Salona, Lissa, Ó-Zára, az ős paradicsom eszményképei voltak, épen úgy
Gravóza. Strabo, Dioscorides, Theoprastos, Galenus, Athenæus, Oribazius,
Plinius nem ok nélkül magasztalják fel az istenektől pártfogolt vidéket.
Itt termett a régiektől áhitott muskotálybor, a cseresnye és kajszi
baraczk vadon, míveletlenül, és a buzát soha sem kellett szántott földbe
elvetni, a kihullott magból önként sarjadzott fel a jövő évi termés.
Mindezek felett itt jött elő a hajdankor egyetlen csalhatatlan, mindent
meggyógyító növénye: az Iris Illyrica; a mi épen olyan biztos gyógyszer
volt a divatbetegségek ellen, mint a mostani könnyenhivő korszakban a
Cocák, Eucalyptusok és balzsamnövények.
Hanem a partokhoz való közelítést nagyon megnehezítették azok a
veszélyek, a melyek a hajdankorban ezzel összefügésben voltak.
Mert az igen természetes dolog. Most, a mikor semmi kecsegtető nyeremény
nincs a puszta meztelen sziklák között, nem is rettenti a közeledő
hajósokat semmi vissza; de akkor, a midőn annyi kincse volt a dalmata
partnak, azok között első sorban a fentemlített Iris Illyrica, a minden
italiai, græciai, hyberniai úrhölgyek illatszerét szolgáltató vörös
gyökerű «nőszirom», akkor nagyon helyes intézkedés volt a természettől,
hogy olyan akadályokat is gördített az idegen kalandozók elé, a mik
azoknak a partraszállást megnehezítsék.
Ezek közé tartoztak, – nem tekintve magát az elszórt sziklatömeget, a
mit a «Saxa Cadmæa» név alatt ismertek és rettegtek a hajósok, – első
sorban az éneklő Dabózák.
Ezekről a Cadmæus szikláiról tartja azt a monda, hogy ezek közt volt
Cadmusnak (az emberteremtőnek) a temploma és orakuluma, de már azokból a
mi történetünk idejében semmi sem található.
Hanem azok helyett láthatók az óriási sziklatömegben számos üregek és
barlangok, a mikben nem lehetnek más állatok, mint olyanok, a melyek a
víz alatt is ép úgy meg tudnak élni, mint a víz fölött. Ilyenek mindjárt
első sorban a Dabózák.
A természettudósok nem tudnak megegyezni a fölött, hogy a Dabózák a
kutya-, a macska, vagy a cziczkányfajhoz tartoznak-e voltaképen? vagy
pedig a sokatevőkhöz? Legtörzsökösebb tanyájuk van a Curzola sziget
szikláiban. Az állat maga sokkal nagyobb és erősebb a komondornál, a
szine sárga, barna sávokkal, a hátán végig fennálló sörénye van, mint
egy paripának. Az állatnak a pofája utálatos. S a szokásai még inkább
azok. Ravasz, kegyetlen és csapodár.
A ravaszságát kimutatja azzal, hogy mindig éjszaka jár ki az odujából
préda után, oda ólálkodik a pásztorok gunyhóihoz, ott elkezd sírni
olyanformán, mintha valami hazulról eltévedt kis gyermek volna, s ha
erre a hangra a szánakozó asszony kilép az ajtón, egyszerre megkapja és
összetépi; sőt annyira megy a gonoszsága, hogy a bojtároknak a neveit
utánozza a hangjával, úgy hogy azok azt hiszik, hogy a gazdájuk
hivogatja, így ejti tőrbe a nyomorultakat; a kegyetlenségét pedig
jellemzi az, hogy a halottakat kiássa a fák alól. (Mivelhogy a dalmata
népeknél nem szokás temetőt tartani, ellenben minden embert az előre
kiszemelt fája alá temetnek.) És aztán nem átallja azokat felfalni.
Ilyenformán saját magát eleven kriptává alakítja át. A csapodárságát
pedig nevezetessé teszi az által, hogy rá leskelődik az oroszlánokra, s
mikor a hím eltávozik a barlangjából, ő az oroszlán mormogását utánozva,
oda lopózik a helyébe nőstényéhez. Ezért látni a pusztákon gyakran
oroszlánfiakat lóserénynyel és kutyafarkkal, a kiket Crokottáknak
neveznek.
