Tudtomra az európai népek között csak a magyarnak van saját kifejezése
az «amazonok» fogalmára: «őrpata». Az «őr», tudjuk hogy mit tesz, a
«pata» mai nap a lólábnak a legalsó részét jelenti, és így «pars pro
toto» világos, hogy lovas őrt jelent az egész.
A hajdankori történetirók sokat mesélnek az amazonokról, azoknak a hősi
harczairól, hírneves királynéikről; egy hatalmas, amazonok uralta
országról Dalmátiában is tesznek említést.
Az amazonok regéje még a tengeri szüzekénél is nehezebb hitelű. Hogyan
tenyészhetett tovább a faj ott, a hol csupa nő van, férfi nincs? A
világfentartó istenerő, a szerelem nélkül lehet-e a nemzetéletnek
folytatása? Az is képtelenség, hogy a testi erő a nőknél fejlődött volna
ki, s a férfiaknál maradt volna annyira hátra, hogy az utóbbiaknak
kellett türniök alsóbbrendűségüket; de az még nagyobb képtelenség, hogy
az amazonok a szomszéd népek férfiaival kötöttek volna ideiglenes
házasságot, ez megy kicsinyben, de egész tömegben!
Az amazon uralkodás regéjének csak az a helyzet lehet a megoldása, a mit
a waráng népnél látunk. Egy egész nemzet, melynek tagjai közt nincs se
pásztor, se iparos, se földmíves, se heverő úr, mely a beteget, véznát
már sarju korában kigyomlálja a soraiból, melynek minden férfia csak úgy
duzzad a harczvágytól, a barangösztöntől, meg-megindul majd egy bárd
regéitől fellelkesülve álomlátta aranyországot keresni, majd meg oda
adja a vitézségét bérbe kincses despoták czifra öltözetű, fényes igéretű
követeinek hivogatására s akkor fölkerekedik az egész fegyverfogható
legénység, a tizenhárom esztendőstől a hatvan évesig s megindul a
tündérszarvas, a vezércsillag, meg a turul madár után, vagy hajóra ül, s
megy a csillagjárás után, aztán évek mulnak, s hír sem jön vissza
felőlük.
Az otthonban nem marad más, mint az aggok, gyermekek, a nyájakat őrző s
a dolgozó rabszolgák, azután meg az asszonynép. Az otthont, a tűzhelyt,
a gyermeknépet, aztán meg a nyájakat és a bálványok berkeit védelmezni
kell. Ez a teher az asszonykarra marad. S ez a kar, ha nem bir is olyan
izmokkal, mint a férfié, de a hozzávaló fegyvert kezelni elég ügyes. Az
asszonykézben félelmessé válik a nyíl, a hajító kelevéz. Szemeik élesek,
czélozni jól tudnak, testük hajlékony, futtában visszafordulva is tudnak
nyilazni. S aztán a mi erőben hiányzik náluk, azt kipótolja a
szenvedély, az indulat. A nő, ha verekedésbe kezd, abba nem hagyja, míg
mozdulni képes. Tanubizonyságai e vad, szenvedélyes harczi modornak azok
a kurta fogantyus bronzkardok. Ezeket férfi nem viselte, ezek asszonykéz
fegyverei. Támadó harczban vágásra nem valók, csak a védelmi
kétségbeesett küzdelemben van jelentőségük, a mikor már a küzdők forró
lehelete egymás arczát éri, olyankor marokra fogva e kurta kétélű kard,
úgy, hogy a hüvelyk a markolat végére feszüljön, meg újra kezdi a már
vesztett harczot; a ki ezt kezébe vette, azt élve el nem fogták,
harczolt csak azért, hogy öljön és meghaljon; ez volt a karma, a foga a
nőstény oroszlánnak, a hime csak szekerczével, buzogánynyal vagy
lándzsával harczolt, az volt a férfinak való fegyver.
