Tudniillik, hogy a waráng fejedelem kapta a keresztségben a Dávid nevet
s egyuttal a királyi czímet, ha jól tudjuk XXII-ik János pápa alatt.
Ennek a Dávid királynak a történetét fogjuk majd leirni, a mi külömben
nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy maga az ős igazi palæstinai Dávid
király is belevonatik a condolentiába.
Épen a nagy archipelagusi kalózjáratról tértek vissza a diadalmas hősök.
Egy liburnájuk sem hiányzott, s valamennyi meg volt terhelve
zsákmánynyal. Mértföldnyi távolból a Cadmus sziklái táján hangzott a sík
hullámtól tovább adott kardaluk, a mire a magas sziklapartok fensíkjáról
viszhang gyanánt felelt a rájuk váró asszonyok üdvözlő éneke.
Ezek nem jöttek le a férjeik elé, a hogy a morlák asszonyok szoktak. A
waráng nem tartja teherhordozó állatjának az asszonyt, az csak az ő
gyönyörűségeinek őre. A waráng asszony nem ismeri a munkát, a férfi
dolga őt eltartani, még pedig pompában és kényelemben tartani. A waráng
nő himzett öltönyben jár, a férfi meztelenül.
A hogy a dicsőséges ember-alak az alkotó kezéből elékerűlt, felséges
meztelenségében, melynek minden tagmozdulata dicsekedés, úgy jár-kel a
világban a waráng férfi. Nem kéri kölcsön az állatok gyapját, a növények
rostját, a kukaczok selymét, se nem fázik, se nem szégyenkezik.
Mindössze egy övet visel a derekán, bronzból, melyről hosszú, ostorforma
bőrszironyok függnek alá sűrű czafrang alakban féltérdig, s azok minden
alakú bronzkarikákkal, csigákkal, pitykékkel vannak telerakva, mikor
fut, úgy cseng rajta ez az öv, mint a czimbalom. És azonkívül még a
lábszárai vannak beborítva bőrrel, a mire már a dalmát vidék sajátszerű
tövisindás bozótjai tanították meg.
Valamennyi mind egy-egy Herakles: olyan izmokkal, a miknek az anatomok
még nevet sem adtak. Mély sebhelyeket, mint diadalemlékeket viselnek;
kinek legtöbb van, az a legnagyobb tekintély. Némelyiknek a karjába
egész lyuk van furva: ez meg a pestis-tályognak az emléke. Mert a waráng
férfi még a fekete halálnak sem engedi át a győzelmet a teste fölött; a
mint azt a veszedelmes kelést megkapta, mely a rendes halandót megöli,
fog egy fehéren izzó vasat s kiéget vele a testéből akkora darabot, a
mekkorán a pestis tanyát ütött. Erre aztán elmegy a kedve a halálnak a
további kötekedéstől.
Sűrű hosszú hajukat a fejük tetején kontyba csavarva viselik, ez az
egyedüli fejtakarójuk; ez többnyire fekete, csak az előkelő fejedelmi
családból valóké rőt, néha egészen oroszlánpej színű.
Arczvonásaikat elzordonítá a viharos élet, az örökös napbanézés;
tekintetük kegyetlen voltát jellemzi az a néphit, hogy a warángoknak
kettős szemfényük volt, s képesek voltak a puszta ránézéssel, huzamosb
ideig, megölni valakit.
Nem is telepedik le az ő útjok járásába semmi más nemzetbeli halandó.
Hanem azért a szerzetesek őket is felkeresik. A mióta szent Bazilius
megtérítette a warángokat a keresztyén hitre, egy bazilita testvérnek
állandóul ott kell lakni a cadmæi sziklacsoport öblében, a kinek az a
küldetése, hogy a hazatérő warángoktól majdan átvegye a kegyes
ajándékot, a mit azok a főkolostor számára hoztak. Nem kincs az; hanem
azért még is legszükségesebb minden emberre nézve: a só. A dalmata
hegyek azt nem adják, s a sófőzést tengervízből még nem találták ki, a
sót vagy aranynyal, vagy vérrel kellett megvásárolni. Ebből adtak
rendesen dézsmát a warángok a kiküldött barátnak.
Egy barlangodu volt annak a lakása, a honnan az örök tengerre lehetett
látni. Egy nagy kőkereszt jelölte a helyet, három egymásra helyezett
faragott kőkolonczból idomítva; az alsó kolonczon még olvasható a római
irás: «Nymphis dedicatum», a legfelsőn már új betük vannak bevésve: I.
