
örvöt. Egy ilyen czifra bohósággal rá lehetett őket venni, hogy úgy
viseljék magukat, mint nemes emberek: kövessék a fejedelmüket hiven s ne
féljenek se földi ellenségtől, se földalatti rémektől.
– Oszd ki parancsaidat. Vezess, a hová akarsz.
Solom legelőször is csapatokra osztá az embereit: a bányászokat, a
kohómunkásokat, az érczzuzókat külön csapatokba. Mindegyiknek más-más
feladat jutott. A bányákból minden czölöpzetet kihordani, az épületeket
szétszedni, tutajokat elkészíteni; mások dolga volt fegyvert kovácsolni,
faltörő eszközöket készíteni, aranyat, ezüstöt, rezet megönteni,
köteleket fonni, lánczokat egybe forrasztani. Még az asszonyoknak is
akadt dolga: az eleség elkészítése az ő feladatuk volt. Solom
kiszámította, hogy meddig kell az élelmi szereknek kitartani.
«Ma Boxiohu ünnepe van: a páska ünnepére el kell jutnunk a földalatti
uton abba a másik völgybe, a hol új világ van. Lehet, hogy hamarább is
oda érünk; de akkor is várnunk kell és meghuznunk magunkat a földalatti
rejtekünkben, a míg az ünnepnap el nem érkezik. Így igértem meg annak a
szent embernek.»
A rabszolgák vénje a fejét rázta erre, öreg volt. Több esze volt, mint a
gyerekeknek szokott lenni. Másként nem is hitták, mint a «nagyfejű».
Hiszen neveik nincsenek a rabszolgáknak: azokat csak úgy szólítják, hogy
«te ripacsos, te csámpás, te kancsi, te finta, te suta!» de asszonyaik
neve, a míg fiatalok: «te kis szuka!» ha megvénültek: «te vén banya!»
Tehát a «nagyfejű» ezzel a bölcs észrevétellel akasztá meg a Solom
királyfit.
– Az ám, uram. De hogy tudod te meg oda lenn a föld alatt, hogy hány nap
mulik el fölötted? Nem virrad ám ott meg soha. Nincs ottan toronyőr, a
ki elkiáltsa magát: «hajnal van, szép piros hajnal!»
Csak nevetett erre a királyfi.
– De van ám olyan őr, a ki az éjszakát megjelenti: «éjjel van, szép
sötét éjjel!» ott vannak a denevérek. Ott lóggnak egész raj számra,
lábaikkal egymásba fogózva a barlang padmalyán, a míg a nappal tart s
mikor jön az éjszaka, akkor felbomlanak, kirepülnek a szabadba. Nekik
akkor áll a világ. A sötét éj az ő pártfogójuk. És a mint a hajnal első
kaczagása feltünik az ég alján, jönnek nagy visitozva vissza a
földalatti sötétségbe: «jön a fény! a csunya, rút napvilág!» Ezek
lesznek a mi napszámlálóink.
A «nagyfejű» csak elbámult ennek a fiatal legénykének a bölcseségén.
Bizonyosan lidércze van ennek!
Azonnal hozzáfogtak hát a munkához. Fenn a még folyvást égő várban csak
a waráng fiuk maradtak, őrködni, hogy a megszálló ellenség alattomos
rohammal el ne foglalja a bástyákat. Nehányan közülök éjente kilopóztak
az ellenséget kikémlelni. Úgy tudtak hasmánt csuszva előre hatolni, mint
a gyík. Azzal a hirrel tértek vissza, hogy az ellenség a tulsó völgyben
táboroz s nem készül az egyszer megkeserült roham megújításához.
Lehetett odalenn folytatni a menekülési előkészületeket.
Solom királyfi azonban, a mint a dolgozó csapatoknak a saját vezéreik
által kiosztá a munkát, a maga eszével összekötözte erős fűzfagúzszsal a
négy rövid fenyőgerendát, melylyel a barlang szádáig le kellett
ereszkedni. Nem vitt magával más uti társat, mint a Darinkát. Nem tudom,
a mai világban melyik menyasszony állna rá az ilyen nászutazásra, ha a
vőlegénye hivná.
A tutaj a vizen hánykódott már. Oda volt a hátuljára kötözve a
kecskebőr-tömlő a borsóval, sok napra való élés. Azonkívül még
szurokfenyő hasábokat vittek magokkal. Két szekercze és két vashegyű
rúd, a tulsó végén keskeny lapátvéggel volt az uti készülékük, amaz az
övbe dugva, ez a kézben. Minden öltözetük egy czombtakaró bőrkötény.
