Mielőtt a mosszori várba betekintenénk, a dalmatiai bogumilok
törzsfészkébe, jó lesz megismerkednünk ezzel a mesés népfajjal, melynek
létezését csak azok a minden archæologra nézve hires sírmezők
bizonyítják, a melyek Dalmátia sziklasivatagaiban itt-amott előjönnek,
néha épen a városok tövében. Ezek az egyedüli krónikái az elmult
népeknek, mert e síremlékeket keresztyének és izlamhivők egyiránt a
félelem tiszteletével őrizték meg, a várakat elpusztíták, a sírokat
meghagyták.
Erről a szintén «elhangzott» népről sok érdekes szokást jegyeztek föl a
köztük élt idegenek, Minucio Minucci, zárai érsek, azután az
archimandrita, Padre Paolo, Valvassor, és az amelosi De la Houssaye, a
kik mind irástudók voltak, a cyrill, glagol és waráng betük szerint
egyaránt.
Nyelvük szerint a bogumilok szláv eredetüek voltak, a fekete szlávok
közül, óriás termettel, aránytalanul kicsiny koponyával, a mit a kirugó
állkapcza s az előretörő szemöldök-csontok különböztetnek meg, fekete
hajjal és bajuszszal; az állukat és a fejük hátulját borotválták. Csak
elől viseltek üstököt, fekete szemeiket bozontos szemöldök árnyékolta, s
a bőrük olyan színü volt, mint a cserzett irha. Hanem a leányaik, az
asszonyaik színe olyan, mint a hajnalodó havas! Nem is adják a bogumil
leányokat ingyen. Egész lovas csapattal megy a mátkájáért a vőlegény, ha
nem adják szép szerével, elragadja erővel, ha pedig szép szerével adták,
útjába áll egy másik szerető, kardélre bízza az eldöntést; összeront a
két szerelmes dalia, s a melyik élve marad, azé lesz a szép menyasszony.
S azután élnek boldogan. Nem is lehet máskép. Az asszony két dolgot tud,
az egyik az, hogy ha ő panaszkodik, akkor az ura megveri, a másik meg
az, hogy ha özvegyen marad, másodszor férjhez nem viszik. Azért inkább
boldognak érzi magát.
A mióta a keresztyén hitet fölvették, azóta a pappal is megáldatják a
házasságukat. A pap különben csak olyan ember közöttük, mint más, kivéve
az öltözetét, a hosszú ujjú dalmatikát, a mi a tarka ruhás nemes uraktól
megkülönbözteti. Dézsmát, stólát nem kap, hanem a maga gazdaságából él;
juhokat tart s a gazdagokat megsarczolja, a szegényeknek jövendőt mond,
a betegeket kuruzsolja, lakomákra, paszitákra, torokra eljár, s azokból,
a mennyi a dalmatika zsebébe elfér, annyit hazavisz. Házasodnia is
szabad; de csak szigorú regula szerint. Szeplőtlen hajadont szabad neki
feleségül venni, s ha az első felesége meg talál halni, nemcsak hogy
másodszor nem házasodhatik, de soha többet húst nem szabad neki enni, de
még halat, békát sem, semmi állatot, a minek vére van, csupán csigát és
rákot, s mikor a nagy bőjt ideje eljön, akkor még vajat sem, csak babot
olajjal; a borsó és a lencse már tiltott eledelek, mert azokban
meglehet, hogy zsizsik lappang és az már húsféle! Ezért a bogumil pap
nagyon megbecsüli a feleségül vett asszonyát, mert annak az életével
együtt tart a jól evés ivás.
Vagy pedig úgy tesz, mint a mosszori knéz udvari papja, a kinél már a
tizenkilenczedik asszony járja. Tizenyolczon túladott rövid időn, azzal
az alapos joggal, hogy nem feleltek meg a regulának, nem érvényes a
házasság.
Templomuk nincs a bogumiloknak, sem harangjuk. Egy felakasztott kemény
fadeszka, a mit vaskalapácscsal ütögetnek, jelenti az ima idejét; akkor
a nép a kőkereszt elé gyülekezik, melyen nincs sem kép, sem szobor. Ott
eléneklik mélázó, búskomor dalhangon a reggeli és esteli áriát a pap
után.
A reggeli ima így szól: «Oh te öreg apánk, a ki az égben ülsz és
mindeneket látsz, küldd el mi hozzánk Péter és Pált. A mit ezek a jó
emberek tesznek, azt követjük mi is Amen».
Az esteli imádságuk már határozottabb jellemű s így hangzik: «Szent úr,
mi aludni megyünk, éjszaka van. Téged hivunk segítségül. Kiáltásunkra
leszáll az égi király a völgybe, a hol a pásztorok a birkákat
legeltetik. A birkák nem ismerik őt meg. Azért pokolra fognak jutni s
onnan majd szomorú leveleket irogatnak haza. Alleluja! Alleluja! Segíts
rajtunk szent Vasárnap. Vezess bennünket szent György vitéz a zöld
gyepre, meg a meleg vízre, a hol a szent Mária fehérre mossa a
kezeinket, felfrissíti fekete szemeinket, megitatja szomjú sziveinket.
Amen».
A «Miatyánk» és «Ave Máría» még ismeretlenek előttük.
