Ez a bor volt az ő stratagémájuk.
A mosszori knéz várban lakik, megvívhatatlan sziklavárban, a mit a
természet és sok százados emberi munka megerősített, a minek gazdáját
maga a bosnya király is minden megszálló seregével megtörni nem tudta,
csak alku útján birta békés egyezségre; a warángok pedig nem voltak
várvívók; az egész harczmódjuk kizárta a várostromlást. Igen: gyors
menetekkel meglepni az ellenséget, nyilt síkon keresztűl törni túlnyomó
tömegen, tengeren, úszó várakat megrohanni, ez volt az ő gyönyörüségük;
de bástyákat töretni katapultákkal, vasfejű kossal nem volt kedvük
szerint.
A waráng suhanczok kifőztek egy tervet, a mely mellett az elfoglalhatlan
mosszori vár kezükbe kerülhet. Ez volt a furfangjuk: közeledik Márton
napja, a mikor a raguzai vásárra karavánokkal jönnek távol
Maczedóniából, még távolabb Kis-Ázsiából a kalmárok, árúkkal megrakodva.
A szárazföldön ez a főkereskedelmi út a Balkán tartományokon keresztül
Byzanczig. Az ilyen vásárt a mosszori knéz nem szokta elmulasztani, hogy
a két legény fiával együtt lesbe ne álljon a hegyek között s a
karavánokat becsülettel meg ne vámolja. Azok is fegyveres kisérettel
járnak ugyan, s elégszer megesik, hogy a bogumilok zsákmány helyett
bevert fejekkel kerülnek haza; de azért a hagyományos szokásról nem
mondanak le.
Tvartimir knéz nem is azért rabol, mintha rá volna szorulva, hisz övé a
híres nagy aranybánya, otthon aranybillikombul iszik maga és valamennyi
vazallja. S a lovának még a kengyele is aranyból van, s az
ivó-szobájának a földje aranyporral van behintve, a vendég annyit vihet
el belőle, a mennyi a két talpára ragad; csak azért rabol, hogy a
hatalmát fitogtassa; vadász szenvedély ez, emberekre és kincsekre.
Az ilyen kirándulások ideje alatt otthon csak a suhancz fia marad
Tvartimirnak, Tirimir. Az is derék verekedő ficzkó; de még hiányzik nála
a vigyázó ravaszság. Ezt rá lehet szedni a waráng fiuknak, a kiket már
betanított a furfangba a barangoló élet.
Egy waráng suhancz, a kit a sorshuzás útján kiválasztanak a többiek, el
fog követni valami csínyt, a miért nyilván a piaczon megkorbácsolják. Az
ő dolga kitalálni, hogy mi nagy vétket kövessen el, a mivel e fenyitésre
rászolgál. Akkor ilyen verésre paskolt testtel elfut a megbüntetett fiu
az erdőre, átoson a szomszédba; bekérezkedik a mosszori várba. Ott
elpanaszolja, hogy milyen kegyetlenül bántak vele otthon a warángok,
megmutogatja sebhelyes testét s boszut esküszik a saját nemzetsége
ellen. A bogumilok hinni fognak neki. Kivált mikor a boszuállás módját
is előadja nekik. A warángoknak van egy nagy barlangjuk, tele olyan
kincscsel, a mire a bogumilok áhítoznak, boros tömlőkkel. A szökevény
rávezeti e rejtett barlangra a knéz suhanczait. Azok prédát ejtenek
benne s majd nagy diadalommal viszik fel a mosszori várba a felséges
mérget. De hogy nincs-e benne valóságos méreg? arról elébb bizonyosságot
szereznek maguknak oly módon, hogy a rablott borral megitatják a
várudvarban lévő kecskéket; s mikor aztán látják, hogy azoknak semmi
bajuk sem lesz, ellenben baktánczra kerekednek és öklelőznek, akkor
aztán ők is hozzá látnak, úrfi és csatlós holtra issza magát; józanul
csak a kapura vigyázó öreg marad. Ekkor azután a szökevény fiu jelt ád a
lesben heverésző pajtásainak; hosszú zsineget hajit alá a toronyból,
arra kötélhágcsót kötnek s azon fölmásznak egyenkint, fogaik közt a
kétélü karddal; s mikor a várőrség javában horkol, teremben, udvaron
elázva a bortól: akkor előrohannak s leölik valamennyit, egy élőt nem
hagynak belőlük. Végre aztán tüzet a várnak, hadd világítsa be szépen a
hazatérők előtt a vidéket.
