Azok nem farkasok voltak, hanem a Solom pajtásai.
Kémeik folyvást ott ólálkodtak a mosszori vár körül, meglapulva a
bozótban, lehajolva a sziklák közé, elbujva faodukba, s állathangok
jeladásával értesíték a távolabb levőket.
Minden ki volt főzve közöttük ravaszul. Frater Aktæon terve volt az
egész.
A warángok borospinczéje nem természet alkotta odu volt. Valami
kezdetleges bánya volt az; tán még a liburnok idejéből, kik otthon rezet
ástak, s aztán, hogy az ér elvetélt, abba hagyták. Most a warángok ezt
használták a zsákmányúl elfoglalt borok pinczéjeül. A bor igen jó
szószóló. Azt ajándékba osztogatták olyan szomszédoknak, a kiknek a jó
barátsága becses volt előttük. A Cadmæi öböl remetéje volt a pinczének
az őre. Annak a nyilására akkora szikla volt hengerítve, hogy egy ember
föl nem emelhette. De mikor ketten voltak a királyfival, akkor
megtehették. És akkor valamennyi kancsót és tömlőt elkészített Frater
Aktæon pharosi módon.
A pharosi mód olyan mesterség volt, hogy ugyanabból a korsóból és
tömlőből egy ember ihatott úgy, hogy meg se részegedjék tőle, az utána
következők pedig mind meg lettek mérgezve.
«_Disputa._»
_Kritikus._ Ugyan hogy juthatott az anachoreta méreghez és méregölőhöz
itt ebben a világon kívül eső magányban? Egész patika volt a keze
ügyében?
_Szerző._ A méregcsinálás a római császárok korában egész tudomány volt,
s innen származott át Dalmátiába Diocletián alatt. A hirhedett Locusta
volt ennek a nagymestere. Volt olyan méreg, mely lassan, fokozatosan
ölte meg az embert; ezt használták türelmetlen örökösök, szívós
életkedvű gazdag rokonoknál, azért volt «kleronome» a neve. Egy másik
méreg, a «gelotine» ellenben folytonos kaczagással kínozta halálra az
áldozatát; a «parafera» vérengző dühvel tölté el a vérét az embernek:
ezzel vesztették el Masaniellot is; az «achæmenidion» ellenben a
legbátrabb férfi szivébe olyan gyávaságot öntött, hogy reszketett, mint
a gyermek; a viadorokat szokták vele megrontani versenytársaik. Tudták
mikor kell használni a «truferoszt», a mi az asceta remetéből is satyrt,
s a félénk apáczából bacchans-nőt képes varázsolni. Csalfa nők, a kik a
szabadságot akarták élvezni, megitatták férjeikkel az «oneirosz»-t, a mi
olyan álmot hoz a szemre, hogy azt semmi zaj el nem űzi. De valamennyi
méreg között a legrejtélyesebb volt a «hypnopoie»; mert ennek a hatása
alatt ébren maradt az ember; nézett, karikára felnyilt szemekkel,
hunyorítás nélkül, de nem azt látta a mi előtte áll, hanem azt, a mi
nincs: valami képzelt látványt; beszélt egyre, de nem érthető szavakat,
hallott hangokat, a mik a túlvilágról jönnek, angyali zenét, a mi
elandalítá, oroszlánordítást, a mi elrémíté, megitta a forró vizet, s
azt hitte, hogy nektárt iszik, az édes falernumit pedig undorodva
prüszkölte ki orrán száján, azt ordítva, hogy ez bürök; majd
mozdulatlanul elmeredt, s azt hitte, hogy most repül, küzd, óriásokat
ver le, majd meg a szunyognak könyörgött, hogy ne ölje meg azzal a
hosszú gyilkos dárdájával, marokkal tépte a haját s azt állította, hogy
üdvösséget érez, csókokat osztott a semminek s istennőnek nevezte, a ki
csókját visszaadja. Ezzel a méreggel voltak megvajákolva a bogumilok
számára elkészített borok.
_Kritikus._ Truférosz, oneirosz, gelotine, kleronomosz, parafera,
achæmenidion, hypnopoie! Hát ennyit mindnyájan tudunk, a kik a görög
nyelvből «elégséges» calculussal húztuk ki a sandáljainkat, de hát hol
vehette ezeknek valamelyikét Frater Aktæon?
_Szerző._ Említők, hogy a szerzetes a raguzai arany fiatalság tagja
volt, a mely az ilyen titokban járatos. A méreg élőállításához való
anyag pedig ott terem a tengeröbölben, a sziklák között; egy csiga,
melynek népies neve «tengeri nyul», tudós nyelven «aplisia depilans». A
latin melléknevet (hajvesztő) azért nyerte, mert a ki puszta kézzel
megfogja ezt az állatot, annak minden haja kihull az érintés mérgétől, a
népies neve pedig azért ragadt rá, mert a szine, a szőrös teste, és két
hosszú füle feltünően hasonlóvá teszi a mezei nyulhoz. Ennek az állatnak
a bűze, ha a hullám a partra kiveti, képes egy völgyet elundorítani, s
egy csepp ennek a nedvéből rögtöni halált idéz elő. És ennek a bűzét és
a gyorsan ölő mérgét tudták a hajdani méregkeverők úgy átfinomítani
leszürések által, hogy mindazok a fentebb elősorolt csodahatású szerek
ebből kerültek ki s mind valamennyi azzal a kellemes ambraillattal
dicsekedett, a mely a bornak, a mi közé vegyült, virágszagú zamatot ád s
még jobban itatja magát.
_Kritikus._ No hát ez jó lesz a bogumiloknak; de hogy szabadul meg tőle
a Solom királyfi?
_Szerző._ Nagyon furfangos módja volt annak. A kik ez alattomos mérgeket
feltalálták, azoknak az ellenmérgeit is ismerték. A hypnopoienak az
ellenóvszere fel volt fedezve abban az apró festménytermő bogárkában, a
mi a kermeszfajhoz tartozik, s mely akkoriban (mint Abbate Alberto
Fortis bizonyítja) valóságos plágája volt a dalmatiai fügefatelepeknek,
(épen úgy, mint most a philloxera a szőlőknek). A hol ez meglepte a
fügefa ágát, ott abból gyümölcsalakú gubicsok nőttek ki, tele annak a
bogárnak az ivadékával. Ez volt az illó méreg megölője. Ha olajban
megfőzték e gubicsokat, az piros lett tőle, mint a bor. Ebből a
gyógyerejű olajból azután egy makktoknyit a megmérgezett borral töltött
korsóba vagy tömlőbe töltöttek. Az olajnak már akkor is az a szokása
volt, hogy szeretett fölül úszni. És így az, a ki a korsót, tömlőt
felnyitotta, maga bátran ihatott belőle, az ellenmérget sziva ki az első
húzásra s aztán adhatta tovább a korsót. Neki magának a mérgezett bor
meg nem ártott. A többiek mind elveszhettek, az első a ki a bort rájuk
köszönté, ép testtel maradt.
_Kritikus._ Remélem, hogy mai napság nincs már se hypnopoie, se
fügefakermesz-gubics.
_Szerző._ Becsületére legyen az emberiségnek, a mai kor erkölcsei
mellett, az első nincs divatban már, s az utolsóra nincs szükség.
_Kritikus._ S a ki mind ezt el nem hiszi, fizet egy obolust.
_Szerző._ Sok obolusból telik ki a talentum.