Solom elébb megmérte a barlang távolságát az érczzuzó gátjától, a honnan
el kellett indulniok. Kitalálta ő a mérnöki tudományt is furfangos
eszével. Hosszú fonalat kötött egy nyil vesszejére, s ezt ellőtte a
barlang nyilásáig. Akkor aztán a fonállal visszahúzta a nyilat, s
megmérte singgel a fonalat. Épen ilyen hosszú kötélre lesz szükség, a
mely a tutajt a folyam beömléséig ereszti; azt a kötelet az érczzuzó
kelepének a korongjához kötötték, a mely aztán egészen a folyam
sebessége szerint gombolyítja azt le a tutaj után.
A vakmerőknek nem kellett még elbúcsuzniok társaiktól, hisz még a
visszatérésre van mód a kifeszült kötélen, mely a tutajt tartja. Mostani
merész leszállásuk az ismeretlen világba csak arra való, hogy hirt
adhassanak az ittmaradtaknak a felől, hogy a folyamásta labyrinth mentén
lehet-e emberjárható utat találni? Hátha korábbi ottlakóknak is akadnak
még valami emlékére?
Solom és Darinka rászálltak a keskeny tutajra.
– Te állj az elejére, monda Solom a másik gyermeknek, a csáklyával
igazíts, ha sziklának futunk, én kormányozok.
S azzal neki ereszték a gyarló járművet az árnak.
A Bludár harsogva, csattogva zuhogott alá a sziklapadok lépcsőin, s
tajtékzó hullámgerinczeket vetett, a hol magasabb csompók állták utját,
egy-egy kimeredő kőszörnyeteg hátán kétfelé szakadt, s aztán a
túloldalon ismét egymásba omolva a két ág, mély forgatagot képzett, az a
kis forgácsszilánk ott a középen azzal a két emberalakú hangyával csupa
játékszer volt halhatatlan istenségek egyikének.
Egy kanyarodónál hirtelen ledobta a hátáról a felzökkenő tutaj a
Darinkát. Hanem a Solom gyors kézzel kapta el a víz alá merült gyermek
kontyát s egy lökéssel visszadobta a tutajra, mint egy macskát.
– Egészségedre, parányim! szólt a prüszkölőnek nevetve. Ez is megvolt.
Többször is lesz ez így.
Ő maga már bele volt tanulva ebbe a játékba. Az ő hegyeiknek is voltak
rohanó folyamaik. Hányszor megjárta ő azokat, az anyja sütő teknőjében,
a mit hazulról ellopott. Csakhogy ő már úgy úszott a víz alatt, mint a
vidra. A waráng fiukat már a születésük órájában beledobják a hideg
vízbe, s ki kell nekik belőle kapaszkodni, mint a kis kutyának, s a
melyik két esztendős korában nem tudja felhozni a folyam fenekéről a
beledobott kis pénzt, abból nem lesz megélni való ember.
Aztán nevettek mind a ketten ezen a kis kalandon. Azontúl Darinka jobban
vigyázott magára.
A kötél hosszabbra volt mérve, mint a folyam útja a kallótól a
földalatti torkolásig, a tutaj a két utazójával eltünt a sziklaüreg
sötétjében az utána néző bajtársak elől s azután nemsokára megfeszült a
kötél, mely visszatartá: azok ott vagy kikötöttek, vagy leestek a
mélységbe.
Csak a kívülről betekintőnek sötét az a barlang, a ki benne van,
égszinkéknek látja azt, minő a nápolyi kék grotta, s a folyam megtörő
cseppjei olyanok, mintha kék tűz szórná szerte a szikráit.
A beszakadásnál meredek zuhatagot képez a folyam; ott tehát a tutajt
magára kell hagyni, hadd tánczoljon alá, Solom és Darinka kiugrottak egy
sziklára.
Az a szikla egy rengeteg nagy bazalt koloncz volt, mely a barlang
bejárata előtt keresztben feküdt.
Solom figyelve nézett körül. Éles szemmel, éles észszel rögtön
fölfedezett valamit, a mi biztató tájékozás volt ránézve.
Az a vízfenekén keresztbe fekvő koloncz fekete volt és nyolczszögű
prizma-alakú, a barlang egész kőzete pedig szép fehér márvány, haránt
czikázó veres erekkel, kívülről feketének látszott a tengő tarjagoktól
és szürkének a zuzmóktól; de belül ragyogó fehér volt, melyet a
csodálatos optikai szintörés kék zománczczal festett.
Ez a nagy kőkoloncz tehát nem eshetett ide a márvány közül.
