Az a tetszős alakban megjelenő ördög, ha egyszer bevette magát a női
szívbe, nehezen birható a megszökésre.
Vannak szelidebb és erősebb módszerek ő kelmének a kiűzésére. Ha szent
képek, zsolozsmák, áhitatos beszédek, imádkozások, bőjt, vezeklés,
önkorbácsolás, hangyákkal tele rakott alsó öltönyök, rémek megjelenése,
titokteljes hangok – nem segítenek, ott van végső gyógyintézetnek a
katakomba.
Mélyen a kolostor fundamentuma alatt, a sziklába vágva vonul el a
szikla-folyosó tört szegletben; a szegletnél át van törve a sziklafal
ölnyi vastagságban, s e nyiláson át jön be a friss levegő és valami
világosság.
Egy sziklaér csordogál végig a folyosó csatornájában, ez tartja tisztán
a cellákat.
A folyosó a cseppkőbarlangok természetével bir, a kolostor előtti tó
vize szüntelen szivárog át a mészkövön, s kisebb nagyobb stalaktit
csapokat képez a cellák előtt. Az ablakkal épen átellenben levő üreg
vasrácsa már csaknem be van nőve alul-felül a lassan növekedő
mészsipoktól.
Ebben az üregben lakik már hat év óta Soror Kozima.
A mellette levő cellában Soror Kekharizméne van bezárva, még ez is kap
egy kis rézsut világot a szikla-ablakból, a többi cellák már a
sötétségben vesznek el.
Kozima és Kekharizméne!
Talán nem is ez volt a nevük, mikor még az Isten szép napvilága sütötte
arczaikat?
Hiszen Kekharizméne szép név, (azért, hogy olyan különösen hangzik), azt
jelenti, a legklasszikusabb nyelven, hogy «kedves». – Talán
«Milinká»-nak hivták, még nem rég, mikor lantpengés mellett invocálták a
nevét – Ez utóbbi vezeklő még csak jelen tavasz óta lakik itt e
cellában.
Mind a ketten nagyon veszedelmesen vannak megszállva az ördögtől.
Kekharizméne nem tudja elfelejteni azt a napot, a melyen a deli termetű
ördög, menyasszony útjában, elragadta őt, kisérőit szétverve, pedig a
neki szánt vőlegény száz tulkot vágatott már a lakodalomra s ez a
vőlegény egy fejedelem volt; igaz, hogy vén, de hatalmas úr, az elrabló
ördög pedig csak egy raguzai kereskedő fia, a ki csak verseket tud
dalolni; de milyen verseket, a mik a csókok tudományát tanítják; de
hogyan tanítják! Egyetlenegy tündérvilágú nap, melynek a csillagai még
fényesebbek voltak, mint a napja, volt az egész életük; de ez az élet
fölért az egész mennyországgal. Akkor vége szakadt. Az ég boszuja
utólérte őket. A szép arát idehozták e zárdába, a szeretőt elvitték, ki
tudja hová? És azt a napot nem tudja Milinka elfelejteni soha.
Pedig már nincs is Milinka a világon. Az elmult. Ez itt Kekharizméne.
Még a menyasszonyi öltönye van rajta; mert az apáczakantust nem akarta
vele felcserélni, elejétől fogva konokul megtagadta az engedelmességet;
még nem lepte be a penész a szép kihimezett sarukat; még a nyirok nem
vette ki a szinét a kantus selyembársonyának; még a hideg pinczelég nem
hervasztotta el orczáin a rózsákat; a könyhullatások nem homályosították
el szemei tüzét. Olyan most is, mint azok a vila eszmények ott a dalmata
hegyek között, a kiknek az arczuk szívalakú, hegyes álluk, kis
gödröcskével; finom ajkaik, lánggyujtogató szemeik, hosszú,
sötétségkergető szempillákkal, keskeny, egyenes szemöldökük hozzá, s
átkozott picziny rózsaszinű fülecskéik; egész termetük csupa ideg,
tetőtül talpig báj.
