A pinczerablás igen jól sikerült, könnyen is ment, a hol maga a kincs is
el akarja lopatni magát.
A tömlők és korsók egy részét Frater Aktæon titkos jegyekkel látta el,
azok nem voltak megmérgezve. Abból a czélból, hogy ha a zsákmányolók
áldomást akarnak inni, ne a megvahorászott borokat fogyaszszák; azok a
holnapi általános lakomára valók.
A zsákmányfogás után nagy riadallal tértek vissza a hősök a mossztori
várba. Solom királyfi most már egészen kedvencze lett a bogumiloknak.
Ezeknek az Istentől elrugaszkodott patarénoknak azonban még a barátsága
is veszedelmes. Összebeszéltek, hogy ők a badnyákot holnap, karácsony
napján, összeházasítják egy szép mátkával. Solom még nem volt tizenhárom
éves.
Felöltöztették a fiút pompás, aranynyal, ezüsttel kihimzett ruhákba, a
mikben az úgy érezte magát, mintha börtönbe zárták volna; eddig soha
öltözet nem volt rajta, a míg hazulról a megvert testére a rabinget rá
nem dobták. Most aztán azt a sok posztót, prémet mind fel kellett
vennie. Nagy megtiszteltetés volt rá nézve. Azért királyfi a neve.
Karácsony napjára pap is jött a várba. Ezt Jajczából küldték ide, a
mióta a patarénok megtértek, hogy tartsa meg őket a hitben. Tudott
olvasni, de csak glagol irást, abból olvasta a misét (templom még nem
lévén, ősi keresztyén szokás szerint a juhakolban, a hol a jászol volt
az oltár). A nagy könyvén kívül volt neki bő ujjú dalmatikája, meg egy
karikára tekert végű pásztorbotja szőlővenyigéből. Ez a három elég volt
egy hajdani diakonusnak ott a hegyek között. Ez ott maradt az ünnep mind
a négy napján. Az első nap esketett, a második nap keresztelt, a
harmadik nap temetett, a negyedik nap gyóntatott. Így volt neki
meghagyva a püspökétől.
Az esketéshez ott volt a badnyák, meg a számára kiszemelt menyasszony; a
többi bogumil nem barátja ennek a ceremoniának, náluk a menyegző egészen
más szertartásokkal jár, mint a keresztyén hiveknél, de valakin végre
kell hajtani ezt a sacramentumot, arra való az idegen badnyák. A második
nap a kereszteléshez megint kötéllel kell fogni az ifjakat; nem mintha a
szentségtől, hanem a víztől félnek, náluk csak akkor szokták megmosdatni
az embert, mikor meghalt, eleven embernek iszonyat az! A temetéshez
könnyebben akad vállalkozó; a két első karácsony-éji tivornyán minden
bizonynyal agyonütnek egynehány czimborát. A gyónáshoz azonban
okvetetlenül mindenki odajárul, mert addig nem adja ki a pap a zapizát.
A zapiza pedig minden igazhivőnek szükséges. Ez egy három szögletű
irhabőr, melybe tűszúrásokkal van beirva egy-egy védszent neve. Azt a
bogumil a süvegéhez varrva viseli. S az megvédi őt minden kelevénytől,
dobrocztól, mirigytől és gutától, szivesen megfizeti ezüsttel,
aranynyal. S a ki nagyon bőkezű akar lenni a pap iránt, az még a
petizákból is kaphat. Ezek a Szent-Ilona pénzei, voltaképen
magyarországi dénárok, a patrona hungariæ képével. Csodaerejük a
nyavalyatörést elűzi. Ezt a bogumilok, még mikor későbbre mohamedánokká
lettek, mint az amuletot hordták a nyakukban fűzve zsinóron.
Hanem még ezzel nincs vége a gyónás ceremoniájának. Az itt ezen a
vidéken igen praktikus befejezéssel jár. Mikor a bűnbánó lélek mind
végig meggyónta a papnak lelke terheit, akkor a pap markába kapja azt a
görbe végű szőlővenyigebotot s olyan sort ver vele a hátára, a milyent
bűneinek értéke szerint megérdemelt. Egy hát sem marad ott kék és veres
kereszthúzás nélkül. Ezzel végződik a sátoros ünnep.
*
_Kritikus._ (Nyugtalanul toppant.)
_Szerző._ Kérem, ne tessék ellenem hegyezni a plajbászát; ezt mind így
írta le egy kegyes apátur, Alberto Fortis, a ki maga látta az ilyen
szertartást.
*
A mint másnap reggel a kalapácskótogás a keményfa deszkán elhangzott (ez
a bogumilok harangja), a pap elkezdte a misemondást a juhakolban; vén
ember, vén asszony a hány volt, mind azt hallgatta, a fiatalok pedig
elmentek menyasszonyt hozni. Mikor a szent szertartásnak vége volt, már
hozták a mátkát lóháton a «szuátok». Elől jött gyalog a «parvinácz»,
selyemzászlót lobogtatva a kezében, utána a «Cziájus» hosszú
virágbokrétás pálczával, a régi pogány istenek neveit kiabálva sorban.