Ezek képezik a félelmét a dalmata partoknak, a miket
szigetbarlangjaikból meg szoktak látogatni, mivelhogy víz alatt épen úgy
tudnak élni, mint a viz felett, ennélfogva éjszaka a tengeren járó
hajókat is megtámadják. Ellenben arra, hogy megölje őket a dalmata
paraszt, még az önvédelem esetében sem igen vállalkozik, azt tartván,
hogy a Dabóza állatban emberi lélek lakik. Mivelhogy a halottakat
felfalja, annálfogva azoknak a lelkét is magába szívja, azért is tud úgy
énekelni mint egy ember.
Hanem, hogy megszabaduljanak tőle, ezt a cselt szokták ellene használni.
Ha a Dabóza egy vidéken nagyon kellemetlenné kezd válni a pusztítása
által, akkor három waráng pásztor összebeszél s felkeresi a fenevad
barlangját. Rá lehet arra találni az előtte elszórt embercsontokról.
Akkor az egyik pásztor leül a barlang nyilásával szemközt, előveszi a
kecskebőr dudáját s elkezd szép hegyi nótákat fújni rajta.
A másik kettő odaáll kétfelől a barlang bejárata elé.
A Dabóza pedig rendkívül szereti a szép muzsikát.
Egy szép zenéért képes még azt is megtenni, hogy a muzsikust ne egye
meg.
A két másik pásztor ezalatt elkezd egymással kedélyesen beszélgetni.
– Itthon van-e a Dabóza?
– Dehogy van itthon a Dabóza.
– De bizony csak itthon van a mi kedves Dabózánk!
– Tudja patvar, hol kóborog a ti Dabózátok.
– Oh bárcsak előjönne a drágalátos szép Dabóza!
Erre a sok hizelkedő szóra, aztán meg a gyönyörködtető csimpolya szóra
csak előkerül végre a Dabóza a barlangból; a két pásztor aztán hirtelen
a nyakába veti a pányvát, ráhuzzák a hurkot, s akkor a harmadik felkap
egy keresetlen fát, s úgy elpüföli agybafőbe a foglyul esettet, hogy egy
száraz foltot nem hagy rajta. Akkor aztán elczibálják a partig a
pányvánál fogva. Ott a búcsú fejében még egy sort vernek rajta, s aztán
beledobják a tengerbe. Hadd úszszék haza az atyafiaihoz Curzolába. – No
ha azoknak otthon elmeséli, hogy milyen szépen bánnak el az emberrel
odaát azok a kétlábú fenevadak, hát azoknak ugyan elveszi a kedvét a
tervezett ujabb kirándulásoktól.
Ilyen állat az a Dabóza.
A második rém pedig a tengeri szűz.
A tengeri szűz nem kevésbbé félelmetes lakója a dalmata partnak az elébb
bemutatottnál.
A syrének veszedelmes voltát a hajósnépre már Ulysses tapasztalta. Ott
lubiczkolnak a tengerben, s csábító dalaikkal hivogatják a hajósokat. De
jaj azoknak, ha a csábnak engednek! Hogy miért jaj nekik? Azt a
hajdankori tudósok nem magyarázták meg. Pedig nehéz megérteni, hogy mi
szerencsétlenség lehet abban egy halandóra nézve, ha egy minden bájakkal
felruházott hölgy szerelmi találkozóra invitálja? Míg végre 1716-ban meg
lett oldva a talány: a midőn Raguza közelében legutoljára megjelent a
tengeri szűz, s nagy riadalmat okozott az egész dalmata part hosszában.
A halászok és hajósok eszük nélkül menekültek a hegyek közé, a mint a
tengeri szűz kijött a habok közül a partra, s ott sétált alá s fel,
hosszú haját a napon szárogatva. Három nap egymás után megjelent
rendesen hajnalban s csak délután tért vissza a tengerbe, úgy hogy
hozzáértő bátorszívű festőknek sikerült a képmást lerajzolni s
aczélmetszetben megörökíteni. Eléggé csinos teremtés, arányos idomokkal;
csak az teszi rettenetessé, hogy valami tizenöt láb magas a termete. Ily
óriási szépség elől nem csoda, ha mindenki megfutamodott. Pedig az
éneklését félmérföldnyire meg lehetett hallani. Hatalmas hang lehetett!
hát még ha kellőleg iskolázva lett volna? A karjait gyakran felemelte az
ég felé; ebben a positurában van lerajzolva, a mi szokás az énekeseknél.