Azt emberkéz szállította ide, messziről. Micsoda emberek lehettek azok!
Talán óriások.
S miért volt ide téve az a bazalt oszlop?
Ez volt a sarkantyu, mely a barlang útjait megvédte, hogy a Bludár alá
ne mossa azokat. Az örökké futó hullám üregeket nyaldos a mészsziklába,
a márványrétegbe, de a bazaltot nem bírja megolvasztani.
Ez tehát annak, a ki az eszével is tud látni, utmutató a sötétben.
A barlangban széthasogatta Solom a magokkal hozott szurokfenyő hasábokat
vékony karókra, s aczéljával tüzet csiholva, fáklyát gyújtott belőlük.
A mint széttekintett maga körül, azt mondá: «itt emberek jártak valaha».
Arról a szikláról, a melyen ő állt, kivehető lépcsőfokok voltak vágva
lefelé is, abba a mélységbe, a hová a Bludár alá zuhog, meg fölfelé is a
barlang oldalfalába, de hogy ezek hová vezetnek, azt az egy fenyőszilánk
fényénél nem lehetett kivenni, a sötétség, mint egy kárpit, úgy takarta
el a távolt.
Azok a lépcsők félember magasságnyira következtek egymás fölött,
mindegyikre kapaszkodni kellett, a mi annál nehezebb volt, mert a
sziklák csúszósak voltak a denevérek guanójától.
Ez a barlang dermesztő hideg volt a zuhatagtól.
– Megfagyunk itt! rebegé Darinka fogvaczogva.
– Majd találunk még olyan helyet is, a hol melegünk lesz. Buzdítá Solom.
Csak jöjj utánam a fáklyával.
A mint az óriások lépcsőjén fölfelé haladtak, egy sziklafal állta
utjokat, annak az alja kapubolt nyilást engedett, a melyen keresztül a
folyam eltünt a föld alá.
Azonban Solom fölfedezte, hogy a nagy lépcsőzet nem végződik
zsák-utczában, egy szikla-gulát megkerülve, előttük tátong egy folyosó
nyilása, mely tovább vezet.
Hanem ebbe a folyosóba már nem lehet fennállva előre hatolni.
Eleinte csak meggörnyedve mehettek előre; utóbb már csak négykéz láb
mászva. Itt a fáklyát is el kellett oltani, s sötétben haladni előre.
Egy kötelet hozzá kötöttek a mindkettőjük derekán levő övhöz, hogy ha
valamelyik a sötétben valami mélységbe találna lecsuszni, a másik
felhúzhassa.
A folyosó hosszú volt, csak a mindig jobban felhangzó dübörgés jelzé,
hogy a végéhez közelítenek, a hol ismét tág üreg nyilik.
Lassankint újra felemelhették a fejüket, a nélkül, hogy a padmalyba
csapták volna, a folyam harsogása újra felhangzott a mélységből.
Itt Solom újra meggyujtotta a fáklyát.
S most már nagyobb volt a világosság, mint az elhagyott barlangban.
Annak minden fala koromsötét, ezé pedig tündöklő fehér.
Egy cseppkőbarlang volt az, roppant kupolával, melynek boltozatáról
óriási csapok csüggtek alá, míg alant bástyákat, tornyokat képezett a
ragyogó stalaktit, másutt szörnyetegeket és kővé vált szenteket mimelve,
az élő kő, mely fantáziája képeit előteremti. Egy csoportban csupa
óriási csigák medenczéi voltak, olyan egyformák, mintha az igazi kagylós
állat alkotta volna őket, azok is a kőtündér keze munkái, azokat is
folyvást vájja és tágítja a felülről leeső meszes vízcsepp.
Alant pedig az óriási alabástrom terem fenekét elfoglalja egy kerek tó:
felülről nézve egészen tejszinű a boltozat kristályos fényétől s miután
e tó lassú körben forgó örvényt képez, közepén behorpadó köldökkel,
annálfogva az egész visszatükrözött képet még nagyobbá teszi. Ezt a
tavat a Bludár képezi, mely rézsut nyomul bele alulról fölfelé, fentebbi
nyomástól erőszakolva. Ezen a tavon hát se uszva, se tutajjal keresztül
hatolni nem lehet, mert a mi ennek a sodrába belekerült, az onnan partra
nem szabadulhat, a víztölcsér alásodorja ismeretlen mélységbe.
Hanem azért van rajta keresztül út. Egy hatalmas márvány ívboltozat
hidalja át az egész termet: valóságos ördög hidja.