«Breberi, Davori, Dobra, Frichia, Jara, Pikó!» Hátrább a menyasszony
mögött következett a két «komorgia», czifra ládában czepelve a
menyasszony nászkelengyéjét, bezárta a menetet a «sztari szuát», az öreg
vőfély.
A vár belső tornáczának feljáró gádora előtt állt a menyasszonyt fogadó
«diveri» és a «kuma».
Legelőször az ő kezükbe kerül a mátka. A kuma a násznagy, a diveri a
sógor.
Csak ha ez a kettő elég szépnek és engedelmesnek találta a menyasszonyt,
akkor hivatják elő a vőlegényt.
A menyasszony elég szép volt, csaknem olyan idős, mint a vőlegény, tehát
még gyermek, hanem ezen a tájon a leányok korán férjhez menendők.
Világoskék morankája feszesen simult karcsú termetéhez, elől kihimezve
üveggyöngyökkel, tarka kagylókkal, derekát széles bőröv szorítá át,
ezüst sodronynyal kiverve, fején veres süveget viselt, a miről fűzérei
lógtak alá az arany és ezüst pénzeknek, vegyítve ezüst és réz
félholdakkal, csigákkal és baltácskákkal; e fűzérek egész a válláig
hulltak, eltakarva álla alatt átkötött két hajfonadékát, s folytatásukat
találva a nyakán elkezdődő s fél melléig érő kláris-, üveggyöngy- és
kagylófüzérekben; a sok csengő-bongó csülleng csilingelt, a hányat
mozdult a fejével.
A kuma lesegíté a nyeregből a menyasszonyt, mire az letérdelt az első
lépcsőfoknál és azt megcsókolta. Ez az engedelmesség jele. Erre egy öreg
asszony egy kis fiucskát tartott eléje, a menyasszony azt karjára vette
s összecsókolgatta. Ez a szeretet kifejezése.
Most azután a kuma és a diveri megcsókolják az arát, s ezzel be van
fogadva a házhoz.
Most lehet előhozni a vőlegényt.
A Szlón förtelmes jó kedvében volt ma.
– Hivjátok elő a badnyákot!
Solomot elővezette a két szuát. A czifra vőlegényi jelmez fölé még egy
földig érő skarlátvörös köpönyeg is volt rajta, a minek az alsó szélén
rézbolondságok csilingeltek, gyűrűk, holdak, lánczszemek.
– No nézd Solom, dicső királyfi, én veled szövetséget akarok kötni.
Neked adom feleségül a hugomat, a Darinkát. Legyen szövetség a két
fejedelmi család között. Az apáinktól nem kérdezzük, beleegyeznek-e? Hát
tetszik-e neked a menyasszony?
Solom ránézett a leányra, s a szivében sajnálkozás kelt miatta. Arra
gondolt, hogy ha a következő éjjel ezt az egész népet le fogják ölni,
ennek a nyomorult gyermeknek is a többiekkel együtt kell majd meghalni.
– Kár érte! Ez a szó szaladt ki a száján.
– Mért mondtad, hogy «kár érte?»
– Hogy olyan gyermek még.
– Elég idős lesz az teneked, csak te légy majd elég legény ő mellette.
No hát elveszed-e?
– Elveszem.
– De nem addig van ám az, hogy csak «elveszem». Egy knéz leányt! Azt meg
is kell érdemelni. Le mered-e tenni a hármas vőlegényi próbát?
– Csak tudjam, mi az?
– Hát legelőször is egy piros almát le tudsz-e lőni a dárda hegyéről?
– Az nem nagy vitézség. Csak tegzet és nyilat adjatok hozzá.
Úgy eltalálta az almát nyillal, hogy a torony tetejéig repült.
– A második próba, hogyha ezt az öt lovat egymás mellé állítják, a min a
menyasszony, a szuátok, a sztari szuát, meg a Buklia jöttek, keresztül
tudsz-e rajtuk ugrani egy szökéssel?
– Azt is megteszem, csak hadd vetkőzöm neki.
Solom levetette a köpönyegét a válláról, az opánkáit leoldta a lábairól,
s könnyedén, mint az evetke egyik fáról a másikra, szökött keresztül az
egymás mellé állított öt paripán.
– No de most jön a harmadik próba. Fölismered-e majd a menyasszonyodat,
ha heted magával jön eléd, lefátyolozottan? Előre megmondom, hogy ha
mást találsz kiválasztani, az olyan meggyalázás lesz a törzsökömön, a
mit a véreddel mosok le. Ha nem az én hugomat választod, a fejedet
leüttetem rögtön. Még most visszaveheted a szavadat, akkor futni
hagylak, hanem korbácscsal kisértetlek.
– Vállalom a próbát.
Erre a Darinkát félrevitték s nemsokára ismét visszahozták heted
magával, mind egyforma termetű leányka volt, tarkótul talpig letakarva
fehér lepellel.
– Válaszd ki hát, melyik a tied?
Solom leteríté a kerek köpönyegét a földre, maga odaállt a közepére,
azután lehúzta az ujjairól a gyűrűit, (minden ujján volt kettő) s oda
szórta maga körül a köpenyre.
– A ki szeret, szedje fel! kiálta a hét leánynak.
Nosza mind a hét leány ugrott a gyűrűket szedni! Hanem ekkor Solom
hirtelen kirántá a handzsárját s megvillantá a feje fölött.