Ilyen még most Twartimir knéznek a leánya.
Még most igen csendesen viseli magát. Szelid alázatos; nem kell
meglánczolni. Ha jön a gyóntató, felel szépen a kérdéseire. Ha
meglátogatja a fejedelemasszony, kinyújtja eléje a kezét, hogy
megfoghassa az övét és megcsokolhassa azt. – És azután elmondja neki,
hogy mit álmodott. Azok az álmok mind az ördög káprázatai. De mikor
olyan édesek mégis!
Soror Kekharizménét szándékosan helyezték el Soror Kozima közvetlen
közelébe. Ez az első foka a gyógykezelésnek.
Lássa a rossz szellemtől megszállott, mi lesz ő belőle is időjártával,
ha szivéből azt az édes dæmont nem hagyja számüzni.
Soror Kozima rettenetes alak. A termete is oly szokatlan magas, hogy nem
állhat fel egyenesen az alacsony üregben; kénytelen térdepelni. Hat év
óta, hogy a földalatti odúba be van zárva, az öltöny lemállott testéről:
csak az aranyhimzet tartja még a rongyokat össze rajta. Csak az
aranyhímzet mutatja, hogy azok valaha fejedelmi öltözet voltak. A
testének nagy részén ezek sem takarják, vállai, karjai, háta, lábszárai
meztelenek, s a hol a hosszan leomló vörös haj nem borul rájuk,
mutogatják az ütések foltjait, a karczolásokat, a mik bőrét
eléktelenítik. De azt az alakot a hat éves bőjt és kínzás sem birta
megtörni; mikor egy meztelen karját kinyújtja a rács vasrudai között,
csak úgy dagadnak rajta az ínak és izmok; ha bőrének fehérsége nem
vallaná rá, azt kellene hinni, hogy az egy férfi karja. A széttárt
tenyere pedig egy óriási keselyünek a karma. Néha odafekteti az arczát
egy olyan négy rozsdás vasrúd által képezett rámába. A mi szörnyarczot a
mesék emlegetnek: Meduza, endori boszorkány, vasorrú bába, mind türhető
pofa hozzá képest. Kétféle indulat torzítja el minden vonását: az emberi
düh és az állati szenvedély.
Mikor valaki belép a katakombába, akkor előrohan.
Orczáit oroszlán-ránczokba vicsorítja az őrjöngő harag vonaglása,
szemöldökei pióczákká csavarulnak, zöld szemei karikára nyilva ragyognak
beesett üregeikben; összecsattogó fogai közül tajtékot köpköd a gyóntató
felé.
Ha pedig egy apácza jön felé, a ki ételt hoz a számára, akkor az a
rémtekintet még borzasztóbbá alakul át, akkor a szemérmetlenség vigyori
torzulását veszi fel; egy fintorkép az állati vágy kifejezésével, az égi
szerelem bestialis lealjasodásában; akkor kaczag, röhög, vihánczol;
rákezd dalokat énekelni, a mik a legszemérmetlenebb bujaságot
magasztalják, s tapsol hozzá a két kezével, tánczol mellé a két lábával,
hogy csak úgy csörög belé a láncz; míg önkivületében hozzá üti egyszer a
fejét az alacsony sziklapadmalyhoz, s akkor aztán elszédülten esik le –
a rohadt szalmára, a mit minden évben egyszer kikaparnak alóla, mint a
tigrisek alom ízékét az állatketreczben.
Csupán egy emberi lénynek van rá bűverős hatása: Mater Lubomirának. Ha
őt látja közeledni, a hang elhal az ajkain, térdre ereszkedik,
összezsugorodik, a meztelen tagjait hajával igyekszik tiltúl takargatni.
A fejedelemasszony bátran odamegy a rácsához, nem fél, hogy megragadja
és összetépi; szól hozzá majd csendesen, engesztelőleg, majd keményen,
parancsolólag. Ennek szót fogad. Nyöszörög, reszket, szűköl, mint az eb.