Ilyen haditervet faragtak ki a waráng suhanczok.
Mikor ez el lett fogadva, akkor nyilat húztak, hogy ki legyen a
megkorbácsolt? valamennyi az szeretett volna lenni.
A nyílhuzás úgy ment, hogy a nyilvesszőre minden ijásznak a neve fel
volt vágva, (hogy a ki sebet kap, tudhassa, hogy kinek köszönheti).
Valamennyi nyilat egy közös puzdrába tömték, hegyével kifelé, a nyilhegy
mind egyforma, s abból egyet kihuzattak egy három esztendős kis
leánynyal.
A kihuzott nyíl Solom fiué volt.
Ő neki kellett már most arról gondoskodni, hogy a piaczon
megkorbácsoltassa magát. Mert ennek nyilvánosan kellett történni, hogy a
mosszorik gyanut ne fogjanak. Így meglátja a nép apraja, nagyja a
büntetést, a waráng pásztorok elbeszélik a bogumil pásztoroknak, ezek
felviszik a várba a hirt, s akkor aztán a szökevény mindent elhitethet
odaát.
Újhold estén, a hogy meg volt mondva, a warángok ismét összegyültek a
tölgyfák köröndjében. Itt tartották az országgyüléseket.
A waráng népnek volt alkotmánya.
A király nem osztott parancsot, a nélkül, hogy azt a nemzet helyben
hagyja. Arra való volt az országgyülés.
Igaz, hogy némi külömbség volt a waráng országgyülés és a mai
alkotmányos országok parlamentjei között (eldöntendő maradván, hogy
melyiknek az előnyére?).
Dávid királynak nem volt felelős minisztere, a ki a hátát tartsa a
mérges ellenzéknek, a mikor az ütlegosztó kedvében van, hanem saját maga
adta elő a törvényjavaslatait. Ha azok nagyon jók voltak (és rendesen
azok voltak) akkor közfelkiáltással meg lettek szavazva. (Miként hogy a
mai nap is meg lenne egyhangulag szavazva még az új adókat kirovó
törvény is; de olyan módon, hogy azokat ne mi fizessük, hanem a
szomszédaink.) Ha pedig olyan természetű volt a király indítványa, hogy
az ellenmondás hozzá fért, akkor joga volt az ellen felszólni a
gyülésben résztvevők bármelyikének, férfinak úgy, mint asszonynak.
Csupán a suhanczoknak volt hallgatás a dolga, a kik még háboruban nem
voltak, és így emberszámba nem mehettek. Az ellenmondás megtevésére a
jelenlevők kiválasztottak egyet maguk közül, s az aztán ékesen és
röviden előadta a maga ellennézeteit a királynak.
_Kritikus._ Hát aztán ki döntötte el a vitás kérdést a király és a
nemzet között? Az istenek?
_Szerző._ Igen is: az istenek. A waráng parlamentnek volt egy igen
egyszerű apparatusa az ilyen bonyodalmak megoldására. Nem a névszerinti
szavazás! Tudjuk, hogy ez milyen tökéletlen institutio. A minoritás
mindenkor tyrannozva érzi magát a majoritás által. Sőt néha épen a votum
Minervæ dönt. – Ezt a warángok sokkal jobban csinálták. Mikor a
királylyal szemben ellenzék támadt: akkor előhoztak egy vadludat, azt a
gyülés közepén szabadon bocsátották. Az felrepült a légbe s lúd szokás
szerint rögtön elkezdett gágogni. Mikor harmadszor kiáltá «gigágá!»
akkor a király is, meg az ellenzéki szónok is fellőttek rá a
kézíjjaikból egy nyilvesszőt, s a melyiknek nyila eltalálta a vadludat,
annak a véleménye állt meg. Ha mind a két nyil eltalálta, akkor az volt
a győztes, a melyik nemesebb részén ment keresztül.