Hogy az ős barlanglakóknak ez lehetett az átjárójuk a tó egyik partjáról
a másikra, azt bizonyítják a hid felszinébe vágott haránt csatornák.
Arra valók ezek, hogy a boltozatról lecsepegő mészvíz lefolyjon rajtuk,
ott ne tömörüljön stalaktit csövekké, melyeken mezitláb járni nem volna
üdvösséges.
Ez volt a második jel, mely emberkéz munkájára mutatott.
Solom megfogta Darinka kezét, hogy le ne szédüljön a keskeny ösvényről,
úgy vezette át a tulsó partjára a tónak; a hidról ismét durván ábdált
lépcsők szabálytalan fokokban vezettek alá egész a vízig.
A lég itt is fagyos volt, a tó szélén vékony jégkristályokat lehetett
találni.
– Innen nekünk tovább kell hatolnunk, mert különben itt megfagyunk,
mondá Solom.
De merre?
A tó partján kivehető volt a hajdani ösvény, mely a sziklába volt vágva.
Csakhogy az évezredek alatt, a mik azóta elmultak, hogy az ősemberek itt
keresték a világ urai számára való menedéket, a körben forgó örvény
folyvást mélyebbre ásta tölcséres medrét, melyen át valahol másutt utat
tör magának, s az örökké dolgozó cseppkő ragyogó alabástrom kárpitokkal
takarta be a valahai barlangnyilásokat.
A tündérvilág kapuja be volt zárva a vakmerő betolakodók előtt.
– Keressük az utat! Itt kell annak lenni, mondá Solom, végig kopogtatva
fejszéje fokával a cseppkő bálványokat. Egy helyen döngő hang felelt a
kopogtatására.
– Itt van!
Az ám! De singnyi vastagságú kőfal nőtt már az elé, s azt át kellene
törni.
Solom megkisérté azt a fejszéje fokával. A súlyos csapásokra olyan
szépen zengett a megütött cseppkő oszlop, mint az orgona, de azt mondta
vissza, hogy «nem szabad».
– Csak a feszítő vasam jönne már utánam! sohajta fel Solom a hasztalan
fáradság után. Mondtam a fiuknak, hogy azt küldjék legelőször is
utánunk, a nélkül nem érünk semmit.
Darinka minden didergése daczára elnevette magát.
– Hát te azt hiszed, hogy a faltörő vas tud uszni a vízben?
– Ha én akarom, hát az is tud. Csak várjunk, míg felbukkanik a vízből.
Azzal leültek a tó partjára, s elnézték, hogy eviczkél a halak serege a
tiszta zöld hullámban. Gazdag éléstár lesz ez a menekülő hadnak. A
Bludár, már mikor a mosszori völgyben kiömlik a hegyoldalból, húsz
fontos pisztrángokat hoz ki onnan; lazacz, potyka egész rajjal jár benne
ívás idején.
Egyszer aztán valami nagyobb tárgy is bukkan fel a vízből: egy gerenda.
Ezt már a bajtársak küldték utánuk.
A gerenda szépen megtette a körutat a tó kerek partja mentén a víztől
sodorva. Mikor a két kalandor közelébe ért, csáklyával kihúzták a
partra.
Ebből legalább tüzet lehet rakni, ha itt rekednek.
Több gerenda is jött aztán; azokat is mind kifogták, egyet
elszalasztottak, az aztán belekerült az örvénybe s egyenesen lement a
víz alá, a mi különben a fának nem szokása.
– Ott jön! kiálta egyszer Solom, magasra ugorva örömében.
– Mi jön?
Valami párjával tánczoló gömbölyüség. Egy pár felfujt kecskebőr-tömlő,
melynek csak a háta látszik ki a vízből. A míg a tópart mentét
körülkerülik, az alatt egymással keringőt tánczolnak; a fogas
pisztrángok seregestől kisérik s azon iparkodnak, hogy kikezdjék a bőrt.
– Ott uszik a vasrúd! kiálta Solom. Az a két kecskebőr hozza! Látod,
hogy a vas is tud uszni!
S azzal elkezdett a cseppkőből letördelt darabokkal hajigálni az uszó
tömlők felé, hogy a pisztrángokat elriaszsza tőle, ki ne likaszszák, a
míg ide ér. Mégis csaknem bele czibálták a forgóba, s annyira
eltérítették az utjából, hogy mire Solomhoz ért, már csáklyával nem
lehetett elérni.
