A brantavölgyi kolostor egyenesen apáczák számára lett építve, kegyes
adakozók nagylelküségéből.
Voltak ott különféle categoriái az apáczáknak. Olyanok, a kik fogadalmat
tettek rá, hogy hajadoni életet fognak élni. Ezek között voltak
fájdalmas szivüek, balsors üldözése elől magányba menekülő lelkek, és
végre rajongó áhitatos keblek. Azután volt egy másik categoria, azoké,
kik vártak rá sokáig, hogy valaki férjhez viszi őket, de miután
kimaradtak az időből s átlátták, hogy hiába várnak, senki sem jön értük,
megnyugodtak a sors végzésében, hogy nem teremtett a számukra párt.
Ezeknél a szépség csak ráviteles fogalom volt, többnyire túl voltak a
veszedelmes koron. Azután voltak özvegy-apáczák; de ezek csak mint
szolgálattevők alkalmaztattak, s ha nem jól viselték magukat,
elbocsáttattak. – De a mi a legnagyobb számot képezte, ez volt a férjhez
menendő szüzek osztálya; ezek azután mind szépek is voltak és fiatalok.
A helyzet megértése végett meg kell ismerkednünk a raguzai
patriciatusnak arról a bevett szokásáról, hogy ott a férfiak csak
hajlott korukban házasodtak. Igen helyesen. A míg fiatal az ember,
könnyelmű az ember. Hajlandó a csapodárságra. Bármilyen szerelmes volt
is, mikor a mátkája után járt, időjártával kiszeret belőle. De a komoly,
megérett férfiu, a ki úgy az ötven és hatvan esztendő között szakít le
egy fiatal rózsát, hogy azt keblére tűzze, ugyancsak megőrzi a hitvesi
hűségét és nem szeleburdiskodik többé. Egyéb indok is van. A raguzai
patricius ifjunak levente éveiben más hivatása van, mint a feleség
rokkájának a surrogását hallgatni. Egy pár esztendeig a szentföldön kell
neki időzni. A dicső Ptolomais az a város, a hol a fiatalság a világ
bölcseségét legjobban megtanulja. Később az apja gályáján be kell
utaznia a fahéjtermő afrikai partokat és beletanulni a hasznothajtó
kereskedésbe a pontusi phœniciai népeknél. Oda feleséget nem hordhat
magával. Otthon hagyni pedig veszedelem. Azért nem hal meg éhen az úrfi.
Hiszen ha neki nincs felesége, van másnak. De meg ha komolyan
megfontoljuk a dolgot, hát az ilyen sima képű ifjoncz, a kinek még
bozontokban lepi el az üstöke a halántékait, azzal a kifejletlen karcsú
termettel, azzal a vigyorgó gömbölyű pofával, a mit még egy becsületes
ráncz sem ékesít, nem is lehet egy helyes itéletű kisasszonynak az
eszményképe; hanem ha a férfi egyszer már tökéletesen megérett, a
homloka szépen felvonult a feje tetejére, a hajfürtei megnyerték a
gyönyörű ezüst szint, s szép kecskeszakálla az övéig lelógg, s egész
ábrázatját rendbehozták a díszes redők, a mikben jellemének kifejezését
megtalálni: az ilyen férfiu azután méltó a törvényes szerelemre. Van
tekintélye, rangja, saját palotája, saját kápolnája, saját védszentjével
és saját diaconusával; kertje, lova, gyaloghintója; otthon a háznál
ezüstje és porczellánja, a pénztára kulcsát az övére akasztva viseli,
nem kéri a pénzt az apjától, vagy váltóra a sadduceustól: a maga ura,
tehát méltán a feleségének is ura; az ily úrnál aztán az ifju asszony
mindent megtalál, a mi szivet gyönyörködtet, ellenben nem talál se ipát,
se napát, se ángyot, se sógorasszonyt, se osztozatlan testvéreket; az az
ilyen aztán az igazi vőlegénynek való férfiu.
Azért becsülöm az eszét a raguzai senátusnak, hogy ezt ilyen okosan
rendezte.
De hogyan rendezte hát?
Ennek a titoknak a megoldását rejti a brantavölgyi zárda.
Az előkelő családok leányai egész tizenkét éves korukig otthon
neveltettek, s igen természetesen társaságba nem kerültek. Irni, olvasni
nem kellett nekik tudni. Ez volt a legjobb methodus: megakadályozni a
világi csáb incselkedéseit. Mert ellenben Raguza tele volt poétákkal, a
kik egyébbel sem töltötték az időt, mint szerelmes versek firkálásával.
Ezért is hivatott ez időben Raguza a «szláv Athenænek». Azonban enyhítő
körülményül legyen felemlítve, hogy a dalmata költők verseiket latin
nyelven irták; úgy, hogy azok csak férfiak gyönyörködtetésére
szolgáltak. Ezt a nyelvet pedig csak irástudóknak lehetett elsajátítani,
mert nem használtatott a közbeszédben, csupán a tanácskozásban, az
igazságszolgáltatásban s az idegenekkel való közlekedésben. (Hiszen mi
magyarok is voltunk egyszer ilyen athenæiek.)