Az óhajtott vasárnapon aztán, a várudvar közepén levő kereszt előtt
misét tart a bogumil pap: a szabad ég alatt. A férfiak köröskörül
térdelnek, a homlokaikkal érintve a földet. A nők és leányok is jelen
vannak. Minden családnak megvan a maga kijelölt helye, a nagyapjának a
sírköve mellett. Mert az első ősöket, a kik a mosszori várat
felépítették, mind az udvaron köröskörül, a fal mentében temették el,
fegyvereikkel, ékszereikkel, kancsóikkal együtt. Mindenkinek sírhelyét
egy-egy ropant nagy, egyenes kőkoloncz jelöli, a melynek faragatlan
oldalába pogány runák, majd később glagol betűjegyek vannak bevésve.
Legfelül mindegyiken ott van durva dombormű faragásban a kakukmadár: a
bogumilok szent halálmadara. Ezeket az ős sírköveket térdepli körül az
asszonynép, a míg a pap a misét tartja.
A szertartáshoz elővesz a pap egy ostyát, a minőt szüntelen kell a
zsebében hordania több példányban. Nem törik az ott össze, mert
savanyított kovászból van keményen gyurva és megsütve: legjobban
hasonlít a debreczeni mézes lepényhez. A bogumilok úgy hivják ezt, hogy
a «peti klebi» (ötös kenyér); öt pecsét van belenyomva, mindegyikben
több betű, a miknek az összeállításából ez a mondat jön elő: «Jézus
Krisztus a keresztségben megkereszteli Ádámot». Ezt az ostyának nevezett
lepényt magasra emeli a kereszt előtt a pap, a míg a hivek az imádságot
énekelik s egy hegyes késsel kivágja belőle a középső pecsétet. «Ez
magáé a Jézusé!» Azután a második pecsétből kivág egy háromszegletű
darabot. Ez a «Bogarodizáé». A Bogarodiza a Boldogságos szűz. Majd a
harmadik pecsétre kerül a sor, abból kilencz háromszöget szurkál ki; ez
a «devet khorán angelszki» (a kilencz őriző angyalé). Ekkor a negyedik
pecsétből annyi morzsát farag le, a hány élő embert lát térdepelni maga
előtt; ezek a «szjuiké» (az élőké). Utoljára az ötödik pecsétből, a hány
sírkoloncz van körül az udvaron. Ez szól a «mersnik»-nak (a
halottaknak). Ezeket a darabkákat és morzsákat azután mind egy kehelybe
teszi, és szomorú éneklés hangja mellett beszenteli.
A pecséteitől megfosztott ostya maga azután új nevet kap; ez a Krisztus
jászolkája, a miben születésekor bölcső gyanánt hevert. A nafórát a pap
beleaprítja egy nagy ezüst medenczébe, apró csipetekként s azt leteszi a
kereszt talapjára. Mikor aztán a népet megáldotta, s kimondta, hogy az
«Ur veletek!» akkor fog egy kanalat s megkeverve a tálba aprított
csipetkéket, hangosan kiált a népnek: «Durie tás, hogyie szem». (A ki
józan, idejöhet.) S minden hívének ád a szájába a kanálkával egy
darabkát, a mit annak rágatlanul kell lenyelni.
És ehhez a szertartáshoz a bogumilok épen olyan buzgón ragaszkodnak,
mint akár a rómaiak, akár a byzancziak a maguk pompás ceremoniáihoz,
oltáraihoz, zsolozsmáihoz, liturgiáihoz.
S az egyszerűség jobban hódít, mint a pompa. Arra, hogy valaki a
bugomilok közt pap lehessen, nem kell elébb a kolostorban, vagy a
seminariumban agyontanulni magát; csak jól kell neki érteni a peti klebi
elkészítéséhez.
Ez volt a főoka az üldöztetésüknek.
Mert az, hogy rablónép voltak, kegyetlenkedtek, az mind csak vitézi
tempó, hanem hogy az ostyát kovászos tésztából gyúrták: az manichæusság.
Pedig sokat lehetne a mentségükre felhozni. Történetük abba a korszakba
esik, a mikor még a poroszok az ősi pogány vallást követték s egész
Német- és Francziaország nem volt képes minden fegyverhatalommal rábirni
őket, hogy a bálvány-isteneiket a szentháromsággal fölcseréljék. A
dalmátiai népchaosz között jött-ment, vándorolt a sok hazátlan istenség.
Mythrász-imádat, nap-hold vallása, faragott szörnyetegek, Astaroth,
Mylitta mind végmenedéket találtak a Balkán hegyei között, s aztán
valamennyi fölött, mint eszményi hatalom terjeszkedett ki a görög-római
mythos Olympvilága. Jupiter, Juno, Venus fánumai emelkedtek fel a
halmokon; nymphák szentélyei jelölték meg a forrásokat. Mikor aztán a
classikus Róma dicsőségének terhe alatt összeomlott, a romjai felett
kiemelkedő kereszt foglalta el az Olymp helyét. De a régi emlékek azért
megmaradtak. A tűzisten ünnepe átváltozott a szentiványéji
tűzszenteléssé, a Kaleda istennő szent tivornyáit örökölte a farsang
utolsó napja, s a fiatal Badnyák istengyermek eljövetele átváltozott
karácsony ünnepévé. De azért a régi neve csak megmaradt «Badnyi vecser».