S ha ilyenkor az arczát fölemeli a két összefont karja közül, az az
iszonytató kifejezés eltünni látszik arról; lesz belőle – nem fenevad,
hanem asszony.
Lubomira, miután Soror Kozimához beszélt, tovább megy s Soror
Kekharizméne cellájának rácsozatára teszi a kezét, szeliden súgva: «Pax
tecum, Kyrie eleison».
Soror Kekharizméne odajő a rácshoz, s letérdepelve, megcsókolja a
fejedelemnő palástjának szegélyét.
«_Disputa._»
_Kritikus._ Mielőtt megtudnók, hogy mit beszéltek egymással Mater
Lubomira és Soror Kekharizméne, legyen szabad egy szerény észrevétellel
félbeszakítanom az előadást. – No ugyan bolondul rendezték el azok a
jámbor apáczák azt az ördögűzési methodust; ha egy fiatal, lehetőleg
ártatlan, még megmenthető testvért oda helyeztek el a bőszült
satyriázistól őrjöngő mænade szomszédságába; a ki azután a maga
szemérmetlen, eroticus dalaival tökéletesen megmérgezhette szomszédjai
kedélyét.
_Szerző._ Nem tehette. Kozima a waráng nyelvet beszélte, s azt se
Kekharizméne, se más apáczák nem értették.
_Kritikus._ Waráng nyelvet! Szent Bábeltorony! El ne dülj alattunk! Hisz
ez a waræger nép nyelve. Hát hogy kerülnek a warægerek a dalmata hegyek
közé? Ezek a félelmes harczosok, a kik a rémei voltak három
világrésznek!
_Szerző._ Igen egyszerüen. A byzanczi császárok, mint segélyhadakat
fogadták fel ez óriások fajából származó népet, s elpuhult nemzetüket
ezeknek az edzett testével védelmezték; mikor aztán a hosszú harcz
alatt, melyben egész népek enyésztek el, a warángok népe is úgy
megfogyott, hogy csak egy kis törzset képezett már, a mi már nem volt
elég a nagy birodalom határait megvédeni, de nagyon sok a
féktelenségeivel magát Byzanczot felforgatni, akkor a Komnénok ide
telepítették az illyr hegyek közé a waráng nép szakadékát; a mi
történetünk idejében ott foglalt tért a dalmaták és bosnyákok területei
között. Derék, becsületes nép volt, a ki a szomszédjaitól nem rabolt.
_Kritikus._ Nem rabolt? Hát mit csinált?
_Szerző._ Mindig hajón ült; a tengeren járt, s a távol tartományokban
rabolt. A tengeren félelme volt Velenczének, Génuának, épen úgy, mint
Tripolisnak; ellenben otthon a szárazföldön igen csendesen viselte
magát, elismerte a Kulint, a bosnyák krált fennurának, s midőn az kiadta
a parancsolatot, hogy a warángoknak el kell hagyniok az eddig követett
pogány vallást, s fel kell venniök a keresztséget, a fejedelme példájára
megkeresztelkedett az egész waráng nemzet s elfogadta a nagy Onufrioszt
patriarchájának. Ez üdvös áttérésnek azonban valami kellemetlen
következése lett. Az örök harczban és tengerviharban élő waráng nép
között nagyon félrement a férfi és nőnem közötti számarány. Minden
waráng hősre jutott két waráng hősnő. Ezt ők, mint adott helyzetet,
kénytelenek voltak elfogadni. Bölcs törvényhozóik ugyan ezen deficiten
az államháztartásban azzal az elmés intézkedéssel igyekeztek segíteni,
mely szerint meg volt engedve a waráng apának, hogy ha valamelyiknek
több leánya születik, mint fia, a fölösleget kivihesse az erdőbe s ott
rábizhassa a vadállatok gondjaira. (Kritikus: «Ime a lelenczház eszméje
megvalósulva!») Azonban a keresztyénség alapelvei épen úgy nem engedvén
