«Hazának» nem lehet azt nevezni, mert ezt a fogalmat a warángok nem
ismerték. Másfél század óta kóborolnak alá s fel a világban, sehol sem
települve meg állandóul, mintha Ahasvér átkát örökölték volna. A
skandináv partok épen úgy ismerik a warángok hírnevét, mint a Volga
pusztái; a nagy Duna a Vaskapun alul nem volt nekik gát, a hatalmas
bolgár nemzet nem tarthatta fel aczélrohamukat, a Bosporus
tengerszorosát átlépni nem volt nekik lehetetlenség, Kis-Ázsia akkor is
a világ paradicsomkertje volt, elfoglalták; ott sem maradtak meg, tovább
űzte őket a harczvágy, nem volt nekik elég a szárazföld, tengerre
szálltak, bejárták az afrikai partokat, rémei voltak a szigeteknek, a
hiberniai, az itáliai kikötőknek, és seholsem maradtak otthon, seholsem
hagytak hátra egy felépített várat, mely emléküket megtartotta volna.
Hanem megjelöltek minden országot, a hol egykor otthonuk volt, csatában
elesett hőseik sírjaival. Azok a bronzkardok, karpereczek, üveggyöngyök,
a mik mázatlan edényekkel együtt a sírleletekből napfényre kerülnek, a
világ minden részében ugyanegy kéz munkájára mutatnak. Úgy látszik,
mintha lett volna egy nagy nemzet, mely egész Európát lakta egykor. Nem
lakta, csak meglakta; végig tanyázott rajta.
Mindenkinek feltünik, hogy ezeknek a talált rézkardoknak a markolatja
olyan kicsiny. Egy mai korbeli férfiököl nem szorul bele, egy ujja
lemarad róla. Mintha asszonykéz számára lettek volna alkotva.
Mikor aztán három világrész országait ilyen szépen behintették
bronzfegyveres halottaikkal, úgy elfogytak, hogy utoljára a sok aczélba
öltözött harczos nép beszorította őket ide, ebbe az utolsó otthonukba, a
hol azután nehéz volt erőhatalommal legyőzni a hős nép maradványát, de
annak is nehéz volt a czivilizált világot nyugtalanítani. Körülöttük
csupa hegylakó harczias népek, a fekete chrobátok, a bosnyákok, a
czernagorczok, albanok; a partokon hatalmas hadtartó városok, Raguza,
Zára, a tengeren Velencze, Genua hajóhadaikkal, melyek tízezreit a
keresztes vitézeknek hordták a szentföldre. Hanem azért a warángok mégis
tudtak maguknak utat nyitni a világba, s ha behajtották a maguk adóját,
mint tisztességes munkás emberek az aratás után, szépen hazamentek az
otthonukba s nagyot pihentek.
Ha hazának nem, talán «tanyának» lehet nevezni a warángok tartományát.
Ha kétezer volt a harczos férfi, akkor lehetett az egész népszám,
asszonyt, aggot, gyermeket és rabszolgát összeszámítva harminczezer.
Több nem is élhetett volna itt meg.
A tenger felől magas meredek sziklafalak zárták el a tanyát, a miken
áthágni őrültséggel határos merészség kellett, a bérczszakadékok mélyen
bevágtak a hegyek közé, természetes határokat támasztva ellenséges
szomszédok között. Ezeken belül terült az őserdő, óriási tölgy és
bükkfáival, menedéke a rőt és fekete vadnak, a medvének és hiuznak, s a
hogy irják, a vadtuloknak, mely itt a vadászható állatok közé tartozott.
Az erdő mint egy hatalmas bunda takarja a hegyek vértjét, egész a
válláig; csak ott a hegytetőn szakasztja félbe egy merészen kiemelkedő
sziklatorony, mintha feje volna az óriásnak, s azon is bozontos üstök
gyanánt borul körül a henye krumpuczfenyő.
A ki e szikla homlokára felhág, az egész waráng tanyát beláthatja róla.
A sötétzöld erdőpalástot észak felé hosszú fensík szakítja meg, melyen
egy barátságos ér kanyarog végig, mely a hegyoldalból jő, zuhatagokat
képezve alá. Ez ér mentében vannak sorba építve a warángok házai
(faépület mind) és azután a többi ház négyszöget képezve sorakozik a
homloksorhoz, s az egész körül van véve erős tölgyczölöpzettel. Ez a
város. A négyszög közepén látszik valami megkezdett kőépület falazata;
cyclopi építmény. Az új vallás Istenének kezdtek el ott templomot
felrakni, hatalmas gránitsziklákból, kereszt alakra, jól ügyelve, hogy
az oltárhelyet keletnek fordítsák. Itt van a mezei gazdasága a
warángoknak, takarmánykazlakban. Gabonát ők nem termesztenek, a magfélét
egye meg az állat, mikor hús és szalonna lesz belőle, akkor való az az
embernek.
A mint a fensík alább hanyatlik, elzárja azt a sziklafal. Ha mészkő
volna, a patak rég keresztül ásta volna magát rajta, így ott reked, s
támaszt maga körül egy mohos ingoványt, melynek rőt hangafabokros
csincséi között a bozontos üstökű waráng lovak legelésznek, a miket
rabszolgák őriznek lóháton. Ezeknek a kunyhói levert czölöpökre vannak
elhelyezve a süppedő ingoványban. Itt mocsárláznak kell uralkodni, a
kunyhó csak nyavalyásnak való.