(A vendég estélye.) S a hajdani Saturnaliak napja, azért hogy
háromkirályok ünnepévé lett elkeresztelve, csak megtartotta azt a régi
szabadalmát, hogy ezen a napon szabad volt mindenkinek a más leányával
és feleségével úton-útfélen összecsókolózni.
A karácsony ünnepnek még a pogány időkből való alakja a «Badnyák» ötszáz
évvel később is megmaradt ezen a vidéken.
Egy fiugyermek, idegen földről való, megjelenik a házakban, fején
repkénykoszoruval, egyik karján kosár, zöld illatos levelekkel, azokkal
van betakarva egy kenyér, a másikon egy füles korsó, tele borral; a
korsó is körülfonva repkénynyel. Minden háznál tárt ajtó fogadja: «jön a
badnyák!» az erdőből támadt szentfiu, a ki áldást hoz a házhoz: minden
embernek ád egy csókot, egy szeletet a kenyeréből, egy kortyot a borából
és az mind szerencsét, egészséget hoz. A badnyákot az asztalfőhöz
ültetik, adnak neki tejet, mézes buzát, tojást, hagymát, minden gazda
egy ezüst pénzt, a pénz bele van dugva egy vadalmába; talán azért, hogy
a zsiványok az erdőn agyon ne üssék érte a gyermeket: a vadalmáért, ha
tele kosárral viszi is, nem bántják. Mikor aztán odább megy a badnyák, a
karácsonnak négy ünnepnapja volt akkor, ismét megtölti a gazda a
korsóját borral, a kosarába ád új kenyeret, úgy bocsátja más házba, más
vidékre.
S a badnyáknak sok hivatala van. A melyik leánynak egy szál haját a
karjára köti, annak kérője akad a jövő farsangon, a mely asszonynak
gyertyahamvával keresztet húz a homlokára, az keresztelőt várhat; a mely
házban egy gyékényszálat eléget, attól távol marad minden nyavalya;
rossz csömör elmulik, ha a nyálával bekeni; avult seb begyógyul, ha a
kosarában hozott lapukat rárakja.
Frater Aktæon jól betanítá a waráng királyfit a badnyák szerepére, a
gondjaira bízott pinczéből kikereste a számára azt a felséges cyprusi
bort, a mit mázos korsókban, ólom pecsét alatt szállítanak tengeren át a
velenczei nobilik asztalára. A papok is ebből veszik ki a maguk
dézsmáját; a warángoknak az mindegy. Gyógyhatású és ellenmérgű
növényeket is szedett a számára s megtanítá, melyiket minő talajban,
milyen lankán, lapályon, mocsárparton, sziklarepedésben lehet otthon
találni. Ott volt az a csodagyökér, a miről azt irják, hogy még a
fazékban fövő húst is képes összeforrasztani (fekete nadálytő), meg az a
másik, a mitől a bor mámora egyszerre eloszlik; azután meg az álomhintő,
a nyelvbénító füvek, miknek titkait csak a kolostorban tudták.
Mikor aztán a bogumilok karácsonja közeledett, útnak ereszté a Frater
Aktæon a Solom fiut.
Ez volt a rendes időszak, a melyben Tvartimir és a válogatott vitézei
zsákmány-kalandra ki szoktak menni a várból.
A bogumiloknál deczember közepén tartották a karácsonyt. Így számították
ki az ő astronomusaik. Ez is egyik eretnekségük volt. A raguzaiak már
elfogadták a római pápa által megállapított napot: a deczember 25-ikét.
Ellenben a byzanczi kereskedők még tartották magukat a régi szokáshoz, s
egy héttel előbb ünnepeltek. És így idejük volt az áruczikkeiket vásárra
vinni Raguzába a saját karácsonyünnepeik után. Viszont pedig a
bogumiloknak legkedvezőbb idejük volt a görög kalmárokat terheiktől
megszabadítani.
Az egészet pedig Frater Aktæon számította ki legjobban a maga csendes
sziklaodujában; senki sem sejtette, hogy ő milyen merész kézzel nyul
bele a világ rendének a szokott folyásába.
A mosszori vár kapuja megnyilt a jövevény-gyermek karácsonyi énekére.
Már a toronyból látták őt közeledni, s a mint belépett a kapubolt alá,
egész csoport hajadon fogadta.
«Bokszics! Bokszics!» kiáltá a vendéggyermek a szüzeknek, mire azok
közre kapták, sorba csókolták: egyik a másik karjába dobta.
A warángoknál utálatos szokásnak tartják a nyilvános csókot. Az náluk
halálos megbántás.
Solomnak türnie kellett ezt mind. Ez még az édese volt a csóknak, a
mézízű, a tejillatú, a csillagtüzű csókok, szűzlányok ajkáról. De
következett azután a többi, vaczkorízű, a hagymaszagú, a csalánégetésű
csókok; ránczos képű boszorkányok, borostás állú férfiak szájáról.
Azoknak is azt kellett mondani: bokszics, bokszics; s visszacsókolgatni
őket.
Nagy örömmel vitték fel a vendéget a palotába a knéz fia pitvarába,
kiabálva: «itt a Badnyák!»
A knéz legkisebb fia, a Szlón (az elefánt) ott hevert egy halom
birkabőrön, a mik drága bokhara szőnyeggel voltak leterítve.