– Mégis az enyim lesz az, monda Solom, s a Darinka baltáját a kötél
végére kötve, utána hajítá az uszó tömlőknek; a balta elfogta a
szökevényt s a kötéllel partra húzták. Ott volt a várvavárt vasrúd, a
mit megtanítottak az uszásra. Egy anyányi angolna úgy beleharapta magát
a tömlő egyik csücskéjébe, hogy vele együtt partra került; azt szivesen
vették, majd jó ebédet ád! Hanem elébb a hozzá való tűzhelyt kell
felkeresni.
– Hát ki vesztené el a hitét? Ha már tüzelő fát és pecsenyét kaptunk; a
tűzhelyt is csak feltaláljuk.
S hozzá fogtak a kemény munkához.
A faltörő kecskeláb a kősipok közé feszült, s taszítva, rángatva egyet
ki tudott törni a többi közül. Azon belül volt egy sima kárpit, egy pár
erélyes döfésre az is keresztül lyukadt, az a lyuk egyszerre süvölteni
kezdett, s a fáklya lángját bekapta, majd eloltá a sebes légáramlat.
– Tartsad ide a kezed! Innen meleg jön ki, szólt örvendve Solom.
Darinka is érezte az ütött résen kitörő meleget.
Most azután megfeszített erővel folytatták a munkát. Még két pillért
kidöntöttek helyéből az egymáshoz nőtt cseppkőzetből, azután egy
katlanforma lyukat vájtak az elzáró falban, mely utoljára annyira
tágult, hogy egy ember keresztül kuszhatott rajta.
Darinka bujt be legelébb az üregbe. Solom odaadta neki a fáklyát, hogy
haladjon előbbre s hozzon hirt, mit talál?
Rövid vártatva visszatért Darinka azzal az örömhirrel, hogy egy tágas
barlang van ide át, a miben meleg van.
Most azután Solom nekiállt a katlantágításnak, hogy az ő széles vállai
is keresztül férkőzhettek rajta, s előbb beadogatva Darinkának minden
magukkal hozott eszközt s a két kecskebőr-tömlőt vízzel megtöltve, maga
is átbujt a felnyitott üregbe.
Azt a csepkőbarlanggal egy alacsony sikátor kötötte össze, de az olyan
tágas volt, hogy két ember egymás mellett járhatott benne. A sikátor
egyre magasodott és tágult, a mint a nagy üreg felé közeledett, a
kitorkollásánál azonban el volt szükítve egymásra rakott ormótlan
szikladarabokkal, a mik mesterségesen voltak egymásba illesztve, valódi
cyclopi építés, csak a közepén a falnak volt egy kapuforma hézag hagyva.
S az előtt feküdt tulnan egy nagy nehéz kőlap, ez lehetett az ajtó.
A barlang, melybe átkerültek, még sötétebbnek látszott, mint a bejárati
üreg volt. A falai koromfeketék, s ezért nem lehetett a gyér
fáklyavilágnál a terjedelmét kivenni. Solom széthasogatta az utána
küldött gerendák egyikét s tüzet rakott belőle.
Melegedni is jól esett mind a kettőjüknek, ámbár ez a barlang nem volt
olyan hideg, mint a többi; de a lobogó lángnál most már az egész barlang
belsejét is szemügyre lehetett venni.
Egy óriási tojásdad amphitheatrumot képezett az, a mihez annyival
nagyobb volt a hasonlatossága, hogy három karzat futott félkörben az
egyik oldalán; mindegyik több, mint embermagasságnyira egymás fölött.
Azokra feljutni tornázó ügyesség kellett.
– Te maradj a tűznél, mondá Solom Darinkának, húzd fanyársra a
pisztrángunkat, a míg én körülnézek.
Azzal vállára vetve a vasrúdját, elindult a kémszemlére.
Az üreg valóban olyan nagy volt, hogy egy népcsalád ellakhatott benne, a
boltozata oly magas, hogy még a tüzlobogványa sem mutatta meg a
padmalyát; a padozata emberi munkával látszott egyenletessé téve lenni.
Ezt a padlatot azonban egész vastag rétegben fedte a tengeri csiga,
különösen azok a tekeredett nautilus fajok, a mik a fejlábuak
(cephalopoda) hüvelyei.
Az áttört bejárattal szemben ismét egy olyan nagy kőtáblára bukkant
Solom, mint a milyen az ide vezető folyosó előtt feldöntve feküdt, ez
azonban még fennállt, s egy másik sziklakaput látszott eltakarni. Solom
megpróbálta a vasrudjával mozdítani rajta, de nem boldogult vele. Ennek
az elemelésére több embererő kell.
Ebben a barlangban tehát valaha a tenger lakott. – De hát akkor az
emberek mikor lakhattak benne? Az a cyclopi fal pedig emberi munka. De
még eddig semmi más nyomát nem találta emberi kéznek.