_Kritikus._ Pyramidális eszme! Ha ezt a szokást a magyar parlamenttel be
lehetne vétetni!
_Szerző._ Megvolt az nálunk is: «Kenéz lő»; – «Vencsel lő».
Azonban folytassuk a történetet.
Az újhold esti országos ülésben Dávid király előadá a maga részéről,
hogy értekezett a pátriárkával. A szent főatya megigérte neki, hogy
megfelelő elégtételt fog szerezni a waráng nemzetnek a rajta elkövetett
gyalázatért s a kár helyrehozását is nyélbe fogja ütni. Ő maga kész
felmenni a mosszori knézhez s apostoli küldetéshez méltón meg fogja azt
dorgálni, mint hajdan Sámuel próféta Ákhábot, a miért egy másik
keresztyén fejedelmet így megsértett. Rabszolgák, asszonyok és birkák,
szaporulataikkal egyetemben visszaszolgáltassanak, s a Teuta királynén
és követén elkövetett sérelemért vezeklésül küldjön a mosszori knéz a
most épülő waráng templom számára egy szép aranyos és virágos misemondó
casulát s ezentúl szent legyen a békesség.
Dávid király ezt a békepræliminaret a maga részéről egészen elfogadható
alapnak tartotta, s kérte az egybegyűlt rendeket, hogy a kellő
felhatalmazást szolgáltassák ki a pátriárkának.
A waráng országgyülés mély hallgatással fogadta ezt az indítványt.
Látszott az arczokról, hogy ez senkinek a tetszését sem nyerte meg.
Az ellenkező nézet nyilvánítására pedig nem csekélyebb személy állt elő,
mint maga Teuta királyné.
A nőknek mindenha kiváló osztályrészük volt az ékesszólásban.
Megfoghatatlan, hogy az ujabbkori parlamentek nélkülözhetik e kitünő
képességű alkatrészt.
Teuta királyné apróra szétszedte Dávid király enunciatióit. Kitünő
dialektiával forditotta visszafelé annak a hypothesiseit. Ad absurdum
dedukálta a következtetéseit, kimutatva a hysteron-proteron téves
alkamazását. Kellő helyen alkalmazott pathoszszal, emelkedő klimaxszal
fokozta fel a hallgatóság susceptibilitását az egész nemzetre kiterjedő
megszégyenítés iránt; a szárazabb kedélyek számára concret számítással
tüntette ki a nemzetgazdászati nagy hátrányokat, melyek az annectált
nyájak visszatartásából erednek; magasabb értelmüeknek bepillantást
engedve azokba a veszélyekbe, melyek a szökevények apostasiája és a
kivándorlási mánia szítása által a waráng nemzetet fenyegetik, s végezve
azon nagy hatású nyilatkozattal, hogy ha a waráng nemzet e rajta
elkövetett sérelmet meg nem torolja, ő kész inkább letenni királynéi
koronáját és asszonyi főkötőjét s ismét hajadon leánynyá visszaváltozni,
mint ily megszégyenítő rendszabályhoz beleegyezését odaadni.
Ezt a beszédet is hasonló mély hallgatással fogádták a warángok.
A két ellentétes nézet között ám döntsön a vadlúd.
Azt, ősi szokás szerint előhozta fonott kosárban a háznagy s letette a
ház asztalára, a gyepre.
A mint a vadlúdról leemelték a kast, az megrázta a tollait, s
kinyújtotta a nyakát s egy hangos kiáltással felrugta magát a levegőbe,
szárnyait kiterjesztve, s aztán repült fel rézsut a magasba.