– De ha más nyul a gyűrűimhez, mint a mátkám, tőből levágom a kezét!
A mire hat leány ijedten visszahőkölt, csak a hetedik térdelt le a
gyűrűket felszedegetni.
– Íme, ez a menyasszonyom! kiáltá Solom, lekapva a leplet a leány
fejéről. Valóban az volt Darinka.
– No, te ravasz róka vagy. Bizony «falosnyi» a neved, nem más. No hát
tied a menyasszony. Csak meg ne bánd. Hozzátok elő a lovat!
A bogumilok lóháton esküdtek a szabad ég alatt; vőlegény és menyasszony
nyeregből tették a fogadást, egymás kezét tartva, maga a pap is lovon
ült, úgy mondta ki rájuk az áldást, a mi látható jobban is ki volt
fejezve, egy nagy koszorú alakjában csupa pávatollakból, a mit a pap a
menyasszony süvege fölé helyezett. Ez az a koszorú, a mit a lakodalom
estéjén a vén kuma egy kardcsapással fog leütni a menyecskévé leendő ara
fejéről.
Akkor aztán az örömanya (valami vénasszony) egy kosarat nyujtott fel a
menyasszonynak, az tele volt mandulával, mogyoróval, azt ő az alatt, a
míg a szuátok körülvezették zabláján fogva a lovát, marokkal hányta a
vállán keresztül a násznép közé, hogy nagy legyen az áldás. Így kerülték
meg a belső várost nagy üdvriadallal, a miben több volt a
csufondárosság, mint a tisztesség. Ez már szokás a bogumiloknál, hogy a
fiatal párt csintalan tréfákkal boszantják.
S a pajkos dévánkodás még folytatását találja, mikor az ifjú pár a
«domachin» házába vonul. (Valami nagyon vén harczos adta ki magát
örömapának.)
A domachin és a diveri versenyt gunyolódtak a vőlegénynyel: «no te ugyan
beleválasztottál magadnak a feleségbe!»
Hisz az egy lusta, renyhe, szófogadatlan czefre! A kórság járja
holdtöltén. A pofája ki van festve. Ha kenyeret süt, szalonna van
mellette. Délig aluszik, estig nyujtózkodik. Ördögökkel tánczol. Söprün
lovagol. Hét szeretője volt már, mind a hét ott hagyta. Csupa halpikkely
a bőre!»
Az efféle ingerkedés mind nemzeti szokás. Solom tudja, hogy mit kell
erre felelni.
– Hát hiszen ha hét ördög van is benne, majd kiverem én belőle! mondja a
vőlegény s olyan mozdulatot tesz a tenyerével, a mi hasonlít a
pofonlegyintéshez; néha meg is érinti az ujja hegye a menyasszony
orczáját.
– No hát most már jőjjenek a csimpolyások s kezdődjék el a lakoma!
parancsolá a Szlón a Bukliának. (Ez a vendégség rendezője.)
– Megálljatok még! szólt Solom. Nekem egyéb dolgom is van, mint
vőlegénynek helyt állni. Tudjátok, hogy odafenn a toronyban fekszik a
süvünk, a Verblud; az nem jöhet ide a sánta lábával, hogy velünk
tánczoljon; sőt inkább engem vár, hogy új balzsamot tegyek a sebére. Ezt
addig hadd végzem, a míg bort nem ittam. Boros fővel eltalálnám
téveszteni a füveket s baj lenne belőle.
– Jól van, badnyák! Hát eredj fel a Verbludhoz, addig hagyd itt a
mátkádat.
– Bolondoknak! mondá Solom. De bizony magammal viszem, tőlem el nem
marad. Meg is kell mutatnom a süvünknek az ő ángyikáját.
– Vigyed, vigyed! kaczagott a Szlón; s valamennyi junák segített neki a
nagy röhögést növelni. Hogy a badnyák oda viszi a Darinkáját a
Verbludhoz, bemutatni azt, mint a dölyfös fejedelem ángyikáját. Olcsó
lesz ott a dárdanyél!
Solom azonban, alig hogy kiszabadulhatott a kaczagó bogumilok
társaságából, a torony lépcsőjénél megállítá a Darinkát s erősen a
szemébe nézve, azt mondá neki:
– Te nem vagy knéz leány, hanem rabszolgáló!
Az ara elnevette magát.
– Hát ezt honnan találtad ki?
– Onnan, hogy mikor feléd legyintettem a kezemmel, mintha pofon
akarnálak ütni, te a helyett, hogy, a mint szabad nemes leány szokta, a
kezedet az arczod elé emelted volna, egyszerre mind a két kezedet a
hátad mögé dugtad. Erre a rabszolga leányokat tanítják, hogy a
pofonütést hátratett kézzel kell fogadni.
– Én nem is mondtam neked soha, hogy knéz leány vagyok. Meglehet, hogy
az apám knéz volt, de az anyám rabnő. A többi hat is az volt.
– Ne nevess rajta. Mert te sem tudod, hogy hát én ki vagyok?
– A badnyák.
– Én nem vagyok a badnyák, hanem a halálmadár. Én megölök mindenkit, még
ma éjjel, a kiben élő szív dobog e falakon belül.
Erre a szóra a Darinka elkezdett reszketni.
