Egyszer valamikor, talán még Róma alapítása előtt, egy thrák vadász az
illyriai erdők között szarvast ejtett el s mindjárt lakomát csapott
belőle, nagy tüzet rakott s fanyárson szarvas czombot sütött. Mikor már
csupa parázs volt a máglya, beledugta a dárdája vasát. Szokás volt ez a
vadászoknál, ha a forrás mellett rakott tűznél sütkéreztek. Az izzóvá
lett vasat azután belemártották a jéghideg forrásvízbe, s attól az
egyszerre aczéllá edződött, s szép ragyogó, lilakék zománczot kapott.
Mikor a thrák Nimród kihúzta a forrás-medenczéből a kelevézét, a midőn
az már megszünt süstörögni, bámulva látta, hogy a kopjavas vége még
mindig lángol, mintha izzó volna. Hozzányult, hideg volt. Hideg láng! A
kopjavas hegye meg volt aranyozva, az elégett máglya épen egy
aranygazdag kőzetre volt rakva.
Így fedezték fel az illyr-aranyat.
Még akkor a föld szinén termett az, hozzá volt nőve a tölgyfák
gyökereihez, nagy idomtalan darabokban hevert a többi kövek között. Az
első lelet után hozzá fogtak a turzásához, gödröket vájtak a földbe, a
mit leltek a homok közt, kiszedték, aztán a földet visszahányták, abban
a hitben, hogy az újra aranyat fog teremni időjártával. Akkor készültek
azok a durván kovácsolt arany csákányok, tálak, kösöntyük, tekercsek, s
a gombafej alakú pénzek aranyból.
Mikor azután a római civilisátorok meghódították az Illyricumot, ők
rendszeres bányaművelést kezdtek el az arany vidéken, a maguk módja
szerint.
Még akkor nem volt lőpor; de volt rabszolga. S az ember mindig a
legolcsóbb a mozgató erők között.
A legyőzött thrák, illyr, cimber, liburn népek ezerei átkozták itt végig
az életet, az aranyat üldözve.
A ki egyszer a mosszori aranybányába lejutott, annak ebből valaha
kiszabadulni lehetetlenség volt.
Az aranygazdag hegy, vulkán alaku gula, melynek tetején lett megnyitva a
függélyes akna, a minek a kutjából, a mint a termő kőzetre akadtak,
folyosót vágtak s azt fúrták előbbre, mig az érczben tartott. Ha az ér
elveszett, mélyebbre vágták az aknát, másfelé keresték a teljeret.
Minden folyosót kiszabadítottak a hegyoldal felszinére, hogy a szabad
levegőnek huzamot csináljanak. Ezredéves munka után (mert annyi tölt le
a római uralom és történetünk ideje között) olyan volt már a mosszori
hegy északi oldala, mint a darázsfészek, s az egész hegy úgy
keresztül-kasul furva tárnafolyosókkal, mint egy fehérhangya fészek.
Hasonlított a tűzokádóhoz, a nyilásokból folyvást füst gomolygott elő.
Az aranybányát akkor úgy mívelték, hogy roppant vasrostélyokra
hasábfákból máglyát raktak, azt a kivájt üregbe betolták és
meggyujtották, a mig a máglya égett, a rabszolga munkások hasonfekve
maradtak ott a közelben, hogy a fejük fölött elhuzódó füsttől meg ne
fulladjanak, s mikor aztán a máglya egész parázszsá vált, akkor az
átizzasztott sziklákra fafecskendők segélyével eczetet lövelltek, mire
azok egyszerre porlékonynyá omladoztak, s aztán könnyű munkát engedtek a
csákánynak és kalapácsnak. Igy haladtak egy-egy lábnyomot előre
naponkint. De ezer év alatt mindennap egy lábnyom három mérföldnyi út.
Ezt az utat tették meg a mosszori aranyhegy rabszolgái egy hegynek a
belsejében. Hova lettek maguk, a kik e hegyet kivágták?
Elszökni innen nem lehetett.
Az aknaúton csak tömlővel lehetett fölemelkedni s a tárnaszádákból
kitekintő elé olyan kép tárult, a mi a bedeszkázott világról ad
fogalmat. A bánya hegyoldala meredek, kopár, azon alácsuszni nyaktörő
merénylet, és nincs semmi czélja a menekülésnek. Átellenben szédítő
magas sziklafal állja el az utat, mely félkörben fogja a mosszori
aranyhegyet körül s a félkör déli szakadékáról rohan alá egy hatalmas
hegyi folyam tajtékzó zuhatagokban, a «Bludár». Ezzel szemközt haladni
emberi teremtésnek nem adatott. Lefelé mentében egy szűk völgy veszi fel
a hegyi folyamot, s mesterséges zsilipek és czölöpzetek elszakítanak
belőle egy részt. Az innenső martot zuzógépek foglalják el, a melyeknek
kallói éjjel-nappal folytatják a kalapáló munkát, mintha cyclopsok
dolgoznának odalent. A folyam nagyobb része az átelleni sziklafalat
mélyen alá mosva iszamodik csattogva, zuhogva a sziklatömbökön át s
aztán ismét egyesülve a zsilipekből alácsorgó iszapos mosadékkal,
egyszerre berohan egy óriási barlang kapuboltozatába s ott eltűnik a
föld ismeretlen mélységeibe. Erre szabad az út, a kinek van hozzá kedve.