Lóháton is csak az őrpaták harczoltak, a waráng férfi megvetette azt a
harczi modort, a hol az ember egy állattal toldja ki magát, hogy egész
hős lehessen.
Évekig tarthatott az egyedüllétük a távol országokban harczoló férfiak
asszonyainak. Az alatt az otthont rendben is kellett tartani, határaikon
betörő ellenséget gyakran visszaverni, lázadozó rabszolgahadat féken
tartani, a mellett a serdülő gyermeket fegyverforgatásra tanítani, az
isteneknek áldozni, s vadakat irtani. Rajtuk állt a kormányzat és
honvédelem. Így támadhatott az amazonok országáról való fogalom.
Hanem azután ha egyszer viszatért a hosszú harczokból a férfiak hada!
Hogy lett egyszerre vége minden vitézségnek és uralkodásnak! Hogy
rátalált az asszonynép a maga legdiadalmasabb fegyverére, a szerelemre.
Volt ott ölelkezés!
Dávid király maga futott legelől, hogy hitvestársát, a hős lelkű Teuta
királynét keblére szoríthassa. Holmi gyönge női teremtés nem is állta
volna ki ez ölelés erőhatalmát, de Teuta méltó társa volt a maga
királyának, csupa ideg és izom, hatalmas vállakkal és széles csípőkkel,
büszke fejéről egész térdhajlásig omlik alá holló fekete haja. A hős
asszonyok mind hosszan leeresztett hajat viselnek. Ez a csatában gátolja
a megfutamodást, s mikor lovaikon előre vágtatnak, úgy repül utánuk,
mint lobogó zászló.
Pompás szöveteket viselnek mind a waráng asszonyok, aranynyal áttört,
selyemmel himzett, csigavérrel festett drága kelméket, miket a férfiak
vérrel vásároltak. Csakhogy még ők nem ismerik a kelmekiszabás és varrás
magas tudományát, a felvett szövetek szálait arany- és bronzkapcsok
tartják összefoglalva, derékban érczövvel, a melyről a kurta kard alá
csüng, a karok és lábszárak szabadon mozognak, a nyakat pénzfüzérek
fogják körül, a keblet összetekert nagy fibula takarja,
karperecznagyságú ezüst-, arany- és bronzfüggőiket a fülkagylóra
akasztva viselik, ezekre körtealakú fityegő van akasztva, a mit vékony
sodrony tart a pereczhez kötve, hogy ne lógjon futás közben. Ezek a
függők a férj szerelmének bizonyítékai, a jegyajándék. Ezeket még a
halottak is magukkal viszik a sírba. Kiegészíti a warángnők viseletét a
vállukon keresztül vetett tegez. Teuta királyné kézijja két roppant
ökörszarvból készült; kar legyen, a mi annak a feszítő húrját meg birja
húzni.
S ha az asszonyok ölelése édes, hát még a gyermekeké.
Némelyik még ölbeli baba volt, a mikor itt hagyták, s ma már az anyja
előtt fut s az apjára ráismer.
Hát ez a délczeg siheder itt, a ki Teuta királyné szoknyájába fogózik. A
kis óriás! Csak tizenkét éves még, s már olyan magas, mint az anyja. De
azért még a szoknyájába fogózik, olyan anyás.
– Vajkom! kiált az atyja. Vagy mit mondok? Hisz már megkereszteltek.
Salamonom! Ej de nagyot nőttél. Hát lőttél-e már bölényt?
– Lőni nem lőttem, de leszurtam kelevézzel.
– Esztendőre már velünk jösz ficzkó! Fel leszesz avatva.
– Ejh, még korán lesz. Veté ellen az anyja, még csak tizenkét virágos.
– Hát a kilencz holdtölte!
A fiú pedig tánczol örömében, s úgy a nyakába csimpajkodik az apjának,
hogy ha az maga is ember nem volna a talpán, lerántaná a földre.
Az általános nagy ölelkezés zsivaja elmultán, mikor minden férfi a
párjára akadt, némelyik a legkisebbik fiát fölvette a vállára, úgy
lovagoltatta, rákerült a sor a zsákmányra.
