A warángok eltünése után ismét emberhangtalan csend lett a völgyben, a
sziklák megszüntek dübörögni, a tenger zúgása elalvódott, a habok
elsimultak, egy szellő nem fodrozta a végtelen víztükröt. Olyan
általános csend volt az, a miben a magányos ember azt hiszi, hogy maga
is meg van halva.
S a cadmæi sziklákat őrző szerzetes ilyen magányos ember. A warángokat
kivéve emberi teremtés nem jön az odujához. Állat is ritkán. A tengeri
sasok fenn a sziklaodukban fészkelnek, ide le nem szállnak; más madár
itt nem jár; a szomszéd sziklában tanyázó dabózák csak éjszaka járnak ki
a partra, azok elől el szokta a kunyhóját torlaszolni gerendákkal, mert
ezek az eleven szenteket is szeretik. Csak néha vetődik oda a
forrásvízhez egy-egy patkány, az mulattatja a remetét; talán már ismerik
is egymást, a kis fenevad nem fél a mozdulatlan embertől, leül előtte
fonni, a füleit törülgeti a két első lábával, körben forog, kergetve a
saját farkát, aztán oda megy hozzá, megszaglászsza a faczipőit,
összeköszörüli a hegyes fogait és czinczogva fut odább.
Talán ez az izenethordó patkány?
Ez a remete itt a Frater Aktæon, a Soror Kecharizmenének a kedvese,
mátkája, – talán férje?
Mi volt ennek a két embernek a története?
Az ifju a leghatalmasabb raguzai patriciusnak a fia; a hölgy egy dalmata
zsupán leánya. A huszonhat patricius családnak egyike, a Boboliaké, a
kikre a köztársaság rektori hivatala sorba jár; a zsupán pedig a bosnyák
király legkevélyebb és legzabolázatlanabb vazallja. A két család között
ivadékról-ivadékra szálló vérboszu áll fönn. Ez a dalmatáknál bevett
szokás, a mit meg nem szüntet semmi civilisatio. Aztán a zsupán
hatalmasabb embernek tartja magát a királynál, a raguzai rektor pedig a
velenczei dogénál. A zsupán birtokosa rengeteg nagy erdőknek, azokban
juh és sertés nyájaknak, gulyáknak; ő a tulajdonosa a hirhedett mosszori
aranybányának, melyet rabszolgákkal míveltet, a raguzai rektor pedig ura
a tengereknek, vannak márvány palotái Raguzában és a tengeri szigeteken
pompás kertjei, s a gályáin még több rabszolga izzad, mint a zsupán
bányáiban. A zsupán előtt a raguzai rektor csak kalmár, a rektor előtt a
zsupán csak pásztor. És mindezek felett a raguzai patricius igen buzgó
római katholikus; a zsupán pedig istentelen patarénus.
Mind a kettő adósa egymásnak a gyűlölet minden fajtájával.
S ezeknek a magzatjaik beleszeretnek egymásba.
Hogy történhetett ez meg?
Úgy, hogy egyszer (dehogy egyszer, tizenegyszer) a római pápa kiadta a
fulminatoriumot a magyar királynak, hogy adja ki a parancsolatot a maga
vazalljának a bosnyák királynak, hogy az kényszerítse a maga zsupánjait,
hogy a minden Istent és papot megtagadó patarenus vallás követésével
hagyjanak fel s az eretnekséget szüntessék meg.
Mert akkor száznegyvenkilenczféle keresztyén felekezet volt Dalmatiában,
s annak mindeniknek volt külön temploma. Ötven ilyen templom volt csak
Raguza falain kívül, belül csak az egy idvezítő hit templomai és hivei
voltak megtűrve.
De valamennyi között legrosszabbak voltak a patarenusok, mert azoknak
semmiféle templom se kellett, se pap; annálfogva semmi sakramentum. Még
az imádságot is kárhoztatták, azt állítva, hogy az imádság megsérti az
Istent. Ezek az életkorukat nem is a születésüktől, hanem kilencz
hónappal előbbről számították.
Ezeket tehát vagy szentelt vízzel, vagy tűzzel el kellett téríteni a
pokol útjáról.