Nagyon jól találta, a ki ezt a nevet adta neki, mert a knézfi, a kinek
még csak most ütközött a bajusza, már úgy el volt hizva, hogy a nyaka
elveszett a két válla között, a tíz ujját nem birta egymásba dugni a
kövérségtől, s a lábait nem tudta meghajtani térdben. Nem is szeretett
mozogni, csak hevert és azt kivánta, hogy mindig a keze ügyébe rakják az
ételt, italt. Fogadásból meg tudott enni egy borjut, s egy egész
kecsketömlő bort minden fogadás nélkül elfogyasztott egy fekvő helyében.
– Honnan jösz, Badnyák! kiáltá a vendégifjura, olyan hangon, akár egy
vizilóé.
– A paradicsomból, felelt rá a badnyák.
– Milyen bort isznak a paradicsomban?
– Olyant, a mely a napsugárból van sajtolva, mézharmattal édesítve,
gyöngyvirággal illatosítva s szent Péter maga adott belőle egy korsóval.
– Hadd lám!
Solom lecsavarta a görög amphoráról az ólom zárt, s elébb, rendes szokás
szerint, maga megkóstolta a bort (lássák, hogy nincs megmérgezve),
azután ráköszönté a Szlónra: «szállok hozzád».
A Szlón elébb gyanakodva izlelte meg a bort; de az első korty után
karikára nyiltak fel a szemei s addig húzott a korsóból, a míg a
lélekzete elfogyott; csak akkor vette le a szájáról s nagyot fujt utána.
– Hüjh! Ez az a másvilági ital! Egyszer hozott belőle az apám egy
korsóval; de nekem csak egy kupiczával adott belőle.
Megbánta aztán a herczeg nagyon, hogy úgy eldicsérte a badnyák borát;
mert a főrendei neki estek, kiragadták a kezéből a korsót; mindenik meg
akart felőle győződni, hogy igazán paradicsomi bor-e az? A Szlón a
fejükhöz dobált mérgében mindent, a mi a keze ügyébe akadt, tálat,
kupát, utoljára a papucsait is: felugrani még is rest volt; a sorba
kóstolás után a körömpróbáig üresen került vissza hozzá az amphora.
Sírt mérgében a nagy elefántgyerek.
– No ne sírj czimbora, vigasztalá őt Solom. A hol ez volt, ott több is
van. Oda vezetlek a pinczéjéhez.
– De köszönöm! Én szent Péterhez nem megyek. Én az égbe nem repülök. Nem
arra való a testem.
– Hiszen nem az égbe vezetlek én, hanem a warángok pinczéjéhez, a
melynek én tudom a rejtekútját. Ott van sok bor. Még ennél jobb is.
Annyi bor van ott, hogy tavat csinálhatsz belőle. Keresztül úszhatol
rajta; úgy ihatol belőle s ezt mind neked adom; mert rászabadított a
szent Péter.
Ezzel a szóval csodát mívelt a badnyák: talpra állította a Szlónt. Felé
rohant, szétvetett lábakkal, a hogy a két esztendős gyerek szokott
futni, a ki most tanulja a járást s alig várja, hogy megint négykézláb
lehessen, s mikor nyakába borult Solomnak, ugyan jól kellett ennek
állnia a lábán, hogy le ne rántsa magával a földre, s olyanokat csókolt
rajta, mint egy békaugrás czuppanása a pocsolyában.
– Mikor megyünk oda?
– Várj sorára. Tudod, hogy én a badnyák vagyok. Jó izenetet, gazdag
áldást kell vinnem minden házhoz. Azért töltesd meg a korsómat a magad
borával, hadd vigyem a szomszédba. Ma az én napom van: a «badnyi
vecser», holnap lesz a «Boxiohu» napja (karácsony). Holnap délben a
warángoknál az a szokás, hogy minden ember a házában marad;
csillagfeljövetelig ki nem mozdul. Ez alatt én a junákjaidat elvezetem a
pinczéig.
– De én is veletek megyek. Van nekem két öszvérem, a ki elbir. Meginnák
a gödények a legjobb bort.
– Van ott elég. Csak ti legyetek hozzá elegen.
– Ha kell, kétszáz legény is akad.
(Kétszáz legény! Ez egy kissé sok, gondolá magában Solom. Mégis sokan
maradtak itthon.)
– Holnap mind legyenek készen. Most vezettess a süvedhez.
– Jaj, kedves badnyákom. Azt ne kivánd látni. A Verblud nem olyan jó
gyerek, mint én. Az nem ismer semmi badnyákot; mert az a fekete hegyek
knéze. Az nem iszsza meg a borodat, mert ha bort iszik, még jobban ordít
a sebes lába miatt. Ahhoz ne menj. Mert az, ha idegent kap, lavágja a
fejét.
– Még is oda megyek; mert az ő számára is hoztam áldást. Ha szeretsz,
jöjj oda velem.
– Én menjek fel a Verbludhoz? Nem tudod, hogy a Verblud a toronyban
lakik? Nem hisz senkinek: még az apámnak sem, oda vette be magát a
sebesült lábával, a fekete sipkás hivei vannak körülötte; ott tanyáznak
a toronyban, a honnan messzire ellátni, hogy nem jön-e valami ellenség.
A Verblud nem alszik soha. Engem oda a toronyba fel nem visz egy öszvér.