Hihetőleg ez a fenső mocsár táplálja a fensik aljában látható
smaragdszin tengerszemet, mely a warángok liburnáit rejti, mikor
pihenőben vannak.
Kelet felé a waráng nép lakta erdőség összefoly a mossori Knéz
tartományának erdejével, melynek sűrűjéből csak azok a kúpalakú dombok
fehérlenek elő, miket a bányamívelő rabnép hordott össze századok óta az
aranybánya törmelékeiből. Ez most a gazdag Twartimir (a szép Milenka
apja) tulajdonában van; kinek fellegvárából a legfelső torony kifehérlik
az erdők közül.
Dél felé elválasztja a waráng tanyát ama meredek sziklarepedés, mely a
három tüzes szentek kolostorát takarja, de a fal párkányáról láthatni a
kolostort, kelet felé nyitott ablakaival, a sziklába vágott katakomba
egyetlen nyilásával, rövid tornyával, melyből a harangszót a waráng
vadászok füléig elhordja a szél, még talán az apáczák ájtatos
karénekének accordjait is, s tán még egyebet is.
Az északi hegyháton túl pedig van a «gerli».
Még a gerli is a warángoké.
Hogy mi ez? Azt nem lehet leirni. Azért nem lehet leirni, mert nem lehet
meglátni.
A mint a hegyoldal észak felé fordul, elkezd hirtelen csapinósan haránt
hanyatlani, úgy, hogy a vadásznak, ki itt vadat kerget, egyik fától a
másikba kapaszkodva lehet csak aláfelé bandukolni, s a vadat nem kapja
meg soha. Az őserdő fái mentül alább, annál csenevészebbé törpülnek,
egész ellenkezőleg a szokott hegyi erdőséggel; utoljára már csak silány
krumpuczfenyő, boróka, kökény takarja a hegyoldalt, mely egyre
meredekebb hajlásba hanyatlik, végre csak a nyomorult áfonya csenevész a
sikamlós fenyéren s azon alul szédítő mélységbe hajlik alá a
sziklameredély; az átelleni hegyoldalak köröskörül meztelen
sziklamezőkkel veszik a mélységet körül, melynek feneke soha napvilágtól
fel nem vert homályban enyész el. – Ez a «gerli».
A vakmerő, ki idáig lekúszott, ugyancsak könyörög a védszentjéhez, hogy
segítse vissza, s hasmánt kapaszkodik ki a veszedelmes örvény torkából.
Ez a gerli itt a «népek sírja».
Itt vannak eltemetve, ki tudja hányan? ki tudja mióta, ki tudja a neveit
valamennyinek?
Plinius tizennyolcz nemzetet számlál fel, a kik itt találták fel
temetőjüket.
Ide taszították le a hatalmas Antariátokat a gallusok, miután elébb
megmérgezték őket borral.
Ide lett leseperve a fél Európát rettegésben tartott Liburnok
nemzetmaradványa.
Ide ugratták le az avarok a pogány vinidi népfajt, azután magukat az
avarokat, kik ide menekültek, a világ minden szláv, gall és teuton
hadai.
Minden népmaradvány, a mely elébb az egész világgal hadat folytatott s
aztán ide menekült a természet alkotta erődbe, a sírját is itt találta
meg; ott porladnak mind valamennyien, egymást betakarva, földdé válva,
halmokat képezve a «gerli» fenekén, a nappali sötétségben – s várják az
utánuk jövendőket.
Ez a «gerli» a warángok otthonának a határa.
«_Disputa._»
_Kritikus._ Ez igazán érdekes fölfedezés! Ha a «gerli» fenekén vannak
ezerei meg ezerei eltemetve a hajdankor legérdekesebb népeinek, minden
fegyverzetükkel, pajzsaikkal, ékszereikkel, még tán bálványaikkal együtt
is, akkor vétek a régiségbuvároktól, hogy rögtön ásót, kapát nem
ragadnak, és nem sietnek ezen, a historikusokra nézve megbecsülhetetlen
ereklyéket napfényre hozni! És a min méltán csodálkozni lehet, hogy a
derék morlákok és uskókok megállhatták mind ez ideig, hogy tudva, milyen
nagy kincsek vannak a lábaik alatt, maguk nem szálltak le a gerli
fenekére azokat felvenni, holott van elég bátorságuk, derekukra
akasztott kötélen száz méternyi sziklákon alábocsátkozni sasfiak
kiszedése végett a fészkeikből. Hogy hogy lehetett ennyi aranyat
otthagyniok érintetlenül?
_Szerző._ Megkisértették azt több ízben. Épen úgy, kötélen alá
bocsátkoztak a Gerli fenekére. Egy sem tért életben vissza. Megfulladva
húzták fel őket. A babonás nép azt mondta, hogy megfojtotta őket a
«Visticza» tündér, a kinek ott van a lakása. S azóta nem mernek oda
leszállni.
_Kritikus._ De már például Schliemannt, vagy Torma Károlyt csak nem
fojtaná meg a Visticza tündér.
_Szerző._ Az nem, hanem a széngáz. A százezernyi emberi hulla oly tömeg
széngázt fejthetett ki a gerli fenekén, hogy abban tüdővel ellátott
teremtés meg nem élhet. A szénlég nehéz, légáramlat, szél oda soha le
nem hat, még a magasból lenéző is csak egy kék ködöt lát maga előtt, a
mi a mélységet eltakarja.
_Kritikus._ És így a tudományos világ örökre meg lesz fosztva attól az
élvezettől, hogy tizennyolcz nemzet emlékeit napvilágra hozhassa. Milyen
kár!