Idáig elhozták maguk a warángok, innen most már a városig, a hol szét
lesz osztva, vigyék odább a rabszolgák. Van azokból minden fajta. A hadi
foglyokból a warángok kiválogatták mindenütt a javát, a munkaerőset, a
leányaikból a tetszetősebbeket, a többit megáldozták bálványaiknak,
ezeket pedig magukkal hurczolták, dolgozónak, teherhordónak,
nyájőrzőnek. Van köztük sarmata, dák, tatár, bessenyő. Egymás nyelvét
meg nem értő. Így nem esküdhetnek az uraik ellen össze. Ezek nem járnak
meztelen, vadbőröket, maguk szőtte daróczot viselnek öltözetül. Csak az
uralkodó fajnak van nemesi előjoga dicsekedni férfiasságával, a pór
takarja be magát!
Vannak olyan rabszolgák, a kik kürtök és tülkök fuvásában ügyesek,
ezeket előre bocsátják a város felé, riadót fuvatva, s aztán megindul az
egymásra talált nemzet, dicsekedve, ujjongva, tombolva.
Hanem a tovavonuló diadalmenet után hátramarad egy szomorú csoport,
valami hatvan asszony, még több gyermek, a kik eleinte szétszórva
ödöngnek, majd a nagy sereg elvonulása után egymáshoz húzódnak, egy
tömeggé válnak.
Ezeknek a férjeik nem jöttek vissza a diadalmas hadi kalandozásból.
Katonadolog! Ha kétezer ember tengerre száll, hadat viselni, biz annak
egy része nem száll ki újból az elhagyott partra, nem látja meg a
feleségét, a kis gyermekeit.
Ezeknek a neve most már özvegy asszony és árva.
Ha a férjeiket nem találták meg, de összekerültek azoknak a
fegyvertársaival, a kik velük egymáshoz lánczolva küzdtek a
viaskodásban. Azoktól megtudták, milyen vitézül harczolva esett el a
bajtárs, s hogy ellenség kezében nem maradt.
Máskor, a hogy még a régi bálványok fennálltak, az volt ám a szokás,
hogy a hazatérő fegyvertárs vigasztalást hozott a hű czimbora elmaradt
kedveseinek. Annak az özvegyét hazavitte a gyermekeivel együtt magához,
s lett egy asszonynyal több a háznál, s egy csoport gyermekkel több
lármázott az udvaron. Megfértek azok egymással, meg is éltek szépen.
Ezért mind ekkorig az özvegy és árva név nem volt ismeretes a warángok
előtt. Most már majd hozzá kell szokni.
Tehát hatvan férfival megint kevesebb. Így fogy el a waráng nemzet
apródonkint.
Az elhagyott csoport hátramaradt, a míg az ujjongó népséget eltakarta a
mély erdő, azután egyszerre elkezdett átkozódni minden asszony, a
gyermekek sivalkodtak; sírt, jajgatott a viszhang is, mintha ő volna a
legözvegyebb valamennyi között.
A város előtt volt egy nagy szabad tér, vén tölgyfákkal körbe fogva, a
nemzetgyűlés szinhelye. Itt szokták rendesen a hazatérő waráng vitézeket
a honnmaradt vének üdvözölni, a kiket a nép bölcseinek tartottak,
mivelhogy fehér volt a szakálluk.
Dávid király nagyon felháborodott rajta, hogy ezúttal semmi tisztes
aggok nem járulnak eléje, a hagyományos tiszteletreméltó díszpalástban,
mely állt vad tulok és dámvad bőrből, a melynek az agancsos fejbőre az
agg férfi fejére volt huzva. Egy szarvas fejet sem látott, egy
bundaviselő férfit sem.
– Hát az én bölcseim hová lettek? kérdezé szigorú tekintettel Teutától.
– Elmentek mind remetéknek.