Dávid király és Teuta királyné kézbekapták tegzeiket s a repülő
szárnyast czélba vették. Az még egyszer kiáltott odafenn, hanem a
harmadik, szabályszerű kiáltást végzetesen visszatartá; úgy hogy nem
lőhettek utána: s a vadlúd már kezdett olyan magasra szállni, a hol a
nyíl utol nem érhette.
E perczben egy ideghúr pendülése hangzott el, de nem a király s nem is a
királyné keze után; hanem valahonnan a sokaság közül.
A repülő vadlúd egy pillanat mulva bukfenczet vetett a levegőben s
kalimpálva hullott alá a magasból, a nélkül, hogy harmadszor gágogott
volna.
Az általános elszörnyedés felkiáltása tört ki egyszerre a gyülekezetben.
Ki volt az a vakmerő, a ki az ősi alkotmány szentesített szokásából
ekként csúfot űzött? Megsértette a királyi felséget és a népfenséget
egyszerre.
– Megkorbácsoltassék és számüzessék a gonosztevő, habár a saját édes
fiam volna is az! mondá ki az itéletet Dávid király.
És jól találta; mert a mint a lelőtt vadludat előhozták, annak a szivén
keresztül lőtt nyil a Solom fiura vallott. Derék lövés volt! Épen a
szivén ment keresztül az orákulum-ludnak.
– Hozzátok elő a vakmerőt! kiáltá a király.
Nem kellett azt hozni, jött magától; daczosan megállt a király előtt.
– Miért követted el e vakmerőséget?
– Azért, mert nem egyeztem bele a te békekötésedbe.
– Te neked még semmi szavad a gyülekezetben. Még semmi hőstetted
nincsen, a mi a férfisorba avat.
– Majd lesz.
– Addig pedig elveszed a vakmerőséged jutalmát: a korbácsot és
számkivetést.
Teuta királyné közbevetette magát a fiáért: a korbácsot nem sajnálta
tőle, de a legkedvesebb fiát földönfutóvá elüzni fájt a szivének.
Dávid király hajthatatlan volt.
– Ha a király fia volt, a ki az ősi szent szokást megcsúfolta,
kétszeresen vétkes. Lakoljon meg érte.
A fiu nevetett.
– Megverhetsz, elűzhetsz! De a mosszori knézzel békességet nem kötsz.
Akkor aztán ott a nép szeme láttára kiállították a piacz közepére a
Solom fiut, a két waráng vitéz szijkorbácsokkal két oldalt vérig verte a
hátát; a suhancz pajtásai biztatták: «ne jajdulj! szorítsd össze a
fogadat!» Nem is jajgatott az: még ingerkedett ostorozóival, hogy «nem
tudtok jobban?»
Mikor aztán a király úgy találta, hogy elég volt, akkor a megkorbácsolt
fiura rádobtak egy rabszolga inget, a nyilvesszőit egyenkint ketté
tördelték; aztán egy botot adtak a kezébe: a rabszolgák fegyverét; már
most mehet világgá. Pajtásainak megtiltották, hogy vele menjenek.
A népség azonban morgott. Mindenki úgy találta, hogy ezuttal az
elitéltnek volt igaza, nem birájának.
A számüzött fiu nyomában vércseppek maradtak, azok megmutatták
czimboráinak, merre menjenek utána. A vércseppek elvezettek a forrás
melletti remetebarlangig, a hol a másik számüzött lakott: Frater Aktæon.
A barát a kőkereszt előtt várt az ifjúra, ki az ördögbarázdán ereszkedék
alá a hegyoldalon. Mikor az lelkendezve eléje lépett, üdvözölte.
– Isten hozott Dávid király fia: Salamon.
– Te ismersz engem? pedig soha sem láttál, szólt a királyfi elbámulva.
– Mégis ismerlek. Azt is tudom, hogy mit rejt ez a rajtadlevő
rabszolgazubbony! Egy megkorbácsolt testet.
Most még nagyobbra mereszté fel szemeit Solom. Az ő jövetelét emberi
lény meg nem előzhette.
– Akkor te többet is tudsz. Akkor te azt is meglátod, a mi ezen a
megkorbácsolt bőrön belül él, a szándékomat, a kivánságomat.