A sok parancsolatnak utoljára még is lett foganatja. A magyar király
kiküldte a rámai herczeget hadsereggel, hogy mondja meg a bosnyák
királynak, hogy térítse meg a patarénusait; akkor a bosnyák király,
látva, hogy ez már nem tréfa, ostrom alá fogta a hitetlen zsupánjait
sziklaváraikban, azok aztán, mikor nem győzték tovább az éhezést,
megadták magukat s engedelmességre tértek. Az volt pedig nekik
parancsolva, hogy mind valamennyien családostul menjenek le Raguzába s
ott vegyék fel a keresztséget, és hallgassanak misét.
Így került a hatalmas zsupán egy napon Raguzába, feleségestől, fiastul,
leányostul.
Már maga az a szokatlan nagy ünnepély, a tömeges keresztelés, eléggé
nevezetes látvány volt Raguzában, a minek magasztosságát emelte az a
körülmény, hogy azon időben a keresztelésnél az egész embert
belemártották a vízmedenczébe, de még érdekesebbé tette a szertartást
az, hogy Raguza városának se utczáján, se piaczán, se templomában ifju
hajadont soha sem lehetett látni. Leánynak kilépni a szülői házból és
megmutatni magát idegen szemek előtt, épen olyan botránynak tartották,
mintha mai nap festő-modellnak állana ki egy jó nevelésű szűz.
Az utczán csak a szolgaleány járhatott, az előkelők zár és függöny alatt
voltak egész a férjhezmenetelükig. Vőlegénynek a menyasszonyáról annyit
sem volt szabad tudni, hogy szőke-e vagy barna? még az esküvőnél is
fátyol takarta a mátkát tetőtől talpig, s csak otthon a férj fedezte fel
a titkot a saját házánál, hogy kit vett feleségül?
A Zsupán leánya megcsodálni való szép volt.
Minden megkeresztelendő neophitának egy keresztapát kellett választani,
a kinek a nevét maga egy urnából húzta ki.
Hát vak sors-e az, mely a Boboli nevet adta a szép pataréna kezébe?
Ettől a pillanattól kezdve aztán halálosan megszerették egymást.
Pedig ez nem lett volna szabad. Mert először az apáik halálosan
gyűlölték egymást, s a szülői consensust ekként nem remélhették;
másodszor vérboszu volt a két család között, mely arra kötelezte őket,
hogy egymásnak a családjába a halált vigyék be, ne az életet; harmadszor
az ifjunak apai fogadalom következtében (épúgy mint II. Endre királynak)
kötelessége leendett a keresztes vitézek közé állani és elmenni
Palestinába, ott magát sánta-bénává veretni; a leány ellenben már el
volt jegyezve egy feketehegyi knézzel, a ki a jegykendőt is elküldte a
számára; és negyedszer: a mi legfőbb impedimentum, az ifju Boboli
keresztapja lett a Zsupán leányának, s hogy a keresztapa feleségül vegye
a keresztleányát, ez a legégbekiáltóbb patarénusság!
De azért mégis megtették.
Egy napon a fiatal Boboli összeszedte a czimboráit, a fegyvereseit,
lesbe állt a völgyben, a melyen keresztül kellett a veliki Knéznek a
nászmenetével átvonulni, azt megtámadta, egynehány czernagorczának
beverték a fejét, a vőlegénynek eltörték a lábát, az megsántult, a
menyasszonyt pedig nyergébe kapta a fiatal lovag s elvágtatott vele a
legközelebb útban talált zárdáig; volt ott elég, ott minden törvényes
czeremonia nélkül összeeskette magát a leánynyal, s azzal menekült vele
egy sziklapart szakadékai között rejtve tartott kalózhajóra, s aztán
neki a tengernek!
Az volt a szándéka, hogy átvitorlázik Velenczébe s ott beáll az
ellenséges köztársaság szolgálatába.
Ámde a boszuálló nemezis hamar utolérte, mert az apja, megtudva e
hallatlan gonosztettét a fiának, rögtön utána indítá a legnagyobb
vitorlás brigantinéját, a fiatal párt utolérték a tengeren,
visszahozták; a házasságukat természetesen semmisnek nyilváníták, a
leányt beadták a három tüzes szentek kolostorába, a míg az ördögöt ki
nem űzik belőle, ott marad; az ifju lovagot pedig a bazilita barátok
közé dugták. Ezek pedig oda parancsolták őt a cadmæi sziklák öblébe, a
remete-oduban tölteni a vezeklés éveit. Ez a völgy egy természet alkotta
börtön, a melyből nincs kijárás se szárazon, se tengeren. Kivéve a
warángok útjain. De hát ki tudja azokat követni.