– No ne remegj, szólt a Solom. Te neked mégis megkegyelmezek.
Megszerettelek, el nem hagylak. Itt várj reám a legalsó kőfokon, a míg
visszajövök. Őrizd a lerakott czifra ruháimat. Én megint felveszem a
rabingemet, a miben idejöttem, úgy megyek fel a Verbludhoz. Mikor
visszajövök, újra felöltöztetsz a czifra köntösbe s aztán lemegyünk a
násznéphez. Lesz nagy eszem-iszom. Én is részt veszek benne.
Valahányszor korsót, tömlőt felnyitnak, abból mind nekem kell húznom a
legelső kortyot, azután töltik meg vele a nagy «bukkarát». Te ott
maradsz mindig mellettem s aztán – tudod, hogyan itatja galamb a fiát?
úgy lesz. Te másként nem iszol, mint a mit az én számból kapsz. Ez jól
illik a mátkapárnak, a ki egymást nagyon szereti. No hát tégy úgy,
mintha nagyon szeretnél.
– No azt bizony könnyen megtehetem.
– Azután elhozod magaddal a guzsalyodat, s a devernya alatt ott fonsz
rajta.
– Hol veszem hozzá a kendert?
– Az én gondom lesz az, hogy mit fonj és miből? Te csak hozd el a
guzsalyod. Azután ne félj semmit. Megtartalak. Urad leszek. Nagy
asszonynyá teszlek. Hanem nekem engedelmeskedjél, mert különben egyet
lehellek rád s meghalsz.
Mikor a toronyterembe betoppant Solom, a Verblud épen akkor riadt fel az
álmából.
– Megfoglak! Nem eresztelek! motyogá félébren, a két kezével kapkodva a
levegőben. Valamit látott álmában s azt akarta megfogni. Dühös is volt
aztán, hogy elszalasztá ébren. A helyett ott látta maga előtt a
badnyákot.
– Minek ébresztettél fel! Fakutya! Mindjárt levágom a fejedet!
Solom nem ijedezett tőle.
– Ne vesződjél te az én fejemmel, hanem a magad lábával. Fáj-e még
nagyon?
– Rúgnám ki vele a kutyafogadat! Az is fáj; de jobban fáj, hogy nem
álmodhattam végig, a mit elkezdtem. Olyan szép volt. A menyasszonyom, a
szép Milenka ült mellettem, otthon a magam várában; ő töltötte a bort a
serlegembe: az a serleg pedig annak a ficzkónak a koponyájából volt, a
ki elrabolta őt tőlem. Szomjas voltam, de mégsem akartam a serlegből
inni, a míg ő nem iszik belőle, s ekkor, te bolond, fellármáztál.
– Lásd, miért nem ittál hamarább? nem volnál szomjas. Most pedig bort
nem kapsz, hanem nyirvizet. Nyujtsd ide a lábodat, de meg ne rúgj, mert
az neked fog fájni. Azt a szép álmodat az én balzsamfüveimnek
köszönheted; ha újra bekötöm velük a sebedet, megtalálod folytatását az
álmodnak, szép menyasszonyt, koponya-serleget, édes bort.
– No jól van. Ha te én nekem az álmomat visszaadod, háladatos leszek
érte. Majd adok én teneked olyan jó álmot, hogy végigálmodhatod alatta a
zsidók történetét.
Solom kibontotta a knéz lábát, a seb tegnap óta erősen javult, megszünt
a tüzessége. Ismét bekötötte azt a gyógyfüvekkel s azután elmondta a
junákoknak, hogy a vezér lábát csak szorgalmasan borogassák jégbe
mártott lepedőkkel.
– Beszélhetsz ezeknek, vak apád! zsémbelt a Verblud. Hisz ezeket
éjszakára más tizenkét ficzkó fogja felváltani, azok pedig részegek
lesznek, mint a kecske szüretkor a törkölytől, ma karácsony napja van.
Hanem magadnak kell ide feljönnöd éjszakára, te fogod szépen a lábamat
az öledbe s kergeted rólam a szunyogokat.
– Csak be tudjak jönni hozzád a toronyajtón.
– Hát vedd ki a kulcsot az övemből, aztán tartsd magadnál; aztán majd te
ereszd ki ezeket a junákokat, s bebocsátod a másik csapatot.
Azzal elővette az ásítás a knézt, elnyujtózott s rögtön elkezdett
horkolni.
Solom magához vette a toronyajtó kulcsát, a junákokat felbiztatta, hogy
lesz estére nagy lakzi, aztán visszament a Darinkához. Újra felszedte a
czifra köntöseit s visszatért vele a násznéphez.
Ősi erkölcs szerint külön teremben volt a férfiak, külön az asszonyok
számára terítve, a vőlegénynek nem adtak kést, neki ezen a mai «kötés»
napján semmit sem szabad elvágni, ha felhozzák óriási fatálon az egész
vadkant vagy ürüt, abból a kuma szel le a számára egy darabot, az is
metéli fel apró falatokra. A menyasszony pedig épen nem ül egyik
asztalhoz sem, hanem oda kuporodik le egy zsámolyra a vőlegénye háta
mögé, s azt kapkodja el, a mit az dobál oda neki.