– Felviszlek én, mondá Solom s letérdelt a knézfi előtt. Két mázsás
teher volt a kövér fiu, de olyan könnyen fölemelkedett azzal a badnyák,
mikor a nyakába ült, mintha csak magaforma suhancz lett volna.
– Ej ha! Ilyen ló kellene nekem, mint te vagy.
Még azután a korsóját és a kosarát is felvette Solom, s a vállára vett
Szlón igazgatása mellett feltalált a tekervényes folyosókon, a szük
kőlépcsőkön át a kaputoronyba a Verblud tanyájára.
A toronynak három oszlopon nyugvó boltozatos erkélye egyetlen nagy
tornáczot világított be, a miben ötven ember elfért. A tornácz hátterét
vastag, egymást támogató gerendák képezték, a melyeken a nehéz, rézzel
fedett tetőzet szarufái nyugodtak. Egy ilyen gerendák és szelemenfák
által képezett zugban volt felütve a Verblud tanyája. Medvebőr fekhely,
koczkás, talitarka gyapjuszőnyegek, a mik a szarufákról lecsüggtek s a
fekhely előtt kárpitot képeztek, hátul pedig a vaczok superlátján drága
fegyverek csoportja, egy nagy kerek ezüst paizs körül s azon keresztül
fektetve.
A többi gerendazugokban a knéz fegyvertársainak a sátorai voltak
felütve; lótakaró, nyeregszerszám, puzdra, paizs diszítéssel.
Tizenketten voltak mellette, félnaponkint felváltva.
Mikor a badnyák felérkezett a toronyba a Verblud tanyájára, ennek a
junákjai épen nagy játékban voltak. A hosszú toronyerkély igen alkalmas
volt tekepályának.
A tekebábok is, meg a golyó is emberkoponyákból teltek ki. Derék játék
volt! Az elgurított koponya hányat üt ki a társai közül?
(Ezt a mulatságot még a napoleoni háboruk alatt is lehetett látni ezen a
vidéken.)
Mikor a Szlónt meglátták a vitézek, abba hagyták a mulatságot. Solom
letette a válláról a knézfit, s attól nagyot rendült a torony padlata.
Erre a dobbanásra-e, vagy hogy a megszokott tekegördülés abba maradt,
félrehuzta a nehéz gyapjuszőnyeget a fekhelye elől a medvebőrön heverő
Verblud s kidugta a nyiláson a fejét.
Vén, ripacsos ábrázat volt, himlőritkította bajuszszal, szakállal,
melynek még visszataszítóbb kifejezést adott a kedélyén uralkodó nehéz
indulat, a gyanu, irigység, boszuvágy, kegyetlenkedés. Ezeknek mind volt
egy-egy ráncza, a miben meghúzta magát s azt még mélyebbre véste. És
mindannyit fokozta még a testi kín, a mit az elmérgesedett seb okozott.
– Mit akartok? rivallt a látogatókra, onnan a vaczogból.
– No no! csak meg ne egyél, mondá neki a Szlón. Nem látsz? Én vagyok
itt: a süved.
– Süve vagy az ördögnek! Mikor még a szakállamat sem dörzsölhettem a
nénéd arczához, úgy elkapták az ölemből.
– Majd visszakapod még, Jovó. Ne káromkodj. A badnyi vecser napján.
– Kukulj meg! Én nem hiszek a ti badnyákotokban.
– Pedig higyj benne, mert itt van. Engem hozott fel ide a vállán.
– Téged? Szlón? Kövér állat. Akkor csakugyan derék ficzkó lehet. Jöjj
ide, badnyák. Jöjj ide egészen közel hozzám.
Solom oda járult a knéz elé; a ki egészen elhárítá maga elől a kárpitot,
hogy most már az idomtalan termete is meglátszott. Felemelkedék fél
könyökére, úgy nézett a fiu szeme közé fürkésző tekintettel.
– Hát te csakugyan a badnyák vagy? Az égből jöttél? Szent Péter küldött
azzal a korsóval a paradicsomból?
Ha erre a Solom a szokott babonás választ adja, úgy leüti a fejét
tréfából hátulról a Katovszki (nyaklevágó), hogy észre sem veszi, mikor
esett meg rajta; hanem szerencséjére feltámadt benne a nemesi büszke
lélek, s azt a fenyegetett szép főt daczosan magasra emelve, azt felelé:
– Nem vagyok az! Nem vagyok én badnyák. Hanem vagyok a waráng fejedelem
fia, azért jöttem ide, hogy téged meglássalak.
– Ahán! Igazat mondasz, szólt a Verblud. Tudtam én jól, hogy ki fia
vagy? Ha hazudtál volna, bizony a lábadhoz tetettem volna a fejedet.
Különben így is levágatom előbb-utóbb.
Ez ellen sietetett tiltakozni a Szlón.
– Azt ugyan nem teszed, a míg nekünk meg nem mutatja, hogy hol van a
warángok boros pinczéje.
– Hát majd később. Mondd el, mi hozott ide én hozzám! Mi bámulni való
van rajtam?
– Engem megkorbácsoltak otthon a nép előtt.
– Hallottam hirét. Vesd le a palástod. Mutasd a hátadat. Jól van.
Csakugyan te vagy az a megvert. Hát most boszut akarnál állni a magad
fajtáján, ugy-e? Hát mit vétettél, a mért megkorbácsoltak?
– Megloptam a warángok boros pinczéjét.