Mikor aztán kezdett a kis leány abba a korba lépni, a mikor szeret az
ablakon kikukucskálni, akkor érte jött egy tisztes matrona, fehérfekete
skapuláréval a fején, a kék palásttal a vállán, melyre ezüst csillagok
és arany lángok voltak himezve, az átvette a szülőktől a reményteljes
csemetét s maga mellé ültetve a gyaloghintóba, elvitte a három tüzes
szentek zárdájába. Ott aztán addig maradt a kis leány, a míg évek
jártával támadt a számára (néha már ki is volt szemelve) egy ilyen
fentebb leirt szeretetre méltó, hozzá illő vőlegény, a kinek a
kecskeszakálla már ezüstbe játszik, a ki a szülők tetszését megnyerte; s
miután az érdekelt felek a hozomány és móring, s más ily lényeges
tárgyak felett szépen megegyeztek, akkor a kék köpönyeges matrona ismét
visszahozta a gondjára bizott kisasszonyt, a ki a kolostorból azután
egyenesen az oltár elé lépegetett kiválasztott vőlegénye karján (azaz,
hogy csak az ujjainak a hegyét érintve kezével).
De hátha a fiatal leánynak nem tetszett ez a szeretetre méltó ábrázat, a
melyet az idők már úgy telerajzoltak zónákkal és meridianusokkal, mint
valamely földglóbust? Hátha inkább szeretett volna egy olyan
kiállhatatlan deli sihederrel, (a ki még lépni sem tud, hanem ugrál), az
áldásosztó pap elé járulni? Hátha már álmodott is valaha ilyenről?
No hát épen az volt a három tüzes szentek kolostorának a legfőbb
dicsősége, hogy még az álmokat is meg tudta őrizni.
Az álmokat! A fiatal leányok álmait! Hisz az túl megy az emberi
hatalmon. Túl is ment. Azért volt az ő hirük olyan nagy!
De nem csak a raguzai patriciusok küldték ide a serdülő leánykáikat a
biztos zárdába, hanem a szomszéd tartományokban lakó knézek is. Azoknak
megint egészen más okaik voltak erre az elővigyázatra. A knéz valami
olyan fejedelemforma volt: «kis király», a hogy a magyarok mondják.
Várban lakott, fegyveres csoportot tartott, háborut viselt, majd az
egyik, majd a másik szomszédjával. Aztán megesett, hogy egy harmadik
szomszéd az alatt rajta ütött a várkastélyán, s a mit elvihetett,
elrabolta. Ha szép leányt talált, azt bizonyosan ott nem hagyta. Sőt
legtöbbször épen a szép leány volt az ok a háboru viselésre. Tirimir
knéznek volt egy szép leánya, Dragomir knéznek meg egy levente fia. De a
kettőt elválasztotta a vérbosszu. Ez volt a «törvény» arra befelé a
hegyek között. Itt csak úgy lehetett a leányt feleségül venni, ha az
apját, vagy egy pár bátyját agyonütötték. Ebből azután megint ujabb
vérbosszu füződött s ez szállt hagyományul ivadékról-ivadékra.
Sokszor meg a tengeri rablók rohanták meg a vidéket s a védtelenül
mulatozó leánykákat ölre kapták, elrabolták; elvitték a marokkói császár
háremébe.
Még ezek ellen is a legbiztosabb menedék volt tehát a legféltettebb
kincs, az ifju szüzek számára a brantavölgyi kolostor; mert ha még akadt
volna is oly vakmerő, akár kéjencz akár martalócz, a ki erőhatalommal
támadta volna meg a magányos zárdát, azt először is a három tüzes
szentek mindenféle pokoltályoggal verték volna meg; de sokkal inkább a
nyakába zudították volna a bátorszivű apáczák azt a gát közé szorított
tavat s egész seregestől leseperték volna a tengerbe, a hogy ezt egyszer
meg is izente az ott kóborló Hayreddinnak, a kalózkirálynak, az
apácza-fejedelemasszony, a büszke Lubomira.
A brantavölgyi zárdában nem tűrtek meg semmiféle hímnemű állatot, legyen
bár annak a neve férfi, kakas, vagy kandúr. Még a galambokat sem
engedték megtelepedni a padláson. Hiszen két csókolódó galamb épen a
legjobb jelképe a szerelemnek. Itt nem szabad senkinek és semminek
szeretni! Ha csalogány jött a kert bokrai közé, elfogták lépvesszővel;
kitekerték a nyakát. Ez is a szerelem énekese.
Az egyetlen férfi, a kinek hetenkint egyszer meg kellett jelenni a
zárdában, volt a gyóntató atya, Onufriósz, archimandrita. Ez már özvegy
férfiu volt. Nemnélküli ember. Hajdan a nápolyi hölgyvilágnak
legkegyeltebb gyóntató atyja; de irigyei addig áskálódtak ellene, míg át
lett rendelve az Illyricumba. Még akkor is szép alak volt, igazi
patriarchai eszménykép; vállát verő haja, övéig érő szakálla fehér mint
a selyemvirág szöszsze; de orczái pirosak, redőktől össze nem
barázdálva; két szemében most is világítnak a varázstevő lángok, a mik
annyi háborgó kebelnek megnyugtatást szereztek; duzzadó ajkain, sima
nagy homlokán olvasni lehet a büszke öntudatot, a nagyravágyást. Ezzel
az alakkal valami más is lehetne az ember, mint a brantavölgyi apáczák
gyóntatója.