A bogumiloknál megfordítva járják az étekfogások. Legelőször jön a sajt
meg a gyümölcs, legutoljára maradnak a mindenféle levesek, a miket
kanállal kell enni, a lében uszkáló konczokat ellenben divat három ujjal
kihalászni. Erre aztán a menyasszony kötelessége körülhordozni a
mosdó-medenczét és vizes korsót, s a vendégek kezeit leöblíteni és
megtörülgetni, a miért kiki tartozik egy ezüst pénzt dobni a medenczébe.
Az ivásnak annál nagyobb a czeremóniája. Minden korsó bort előbb
ráköszöntenek egy régi istenre, vagy egy újabb szentre, a távol levő
atyafiakra, az örömapákra, azután a vőlegényre, a kumára, a deverire, a
szuátokra, s akkor az első húzást a vőlegénynek kell tenni a korsóból,
így jár az sorba a vendégek karéjában.
Ezt a szokást Solom még azzal is megtetézte, hogy a szájába vett borból
egy gyűszűnyit a menyasszonyának engedett ízlelni. Azt mondta, az ő
nemzeténél ez így szokás. Legyen neki az ő hite szerint.
Az az első korty volt a kermeszszel telített olaj. Ő vele azért itatták
azt meg, hogy bizonyosak legyenek felőle, hogy a zsákmány-bor nincs
megmérgezve.
– Ittál már valaha bort? kérdé Solom Darinkától, mikor megitatta, mint
galamb a fiát.
– Sohasem, hiszen még pártás vagyok.
– Édes-e?
– Mint a méz.
Az pedig keserű volt, mint a tárnics – a kermeszbogártól.
Hanem Darinka azt mégis édesnek találta.
Tíz, húsz, harmincz – ötven korsót, tömlőt kellett Solomnak sorba
köszönteni a násznépre. S ugyanannyiból meginni egy kortyot. Ha tiszta
bor lett volna, ittasan kellett volna ledülnie a székéről. Így kiállta.
A keserűséget lenyomtatta egy falat haricska kenyérrel s együtt dalolt a
víg társasággal.
Egyszerre azt mondá neki a Darinka:
– Hallga csak! Milyen összevissza megy ez a danolás. Minden ember más
nótát fúj.
– Majd mindjárt vége lesz annak, súgá neki Solom. Te most eredj, hozd
elő a guzsalyodat.
A Darinka felkelt s visszakerült a rokkájával.
Már akkor az egész társaság össze-vissza beszélt.
Hiszen szokás az jól bekapott embereknél, hogy kiki magára kiabál, s a
szomszédját nem engedi szóhoz jutni; de ezek úgy kiabáltak mint a
hagymázosok, egyik sem ügyelt a másik szavára, s a kezeik nem mozdultak
hozzá, a szemeik mereven kidülledve néztek; az egyik vigyorgó arczot
csinált, a másik rémledezőt; olyan is volt, a melyik kéjt mosolygott,
mintha a hetedik paradicsomban volna.
A kuma a nagy bukkarával ütötte az asztalt, kiabálva:
– Bort! Bort! Görög bort! Tengert iszom ma!
– Eredj oda, tölts neki, mondá Solom Darinkának.
A Darinka felvette a cyprusi kancsót.
– Nem abból, te! kiálta rá Solom. Hanem ebből a jóból.
S azzal fogta a piszkos vizet a medenczéből s azzal töltötte tele a
bukkarát színig.
A kuma felhajtotta körömpróbáig a kupát.
– Királyi ital volt! hörgé utána. No még egygyel.
Darinka bámulta, nézte, mit csinál az ő vőlegénye. Hisz ez
boszorkányság.
Ellenben a sztari szvát oroszlánölő kedvében volt, mind a két öklébe
handzsárt kapott, s ordítozott, hogy neki elefántot hozzanak, hadd öli
meg!
A Solom pedig kihúzott egy hosszú szalmaszálat az ágyból s annak a
kalászos végével megcsiklandá a vérengző hősnek az orrát.
Arra a sztari szvát bátorsága egyszerre az inába szaladt, reszketve
dobta el a fegyvereit, s fogvaczogva könyörgött:
– Jaj, kegyelmes bögöly! Irgalmazz, kegyelmezz, ne szúrj agyon a
fulánkoddal! s elbujt az asztal alá, onnan dödörögte dideregve: Jaj
megöl az a nagy dongó.
Ezen még jobban elbámult Darinka. Bűbáj van ezzel a fiúval!
Majd meg azt tette, hogy a holtmereven bámuló Stacheonak ráfújt az
arczára s arra az elkezdett kezével-lábával rángatózni, vihogott,
sikongott, hogy őtet az ördögök csiklandozzák.
Minden férfinak valami szokatlanul el volt változva az ábrázatja; de
valamennyi között legcsodálatosabb volt a Szlóné, a ki azt hitte
magáról, hogy ő repül, azzal az idomtalan kövér termettel;
tündérországba repül, a hol bájos arák veszik körül; csókot ád jobbra,
csókot balra. Ahhoz hozzálépett Solom s adott neki egy pofont jobbról,
egyet balról, csakúgy csattant.
A Szlón gyönyörittasan mondá rá: köszönöm, szőke tündérkém, köszönöm,
barna tündérkém! Azt ő csókcsattanásnak vette.