– S most ezért boszuból elárulod a bogumiloknak az egész pincze titkát?
– Nem csak azt. Nekem vérért vér kell. Én szolgálni akarok te alattad a
warángok ellen.
– Én alattam? Nem látod, hogy sánta vagyok?
– Azt is tudom. Azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.
– Te béka! Engem akarsz meggyógyítani? Mikor senki sem bir vele. Hát nem
itt volt már a jajczai derjacsnik, a ki a byzanczi barátoknál tanulta ki
a mesterségét, adtam neki hat lovat, meg száz birkát, a mért idejött,
itt hagyott egy varázskopját szent fából, olyant, a milyennel
megsebesítették a lábam. Azt mondta, ezt kell beledugdosni a sebbe.
Ördögöt sem használt, még rosszabb lett utána. Hát aztán nem elhozattam
a narentából a híres pustolovicza boszorkányt? Adtam neki egy vég
posztót, egy füzér klárisgyöngyöt. Azt javasolta, hogy eleven ember
felvágott hasába dugjam a lábamat, attól meggyógyul. Ez sem használ.
Csak azt nyerem vele, hogy ketten ordítunk egyszerre. Én jobban, mint a
felhasított belű rabszolga. S te akarsz most lábra állítani? Te
obesiána!
– Én jobban tudom, mitől gyógyul meg a sebed; mert az én anyám aliromna;
ő tőle tanultam a módját. Füvekben van az erő. Hoztam számodra olyan
leveleket, erdőről, mezőről, a milyennel minálunk a warángok hegesztik
be a csatában kapott sebeiket. Engedd meg, hogy felépítselek.
– No ha te engem megajándékozol a lábammal, akkor én megajándékozlak
téged a fejeddel. Mondá a Verblud, toportyánmódra sandítva a királyfira.
– Ne úgy mondd, zsupán; szólt vissza Solom; mert ezzel azt is értheted,
hogy a fejemet majd a tenyerembe teszed. Hanem fogadd meg szent Péterre
és Pálra, hogy ha én a lábadat meggyógyítom, semmi porczikámat meg nem
rontod.
– Látom, hogy nyitva van nálad mind a két ablak. Magad vagy a molnár a
malmodban. No hát fogadom szent Péterre és Pálra, hogy ha a rossz
lábamat helyrehozod, a mosszori váron belül semmiféle bántódásod nem
leszen.
Az óvatos királyfinak ez még nem volt elég.
– Tegye meg ezt a fogadást a knézfi is.
– Miért tegyem én is? kérdé a Szlón. Fáj nekem a sógorom lába?
– Azért, hogy a warángok pinczéjét a birtokodba juttatom.
– Az már más.
– No hát «fújd ki» szent Péter és Pál nevét.
A Szlón is megtette a fogadást s kezet nyujtott Solomnak.
– Megálljatok, szól közbe a Verblud, még ne csapjatok fel! Azt hallom,
hogy a warángok boros pinczéjéről beszéltek. Hátha azok a tömlőkbe,
kancsókba elrakott borok meg vannak mérgezve, s te csak azért vezeted rá
a mi népeinket, hogy elpusztítsd vele?
Solom készen volt a felelettel.
– Elfogom a rámlőtt nyiladat, zsupán. Hogy a korsókban és tömlőkben levő
bor nincs megmérgezve, sem megbabonázva, s a ki abból iszik, se
nyavalyás, se nederes, se kórságos nem lesz, bebizonyítom azzal, hogy
minden korsóból, tömlőből én iszom meg az első húzást; s aztán láthatja
mindenki, hogy semmi vajákos szert nem veszek be utána, s még csak nem
is tántorodok majd tőle.
– De bizony tántorogsz; mondá rá a Szlón, ha te száz korsót sorba
szívsz.
– Tettem azt már. Ennek a tanusága a korbácsverés a hátamon.
– Ne kelepeljetek annyit! szólt türelmetlenűl a Verblud. Mutasd meg hát,
mit tanultál az anyádtól? Ha szája volna a lábamnak, kiabálna.
– No majd elnémítom én mindjárt.
Azzal a Solom lebontotta a sok köteléket a Verblud sebesült bokájáról;
eczetet hozatott, azzal kimosta az eves sebet; azután elővette a
kosarából azokat a sebforrasztó, in-nyujtó tövér leveleket, a mik
Dalmátia szikláin otthonosak, fogaival összerágta, galacsinná
hömpörgette, s azt tette rá a nyitott sebre.
Az első pillanatban nagyot ordított a Verblud, s már a handzsárjához
kapott; hanem aztán csak elcsendesült, a nyilalló fájdalom megszünt a
bokájában; átment zsongító bizsergésbe, utoljára egészen megszünt. A
körülálló vitézek bámulva látták, hogy a Verblud szemei lassankint
lecsukódnak, a szája felnyílik, s a vezér elkezd aludni nagy
horkolással. Már régóta nem volt a szemén álom.
Most sem tart az sokáig, hirtelen felriad.
– No nézd! Elaludtam. Pedig már azt hittem, hogy örökre elvette tőlem az
ördög az álmot. A te szered okozta ezt?
– Még jobban is fogsz aludni, biztatá Solom. Parancsold meg a
szolgáidnak, hogy hozzanak jeget: azt kell a fájós lábadra rakni.
Halálodra tört, a ki azt javalta, hogy forró vérbe dugd az égő sebedet;
meg hogy varázskardot dugdoss bele.