N. R. I.
Ezen a helyen valamikor a római uralom alatt valami fanum állt, az alant
csergedező forrás nympháinak tiszteletére. Nymphák és templom nincsenek
már; hanem a forrást most is tisztelik, mert az adja az egész völgyben
az iható édes vizet. Ez is egy ok, a miért a tengerről érkezőknek ide
kell sietni. Régóta ölheti már őket a szomj.
Mikor a tengerből kimeredő kopár sziklacsoportok elé érkezik a hajóraj,
az evezők megszünnek működni, s azontúl csak a lapátkerekek hajtják a
dereglyét, mely fortélyosan kanyarogva kerülgeti a víz alatt ólálkodó
szirteket s félti az oldalát a szirteken megtörő hullámcsapástól.
A király liburnája jön legelől. Megismerhető az arany sárkányfejről az
orrán; Dávid király maga tartja a kormányrudat, mint illik a vezérhez.
A király a többieknél még fél fejjel magasabb. Az ő testét sem takarja
öltöny; csak abban külömbözik a népeitől, hogy az ő szironyos öve
aranyboglárokkal van diszítve, s az üstökét aranyabroncs szorítja körül.
Arra való, hogy a csatában ráismerjen az ellenség; a hivei úgy is jól
ismerik.
Dávid királynak az arcza is kiválik a többiek közül, nem csak hajának és
szakállának rőt szine miatt, mint inkább azon jupiteri méltóság által,
mely a fejedelmet megkülömbözteti. Ezt nem szeldelik keresztűl-kasul a
ránczok; olyan sima és ragyogó az, mint egy bronczszobor. Rendes beszéde
halk és szelid; a ki az igazi szavát akarja meghallani, az menjen oda az
ütközetbe; a mi ezernyi száj ádáz ordításán, a döngetett paizsok
csattogásán, a hajóbordák recsegésén messze túlhangzik: az a Dávid
király vezénylő szava; fegyvert sem hord az övén; ha verekedni kell,
elveszi az ellenségétől; a puszta ökle elég rá, hogy sisakot koponyástól
összetörjön, s a mázsás szikladarab úgy repül a kezéből, mint a
parittyakő; szégyenlené fegyverben keresni az oltalmát. S a mellett
olyan szelid, hogy otthon a kis fiát a nyakán hagyja lovagolni, s a
kutyái úgy vannak szoktatva, hogy elkapkodják az asztaláról az ételt;
rájuk nem üt.
Mikor a király liburnája arra a helyére érkezett az öbölnek, a hol a
habok elkezdenek fehér tajtékos barázdákat túrni (hajós nyelven:
«kecskéznek»), a mi a sekély medret jelzi: a király jelszavára
megállítják a géphajtó ökröket, s azzal a hajósok kiugrálnak a vízbe.
Még itt hónaljig ér az, de azért lehet dolgozni benne.
A liburnáról lebontják a védő sövényt, azután a két ökröt kihajtják a
vízbe; az kiuszik magától a partra, s első, a ki megitatja magát a
csergedező patakból. Azután szétbontják a gépeket, s kihordják a partra.
Majd a málhákat czepelik ki a vállaikon. Akkor azután neki vetik a
vállaikat a liburna párkányának s negyven kemény férfi kiemeli az egész
hajót a vízből, úgy hozza ki a vállain a partra. A királynak az a
felségi joga, hogy maga a hajóban marad, a míg a hívei azt szárazra
szállítják.
Csak azután, hogy minden munka be van fejezve, szabad a hajósoknak a
forráshoz rohanni és szomjukat csillapítani. Egy időre az a patak
megszünik folyni; a warángok kiiszszák egészen.
A második kötelességük azután odajárulni ahhoz a kőkereszthez és azt
megcsókolni. Maga Dávid király adja a példát a híveinek.
A barlanglakó szerzetes előjön sötét odujából, a hol egy koponya és egy
nagy irott könyv társaságában szokta tölteni idejét.
A mennyit a fejére húzott csuklya az arczából látni enged, fiatalnak
látszik, az állán még csak pelyhedzik a szakáll, s szép csigametszésű
ajkai felett engedelmesen simul kétfelé a bajusz. Arcza halavány, de
szemeinek tüze meghazudtolja az ascetát.