Csakhogy a kik azt az utat netalán megkisértették, épen úgy nem tértek
vissza a hátramaradtaknak hírt mondani, mint a kik a más világra
vándorolnak.
A Branta patak néha emberi holttesteket hajít ki a partra, a miből azt
gyanítják, hogy azonos a Bludár folyammal, vagy annak egy szakadéka.
Ha egy rabszolga meghal a bányában, nem keresnek a számára temetőt,
legurítják a hegy meredélyén a Bludár folyamba, az aztán elviszi oda, a
hol a többiek vannak, egy közös nagy verembe, századokon meg századokon
keresztül összegyűjtve, egy új neptuni alkotás csupa emberi csontból és
valaha élt lelkes agyagból. Vajjon miféle érczet teremthet elő egy ilyen
földréteg?
Hogy milyen rengeteg kőtömeget kivájtak ebből az egy hegyből, azt
mutatják azok a törmeléksánczok, a mik a tárnák szádáitól a hegy aljáig
vonulnak. Csupa apróra tört holt kő, a miben valaha arany volt, keverve
hegykristálylyal és amethyszttal. Ezek a törmeléksánczok teszik a
mosszori várat megvívhatatlanná, mert ezekre a gördülékeny halmokra
felmászni nem lehet. Hasztalan ezek ellen minden vakmerőség, a ki a
felhágást megkisérli, ha tíz lépést haladt fölfelé, egyszerre megindul
alatta a talaj, s ledobja a hátáról, s még azután utána zúdul a felső
görgeteg s eltemeti maga alá.
Az erdők mind ki vannak irtva a hegy északi, keleti és nyugati
oldaláról, egy bokor nincs meghagyva rajtuk. Csupán a déli oldalon áll
az ősrengeteg, nagy gesztenyefáival, mely aztán eltakarja a további
hepehupás hegyormokat, s összevegyül a warángok lakta erdőkkel.
Ezen az erdőn keresztül vezet az út egyenesen a mosszori várnak. A vár
azonban oly magasra emelkedik a hegytetőn, hogy annak a falait semmi
kőhajító gép meg nem dobálhatja.
A kapuhoz vezető út mély és egyenes, a lezudított malomkő, a szeges
gerenda csak úgy vágtat le rajta, ha ellenség akar vele megpróbálkozni.
A külső bástyafala etruszk építmény. Ez még a hajdani római castrum
maradványa. A kapu bejáratába két felől be vannak falazva a márvány
sirkövek, a miket egy római tribun, vagy centurio «uxori incomparabili»
(hasonlíthatlan nejének) emeltetett: «posterisque suis». (És az ő
utódainak.) Hol vannak azok már?
A bástya kapuja öntött rézből van, s tólózárral csukódik.
A bástya párkányain roppant szikladarabok hevernek; ezek az öreg
lövegek, a mik az ostromlók üdvözlésére vannak szánva.
S a ki a római sánczot elfoglalta, még azzal nem nyert semmit. Előtte
áll az újabb vár, magas, ablaktalan falaival, mély sánczárkával, a min
vas felvonóhid vezet keresztül egy alacsony szűk kapuig. De annál
tágasabb a kapu feletti nyolczszegletű torony egyetlen ablaka, a melyből
egyszerre ötven lövész zudíthatja alá a nyilait.
A kaputól az ablak erkélyéig egy roppant nagy kereszt emelkedik, csupa
emberkoponyákból kirakva. A falak köve fekete már, a koponyák
megmaradtak sárgáknak. Ugyanilyen a torony-erkély párkányzatának a
keritése is. A másik oldalfalán a toronynak van egy ötágú csillag
koponyákból, a harmadikon egy háromszög, közepén egy óriás fővel.
Ezek mind becses emlékek. Rabszolga fejét ily tisztesség nem éri. Ez a
kitüntetés csak csatában levágott hős ellenség számára van fentartva. A
mosszori knéz egy mindezeknél nagyszerűbb monumentumhoz kezdett, egy
gúlához koponyákból, a mi a tornyot betetőzi; de még nincs hozzá együtt
a megkivántató anyag.
Most is ott hajladozik a szélben, hosszú dárdára feltűzve három nem rég
zsákmányolt fej, sisakostul, sipkástul; az egyik ősz már, a másik
bajuszos férfi, a harmadik még szőrtelen arczu legény.
«Jövel, jövel», mondják mind a hárman a közeledő idegennek, folyvást
integetve felé onnan a magasból.
Solom azoktól sem riadt vissza, bekopogtatott a nehéz rézkapun.