– Jaj, te mit csinálsz? szörnyűködék a Darinka.
– Te, fogd össze a lepcsest. Ülj a guzsalyodra és fonj.
– Ugyan mit fonjak? Gyapjut vagy lent?
– Mindjárt kapsz, a mit fonj! szólt Solom, s kihúzva a görbe kést a kuma
öve mellől, levágta vele annak a két hosszú üstökét, a mi befonva
csüggött a vállára. A kuma engedte, pedig ez a legnagyobb csúfság egy
bogumilra, ha az üstökét levágják. Aztán sorba vette valamennyit,
mindannyinak lenyiszálta a hajfonadékait.
– Nesze medveszőr, nesze oroszlánsörény! Fond össze kötélnek.
Darinka azt gondolta, hogy az ő vőlegénye maga az ördögök nagymestere.
Megtette, a mit parancsolt neki.
– Mit csinálsz? Mit csinálsz? kérdezé rebegve.
– Mit csinálok? Itélet napját csinálok. Nem látod, hogy ezek mind meg
vannak már gárgyulva? Méreg volt, a mit ittak, csak mi ketten nem
vettünk benne részt. Annak köszönd, hogy az én szájamból ittál.
– De a Verblud meg annak a junákjai még meg vannak a toronyban. Azok nem
ihattak a méregborból.
– Jó helyen vannak a toronyban, nálam az ajtójuk kulcsa. Majd eljön az ő
soruk is. Ha a köteled készen lesz, leereszted a bástya fokáról s a
fehér fátyoloddal jelt adsz. Ott rejtőznek az én bajtársaim; felmásznak
a kötélen s akkor kiszabadítjuk a taposómalomba meg a foncsorítóba zárt
rabszolgákat, azok csak arra várnak, hogy a jeladó kürtöt hallják, elő
fognak rohanni, s akkor aztán megfizetünk mindannyian, ki mivel tartozik
a házigazdájának. Csak te jó erősre fond azt a kötelet, csomókat köss
rajta, hogy jól lehessen benne megfogózni.
A másik gyermek szót fogadott a vakmerőnek s fonta a kötelet hosszúra.
Az egész násznép hagymáz-álomban őrjöngött már, senki sem látott és nem
érzett semmit, a mi vele történik. Beszéltek embertelen szavakat s
verték fejeiket a falba, a sztari szvát a nagy fakupát, a bokkarát rágta
a fogaival s ette, mintha mézeskalács volna; a Szlón az égő fáklyába
nézett, oly közelről, hogy a szemöldökét elperzselte nála, s azt
dadogta: milyen sötét van; a vőfély a földön hevert és uszott, azt
hitte, a tengerben van, s fújta a szájába tóduló hullámot, és kiabálta:
segítség!
Egyszer csak berohan a terembe az a rabszolga, a kinek az életét
megváltotta Solom, s a kinek a dolga volt az udvaron levő nép között a
tömlős bort kiosztani, s ha aztán mindenki el lesz kábítva, felnyitni a
taposó-malom kapuját, s kibocsátani a rabszolgákat.
– Végünk van! hebegi a rabszolga. Itt jön a Verblud a junákjaival. Hogy
te nem küldted a felváltó csapatot, kitörték az ajtót.
– Bocsásd ki a rabszolgákat! kiáltá neki Solom.
– Nem lehet, a Verblud junákjai elállták a hozzájuk vezető kaput,
nyolczan. Ő maga idetart negyed magával.
– Darinka! Fuss a bástyára! szólt erre az arához fordulva Solom.
A menyasszony felkapta a guzsalyat, a fonott kötelet s elmenekült a
terem hátulsó ajtaján.
A Solom is elfuthatott volna azon a résen, de neki más gondja volt, nem
a futás. Útjába állni a Verblud dühének addig, a míg a társai felmásznak
a falra.
– Te vesd magad az asztal alá s tégy úgy, mint a többi bolond! utasítá a
rabszolgát. Az meg is fogadta a szót.
A Verblud recsegő hangja már ott hangzott a tornáczban, éktelen
káromkodásokban nyilatkozva.
A waráng királyfi érezte, hogy most nagy próbát kell kiállnia. Ha ebben
helyt nem áll, az egész terve dugába dült. Holnapra ezek kialuszszák a
mámort, s azontúl a méreg hatása is enyészni fog. Nyugodtan kellett
szembenéznie a veszélylyel.
Eléje ment a Verbludnak.
Az, jobb kezében a kelevézet tartva, s a fájós lábát azzal támogatva,
jött sántikáló lépésekkel; utána négy junák, kivont karddal és a balján
pajzszsal. Mindenféle rossz indulat rítt ki a tekintetéből. Szerteszét
nézett, elbámulva az őrjöngő atyafiakon s aztán egyszerre a dárdája
hegyét a Solom mellének irányozva, rárivalt:
– Megállj, kölyök.
– Én állok. De te ne állj, hanem ülj le, mert megrontod a lábad.
– Ne legyen neked gondod az én lábamra, hanem a magad kutyafülű fejére.
– Te badnyák! – Ej de czifrára fel vagy öltöztetve!
– Fel bizony, mert most vőlegény vagyok. De mihelyt leteszem ezt a
gunyát, megint a badnyák leszek, s a te csontodat hegesztem.