A szerzetes tud a warángok nyelvén beszélni, azért is lett bizonyosan
erre az állomásra rendelve.
Dávid király odajárul eléje s meghajtja előtte a térdét alázatosan,
áldását várva.
A szerzetes a koronás főre teszi a kezét s elmondja rá:
«Benedicat tibi Deus.»
Az még csak ott térdel és a fejét rázza. A hosszabbik áldást várja a
hosszú út után. A szerzetes azt is megadja neki:
«Benedicat tibi Deus Jehova, Deus Zebaoth, pater filius et spiritus
sanctus, Amen.»
Erre aztán fölemelkedik térdéről az óriás, s elmondja hiven, hol járt,
mi szörnyű tetteket vitt véghez? hány gályát sülyesztett el a rajta levő
népekkel együtt? milyen városokat égetett le porig? hogy mosta meg a
kezeit szép hajdanok könyeiben, a kiket az egyik parton elrabolt, s a
másikon rabnőül eladott.
Ezeket ő ugyan a Svantevitnek is el szokta mondani, mikor még az volt a
warángoknál a főisten, csakhogy dicsekedésképen, s az jutalmat adott
érte; mióta azonban a Svantevit, a kisebb bálványokkal, a Khors Somogl
és Mokos istenekkel együtt fel lett döntögetve, a szent keresztség
fölvétele után, az ilyen hőstettek a meggyónni való bűnök sorába
tartoznak, s ezekért vezeklés jár, azután áldozat, végre bűnbocsánat.
A pogány hit bálványa, a tizenkét agyarú Svantevit ember-áldozatot
szokott ilyenkor követelni, még pedig nem rabszolgát, hanem maguk a hős
fiak közül egyet; az új hit kegyelmesebb, a hódolatot, áldozatot
elfogadja olcsóbb tárgyakban is. A király parancsára odahordják a
warángok ajándékaikat a szerzetes elé, a nagy kősó koczkákat, tömjént,
távol Arábiából, a mivel a templomokat kifüstölik; elefántagyarakat, a
mikből a barátok szent szobrokat szoktak faragni; arany-brocátot vég
számra oltárterítőnek és selyemszövet-göngyöleget az
apácza-fejedelemasszony kantusához, a ki ott uralkodik a brantavölgyi
kolostorban.
A szerzetes a kegyes adományokat behordatja a barlangjába, majd onnan ő
maga mindent háton felczipel a kolostorba, a mi benn a hegyek között
fekszik.
– Hát az én jó Bravallámnak vajjon mit küldhetnék, hogy örülne neki?
kérdé Dávid király, megemlékezve róla, hogy van neki egy elválasztott
felesége is ott abban a tüzes szentek kolostorában.
– A te elvált feleségednek a neve most Kozima, felelt neki a barát.
– Én pedig Dávid vagyok. És így egészen idegenek lettünk egymásra nézve.
Láttad őt egyszer?
– Én nem láttam, hanem a főpapom, a ki gyóntatni jár oda.
– Mit beszélt neki?
– Azt nem tudhatod meg. A gyónás titka szentség.
– Tehát válaszsz tetszésed szerint a kincsek közül, a mik előtted
hevernek, mi kellene neki ezekből?
– Nem tudom, van-e ezek között kigyókő?
– Kigyókő? Mi az?
– Mikor a kigyók nagy sokaságban összegyűlnek királynőt választani,
egynek maguk közül valamennyien a fejére fujnak mindaddig, a míg a sok
méreglehelletből egy fényes kő támad, mely ott ragyog a kigyókirálynő
fején, mint egy diadém.
– S mi ereje van ennek a kigyókőnek, ha ember kezébe jut?
– Az, hogy megvédelmez a kigyók és minden mérges csúszómászók és férgek
marása ellen.
– S miért kell az én volt feleségemnek ilyen kigyókő?
– Azért, mert az az odu, a melyben ő lakik, tele van ilyen kigyókkal és
maró férgekkel.
Dávid király olyat dobbantott a lábával, hogy megrendült bele a szikla.
– Az én Bravallám a kigyók vermében!
– Nem Bravalla, hanem Kozima.
– S miért zárták őt ebbe az odúba az apáczák?
– Azért, mert még mindig szereti az ő urát, a kitől erővel
elválasztották s nem akarja őt megtagadni.