Egy élő állat sem volt a barlangban. Akár hogy lobogott a tűz, egy
denevér sem repkedett fölötte. Pedig Solom ezt szemelte ki nap és
éjszaka bejelentőnek. Nem mennek ezek olyan mélyen a földalatti
üregekbe. A teljes tökéletes sötétségben a denevér sem lát. Ide pedig az
elzáró cseppkő kárpiton keresztül nem is jöhettek volna.
Azonban jól gondoskodott arról a természet; megérzi az emberi idegzet
egész összesége, mikor van az álom ideje, mikor az ébredésé. (A míg a
nagyvárosok idegrontó életmódja ki nem forgatja az Istenadta rendjéből;
átélve az éjszakát, s átaludva a nappalt.) Különben a vakok hogy
ébrednek fel, a kikre nézve nincs «szép piros hajnal?»
Mikor az éjszaka közelít, az embert a föld felé huzza a feje. Tudják azt
a földalatti börtönök lakói s az éptestü ember szeme felnyilik
napfelköltekor, ha csupa sötétséget lát is maga körül.
Miután hasztalan probálgatta meg Solom, újból visszatérve a kőajtóhoz,
azt feszítő rudjával félredönteni, lábát neki feszítve, neki agyarkodva,
földre dobta a vasrudat s odament a Darinkához, lekuporodott a tűz
mellé.
– Elfáradtam és éhes vagyok.
– Halunk volna, de sónk nincsen.
– Láttam én valamit. Amottan egy sziklagödörben valami fehéret. Hátha só
lesz?
– Oh te golyhó! Nem terem ebben az országban só. Úgy hozzák azt ide
hajóval az óperencziáról.
– Épen ilyen a tengeri só, a mi a parti gödrökben hátramaradt, mikor a
víz elpárolog róla.
– Ugyan hogy jött volna ide a tenger vize?
– Odamegyek, megkóstolom.
– Nem! Nem te! Hátha méreg. Majd én kóstolom meg.
Azzal felugrott Darinka a tűz mellől s nem hagyta magát utólérni;
hamarabb ott volt a gödörnél, a melynek a fenekén látszott valami
szürkés fehér por, felpattogzott kristályrétegekkel vegyest. Nem engedte
Solomot hozzá nyulni, maga dugta bele az ujját, s aztán halálos
kiváncsisággal érteté a nyelve hegyéhez. Hátha gyilkos méreg? Tele van
ilyennel a sziklák mélysége. De ő már nem fél a mirenytől. Az a völgy, a
miben ő növekedett, folyvást a mireny füstjével van tele, a kik azt
beszivják, hozzá szoknak. Némely bányász megszokott mirenyevő, apró
szemerkén kezdi, s mindig többet megbir belőle, egészséges szint kap
tőle: ha abba hagyja, elpusztúl, összeesik.
– Ez só! kiáltá Darinka.
Hogy megörültek a felfedezett kincsnek!
Oh te örök gyógyszere a világnak! A mi nélkül nincs szerelem, nincs
bátorság, se teremtő erő, se költői láng!
Most tehát a lakomához minden megvolt. El is fogyasztották. A maradékot
a tűzbe dobták, pogány szokás szerint.
A szemeiknek nem kellett se denevérszárny legyezése, se homokóra
figyelmeztetése, lezáródtak azok maguktól is. Solom végignyúlt a földön,
fél karját a feje alá téve. Darinka meg a Solom mellére tette a fejét,
meg sem mozdultak reggelig.
Odafenn az ezerlábnyi magasban a rigók fütyülése verte már fel az erdők
csendjét, mikor Solom felébredt. Darinka még aludt. Solom szép csendesen
felemelte az alvó fejét, s hogy az észre ne vegye a változást,
alácsusztatta azt a lapos követ, mely a tűz előtt a nyárs végét
tartotta, az még jó meleg volt. Darinka alhatott tovább. A tűzrakás
hamvában még pislogott a parázs, annál újra meg lehetett rakni és
gyujtani a máglyát. Solom hozzá fogott a barlang felkutatásához.
Az a hármas szikla-lonka (gallerie) várt reá, hogy beszéljenek
egymással.
A mint a legelsőre felmászott, már akadt beszélő társa elég. Egy halom
állatcsont. Többnyire őshyenák maradványai, a mostani Dabózák dédapjaié.
A mint felturkálta a halmot, kovaszilánkokból hasított nyilakat talált
közöttük; sőt egy hyena-koponyának a szemüregébe mélyen bele volt ékelve
a tűzkőnyil hegye.