Ez volt a két fiatal szerelmes története.
Most aztán csak a patkánytól izenhetnek egymásnak szerelmi epedéseket.
Frater Aktæon a kőkereszt mohlepte talapján ülve bámult a messzeségbe. A
sima tenger összefolyt a sima éggel, úgy, hogy a láthatár egészen
eltünt, egy vitorla nem látszott se távol, se közel, még a sirályok sem
repkedtek a víz felett. Egyike volt azoknak a csodálatos pillanatoknak,
a mikor az örökké éber tenger alszik.
A forrás magaslatáról végig lehetett látni szemközt a sík tenger elszórt
apróbb szigetein, s két oldalt, délnek és északnak a partvidéken a
gravosai kikötőig és Raguza bástyaövezte toronyhalmazáig.
Még akkor városok álltak ott, az erdőkből kimagasló tetőkkel, a hol most
már se ház, se erdő: az olajgazdag Ortopula, a karcsu tornyú Argyruntum,
a nyomtalanul eltünt Blandona, a mit a régészek hiába keresnek,
Delminion, a mi Dalmatiának a nevét adta s a liburnok Arauzája, még
akkor megannyi büszke nép tanyája; maguk a szigetek megrakva
kéjlakokkal; némelyik olyan kicsiny, hogy csak egy pásztorkunyhó fér el
rajta; de az is tele virágos fákkal, a még kisebbeken már csak zuzmó
zöldül, s aztán egy csoport apró szikla, elszórva szerteszélylyel, a
minek a háta egészen kopár. S a szélcsendes tenger tükrében minden
város, palota, kunyhó, kopár szirt kettős alakban tünik elő, beburkolva
kékes átlátszó páraködbe.
A szerzetes végig bámult a hallgató nagy világon. Azután felvett egy
kavicsot a kezébe s azt nézte merően.
S a széles nagy világ, és a között a kavics között volt valami
eszmeközösség.
Frater Aktæonnak eszébe jutott Plinius mondája, hogy van a dalmát partok
sziklái közt egy mély barlang, a melybe ha egy kavicsot belehajítanak,
olyan forgószél támad elő a mélyéből, a legnagyobb szélcsend idején is,
mely a viharral egyenlő. E barlang neve Senta. Így irja Plinius. S a
tiszteletreméltó tudós Hermolaus Barbarus, aquilejai patriarcha
bizonyítja, hogy ez a barlang csakugyan létezik, Dioklea mellett van.
Satának nevezik. Frater Aktæon jobban tudja mind a kettőnél, hogy hol
van ez a barlang. Azon gondolkozik, hogy bele hajítsa-e azt a kavicsot?
Az égboltozat színe mind jobban összekeveredik a tengerével, a szigetek,
a scogliok elvesztik a szineiket, s egyforma kék árnyképek gyanánt
szakgatják meg az átlátszó homályt, a nap maga mint egy sugártalan
tányér tünik fel az égen.
Egyszerre egy óriási nagy hajó jelenik meg a víztükör felett; olyan
rémséges nagy tömeg, a minőt tenger nem hordott soha. Talán csak a
rémképe egy hajónak. De kivehetők minden árboczai, mind a három; a
vitorlák duzzadtak, maga a rafálvitorla hegyesen kinyuló rudján,
domboruan feszül előre. A hajó északtól délfelé siet.
Nehány pillanat mulva egy másik hajó tünik fel, az elsőnek az árnyképe,
épen annak a hegyében, de fenekével fölfelé s az árboczaival lefelé
fordulva, úgy hogy a két hajóárbocz hegyei egymást érintik. Mind a
ketten egyesülten tartanak délfelé.
S a hol a két fantomnak az árboczai találkoznak, abba a vonalba esik a
nap sugártalan gömbje.
Mikor a kettős hajóárnyék eléri a napot, egyszerre mind a kettőnek a
fenekén, alul és fölül még egy napkisértet támad, három sápatag, beteg
nap az égen.
Ezt a mirákulumot az egész dalmata parton és a görög tengermelléken
mindenütt látták és bámulták és az égi jelenségből nagy schismaticus
szakadást, ellenpápák támadását jósolták a csillagtudósok. Frater Aktæon
elrejté a kavicsot a csuklyája fenekére.