– Remetéknek? kiálta fel Dávid király, magában megbánva, hogy a
«bölcsek» czímét vesztegette rájuk. Hát mi ütött hozzájuk?
– A pátriárka olyan szépen beszélt a lelkükre, hogy megszerették a szent
életet, s elbandukoltak szerteszét. Többé össze nem szeded őket, kit
barlangoduból, kit meg reves fa bütüjéből.
– No ha a pátriárka mondta nekik, akkor jól tették, szólt belenyugodva
Dávid király s azzal helyet foglalt a kőkolonczon a felesége mellett,
mely számukra királyi székül szolgált.
Ámde annyival jobban meglepte egy olyan csoport, a minővel még soha sem
találkozott a nemzetgyűlésben: egy csapat erőszakos asszony, a mely
keresztül tört a fegyveresek során. Ők is fegyveresek voltak, tegezzel,
puzdrával, lándzsával ellátva. Mindannyiról rongyokban csüngött alá az
öltöny, til-tul takarva tagjaikat, a mikről lefogyott a hús, csak a
kemény inak feszülnek a bőr alatt. Az egykor pompás, drága szövet
tüske-bokortól czafrangozva lógott le térdeiken, lábaikon nyers bőrből
volt a takaró (az első opánka!). Arczaikon az elkényszeredés, a
szenvedések torzkifejezése, a kúszált haj csimbókba bogozva, mint a
lónak a farka, repkénygúzszsal volt a fejükre felkötve s elől bozontos
sörényként lógott szilaj villogású szemeik elé. Vérző seb, karmolás
helye az utolsó ecsetvonás az istenség remekén, az asszonyi arczon.
– Miféle némberek ezek? kérdé Dávid elbámulva e zsivajgó csoporton, mely
oda törte magát eléje.
– Miféle némberek! kiálta fel egy rikácsoló hang. Talán nem is ismertek
ránk többé.
S azzal előre furakodott a többi közül egy magas, csupa csont alak, a
kinek a testén alig volt már valami rongy. Mit is takart volna rajta.
Rejtegetést kérő női kecs nem volt ott. A fejére egy nagy hiuznak a
nyúzott bőre volt húzva, lenyulva a hátára, a jobbjában egy hosszú
kelevézt tartott, a baljában a waráng paizst, a mi két egymáshoz háttal
összeragasztott félhold alakot mutatott, az arczán ott látszott a hiuz
harapásának a nyoma, a melyiknek a bőrét kölcsön kérte – piperének.
– Hát nem ismertek ránk, Dávid király warángjai? Mi vagyunk azok az
asszonyok, a kiket ti kitaszítottatok. Ugy-e megszépültünk azóta? Nem
kérdtétek akkor, hogy mi lesz belőlünk? Ki tart el, hová bujdosunk? Nagy
az erdő, férjetek el benne! Mi szerettük az urainkat, soha nekik nem
vétettünk. Mi szerettük a gyermekeinket, soha meg nem vertük. Mért
kellett bennünket elkergetni tőlük?
– Azért, mert a Jehova Isten így akarja. Felelt szigoruan Dávid király.
– No hát add vissza nekünk a Tyr istent, a ki előtt mi az urainkkal a
kakast megáldoztuk újhold estéjén. Addig mi boldogok voltunk, volt
tanyánk, tűzhelyünk, tele éléstárunk, kevély öltözetünk, s a mi több
mind annál, volt szerető urunk, a ki jó szót adott, szép kis
gyermekeink, kiket ölben hordtunk; most pedig kinn lakunk az erdőn, mint
a farkas, a medve, s dideregve bujunk a zivatar elől a tüskés cziherbe.
Nézd a szép köntöseinket, a miket utoljára hoztak az uraink kedves
ajándékul! Nincs már rajtunk szépség, a mit takargasson, ha csak a
sebeket nem. Vadállatok húsa eledelünk, medve, hiuz karma, a ki
megczirógat, s van kit dédelgetnünk, a vadmacska kölykét!