Erre az a kegyetlen erős ember, a kinek mikor tüzes vasat fúrtak a
testébe, csak nevetett hozzá, elkezdett sírni. A két szeméből kicsordult
a köny. Az igaz, hogy a sírása is rettenetes volt, úgy ordított, mint
egy oroszlán.
– Az én szegény kis Bravallám a kigyók vermében. S azzal felemelte az
öklét, hogy a legközelebb eső tárgyat lezuzza vele, legyen az élőfa,
szikla, vagy ember.
Hanem aztán visszahőkölt. Az a nagy kőkereszt volt előtte.
Lelkébe tért, összeszedte magát.
– Nagyon fáj érte a szivem, hogy az a szegény kis teremtés úgy szenved
én miattam, de meg kell nyugodnom benne. Így parancsolja az Isten. És én
már hűséget fogadtam az én új Istenemnek, a régieket ledobattam a
sziklaörvénybe, onnan fel nem hozatom. A főpap megkeresztelt, bele
mártott a vízbe, keresztyén lettem. Hitemet megtartom. Azért kérlek
izend meg a főpapodtól, majd ha megint gyóntatni odamegy, az elvált
asszonyomnak, engemet ne szeressen többé, mert a Jehova Isten azt
parancsolta, hogy egy férfit egy asszonynál többnek nem szabad szeretni.
– Én bizony nem tudom, hogy parancsolta volna ezt valaha, mondá erre a
barát.
– Mit mondasz, te barát?
– A mit az irás mond. Tudod, hogy van egy szent könyv, a miben mind
azoknak a szenteknek és prófétáknak a története fel van jegyezve, a
kiknek a Jehova parancsokat osztott.
– Hol van ilyen könyv?
– Lássad és halljad.
A szerzetes bement a sziklaoduba s kihozta a nagy kapcsos könyvet,
melynek pergamen levelein tarkállott a gyönyörű sok irás, czinober,
ultramarin és sárarany nem volt kimélve tőle.
Ráfordított egyenesen a Sámuel II-ik könyvére, kikereste annak a III-ik
részét.
– Ime vedd szivedbe, a mit e sorok veled közölnek. Dávid királyról, a
szentről beszélnek e sorok, a kinek a zsoltárait hangoztatják a
templomok, éneklik a szentek, kisérik az orgonák. Ő a királyok
legdicsőbbike, Jehova kegyencze a koronás fők között, a kinek a nevét
számodra kiválasztották.
– Igen! Maga a római főpap adta nekem ezt a nevet.
– A próféta, az Isten követje, Sámuel, így számlálja elő szent Dávid
királynak a nemzetségét: Születének neki Hebronban fiai: az elsőszülött
Ammon, Alimoámtól, a második Kileáb, Abigailtól, a harmadik Absolon,
Maákától, a negyedik Adonia, Haggistól, az ötödik Sefásia, Abitáltól, a
hatodik Ishreám, Eglától, a kik mind egy időben valának Dávid feleségei.
– Ez abban a könyvben van? mormogá a waráng fejedelem.
– Hallgasd meg tovább! Fordítsunk más lapra. Mikor már együtt volt a hat
feleség, akkor még visszavette hetediknek Mikhált, a megholt Saul király
leányát, kit erőszakkal elválasztottak tőle.
– S neki szabad volt az elválasztottat visszavenni? kérdi hüledezve a
király.
– Még nem csak ezt. Következik még Bethsabé, ennek a fia, Salamon lett
szent Dávid után a király.
A waráng fejedelem tombolt haragjában.
– Hát az én védszentemnek szabad volt nyolcz feleséget tartani s én
tőlem elszakítják kettő közül a szeretőbbiket! Barát! Hátha nem mondtál
igazat?
– Lelkem rajta, hogy igaz a szavam.
– De nagy külömbség van ám a szó és a szó között, épen mint a szél és a
szél között. Az egyik szél odaviszi a hajómat, a hová én akarom, a másik
oda csapja, a hová ő akarja. Ha a macska nyávog, attól a majom sem ijed
meg; de ha a mándrutz nyávog, attól az elefántok is a pusztába
iramodnak. A mit te beszélsz, az csak olyan kis kölyökpapnak a beszéde,
neked csak ilyen kopott csuhád van; egy kereszt, meg egy fésüs kagyló
rajta, ki áll meg a te beszédedet hallgatni? De bezzeg az, a ki nekem
ezt az arany koronát adta, ott abban a csoda nagy városban, Rómában, az
a főpap drága selyem palástot viselt, a mely koczkákra volt felosztva,
egyik koczkában egy arany oroszlán, másikban egy ezüst kakas. Az az
igazi főpap. Annak a szava áll meg, nem a tied. Az pedig azt mondta
nekem, hogy a kereszt Istene követeli, hogy az egyik feleségemet
eltaszítsam magamtól. Én térdeltem e dicső főpap előtt s engedelmességet
esküdtem neki. A kezemet rátettem egy ilyen könyvre, a milyenből most
nekem daráltál.