meg a többnejüséget, mint a gyermek-kitevést: így állt elő az a
kényszerüség, hogy minden waráng férj elbocsássa a két felesége közül az
egyiket. Hogy a nép bevegye az ujitást, maga a waráng fejedelem ment jó
példával előre s a két felesége közül épen a fiatalabbat, Bravallát,
eltávolítá magától. Azért a fiatalabbat, mert annak még gyermeke nem
volt, a másiknak fiai voltak, annak otthon kellett maradni. S minthogy
Bravalla szépszerével nem akart belenyugodni az elválásba, erővel
kényszerítették rá, bedugva őt a három tüzes szentek zárdájába. Itt is
azonban igen heves temperamentumot tanusított, nem akart se imádkozni,
csak a maga szerelmes dalait hangoztatta. Ha pedig azokhoz a képekhez
vezették, a mik oly élénken tüntetik fel az ördög és angyal közötti
külömbséget, mindig az ördögöt csókolta meg. Ezért lett azután a
dæmontól megszállotak katakombájába bezárva, a hol őt Mater Lubomira
minden nap meglátogatá, azzal a kitartó nemes szándékkal, hogy a
megszálló dæmont kiűzze belőle.
_Kritikus._ Mi módon? ha szabad kérdeznem, ha Bravalla asszony nem
értett más nyelven, mit warángul?
_Szerző._ Lubomira beszélt warángul.
_Kritikus._ S hogyan jutott ennek a nyelvnek az ismeretéhez? Ő rá is
leszálltak azok a kettős tüzes nyelvek, a melyek az első apostolokat
minden nemzetek idiomáira megtanították? vagy pedig már akkor a waráng
nyelv be volt hozva a dalmatiai felsőbb leányiskolákba, mint kötelezett
tantárgy? vagy csak úgy magánnyelvmesterek adtak belőle órákat, Ahn és
Ollendorf nyomán, előkelő kisasszonyoknak? Megjegyzem, hogy a három
expediens közül legjobban elhiszem a kettős tüzes nyelveket, minthogy a
biblia mondja.
_Szerző._ Én pedig a legutolsót ajánlom az elfogadásra. – Igen is: az
egész világgal összeköttetésben álló Raguza városában főgondot
fordítottak mindenféle idegen nemzet nyelvének a megtanulására. A
raguzai szláv nép a legszebben beszélte a Cicero nyelvét, s
tanácskozásaiban, kereskedelmében az olasz nyelvet használta. A sokféle
nyelvismeret volt az egész világra kiterjedt befolyásnak egyik titka.
Minden nép számára akadt tolmács e hatalmas köztársaságban. Akkor
lendült fel a nagy aszkétai áramlat, mely egyszerre meglepett ifjat és
öreget; boldog családapák, szűzi hajadonok készültek ismeretlen utakra,
pogány népeket megtéríteni. Ehhez nyelvismeret kellett. A warángok ott
telepedtek le Raguza közelében, oda ékelve magukat a köztársaság és
hatalmas ellenségei: a bosnya, chroboth: knézek, zsupánok tartományai
közé. A tengeren csendes szövetségesek voltak: raguzai kereskedő hajó
békén vitorlázott el a gyorsevezős dereglyéik mellett. Ezt az ősvad
népfajt, mely nem volt senkivel rokon, megnyerni érdekében volt
Raguzának. Az, a ki Lubomirát gyermekkora óta apácza-fejedelem
asszonynak nevelte, megtanította őt a waráng nép nyelvére.
_Kritikus._ Hogyan? Könyvből? Voltak a warángoknak irásjegyeik?
_Szerző._ Voltak.
_Kritikus._ Csakhogy azokról az összes tudományos világ nem tud eddigelé
semmit. Ismerünk glagolitbetüket, ékirást, rúnákat, hieroglyphokat,
mexikói, örmény, tamul, bug, sanskrit, szerecsen, tübeti, mongol,
ó-assyr, pehlvi, etrusk, kopt, stb. stb. alfabetet, de waráng betüknek
még nyoma sem maradt sehol a világon.