A szolgák előhozták a jeget sajtárral, a királyfi egy nagy felfujt
marhabelet töltött meg azzal, s így köríté azt a Verblud sebesült
bokájára.
– Szent Péterre Pálra mondom. Jó ez! hörgé a Verblud.
– Nálunk otthon ezt teszik a sebbel.
– No hát ez nekem jó. Neked is legyen jó. Ne maradjak adósod. Mit adjak
az első jó álmomért?
– Add nekem annak a rabszolgának az életét, a kinek ma fel akartad
hasítani a gyomrát, hogy a lábadat bele dugd.
– Legyen a tied. Hozzátok elő.
A toronynak egyik zugából előczepelték a fegyveresek az áldozatra szánt
rabszolgát.
Az különben is sápadt volt a félelemtől, de a mint Solom királyfit
megpillantá, még jobban elképedt. Ráismert. Ő is egyike volt azoknak a
szökevény rabszolgáknak, a kik az elválasztott waráng menyecskékkel
együtt a mosszori knézhez menekültek. Ugyan jó helyre kerültek.
– No ne reszkess, mondá neki a Verblud. Nem eszlek meg. Itt van az új
gazdád. Ennek adtalak. Ez a badnyák. A Boxiohu ünnepre jött. Eredj vele:
vezesd házról-házra; te már tudod a járást. Hadd vigye el a Bokszicsot
minden cselédnek. Azután vezesd el a rabszolgák tanyáira is. Azoknak is
hadd vigye el az áldást, hisz azok is a mennyországba jutnak; hogy a
pokolba ne jutnának oda? hát ki az ördög szolgálna bennünket, ha ők ott
nem lennének? Elvezesd a badnyákot a taposókhoz, a kohókhoz, a
kallókhoz, a foncsorítókhoz: ismerje meg valamennyit; a bányába is
levidd.
Ezeknél a szavaknál villogni kezdtek Solom szemei. Ez kellett még neki!
A rabszolgák tanyáira lejutni.
Mint született hadvezér, az első körültekintésre észrevette, hogy a
kifőzött haditervének egy igen nagy hibája van. Nem fog az úgy menni, a
hogy ő gondolta. Ha a jól elkészített bortól mind álomnak ejti is a
fejét a bogumil had, itt marad a toronyban a Verblud, meg az ő tizenkét
strázsája. A vár homlokfalán az ő összeesküdött pajtásai be nem
lopózhatnak; a többi bástyákat pedig hozzájárulhatlanokká teszik a
törmelék-hegyek.
Hanem aztán mint hadvezér fia, rögtön készen is volt a haditerve
kiegészítésével. Itt vannak a rabszolgák. Ezek a halálra kínzott, föld
alatt sinlő, méreggőzökben fuldokló, nyomorgatott rabszolgák; itt vannak
a warángok szökevényei, a kik megbánták hűtlen elpártolásukat százszor,
s annál elkeseredettebben fognak harczolni azért, hogy bűnüket és
büntetésüket egyszerre leróják. Ha a waráng fiuk felülről nem hághatnak
be a várba, majd előtámadnak ezek alulról, a tárnákból.
Fejhajtva köszönte meg a Verbludnak azt az engedelmet.
– No már most azután, ha mindent megláttál, szólt a Verblud, akkor
válogathatsz benne, hogy melyikben szeretnél inkább ott rekedni? a
bányában-e? vagy a taposó malomban, vagy az érczizzasztóban, vagy a
foncsorítóban, vagy a kohóban? Mert bizony mondom neked, hogy a ki
idegen a mosszori várba belépett, az innen élve el nem távozott soha. Ha
te megismerted ennek a várnak és bányáinak minden titkait a föld felett
és föld alatt; akkor innen ugyan el nem mégy, hogy azt otthon a tieidnek
elbeszéld. Hanem ha tőlünk szökni akarnál, bizony mondom, hogy a mit
szent Péternek és Pálnak megfogadtam, azt hiven megtartom; semmi
porczikádban kárt tenni nem hagyok; hanem oda küldelek azokra a
helyekre, a melyekről, ha csak madár nem vagy, hogy elrepülj, ha csak
kigyó nem vagy, hogy elcsuszamodj, soha elő nem jösz többet.
– Én pedig fogadom neked valamennyi szentedre, viszonzá a királyfi, hogy
ha minden kaput nyitva hagyatsz is előttem, de ha még kergetnél is
magadtól, el nem hagynálak tégedet és a mosszori várat, a míg csak én
élek és te élsz.
A Verbludnak tetszett ez a válasz. A dölyfös agyával nem is gondolt
arra, hogy ebben a mondásban még vakmerő fenyegetés is van.
– Majd visszajövök hozzád reggel, a mikor új írt kell tenni a sebedre.
Addig neked is Boxics!
Most azután még nyalábra kellett fogni a Szlónt, hogy levigye a
toronyból; mert lefelé meg épen nem tud a lábaitól lépegetni.
– Ugyan hengerítsétek le a hágón! kiálta utánuk a sógor. A medve is úgy
szokott alá görögni, ha lejtőre jut.
A mint az udvarra lejutottak, a nép körültérdepelte a csodatevő
badnyákot, a ki még a Verbludot is meg tudja gyógyítani s vitte aztán
nagy zsolozsmaénekléssel házról-házra, nyavalyásokat gyógyítani, áldást,
bort, kenyeret osztogatni.