A királynak elfacsarodott a szíve erre a beszédre. Félre fordítá az
arczát, hogy ne lássa a nyomorult teremtéseket. De a merre fordítá a
tekintetét, ott még szomorúbbat látott. Az új özvegyasszonyok csoportja
tódúlt eléje, árva gyermekeiket hurczolva, czepelve karján, kéznél
fogva.
– Héj Dávid király! Felelj meg! Ne hallgass! Mi lesz a szegény
asszonyokból, a kiknek az urai nem tértek vissza? Ki fogad fel minket?
Ha fegyvertársaknak nem szabad?
Nagyott kaczagott erre az elüzött asszonyok vezére.
– Hahaha! Mi lesz belőletek? Az, a mi mink vagyunk. Rongyos vadijesztő!
Majd megfésüli a szép hajatokat a tüske. Majd elkéri a rózsát az
arczotokról a deli legény, az inség. Majd lesztek olyan szépek, mint mi
vagyunk.
Teuta királyné odadörmögött a király fülébe.
– Engedd meg a síró asszonyoknak, hogy hadd maradjanak a férjeik
fegyvertársainál, régi szokás szerint.
Azok mind oda borultak eléje s a lábait csókolták.
– Nem tehetem. Tiltva van, mondá Dávid király. Az ősi szokás pogány
szokás volt. El kell hagynunk. Isten parancsolja. Nekünk még nagy fájást
okoz ez, a fiaink már nem fogják érezni. Nekem is fájt, hogy az én
kedvesemet, a szivem egyik felét el kellett magamtól szakítanom. Én is
szerettem az én Bravallámat. Szép volt és jó. Engedelmes, szelíd. A
Teuta feleségem megmondhatja, milyen jó volt. Soha össze nem pereltek.
Olyan volt neki, mint egy édes testvér. Ő siratta meg, nekem nem volt
szabad. Én csak választottam. El kellett őt küldenem. A földön nincs
olyan kincs, a miért megtettem volna, de a mennybeli üdvösség azt
kivánja, és azért megtettem. A kik szenvednek itt a földön, boldogok
lesznek az égben. Ezt mondta a patriarka. S nyugodjunk meg benne.
Nagyot csapott a pajzsára a lándzsájával ennél a szónál az asszonyok
vezére, s mint a sas, úgy rikácsolt fel utána.
– Könnyű neked Dávid király. A te Bravalládat elvitték a fekete szüzek
palotájába, ott is királynénak tartják, tejben mézben fürösztgetik,
selyembe, patyolatba takargatják, mandulával, aszuszőllővel hizlalják. Ő
ottan is boldog!
Felszökött erre a szóra Dávid király s bőszült haraggal kiálta.
– Az én Bravallám boldog! És királyné! Az bizony rabnő a legmélyebb
sziklabörtönben, a hol kigyók, maró férgek laknak, lánczait ott rázza,
saját testét tépi, mert nem akarja azt mondani, hogy engem nem szeret
többé.
Erre a keserves panaszhangon mondott szavára a hősnek elcsendesült
minden lélek. Az ő szenvedése valamennyinél nagyobb.
– Honnan tudod te ezt? kérdé Teuta királyné.
– A szerzetes a forrás melletti keresztnél hozta nekem e hírt.
Teuta hitetlenül rázta a fejét.
Erre a szülei háta mögött álló fiu kiálta közbe hévvel.
– Igaz! Én is tudom azt! Mikor vadászni járok vadkanra, gyakran eljutok
a mély sziklavölgyig, a honnan a kolostorra látni. Hallom, hogy valami
waráng dalt énekelnek odaát. Ez az én kisebbik anyám hangja. Jól ismerem
én azt. Nekem dalolt, mikor kicsiny voltam. De nagyon szeretett, mint az
édes anyám. Ő mosdatott, ő fésülgetett, soha sem szidott, soha sem
tépett meg. Most már tudom, honnan jön a dal? Onnan a sziklaoduból a
várfal alatt. De én a kisebbik anyámat ott nem hagyom, majd
kiszabadítom!