_Szerző._ Dehogy nem maradt. Ott láthatók a warángok hajdani dalmatiai
lakhelyén waráng betük, még pedig bronzból kiverve. Ott látta azokat Sir
Gardener Wilkinson, angol utazó Opus várában: a pópánál.
_Kritikus._ Opus várában? A hová csak gyalog lehet felmászni, a kinek jó
lába van; az út egyik oldalán a csernagorczok lövöldöznek az utazóra, a
másik oldalán az albánok. Köszönöm! Inkább elhiszem, hogy ott vannak a
waráng betük bronzból kiverve, mint hogy a bőrömet oda vigyem. Csak
tessék folytatni egész vakmerően. Lássuk a warángokat!
Egy puszta kőpad, szalmával beterítve, volt a hely, mely nappal ülőkéül,
éjjel nyoszolyául szolgált Tvartimir leányának, a szép Milenkának.
A sötét cellába a mély sziklaablakból már csak tört világ jutott, az is
csak a rács elejére, a hátterébe már nem vetődött égi világ. Ámde a
földalatti országnak is vannak fényt adó teremtései: (ugyan kinek a
számára?). A szögletben világít egy csoportosan növő gombafaj, a falakon
mászkál a skolopendrum, a százlábú, s a padlaton fetreng a kigyós vízi
csillag, mely olyan, mintha öt kigyófark volna összenőve. Ezeket mind
világító erővel ruházta fel a természet, s a fényből nem felejtette el a
tüzet sem; a gomba úgy éget ha hozzá nyulnak, mint a pokolkő; a százlábú
marása fájó hólyagot húz, s a kigyós csillag érintése olyan viszketeg,
mint a döbröcz. A patkányok ott kergetőznek az ülő alak lábai körül;
némelyik felfut az ölébe s megnyalja az ujjai hegyét.
Ő pedig szemébe mosolyog a látogatójának, a mint az hosszú nyelű
mécstartóját leteszi a vasrács elé, hogy az arczába lásson.
Egészen gyermek még a kis mátka. Olyan szeretetreméltó az ostobaságában.
Mert két tökéletes alkotása van a természetnek. Az egyik a kis macska,
mikor még nem tud egeret fogni; a másik a fiatal leány, mikor még nem
tudja, hogy mit beszél.
Az üdvözlés után így szól hozzá a fejedelemaszony:
– Még mindig vannak álmaid?
– Azokban élek.
– Kínzanak? Csábítanak?
– Gyönyörködtetnek. Boldogítanak.
– Nem hallod a szomszédod üvöltéséből, hová vezetnek e gonosz álmok?
– Lakótársam szavait nem értem; de a hangja úgy jár rajtam keresztül,
mint a tűz. Úgy szeretném, ha én is tudnék úgy kiáltani, miként ő! Az
neki bizonyosan nagy könnyebbülést szerez.
– Hát mikor körülfog a nagy földalatti csendesség; ez a holt siket
némasága a kősziklának; nem rettegsz-e itt?
– Oh én a csendességben százféle hangokat hallok. Hárfa peng, pacsirta
fütyörész, a fülemüle húz a bokorban; a vadgalambok turbékolnak a
csalitban, a leánykák dalolnak a kút mellett, a pásztor tilinkója
andalog; és valamennyi fölött a kedvesem suttogása édelg: Milenkám,
szeretlek. Nem hallok egyebet.
– Bűnös teremtés!
– Miért vagyok bűnös? Soha sem vétettem senkinek. Elloptam a számtól a
falatot, hogy az éhező madarakat jól tartsam vele, mikor télen nincs
nekik mit enni. A vízbe esett méhet kiszabadítottam, megcsipett: nem
öltem meg; el hagytam repülni; egy póknak a hálóját el nem téptem; ha
utamba akadt, kikerültem; hát mi bűnöm van nekem?