Ezek tehették történetünk idejében félelmessé a raguzai partvidéket. A
cadmæi sziklák tájékát kerülni minden üdvösségére féltékeny hajósnak
önérdekében állott.
Csak a warángok merészkedtek e rossz hírű partok közelében járni. Sőt
épen e sziklazátonyok közepett voltak a hajóik elrejtve.
A warángok, mint már említők, szüntelen a tengereket járták hosszú,
nyitott dereglyéikkel, a mikkel a legszükebb sziklaöbölbe is be tudtak
jutni; a hol a veszedelmes zátony állta útjokat, kiugráltak a
dereglyéből, a hajó párkányának vetették a vállaikat, s negyven ember a
hajót kiemelte a vízből, úgy vitte keresztül a sziklákon, zátonyokon.
Ötven dereglyéből állt a hajórajuk, mindeniken volt negyven ember. A
dereglye felül nyitott vala; a hajósnépet nem védte semmi. Zápor,
jégeső, vihar, égető nap mind nem ártott azoknak; ősemberek voltak, a
kik még nem érezték a szükségét az öltözetnek, a mi az Isten remekét, az
emberalakot eltorzítja.
Ez a kétezer ember képes volt rettegésben tartani és megsarczolni három
világrész parti országait s az azokat elválasztó tengereket, minden úszó
házaikkal egyben.
Hajóik oldalát rézpléh burkolta be, s magas fűzvesszőből font párkányzat
védte, a legdühösebb tengerhánykódás közepett is, a felfordulás ellen.
Harmadfél öles evezőikkel úgy hajtották a dereglyéiket, mint a szélvész;
nem szorultak vitorlára; a mi messziről elárulja a hajó közeledtét.
Hanem a helyett volt nekik egy sajátszerű stratagémájuk. A hajóik két
oldalán lapátkerekek voltak. S ezeknek a működése tette képessé azokat
olyan fordulatokra, a miket más hajók nem birtak utánozni, s az dönté el
részükre az ütközetet a tengeren, valahányszor nagyobb számú ellenséggel
találkoztak össze.
«_Disputa._»
_Kritikus._ De már csordultig telt a pohár! Az emberi hit
elasticitásának is van mértéke! Az enyim elszakadt. Még az éneklő
hyænákat csak elviseltem, s ha a tengeri szűz elől egész Dalmatia
elszaladt, nem bánom én is elszaladok. Hanem, hogy szerző nekem itt a
XIII-ik században az Adriai-tengeren kerekes gőzhajókat úszkáltasson
végig, ez túl megy a felebaráti szeretetemen. Mesét irunk itt vagy
regényt?
_Szerző._ Alkudjunk meg. Én elengedem az éneklő hyænákat, a kik a
juhászbojtárokat neveiken szólították, ámbár kútforrásaim ezt
határozottan állítják, azonban már ez idő szerint ki vannak irtva egész
Dalmatiából s így azt, hogy beszéltek, s mi nyelven beszéltek, be nem
bizonyíthatnám. Időjártával az egész faj eltörpült, elgyávult, házi
állattá szelidült, hyænettának nevezték, macska gyanánt tartották,
egérfogásra, «ölbeli hyænácska!» Nagyon kedves lehetett. Ez is
kipusztult. Nem kötöm magamat hozzá. Másodsorban lemondok az óriási
tengeri szűzről. Valószinübbnek tartom, hogy a syrenek alatt azokat a
szabad gondolkodású hajadonokat értették, a kik egy délszláv balladában
meg vannak örökítve, Fiume tájékán, a kik a hajósokat szép énekszóval
hivogatják édes mulatozásra, de a kapitány azt feleli nekik: «Most nem
érünk rá, majd ha máskor vissza jövünk!» – Hanem már a kerekes hajóimat
nem engedem! Azok csakugyan itt vannak.