– Nincs annak már semmi szüksége rád. Ebcsont beforr. Ha fájna, nem
jöhettem volna ide. Hát te csak vőlegény vagy most? Hol a menyasszonyod?
– Mindjárt itt lesz, csak a kontyát felfőkötőzzék a nyoszolyóasszonyok.
– Hát a násznépeddel mi történt itt?
– Látod. Vigan vannak.
– Nem értem, hogy mit beszélnek.
– Nem bizony, mert görög borokat ittak, s azoktól az ember görögül
beszél.
– Hazug babuka vagy! Méreg volt a borban, a mit ellopattál velük a
warángok pinczéjéből, attól lett az egész vár népe mind kórságossá.
– Én magam együtt ittam velük egy korsóból; magam izleltem meg minden
bort legelőször, s látod, semmi bajom.
– Mert az ördög szereti a magáét. Neked nem ártott az meg. Jó szerencse,
hogy én meg a tizenkét vitézem nem ittunk belőle. Hát ezeknek a
bogumiloknak hova tetted az üstökeiket?
– Azok bizony fel lettek áldozva a keresztyén vallásnak. Tudod, hogy az
üstökfonás pogány szokás. A pap rábeszélte őket, hogy vágják le.
– Hamarább elhiszem, hogy a medve azért nem visel farkat, mert fogadása
tartja. Te csufitottad őket így el. Te vágtad le a kontyaikat.
– Ugyan hová tettem volna?
– Eladtad anyádnak, a pusztoloviczának, hogy fonjon olyan kötelet
belőle, a min fel lehet kapaszkodni az égbe. – Nem mégy oda. Az én lábam
meggyógyítottad. Látod, járni tudok rajta. Ezt neked köszönöm. Hát
meghálálom. Hazaküldelek az apádhoz. Ördög volt az apád, oda küldelek
hozzá a pokolba.
– Nem félek én a te ijesztgetéseidtől, zsupán! Te megesküdtél, hogy én
nekem semmi porczikámat nem engeded bántani, s ez a te esküvésed engem
jobban betakar, mintha a láthatlanná tevő tündérpalást volna rajtam.
– Ezt jól mondtad, bagoly! Nem is bántja senki semmi izecskédet. Semmi
tagodat el nem szakítjuk, sőt még jobban hozzád ragasztjuk. Egy darabban
hagylak. Csakhogy épen megfürösztelek egy kis jó forró szurokban. Hogy
fog tetszeni?
Solom nagyot kaczagott erre a szóra. S a nevetés egész természetesen
jött magától az ajkára. Az villámlott a fejébe, hogy a szurok
felforralásához idő kell, s ha időt nyer, életet nyer. Még ő kapja majd
a halál kaszájának a nyelét a kezébe.
– Hahaha! Hisz ez meg épen gyönyörüség nekem. Otthon a tündéranyám mind
abban fürösztött. Majd meglátod, hogy úgy jövök ki belőle, fehéren, mint
a hattyu. Csak egyre kérlek.
– Akármit kérsz, ráadásul a szurokfürdőre, a tied.
– Azt, hogy a menyasszonyom is hadd fürödjék meg velem együtt.
– A forró szurokban? A bizony úgy is illik. Kiki párjával. Badnyák a
mátkájával. Junákok! Készítsétek a fürdőt. Hétféle füvet hányjatok bele,
hogy illatos legyen.
A nagy ivóterem végében volt az óriási kandalló, a minek a kürtőjéből
vastag vaslánczon csüggött alá a roppant nagy kondér, a miben egyszerre
egy egész tulkot, vagy vadkant szoktak vetreczének főzni. Annak a ma
estére való tartalma már kifogyott, csak a fenekén rotyogott még a
zsiros borsos lélötty. A tűz égett alatta.
Ez jó lesz most szurokfőzésre.
A míg a junákok a szurkot a tűzön forralták, a Verblud sorra járta az
atyafiakat, rázogatta, költögette. Az mind másról beszélt neki, csak azt
nem akarta tudni, hogy felébredjen.
– Ilyen pokolbeli varázst hozni a házhoz! agyarkodék a Verblud. Rám néz
valamennyi s az egyik menyecskének néz, a másik sárkánykigyónak. – Hát
te rabszolga itt az asztal alatt! Te is bort ittál?
S a kopjája nyelével nagyot lökött a rabszolgán, a ki Solom hive volt.
Az azt mondta rá, hogy «köszönöm az áldást».
– Ki vagy te? rivalt rá a Verblud.
– Hát csak ismered a királyodat? dörmögé a rabszolga.
– Ez abban van, hogy ő a bosznya király! Hát engem kinek tartasz?
– Te vagy Chrysostomus archimandrita.
– No már ahhoz csakugyan hajazok. S aztán mit hoztam neked?
– Az arany rózsát hoztad el a pápától.
– No már azt Isten ugyse megkapod!
S azzal fogott egy szurokfáklyát, annak az égő kanóczát oda szúrta a
rabszolga kinyujtott tenyerébe.
A rabszolga arczán egy vonás sem rándult félre a fájdalomtól, a míg a
kanócz a tenyerét égette.