– A tiltott szerelem.
– Ki tiltja azt?
– Az isteni és az emberi törvények.
– Istennel nem beszéltem soha. Azt mondják, hogy ő igen jó. Ha ő maga
jó, akkor másnak nem tilthatja el azt, a mi jó. A szerelemnél pedig
nincs semmi jobb.
– Van. Az az üdv.
– Hát ha az üdv örökkön örökké tart és még az örökkévalóságon túl száz
ifjukorig egyhuzamban, akkor sem cserélném el érte azt az egy napot, a
mit nem töltött be más, mint a szerelem.
– De erre a fényes napra a kárhozat éjszakája következik.
– Hagyján! Oda is elviszem magammal a szerelmemet, s ott is idvezült
leszek.
– Ez az ördög káprázata.
– Nem láttam soha ördögöt.
– Az volt, a ki elcsábított.
– Oh, ha látnád őt egyszer, nem mondanád azt! ha ha egyszer hallanád őt
hozzád beszélni, akármi tárgyról: egy falevélről, egy futó felhőről az
égen, azt mondanád, így csak az angyalok beszélnek; hát még ha szerelme
szavát hallanád, azt mondanád, hogy ez a mennyország.
– Mosolygó arcza álarcz, hizelgő szava hazugság.
– Akkor a vőlegényem, a kihez erővel kényszerítettek, bizonyára maga az
angyal, mert annak az álarcza csúf, vén, utálatos. A szavai igazak, de
mocskosak. Nem kell nekem az ilyen angyal.
– De atyád akarata az. Tudod a tíz parancsolatot? Szereted az atyádat?
– Azt nem tudom. Hanem félek tőle, azt bizonyosan tudom. Valahányszor
megharagítják, ő megveri az anyámat s az anyám megint megver engem. A
tíz parancsolatot tudom. Az Isten törvénye. Egy helyen azt parancsolja:
tiszteld az apádat, a másik helyen: «ne ölj», a harmadik helyen «ne
lopj». És én egyébről sem hallom, mikor az apám és a vőlegényem együtt
van, a kettőt dicsekedni, mint hogy hány embert öltek meg, mekkora
zsákmányt ejtettek, a várunk falai tele vannak levágott koponyákkal, a
termeink virágos szőnyegekkel, a miket nem mi szőttünk. Hát ha három
parancsolat közül ők nem tartanak meg kettőt, hogy tartsam én meg a
harmadikat!
– Te vakmerő! kiálta fel Mater Lubomira, minő esztelen szavakat ejtettél
ki? Téged nem egy dæmon szállt meg, hanem három. A neveik Asmódi, Beliál
és Beherik. A bujaság, a kevélység és a makacsság rossz szellemei. Ne
feledd, hogy nekünk vannak eszközeink azokat kiűzni a megszállottakból.
– Megcsókolom sujtoló kezedet, fejedelemasszony. Te vagy az erő, én a
gyengeség. De én nem félek sem a földön, sem a föld alatt levőktől
annyira, mint félek a megvásárló vőlegényem nászfátyolától, s nem
szeretek sem a földön, sem az égben semmit annyira, mint az én
szerelmesemnek az egy haja szálát, a mit a ruhámba elvarrva viselek.
Míg az ostoba kis leány megdicsőült arczczal ilyeneket mondott, egy
skolopendrum oda mászott a szép fehér vállára. Mater Lubomira undorodva
ütötte le a kezével a czudar férget onnan.
– Nem érezted a százlábú marását a válladon?
– Nem! Én csak a kedvesem csókját éreztem rajta.
A patkányok ott szaladgáltak vakmerően a lábaik alatt. Nagy volt a
dobzódásuk a szövétnekről lecsepegő faggyu osztalékán, egy-egy fel is
akart mászni a rudjára s czinczogott, ha lepottyant.