Ahogy tovább kutatott, lelt egy gömbölyű követ, a mit valaha
gabonadaráló malomnak használhattak, azután több gömbölyű, középen
átlyukasztott köveket, a mik arra vallanak, hogy hálók sulyai lehettek.
És utoljára rábukkant a legnevezetesebbre, egy üst alakún kivájt
medenczére, valami hajszállyukacsos kőből, hegyes fenékkel; a mi két
sziklahasáb közé volt felállítva, úgy, hogy a hegyes vége szabadon
maradjon. (Az ősemberek csak nem voltak tán olyan inyenczek, hogy szűrt
vizet igyanak?) Még talányosabbá tette ezt az edényfélét a vastag
szélébe fúrt gyüszünyi lyukak sora, mely körülfutott azon; s egyikébe a
lyukaknak egy félig fehér, félig fekete kavics volt helyezve.
Ez már nem csak emberi kéz alkotása volt; de egy nagy talány, feladva a
késő ezredéveknek.
Solom megszámlálta a karimába fúrt lyukakat, huszonnyolcz volt a szám.
Mit jelent az a huszonnyolcz?
Egyik holdtöltétől a másikig.
Valami ötlött az eszébe.
A vacsorához, mikor jóllakának, vizet hoztak a szomszéd barlang tavából
a két kecskebőr-tömlőben. Az egyik tömlő még tele volt vízzel. Leszállt
érte, s a vizet beletöltötte a csúcsos medenczébe, a míg az a rovátkot
elérte. A porózus kő rögtön elkezdett a csúcsos fenekén cseppeket
keresztül bocsátani, a mik számlálva hullottak alá.
Solom felkapaszkodott a második szirtlonkára. Az is végtül-végig terítve
volt olyan állatok csontjaival, a minők mai nap már nem léteznek; köztük
legnagyobbak a barlangi medve koponyái, hatalmas agyaraival. Az
állatkoponyák nehéz kövekkel vegyest hevertek szerte-szét; a legtöbb
erős zuzást viselt magán, a lábszárcsontok ketté voltak törve. Egy
medvekoponyának a fogai közé oda volt szorulva a beletörött obsidián
lándzsavég, a mint azt ketté harapta.
De még emberi maradvány nem vegyült a csonthalom közé.
A harmadik lonka pedig olyan magas volt, hogy oda pusztán kézzel lábbal
fel nem lehetett kapaszkodni. Solomnak elébb póczkot kellett
összehordani az ott heverő kövekből, hogy elérhesse a szikla párkányát s
aztán kezeivel és térdeivel felkapaszkodhassék rajta.
Mikor e harmadik karzatra is felkapott, a bámulat, a megrettenés
elzsibbasztá a tagjait.
A lobogó tűz világánál egy messze bemélyedő roppant sziklakatlan tárult
föl előtte, mely több száz embert képes volt befogadni.
S ebben az óriások alkovenjében egy egész halom volt emelve csontokból,
olyan magas, hogy emberalak a tetejét el nem érte.
És ez a csonthalom már keverve volt emberi maradványokkal.
Mintha valami óriási irtóharcz végjelenete folyt volna le e helyen itt.
Szörnyetegek, a mik egymástól vitatják a világ fölötti uralmat, medvék
és beszélő állatok, két lábon járók, adtak egymásnak találkozót a
sziklák sötét mélységében s marakodtak, míg egy élő maradt közülök, itt
összeszorulva egy sziklaüregbe, az elesettek hulláira álltak az utánuk
jövők, akként nőtt a halom mindig magasabbra; most azután ott feküsznek
együtt, egymással összekeverve. Melyik maradt a győztes? Egyik sem.
Kiveszett mind a két faj. Az ősmedve szintúgy, mint a hosszúfejü ember.
Azok a koponyák, melyek a csonthalom közt vannak, mind hosszukások
(dolichocephalus); a homoktól a fejboltozatig kétszer olyan nagyok mint
onnan az állkapocsig s hegyes kúpban végződnek.
Ilyen hegyes, hosszú koponyákból egyszerre hetet találtak Magyarországon
a Tisza medrének szabályozásakor. Egész más emberivadék volt az, mint a
mostani; ezek nem mesterségesen, gyerek állapotban hegyesre lapított
fejek, hanem valóságos emeletes homloku koponyák, a minők
természetjátékul sem jönnek többé a világra.