– No hát majd hozok én neked egyszer egy olyan főpapot, a kinek arany
oroszlánok és ezüst kakasok vannak a palástján, majd annak jobban fogsz
hinni.
Ezt mondva, összecsapta a nagy könyvet a szerzetes s nyalábra fogva,
bement vele a sziklaodujába. A nap delelőn állt, egy kis harangláb nyult
fel a barlangból, a barát elkezdett délre harangozni.
Dávid királynak pedig a szivébe volt lőve az a nyil, a mit nem lehet
onnan kiszakítani.
– Dologra szakállasok!
A parancsszó szájról-szájra lett adva. Hozzá fogtak zúgolódás nélkül. Az
pedig titánoknak való munka volt. A hajókat elszállítani a telelő
öbölbe. Hol van az? ott a sziklamagaslaton túl van egy tengerszem. Az a
waráng hajóknak a téli kikötője. Ott nem érheti őket a tengerháborgás, a
vihar; nem gyújthatja fel az ellenség, nem fúrhatják össze a tengeri
csigák.
A ki felnéz erre a kopár haránt sziklafalra, azt mondja, lehetetlenség
ez, oda egész hajókat felvinni, a warángok megmutatják, hogy lehet.
A sziklaoldalban látható egy csapinós barázda: olyan, a milyenről azt
mondják, hogy az ördög szekerének a vágánya az, a mint a menyasszonyát a
pokolba haza kocsikáztatta. Ennek a sziklarepedésein felkúsznak a fiatal
legények, fel, száz lábnyi magasba. Akkor onnan felűlről sima
fenyőszálakat szánkáztatnak alá. A fenyőszálakat addig róják egymásba, a
míg azok egy csuszka pályát képeznek, mely a kikötőig leér. Akkor ezeket
a fenyőket a belső oldalaikon megkenik fagygyuval, azután ezekre a
sikamlós vágányokra ráteszik a liburnát, köteleket kötnek az orrára,
azokba a sziklapárkányon levő férfiak belekapaszkodnak, a többiek, a
mennyien hozzá férnek, emelő dorongokkal, segítik a nehéz hajót fölfelé
csusztatni. A meredekre felkapaszkodva csak úgy keresgetik a támpontot,
a hová lábaikat megvessék, s ez óriási erőfeszítés úgy folyik végig,
hogy egy kiáltó szó nem hallik mellette. A ki eltalál bukni, a szikla
aljáig meg nem áll; de egy sem esik el. Egymásután mind az ötven liburna
felkúszik az ördögbarázdán, onnan tovább viszik őket, embervállon, egész
a nagy tengerszemig, a hová aztán lebocsátják, egymáshoz kötözve
valamennyit.
Utoljára marad a zsákmány tömege. Azt nyers ökörbőrbe takarva vontatják
fel ugyanazon a fenyősiklón. Mikor minden el van takarítva, akkor
magukat a fenyőszálakat húzzák fel kötéllel, az utolmaradt csapat meg a
háromöles evezőket viszi utánuk.
Az ökrökkel elbántak, azokat levágták, fellakomázták. Csakúgy frissiben,
nyersen. Nincsenek elkényeztetve. Minden nagyven warángra jutott két
ökör; nem is sok, eleget koplaltak Corcyrától idáig; a maradékért majd
eljönnek a dabózák s eltakarítják. Holnap reggelre nyoma sem lesz annak,
hogy a warángok itt jártak egész hajóhadastul. Kereshetik őket az
ellenük összeröffent génuai, velenczei és zárai hajóhadak. Elnyelte őket
a Cadmus sziklája.
És azután bele fog telni egy esztendő, talán kettő is, hogy a waráng
népnek még neszét sem hallja a világ; azt hiszik elvesztek, míg egyszer
megint előbukkannak valahol s azt mondják, itt vagyunk.