– Undok férgek! szólt Mater Lubomira borzadozva. És te inkább választod
a patkányok társaságát, mint hogy bűnödet megbándd, vezeklést tarts, s
atyádnak és Istennek engedelmeskedjél.
Az ostoba kis leány nevetésre indult gödrös orczácskáival.
– Hisz ezek nem bántanak engem. Ezek az én izenethordóim. Tőlük küldök
fel a felső világba köszöntést én a kedvesemnek, s ők hoznak majd
választ vissza, hogyha rátalálnak.
– Bárgyu lélek! Hogy vihetné fel a felvilágba a te izeneted egy ilyen
állatocska?
– Hát ez az én hitem. Ha mások hihetik azt, hogy egy festett kép, a
kinek nincs füle a hallásra, lába a járásra, mégis felviheti az ő
izenetüket egész az égbe, miért ne hihetném én ezt?
– Te Manichæa! Még a negyedik dæmon is megszállt: Azáziel; a káromlás
ördöge! A kiűzés ideje eljött. Holnap megkapod a korbácsot.
– A hány ütés fogja érni a testemet, annyiszor fogom mondani: szeretlek,
szeretlek, szeretlek.
– Hát az első korbácsütést kapd mindjárt én tőlem. Tudd meg, hogy kit
oly őrjöngve szeretsz, a kiért így szenvedsz, a kiért megbántod az
Istent, meggyalázod az apát, Boboli János, tolvaj nevén Canovelli Zeno,
lemondott rólad, felvette a csuhát, kolostorba lépett: a neve «Frater
Aktæon».
Erre a fájdalmas csapásra a leány csak lerogyott a földre, a hideg kőre,
és zokogni kezdett, arczát két tenyerébe rejtve, de még a zokogás között
is e szót fuldoklá: «szeretlek! akkor is szeretlek, még ottan is
szeretlek!»
Lubomira bámulva nézett a lábainál vonagló áldozatra. Hát még is csak
kitalálta, hogyan lehet neki fájdalmat okozni?
A szomszéd ketreczben levő dühös őrült meghallotta, hogy társnéja zokog.
Eddig még soha sem tette. – Az őrjöngő megragadta két kezével a
vasrostélyt s elkezdte azt oly erővel rázni, hogy a ránőtt
stalactit-csapok csengtek-bongtak bele, rikácsoló hangon kiabálva: «Te
is sírsz már! Téged is marnak már! A kigyók királynéja! A ki a
százlábúaknak parancsol! Átkozd meg! Mondd utánam a mit mondok!»
Hanem az, a mit ő mondott, warang beszéd volt, azt Kekharizméne nem
értette; nem is mondta utána. Nem is lett volna annak foganatja. A
szenteket nem sebesíti meg az átok, mind visszahull az a kimondója
fejére.
A síró nő a rácson keresztül kinyújtá a két karját, ujjait egymásba
kulcsolva.
– Fáj! Fáj! Nagyon fáj a mit mondtál, fejedelemasszony. De még ez a
fájdalom is édes. Nem is mondhatok neked érte más szót, mint csupa
áldást vissza. Adják az egek, a honnan minden sugallatok jönnek, hogy
azt az édes fájdalmat, a mit én most érzek, te is megérezd valaha! Hogy
teljen meg a szived attól a gyönyörtől, a mi az enyimet kínozza, hogy
lepje meg minden érző idegedet az a kéjadó láng, a mi az alatt, a míg
megemészt, az ég felé ragad. Érezd valaha megtízszerezett erőben az édes
poklot, a minek neve szerelem!
Lubomira elszörnyedve burkolta feje körül sűrű fátyolát s futvást hagyta
el a penitencziák folyosóját. Az egyik nőnek az átka, s a másiknak az
áldása az ajtóig üldözte.
Az átoktól nem félt, de az áldás, a mit a gyötrött martyr megkínzójára
mond, foganatba megy. Ettől rettegni lehet, hogy beteljesül.
– Érzed te is azt az édes poklot, a minek neve szerelem; s légy benne
üdvözült!