S a halomra roskadt csonthalmaz között ott lehetett látni a hatalmas
kőfejszéket, a szarvasagancsból élesített dárdahegyeket, az obsidián
késeket, a mikkel a hosszúfejü ember fát vágott s magát a karmokkal és
agyarakkal ellátott fenevadak ellen védelmezte. Némelyik kőfejsze ott
hevert a medvekoponya mellett, melyet összezúztak vele.
Solom megdermedve állott meg a lelet előtt.
Kevély, hetvenkedő, elbizott legény volt, de a mikor ez óriás csontokat,
e rengeteg koponyákat halomban látta maga előtt, meghült benne a vér. Ha
ezek ismét elevenek lennének. Ha most neki is fel kellene állni annak a
csonthalomnak a tetejére s folytatni a harczot a minden oldalról
rárohanó szörnyetegek ellen. Minő ordítás lehetett az, a mikor azt a
csonthalmot építették, minő csattogása a sulyos kőfejszéknek, minő
jajkiáltás, emberi, állati üvöltés egybekeveredve.
Zugott a két füle, e pokoli harsogás kavargott az agyában.
Egyszer aztán megszólalt valami hang, attól is megijedt. – Elfeledte,
hogy nincs egyedül. – A Darinka énekelt odalenn. – Felébredt, s eszébe
jutott az a dal, a mit reggelenkint szokott énekelni, mint a madár az
erdőben.
Madárdal a föld alatt! Pacsirtaének a csontok vermében.
Ez a hang visszaidézte Solom lelkét az élő világba.
– Darinka! kiálta a sziklakarzat magasáról alá.
– Hát te hol jársz? kérdezé Darinka.
– A más világban. Jer ide hozzám.
Hanem Darinka kisebb volt, mint ő, nem érte fel a kezeivel az első
párkányt sem.
Solom aztán leoldá a dereka körül tekert kötelet s lehajitá neki.
Annálfogva aztán felhuzta magához, egyik karzatról a másikra.
Megmutogatta neki a szörnyű leletet.
Darinka még jobban megijedt, mint Solom az első pillanatban.
– Jaj! ha ezek a szörnyek még most is élnek itt a föld alatt s mi rájuk
bukkanunk. Ezek minket megesznek.
Solom megnyugtatá a remegőt.
– Ne félj tőlük. Nem maradhatott meg ezeknek az ivadéka sem. El kellett
pusztulniok minden ijasfiastól. Látod ezeket a különös csigákat itt a
csonthalom körül. Ezek csak a tengerben laknak. Itt valaha a tenger
járt, az minden élő állatot kiölt innen, ha még olyan óriás volt is. Mi
csak a csontjaikkal fogunk még találkozni idelenn.
«_Disputa._»
_Kritikus._ De már ennek a paleontologiai magyarázatát csakugyan
szeretném megszerezni, ha drágán is. A dolichocephalus emberfajt nem
akarom kétségbe vonni. Láttam magam is egy példányát doktor
Lenhosséknél, a könyvét is olvastam a tudós doktornak, a mit erről
megirt, a tizennégy érdemrendet is láttam, a mit ugyanannyi potentáttól
kapott a homo dolichocephalus craneologiájáért; hanem azt nem értem,
hogy mi módon került ez az ősember az ősmedve és az őshyena társaságába,
hogy a csontjaik egy rakáson vannak? Melyik hitta oda a másikat? De
végkép nem értem aztán, hogy egy olyan barlangban, a hol a homo és az
ursus lakott, mit kerestek a tengeri csigák? hogy kerültek ezek oda?
_Szerző._ Ha türelemmel tetszett volna lenni, ugyanezzel a kétséggel
akasztá meg Darinka Solomot. Ő is épen azt kérdezte a királyfitól, hogy
ugyan hát mi módon kerültek így egy rakásra a tengeri és szárazföldi
állatok? A mire Solom azt felete, hogy «Kis galambom! Én te neked erre
most megfelelni nem tudok, mert inkább hagyom a fejemet kivülről
betörni, mint hogy belülről törjem magam. Hanem én azt szoktam, hogy
mikor így nem tudok valamit kitalálni nyitott szemmel, hagyom akkorra, a
mikor a szemem be lesz hunyva, s álmomban kitalálom szépen. Várd el a
holnapot, akkor megmondom, hogy hogyan álmodtam meg?»
– Így felelt Solom a Darinka faggató kérdésére. S miután az özönvíz
előtt történt eseményekről még eddigelé egykorú irott adataink
nincsenek, ennélfogva mi sem tehetünk egyebet, mint hogy várjuk meg,
mint fogja e rejtélyes katastrophát megálmodni a waráng királyfi.