– Látom, felelt Frater Aktæon. Te én hozzám két kivánságot hoztál. Az
egyik a kisebbik anyádnak a kiszabadítása, a másik az édes anyádnak a
megboszulása.
– Valóban úgy látsz rajtam keresztül, mint a tóvizében látni az uszkáló
férgeket.
– Te utmutatást jöttél tőlem kérni az egyikhez és a másikoz is. Hogy
kell kiszabadítani Bravalla királynét, a kit mély sziklabörtönben
őriznek, s hogy kell megtorolni Teuta királyné gyalázatát Tvartimir
knézen, a ki erős sziklavárában lakik.
– Akkor te csakugyan az Isten cselédje vagy, a kinek megizeni a
menydörgéscsináló a patkányoktól, a mi a föld alatt történik, s a
héjáktól, a mi a hegyek tetején történik.
– Valóban az vagyok.
– Akkor mondd meg nekem legelőször is, mit mond a te Istened, az új
Isten, a kinek az atyám hűséget fogadott, arra, hogy az ellenségeinkkel
mit csináljunk. Hogy a régi isteneink mit mondtak, azt tudnám én. Azok a
patakmormogásban gyönyörködő, azok a vérrel kifestett istenek. De mit
mond az a láthatatlan, a ki maga van az égben és a földön, maga a nappal
és az éjszaka ura, maga az életnek és a halálnak ura; mit mond az, hogy
mint bánjunk az ellenségeinkkel?
Frater Aktæon előhozta a nagy kapcsos könyvet s elolvasta belőle a
rettentő mondásokat, a mikkel a haragos Jehova elbocsátja a maga
felkentjeit a hitetlenek ellen, a kiknek a szava olyan, mint a
szamárordítás, s rájuk parancsol, hogy a Midián népét tőből
kipusztítsák; még egy fiu gyermeket is élve ne hagyjanak belőle, de még
a keritésükön belül levő barmokat is mind rakásra öljék.
– A bogumilok pedig rosszabbak a Midián népénél. Mert a Midián azért
volt pogány, mert sok istent tartott; de a bogumil egyet sem akar
tartani: neki egy is sok. Magyarázá Frater Aktæon a királyfinak.
– E szerint az új Isten is örülni fog annak, ha azt kiirtjuk?
– Még egy hajnalkiáltó kakas se maradjon az udvarban élve!
Ez a felhatalmazás megkönnyebbítette a szivét a waráng fejedelemfinak.
– Elébb kezdjétek el, ti ifjak, a mosszori pogányok megbüntetésén, jól
tudom, mi a szándékotok? Téged, a megkorbácsolt fiut beküldeni egyedül
abba a várba, a hova idegent be nem bocsátottak soha. Azután
összeczimboráskodni a bogumilokkal. Elárulni nekik a boros pinczét.
Akkor mámorba ejteni az egész várbeli népet, aztán orozva belopózni a
várba s vérfürdőt csinálni közöttük. Ismerem a tervet.
– Ki mondta el neked?
– A patkányok és keselyük. Az ármány igen jó. De vigyázva kell előre
menni, mert a bogumilok olyan vigyázók, mint az erdei vad; a legkisebb
neszre felriadnak. Legelébb is te neked most rögtön ily vérző testtel
nem szabad a várukba bemenned. Azt fognák mondani: az első
elkeseredésben szöktél át hozzájuk, és majd ha a hátadon a sebek
begyógyulnak, elmulik a haragod, ismét visszavágyódol a magad népéhez.