A mosszori vár egy roppant nagy négyszögre épített bástya-alkotmány
volt, melynek felső tornáczaiban lakott a knéz és testőr serege.
A négyszög belsejét lakóházak foglalták el. Ez volt a hajdani dalmata
városok mintája. A házak mind fából vannak.
A leghátulsó északi bástya istállókat rejt, melyekben a paripák
tanyáznak: ezúttal kevés van belőlük otthon.
A keleti bástya boltozataiban van a felhuzó gép, melyet a rabszolgák
hajtanak; és a foncsorító mühelyek.
Egy óriási bodon képezi a taposó malmot, mely köröskörül hágcsókkal van
ellátva: a sorba állított rabszolgák folyvást lépkednek ezekre a
hágófokokra, azok a lépés terhe alatt lesülyednek; akkor a következőre
kell lépni, a ki a gép alá kerülni s összemorzsoltatni nem akar, s így
forog szünetlenül, szakadatlanul az örök mozgású henger, az egyik
lánczot alá bocsátva, a másikat fölemelve a két korongján. Ebbe az örök
egyformaságba meg lehet őrülni.
De van rá gond, hogy a rabszolgák egymást fölváltsák.
Mikor már a malomgázolást megunhatta a rabszolga, akkor beleültetik a
bivalybőr tömlőbe, mely a zúzott érczkását fölszállította s leeresztik a
bányába. Ott azután változatosabb munkát talál. Ott nincs se nappal, se
éjszaka, csak hét órákra felosztott munkaidő, két órai alvás idővel
közbe-közbe. Kap egy csákányt, a mivel a sziklát vághatja. Majd
beletanul, hogyan kell a sziklaporlasztó máglyát szítani a nélkül, hogy
megfulladjon a folyosóba rekedt füst miatt, a míg megtanulja átkozni
édes anyját, a ki a világra szülte, s azt a másik édes anyját, a földet,
a ki az aranyat szüli.
Akkor megint változtatnak a sorsán.
Nem tetszett a földalatti örök sötétség? Változtatnak a munkakörön. A
rab kijut a völgybe.
Ott aztán láthatná az Isten egét, ha el nem takarná az örök füst, mely
az érczizzasztók kupaczaiból, a kohók kéményeiből felszáll. Egy
folytonos kékszínű köd üli el a völgyet, kén és mirenykigőzölgésből,
melynek undorító szaga émelyít, kínoz, kétségbeejt. Itt már csak két
órai időközökre van felosztva a munka: többet emberi testalkat meg nem
bir az óriási fütőkemenczék pokoltüzénél, a katlanokból kifolyó
érczsalak, a kemenczeszájból szétlövellő érczszikra zápora között. Ha
soká tart, inkább beleugrik a kínzott rab az égő kohóba. Változtatnak
rajta. Ha a kohók izzó legét nem állhatja, odább viszik az érczmosókhoz,
a kallókhoz, ott azután más munka vár rá: a jéghideg vízben, derékig
állva szűrni, szitálni, szapulni az érczpépet, kimerni dézsákba. Ezt a
gyötrő munkát legkevesebb ideig állja ki; az érczmosóból visszakönyörgi
magát a pokolbűzű izzasztóba, a gyehennába; onnan megint a bányák
földalatti sötétségébe; míg aztán, ha nagyon jól viselte magát, ha
szépen engedelmesen szót fogadott, nem zugolódott, akkor megkegyelmezik,
hogy ujra felvontassák a tömlővel a várba. Ott vár reá az utolsó munka:
a foncsorítóban dolgozás. Itt aztán elvégzi. A kényeső gőze, a mit
kádakban emberkézzel kevernek (a hordókban foncsorítást még nem ismerik)
megszállja minden zsigereit, beveszi magát a csontjaiba, nyomorékká
lesz; kínlódik és belehal.
Ez a mosszori rabszolgának az életszekerkéje.
Solom királyfi sorba látogatta valamennyi telepeiket, a karácsonyi
bokszícs-osztás örve alatt. Ráismert közöttük a warángoktól megszökött
jobbágyokra. Meghallgatta keserves panaszaikat. Leszállt hozzájuk a
bányába, a kohókhoz, a kallókhoz; úgy fogadták mindenütt, mint égből
jövő követet.
– Holnap meg fogtok szabadulni. Ezt sugta azoknak a fülébe, a kiket
ismerősökül fölfedezett. Szerzett magának hadsereget.
Csak az első kis csapat meglegyen, majd nőni fog az, mint a hógörgeteg.
Éjszakára ismét visszatért a várba a Szlónhoz, s rábeszélte, hogy keljen
föl a helyéből, s a mint a hold felkel, induljon el az ő vezetése
mellett a vitézeivel együtt a warángok rejtett bortartó-barlangját
fölkeresni. A Szlón szomjas volt a jó cyprusira, a mibe már belekóstolt
s nem veszett nála kárba az unszolás; föllármázta a hiveit, fegyverbe
öltöztek, a Szlón számára két öszvért hoztak, azok két rudon egy nyerget
czepeltek: arra ült fel a köpczös fejedelemfi; egy ló el nem birta
volna.
A várból kivonuló csapatot az erdők mélyén a farkasok vonítása fogadta.