– A Szentháromság Isten fizesse meg ezt neked százezerszer, mondá
álomjáró hangon.
– Bakfitty! Vad szamár! dörmögé a Verblud, s oda köpött a ficzkó
markába, hogy a kanóczot eloltsa. Ez az áldás szeget ütött a fejébe.
A kandallóban fortyogó üst okádta már a fekete füstöt a benne fövő
szuroktól, a mit a junákok dárdáik nyelével kavartak.
– No királyfi, kész a fürdőd! mondá gonosz nevetéssel a Verblud.
– Mindjárt megyek, szólt a királyfi, csak a gunyámat vetem le.
S elkezdett vetköződni.
Azzal is készen volt.
– Hozzátok elő azt az üstöt.
A négy junák két rudat dugott keresztül a nagy üst négy fogantyuján s
leemelte azt a tűzről; oda tette a terem közepére.
– Mindjárt ugrom, csak a menyasszonyomat várom.
– Kiálts neki, hogy siessen.
– Héj Darinka! Darinka! hol vagy? jöszte már sebtiben! kiabált a Solom.
Egyszer aztán felhangzott a Darinka szava onnan a feljáróról, a mi fel a
bástyára vezetett.
– Jövök, vőlegényem!
– Repülj hát. Nézd, de nagyon várlak!
– Itt vagyok, ragyogok! kiáltá a leány, a hágcsóról nagyot ugorva a
terembe, kezében forgatta a guzsalyszárat a körüle csavart kötéllel.
– Hahaha! nevetett a Verblud. Ez ugyan derék menyasszony! Épen hozzád
illik. Egy királyfi meg egy rableány! Panka! vetkőzzél szaporán! Most én
vagyok a kuma.
(A bogumiloknál az a szabadalma volt a násznagynak, hogy a
menyasszonynál a nászéjen ő teljesíté a szobaleányi szolgálatot.)
– Jaj, szégyenlem, mondá a Darinka. Ne nézz ide, kérlek.
– Hogy ne néznék? mikor nézek!
– No hát vakuljon meg a jobbik szemed!
Erre a szóra egy ijjhur pendülése hangzott valahonnan a magasból, s
abban a pillanatban egy sivító nyilvessző állt meg a Verblud jobb
szemében, s arra mintha az égből potyognának alá, rohantak elő a
hágcsóról a waráng suhanczok, nagy rivallással.
– Ne hagyd magad, Solom!
A királyfi párduczi gyorsasággal ugrott az egyik alvó férfihoz, kirántá
annak az öve mellől a handzsárját.
– No hát Verblud! Most már én viszem el a te koponyádat a menyasszonyod
szeretőjének. Jó lesz neki imádságos könyvet támasztani.
De a Verblud még nem adta meg magát. Olyan volt mint a megsebesített
medve; végperczében a legfélelmesebb. Nem vesződött a szemébe lőtt
nyillal, hanem kétkézre kapta a nehéz dárdáját s úgy rohant a
királyfira. Ő rajta lánczból font pánczél volt; az pedig mezetlen, mint
Dávid a Goliáth előtt.
Hanem rohantában elkapta valaki a Verblud lábát. Épen azt a sebesült
lábát, a mit a Solom már félig meggyógyított. Az alvást szinlő rabszolga
volt az.
A Verblud egyet nagyot ordított a fájdalomtól s térdre bukott. A második
kiáltás már nagyon rövid volt, mert a Solom egy csapással leütötte a
fejét; s aztán felkapta azt az üstökénél fogva, s úgy mutatta fel a
magasba.
– Ilyen magas volt valaha!
A waráng fiúk rézszekerczéiket villogtatva rohantak a vezérükhöz, a míg
a menyasszonya diadalmasan borult a vállára.
A négy junák pedig rémületében elejté a czepelt üstöt, a szurok feldült,
a füstje lángra lobbant a tüztől, s akkor aztán a szétfolyó pokolsár,
mint a tűzokádó ürüléke terült szerteszéjjel, lángnyelveket lövelve a
magasba. A junákok az égő szurkon keresztül rohantak az ajtónak,
felszedve az opánkáikon a lángoló degetet s úgy szaladtak ki az udvarra,
minden lépésüknél lángnyomokat hagyva maguk után, kinn levő társaik nagy
rémületére.
A waráng suhanczok pedig a hátulsó hágcsón keresztül menekültek el a
királyfival, Darinkával, meg a hű rabszolgával együtt fel az oszlopos
erkélyre, ott hagyva a pokolmódra égő termet, elkárhozottul ordító
lakóival.
Az udvaron nagy riadal támadt: a nyolcz junák ott hagyta az őrzött
kapukat, s futott a várkapu felé, hanem a waráng fiúk nyilai utolérték
őket, hirmondónak sem futott el egy is.
Erre aztán a rabszolgák népe kitört kínzó műhelyeiből, s megkezdődött a
gyilkos boszuállás, a minek a magja emberöltő időn át el volt vetve.
A bogumilok még védeni sem tudták magukat, álmukban dicstelenül
rabszolgafegyver ölte le őket.
Mikor a hold feljött a hegyek mögül, csak elbámult, hogy hova lett az
éjszaka? A mosszori vár lángja messzire bevilágított hegyet, völgyet és
csillagos eget.