«_Disputa._»
_Kritikus._ Az astrologusokat hagyom uralkodni a maguk csillagai között;
a kettős és hármas napokat sem kifogásolom, ámbár megvallom, hogy
szeretném én már egyszer egy ilyen kettős napnak legalább a
photographiáját látni. Hanem egy dologról szeretném magamat
felvilágosíttatni. Vajjon volt valami elfogadható oka ennek a Frater
Aktæonnak, hogy az egyik fejezetben Canavelli Zenonak neveztesse magát,
a másikban pedig a Boboli patricius család ivadékának iratkozzék be?
vagy épen csak hogy valami emberi dolog történt a szerzővel: «lapsus
memoriæ», elfelejtette egyik hétről a másikra, hogy kinek hivták a
regénye hősét?
_Szerző._ Ennek igen egyszerű magyarázata van. Zeno egyike volt Raguza
híres versiróinak, s az irói neve, a min kortársai ismerték, volt
Canavelli; verseket is tudnék tőle idézni, ha a latinosságommal akarnék
pompázni. Hogy a költők családi neveiket nem használták, ennek az okát
fel lehet találni az aristocraticus előitéletekben, s a minden korszak
versiróinak exlex állásában. Hasonló példákat minden nemzetnél találunk.
Az angoloknál Boz, a francziáknál George Sand, a németeknél Anastasius
Grün, a magyaroknál Szigligeti. Így volt Boboli egyúttal Canavelli is,
ezentúl azonban megmarad Frater Aktæonnak.
_Kritikus._ Tudtam, hogy még neki fog feljebb állni! Már most tehát azt
kérdezem, hogy miféle subát, vagy micsodát tetszett ráadni a római
pápára, a mire a kakasok és oroszlánok voltak kihimezve. Pápát már
csakugyan láttam, még pedig Pio Nonot, mikor 1848-ban osztotta az áldást
husvét napján a szent Péter temploma előtt teljes ornátusában. De ilyen
czifra szürt nem láttam ő szentségén.
_Szerző._ Tetszett volna csak hétszáz esztendővel hamarább odamenni,
akkor megláthatta volna. Az egyházi viseletnek is változó volt a
divatja. Abban az időben még a hármas tiarát sem viselte a pápa.
Ellenben azt a szép palástot, mely a waráng Dávid királynak annyira
imponált, meg lehet találni Spallart minden népek és korszakok
jelmezeinek gyűjteményében; jelképezvén az oroszlán a legfőbb erőt és
hatalmat, a kakas pedig szent Péter ébresztőjét, míg ellenben a többi
főpapok épen olyan koczkákra osztott palástokon a galamb és bárány
himzett alakjait viselték: a szelidség és engedelmesség jelvényeit. Most
már mind a kettő kiment a divatból. Hogy miért? azt fürkészszék a
historikusok.
_Kritikus._ No ez hát jó volt a főpapoknak, de ugyan mire lehetett jó a
jámbor warángoknak az a rézöv, a mibe őket szerző kegyelmesen
felöltözteti? (mint czigány a fiát egy nyakravalóval.) Hiszen ez a
rézöv, meg az a körül lecsüggő pityke, sodrony, láncz, fibula, mikor
hideg volt, még hidegebbet tartott, ha pedig forró nap sütött, mint a
téglázóvas, olyan jól eshetett az ember meztelen bőrének.
_Szerző._ Ennek a rézövnek pedig nagy oka volt arra, hogy a warángok
viseljék. Biz az nem pótolná nálunk mai napság a flanel alsó inget, de
hát azok másforma vívású emberek voltak. A waráng férfi mindegyik
választott magának egy «ját»-ot, a kivel a hadjáratokban elválhatlan
volt; a dereglyén egymás mellett eveztek, a csatában egymás mellett
harczoltak. A viadal alatt a két ját ezeknél a rézöveknél és a róluk
lecsüggő lánczoknál fogva egymáshoz csatolta magát, ha az egyik elesett,
a társa nem hagyhatta ott, meg kellett a bajtársát mentenie, holttestét
magával vinni a harczmezőről, vagy neki is ott kellett a társával együtt
elesni. Ennek a hőslelkű fogadásnak a jelképe és biztosítéka volt az a
bronzöv, függő lánczaival együtt.
_Kritikus._ S létezik valahol a világon ilyen tiszteletreméltó
bronzkrinolin, szemmel látható mivoltában?
_Szerző._ Egy teljesen összeállítottat lehet látni a kolozsvári országos
museumban.
_Kritikus._ Fiat piscis! Tehát lássuk, mire tanítanak bennünket még a
warángok?