– A te szavad «hallgass» a gyülekezetben, dorgálá meg a hebehurgya
ficzkót Dávid király, mire a Sólyom gyerek befogta a száját, de a vadul
forgatott szemei beszéltek a magavivású sihederekhez, s azok is vissza
felelgettek rá a szemeikkel. Értik ők már egymást. S a mit a waráng
kölykek feltesznek a fejükben, azt semmi tüzes szentek ki nem verik
onnan.
Most méltóságteljesen fordult Dávid király a királynéhoz s szigorú
hangon kérte tőle számon a látott bajnak az okát.
– Királyné asszonyom. Ezen asszonyok panasza nagyon is nehéz vád az én
lelkemen. Mikor én a patriarka kegyes intésére kiadtam a parancsolatot,
hogy minden férfi bocsásson el a feleségei közül egyet, ugyanakkor
atyailag gondoskodtam róla, hogy ez elválasztott szegény teremtések el
ne pusztuljanak. Tanyát rendeltem a számukra, a hol lakhassanak saját
házaikban, kettő-három együtt. Külön szakítottam a számukra gulyát,
nyájat, kondát, s azoknak az őrzésére elég rabszolgákat, hogy szükséget
ne szenvedjenek. Hát hogy jutottak mégis erre a nyomoruságra? Ki
kényszerítette őket arra, hogy a vadüldözésből éljenek, mint holmi vad
népek, a kik a tengeri szigeteken laknak, miknek nincsen nevük, s a kik
a becsületet nem ismerik, nem pedig úgy, a hogy illik a dicsőséges
waráng nemzet asszonyaihoz, a kik első asszonyok a széles világon? Mondd
meg ezt.
– Megmondom, szólt Teuta királyné. Az történt, hogy a férjeiktől
elszakított asszonyok közül többen, a kik még fiatalok és kedvesek
voltak, azt mondták egymás közt, hát az új vallás szerint egy férj csak
egy feleséget tarthat. Ez nem lesz rossz. De azonban az új vallás
szerint a rabszolga is csak olyan Isten teremtése, mint más, ha férfi,
férjnek jó! s feleségül álltak a rabszolgákhoz, a kiket te házépítésre
és nyájőrzésre rendeltél melléjük. Akkor azonban megijedtek, hogy ha te
visszatérsz, majd boszu éri a fejüket, mert waráng nőnek rabszolgához
hitvesül állnia nem szabad. Féltükben azután egy napon mind
felkerekedtek, s rabszolga férjeikkel együtt átszöktek a mosszori knéz
tartományába, de magukkal hajtották a nyájakat és gulyákat is, az itt
maradt asszonyoknak semmit sem hagytak hátra.
– S te mit cselekedtél? kérdezé Dávid király Teutától.
– Jó lett volna a bölcseid tanácsával élnem, ha azok mind remeteségre
nem adták volna magukat; így azonban csak a magam eszén kellett járnom.
Követséget küldtem Tvartimir knézhez. Palpát küldtem el, a legvénebb
asszonyt, azzal a hosszú fehér hajjal. Szájába adtam az izenetet a
szomszédhoz: «küldd vissza a szökevény rabszolgáinkat az asszonyokkal és
az ellopott nyájakkal együtt. Igazságot is adtam a kezébe, a rovásbotot.
Magam faragtam bele a mogyoróhajtás háncsába a betüket, a mik elmondták,
hogy én Teuta királyné küldöm az én követemet Palpát Tvartimir knézhez.
– És mit válaszolt a knéz?
– Válasz helyett visszaküldött Palpától nekem egy guzsalyszárt s arra
volt felkötve Palpának a levágott haja, kenderbáb helyett, a mi jelekben
annyit mond, hogy asszonynak hosszú a haja, rövid az esze; ne avatkozzék
férfiak dolgába.
– És te eltűrted ezt a nagy csúfságot?