_Kritikus._ Valami ötszáz esztendővel James Watt, a gőzerő feltalálója
előtt!
_Szerző._ Hiszen nem mondtam én azt, hogy gőz hajtotta a hajókat; hanem
csak azt, hogy lapátkerekek hajtották. Ezeket pedig részletesen leirva
találjuk Schulenburg velenczei admirál ritka könyvében «Alter und neuer
Staat des Königreichs Dalmatien», az egykorú latin historikus
idézeteivel, mely így hangzik: «Liburnam, navalis idoneam bellis, quam
pro magnitudine sui, virorum exercere manibus quodummodo imbecillitas
humana prohibet, quocunque utilitas vocet, ad facilitatem cursus,
ingenii ope subnixa animalium virtus impellit. – In cujus alveo, vel
capacitate, bini boves machinis adjuncti, adhærentes rotas navis
lateribus involvunt, quorum supra ambitum, vel rotunditatem exstantes
radii, currentibus hisdem rotis in modum remarum aquam conatibus
elidentes, miro quodam artis effectu operantis, impetu parturiente
discursum. Hæc eadem Liburna pro mole sui, proque machinis in somes
operantibus, tanto virium fremitu pugnam capessit, ut omnes adversarias
Liburnas, cominus venientes facili astritu comminuat.»
_Kritikus._ No ha diákul van, akkor már igaznak kell neki lenni! Hát
csak tessék csengetni, hadd induljon az a steamer! Én már fütyültem.
*
«Liburna» volt azoknak a barbar hadihajóknak a neve, a mik a hajdani
tengeri ütközetben a legnevezetesebb szerepet játszották. Elől a vízszin
alatt volt egy hosszú, hegyes sarkantyujok, mint a kecsegének az orra,
rézből, a mivel sebes rohamukban az ellenséges hajónak a fenekét
keresztül fúrták. Ez azonban csak úgy eshetett meg, ha az a másik hajó
engedte magát oldalba fogni. Mert ha az is az orrával fordulva szemközt
fogadta a megtámadóját, akkor az összecsapásból az lett, hogy a
sarkantyúk kölcsönösen elsiklottak a hajók mellett, ellenben mind a
kettőnek az evező lapátjai összekeveredtek, egymást kölcsönösen
összetörték, s akkor aztán ökölre került a dolog, s az emberi vitézség
döntötte el a csata sorsát.
A warángok kerekes liburnái egész új korszakot hoztak be a tengeri
hadverés tudományában. Épen úgy, miként a monitorok az amerikai
polgárháboru idején.
Ezek is evezőikkel hajtottak a szemközt jövő ellenségre; azonban, a mint
egy parittyavetésnyire értek hozzá, minden ember behúzta az evezőjét s a
paizsát, szekerczéjét kapta fel; mások a parittyáikhoz, tegzeikhez
nyultak, embererő nem hajtotta többé a liburnát; – hanem «állati
virtus». A hajó belsejében volt egy machina (valószinüleg taposó malom)
mind a két oldalon, azt ökrök hozták mozgásba; a géphez a hajó oldalán
két lapátos kerék volt alkalmazva, melynek a küllői nagy robajjal
csapkodták a vizet s vitték a hajót előre. Ezek a lapátos kerekek
lehetővé tették a liburnának, hogy a legszűkebb résen is keresztül
tudjon sikamlani, a hol más hajó az evezői miatt elakad, s az által,
hogy az egyik kerék bodonjánál a taposva ügető ökörnek a lépteit
gyorsították, a másikét lohaszták, olyan gyors fordulatokra képesítik a
waráng hajósok a liburnát, a mit ellenfeleik nem birtak utánuk csinálni,
s a míg azok neki kászolódtak, a virgoncz kerekes liburna már keresztül
törte a fenekeiket, míg a waráng harczosok, parittyával, hajítódárdával
már messziről elözönlötték ellenfeleiket; nem lévén elfoglalva az
evezéssel, miként amazok.
Azért a warángok kerekes liburnái az egész Földközi-tengernek rémei
lettek. Nagy csoda, hogy a többi tengeri hatalmak, Velencze, Genua nem
birtak olyan mechanikusokkal, a kik ezt a stratagémát utánozni tudták
volna.