Maradj itt. Én ismerem a völgyben azokat a leveleket és gyökereket, a
mik a sebeket gyorsan behegesztik. Addig a pásztorok elhordják a hirt a
mosszori várig, hogy a fejedelem fiát megostorozták, számüzték. S ha
majd napok mulva, mikor már csak a sebhelyeid beszélnek, tévedsz oda
hozzájuk, akkor már elhiszik, hogy nem a testi fájdalom, hanem a
gyalázat és a boszu vezetett közéjük. – Én megmondom neked a napot,
mikor menj. Minden reggel felmegyek penitencziára a kolostoromba, a hol
imádkoznom kell az ellenségem testi lelki üdvéért, ott mindig megtudom,
hogy hol jár a mosszori knéz? Mert az az én ellenségem. Imádkoznom kell
érte, hogy őrizzék meg őt szent Márton és szent Kristóf a legujabb
útjában szárazon és tengeren. Mikor Tvartimir knéz a hegyek közé fog
utazni, (őrizze meg őt szent Márton) hogy a damaskusi karavánra lesben
álljon; akkor lesz az ideje a te menetelednek a mosszori várba. Olyankor
a legerősebb férfiak mind vele mennek: otthon csak a fiatalság marad;
azoknak a parancsnoka fiatalabb knézfi. Ennek a gúnyneve «Szlón». Épen
olyan lomha nagy tohonya termet, mint azé az ormányos állaté, a melynek
a hátára a szaraczénok tornyot tesznek, abból nyilaznak. Ez a Szlón
parancsol egy ülő helyéből a várőrségnek; egész nap eszik iszik s este
újra kezdi. Legnagyobb ereje abban van, hogy minden embert le tud inni
az asztal alá; ő maga győzi vederszámra a bort. Ezzel nagy tusakodásod
lesz, mert te neked kell őt leinnod.
– Én pedig soha sem ittam bort.
– Majd megtanítalak rá. Tudomány az. Én rám van bízva a warángok boros
pinczéje. Csak én tudom a bejáratát és a nyitját. De még sem vehetem
hasznát, mert a warángoknál az ajtó és a lakat egy darabból van. Egy
nagy szikla van hengerítve a barlang szájára, a mit egy ember föl nem
emelhet. De ketten meggyőzzük. Innen szokta a király kiszolgáltatni a
kolostor számára a bort; a mi az urvacsorája szent ünnepélyéhez
szükséges. Azért van rám bízva az őrizése. Majd ketten elhengerítjük
róla a sziklát, s akkor te begyakorlod magad az ivásba. Én ismerem
azokat a mohákat és mézgákat a fákon, a mik a mámort elűzik. Viszont
tudok olyan gombákat, a mik a borba téve az álom kábulatát gyorsan
előidézik. Megtanítalak rá, minő helyeken keressed majd azokat. Ezekre
nagy szükséged lészen. Azonnal elmondom, miért? A «Szlón»-on kívül még
van egy főnök a várban, a feketehegyi zsupán, a Verblud. Ez a neve
közönségesen, mivel hogy púpos a háta, mint a tevének. Ez úgy rekedt
itt, hogy nászutra jött, menyasszonyt akart hazavinni Moszszorbul, de a
groniczai völgyben a leány régi kedvese rajta ütött a pandurjaival, a
menyasszonyát elvette tőle, s ő neki magának egy kelevézzel
megsebesítette a lábát, belesántult. Azóta sem tud begyógyulni a lábán
kapott sebe. Ezt azzal gyógyítják, hogy minden este felvágják egy
rabszolgának a hasát s abba dugja bele a Verblud a fájós lábát. A
rabszolgát elébb leitatják holt részeggé. Azért vigyáznod kell magadra,
hogy te is a Verblud lába alá ne kerülj.
– Ugy teszek, a hogy a te szavaid mondják. Megsegít-e engem ebben az
Isten?
– A hogy megsegítette Jákob fiait, midőn azok egy meggyalázott
hugájukért, ravasz ármány segítségével, kiirtották a Khámor és Sékhem
város összes lakosságát.
Sok biztatást lehet meríteni a warángok számára abból a nagy kapcsos
könyvből!
– És ha majd ezzel elkészültök, ha az édes anyád, Teuta királyné
gyalázata meg leszen torolva; akkor majd következik a másik cselekedet:
a kisebbik anyád, Bravalla kiszabadítása. De erről majd csak akkor
beszélek veled, ha a mosszori munkát elvégezted.