Már a rómaiak idejében is híresek voltak azok a déli hegyoldalak az
Illyricumban, a mik ontják azt az erős granátfényű bort, a mai
maraszkinót; ez idő tájott egész kereskedést űztek azzal Velenczébe.
Hordóban nem tartják ezt a bort, azt nem ismerik, hanem a sziklába ásnak
neki vermet, abba töltögetik, a tetejébe olajat öntenek, az nem engedi
megpimpósodni, s onnan iszogatják fel, míg a söprüjére nem jutnak.
Ellenben a mit kereskedelmi czikknek szántak, az eladni való bort,
kecskebőr tömlőkbe szorítják, a miket igen ügyesen tudnak nyers korában
kicserezni, a szőrös felét fordítva befelé. Az ilyen boros tömlőket
egész guláknak felhalmozva lehetett látni szent Márton napján a szent
Vida piaczán a nagy sasos oszlop alatt, mely e latin mondattal hivogatá
a kalmár világot: «Numine sub nostro tutæ requiescite gentes; arbitrii
vestri, quidquid habetis erit», a mi azt teszi, hogy «a mi oltalmunk
alatt bizvást megpihenhettek népek, a mitek van, kényetek szerint
bánhattok vele»; világosabban szólva: «nem fizettek vámot». Márton
napján túl azonban már nagy vámot kellett fizetni. Ezért volt a nagy
csődülése a boreladóknak az egész partvidéken.
Aztán megesett, hogy egy egészséges bóra a sziklához verte a boros
hajókat, a gálya elsülyedt, a hajós nép a tengerbe veszett, hanem a
kecskebőr kiúszott a partra. A zivatar után a warángok a Cadmæi sziklák
öblében halommal halászták ki a libegő boros tömlőket.
S arra nagy gondjuk volt, hogy egy boros tömlő is kárba ne vesszen.
Pedig ők maguk nem itták a bort.
Épen azért ügyeltek rá, hogy a tömlők el ne tévedjenek.
Valamennyit felhalmozták egy roppant nagy sziklapinczébe, a mibe a
király engedelme nélkül nem volt szabad lemenni senki fiának.
Mire használták hát a warángok a bort?
A rabszolgáik megbüntetésére.
Ha a rabszolga engedetlen volt, fellázadt, kötelességét elmulasztá, vagy
ha nyavalyás lett, a hideg lelte, didergett, nem tudott dolgozni, akkor
előhozatta a király azt a tűzzel párosult italt, inni kellett a
rabszolgának, a míg csak tele lett, akkor aztán elbocsátották az egész
nép szemeláttára, hadd kaczagjon rajta minden ember, «ni hogy tántorog a
nagy hős!» hogy veri magát a földhöz, pedig senki sem vet neki gáncsot,
a bölcs népszónok beszél badar ostobaságokat, danol és kecsketánczot
jár, a gyerekek csúfolják, s mikor el-elhasal, nagy visítással kaczagnak
fölötte. A részeg ember nem ember, hanem állat. Ez volt a legnagyobb
büntetés a rabszolgára nézve, a részegség.
A nyavalyás is büntetésből kapta a bort; mert a warángoknál betegnek
lenni a legnagyobb bűn volt, azért kellett inni a bort, vagy
meggyógyult, vagy belehalt.
A warángok hite és vallása szerint tehát a szőlő nedve kínzó szer volt.
Már ebben a dogmatikus kérdésben a szomszéd bogumilok egészen ellenkező
hit alapján álltak. Nekik az élet legfőbb gyönyörüsége volt az, a mit
akkor is most is a világ minden nemzetének költői a legsűrűbben
megénekeltek és énekelnek: a bor.