– Bizony nem tűrtem, sőt azonnal lóra ültettem mind az őrpatákat s a
guzsalyszárt a levágott hosszú fehér hajjal odaadtam tábori jelnek, ez
legyen az őrpaták zászlója ezentul a harczaikban. Nem vártam míg a
férfiak hazakerülnek.
– Hát aztán mi történt? Nem birtatok az ellenséggel?
– Az ellenséggel bizony birtunk volna, de nem a jó baráttal. Mikor
leszálltunk egész sereggel a mosszori völgybe, ime szemközt jön ránk a
főpap egész csapat zarándokkal, énekelő gyermekekkel, a kiknek mind
kereszt volt kezükben, nagy selyem lepedőket hoztak rudakon szent
képekkel, úgy állták utunkat. Az ősz ember kiterjeszté a karjait, a
keresztet a felfeszített Istennel magasra emelte, s beszélt hozzánk
szépen és szeliden. Elmondta, hogy a Jehova Isten tiltja a boszuállást,
előtte minden vérontás utálatos, s a ki felebarátját megöli, az pokolra
jut. Egyik keresztyénnek a másikat megölni nem szabad. Mivel pedig a
mosszori knéz minden jobbágyával együtt megtért az eretnekségből,
befogadtatott a hívek számára készített közös akolba, ő is annak a
pásztornak a juha, a kié mi vagyunk, annál fogva az a pásztor meg nem
engedheti, hogy az ő juhai egymással tusakodjanak, hanem közéjük áll az
Isten testével, s elválasztja őket. S azután beszélt hozzánk olyan
szépen, hogy az őrpaták mind sírva fakadtak, s a szemeik törülgetése
miatt le kellett a kezükből tenniök a kopját és a vértet.
– A biz igaz, mondá megjuhászodva Dávid király. Nekünk most már a Jehova
Isten parancsol, s ha a pátriárka azt mondja, hogy egyik keresztyénnek a
másik vérét kiontani nem szabad, akkor annak engedelmeskedni kell. A
sérelmet azonban meg kell torolni, mert a Jehova tíz parancsolatja nem
csak azt mondja, hogy «ne ölj», hanem azt is, hogy «ne lopj!» – meg
aztán, hogy «ne kivánd a te felebarátodnak se ökrét, se szamarát». A
mosszori knéz pedig ugyan elkivánta a mi ökreinket, szamarainkat. Most
azonban erről ne határozzunk. Pihenést adok az én népemnek új holdig.
Minden ember térjen a maga tűzhelyéhez haza és örvendeztesse meg az
otthon levőit. Majd újhold estéjén összejövünk ismét s akkor megmondom,
mit kell tennünk. Addig is a szegény elbocsátott asszonyoknak adjatok
osztályt a hozott zsákmányból. Becsülettel felruházzátok őket. Juhokat
és teheneket adjatok nekik, hogy csendesen éldegélhessenek. Az újhold
majd más tanácsot ád. Az özvegyasszonyok pedig házaikban maradjanak, s a
kinek fia van az gondoskodjék róla. Most békével szétoszoljatok.
A waráng nép szokva volt az engedelmességhez Minden morgás nélkül
megnyugodtak a király szavában a lázadó asszonyok is megvígasztalódtak.
Csak egy fajta maradt elégedetlen: a suhanczok.
Hát ezeknek a fejét még nem érte a keresztvíz, a dalmata vidéken az volt
a szokás, hogy tizenhat éves koráig a fiut, leányt nem mártják a vízbe,
addig csak nevet kap, valami szentirásbelit, vagy ahhoz hasonlót. A
sihedereknek még égett a tűz a sarkukban, nagy mehetnéjük volt a
mosszori knéz látogatására, őket még nem kötelezte a tíz parancsolat,
mert az csak felnőtt emberek számára adatott ki a Sion hegyén.
Összesúgtak, bugtak, kigyó követ fújtak, de senkinek el nem mondták,
hogy mit főztek ki magukban?