*
«_Disputa._»
_Kritikus._ Most megfogtuk szerző uramat! Ha Onufriusz Nápolyban volt
elébb gyontató, akkor a római egyház alattvalója volt; az is mondatott
fentebb, hogy a raguzai fiataloknak egy pár évet a szentföldön kellett
tölteni, ebből megint az következik, hogy a brantavölgyi kolostor is, a
hová azalatt a menyasszonyaikat elrejték, szintén Róma fenhatósága alatt
állt, a papi cœlibatus pedig már akkor, 1059 és 1063 között, be lett
hozva VII-ik Gergely pápa által; miképen lehetett tehát az ön Onufriusza
a keresztesháboru ideje alatt özvegy ember?
_Szerző._ Ha csak menekülni akarnék a vád elől, kétfelé is kibujhatnék
egy mellékajtón; azt is mondhatnám, hogy az én történetem épen 1059–63
között esik, vagy utasíthatnám a kérdezőt I. Ferdinánd
reformatio-czikkeire, a miket a tridenti zsinatnak benyújtott, előadva,
hogy meg van ugyan hozva a cœlibatusról szóló törvény, de azt az ő
országaiban, úgyszólván, senki sem tartja meg; hanem hát én be akarom
bizonyítani, hogy igaz történetet irok, s semmi rendkívüli expedienseket
nem használok fel; csupán arra hivatkozom, hogy a nem schismaticus
keleti hívek főpapjainak a római pápák megengedték az egyszeri
házasodást, s «a mellett» a gyóntatás és egyéb szentségek feladása is
meg lett nekik engedve. Történetem egész legalis, realis és morális
alapon van fölépítve.
_Kritikus._ Ezt jó lesz el nem felejteni.
*
Hogy a kolostor homlokfalának egy ablaka sem volt, annak az okát könnyű
kitalálni az előtte elterülő tó és mohafürdőben, mely éjjel-nappal
látogatva volt.
A keskeny gyaloghidat az épület mellvédőjéről a látogató archimandritán
kívül csak a női jövevények előtt bocsátották alá. Ezen keresztül
lehetett bejutni az egyetlen bejárathoz, mely olyan alacsony volt, hogy
Onufriosznak mindig meg kellett hajtania a fejét, mikor belépett rajta.
Ez ajtó egy szűk sötét folyosóra nyilt, mely a tömör bástyafalon
keresztül a nagy épület belsejébe vezetett. Az épület zárt négyszöget
képezett, a hátulsó osztályában egyetlen tömzsi toronynyal, melynek
kékre zománczolt teteje a tó felől jövőkre nézve láthatatlan volt;
ellenben a völgy tulsó oldaláról nézve annál ékesebben tünhetett fel.
Csakhogy a kik a völgy tulsó oldalán laktak, azok onnan ebbe a világba
soha sem jöttek elő. Ott lenn a mély völgykatlanban volt a kolostor
majorsága, mely az odafenn lakókat tápszerekkel ellátta.
Abba a völgybe még a nap is csak delelőre pillantott be; világi
emberszem soha; csak a kolostorlakóknak volt oda kilátásuk.
Odafenn a kolostorban konyha sem volt. Meleg étellel itt nem éltek. Az
esztendő háromszázhatvanöt napja közül kétszázharminczkettő volt a bőjti
nap, s a közül nyolcz olyan, a mikor még vizet sem volt szabad lenyelni.
Volt válogatás is a bőjtökben, a tojásnak, a vajnak, az olajnak és a
vízben főtt zöldségnek a napja; a halevő nap már az enyhébb bőjtök közé
tartozott, a húsevésre felszabadított napok száma azonban még a
fogadalmak és gyászesetek által is meg lett rövidítve.
Hanem ez csak a fogadást tett apáczákra nézve volt rendszabály, s a
fogadást csak a negyvenéven túl volt szabad letenni. Nem kötelezte ez a
szigorú életmód a fiatal növendékeket, és magát a fejedelemasszonyt.
Lubomira még nem volt több huszonnégy évesnél. A raguzai érsek
rendeletéből lett ideküldve e kolostor felügyeletére már tizennyolcz
éves korában.
Valódi Minerva arcz volt, egész hozzá illő termettel, csak a lovassisak
a fején, a pikkelypánczél a keblén, a medvefej a paizsán hiányzott neki
hozzá, hogy Pallas élő szobra legyen. Az a hideg láng a szemében, a mi
Arachnét pókká változtatta. A puszta ránézéssel uralkodott az
alattvalóin. Áhitatossága példát adott valamennyinek.
Reggel hét órakor hangzott naponkint az első harangszó az ájtatosságra,
a mire az apáczák czelláikba összegyülekeztek a templomba. Lubomira
mindig legelső volt az oltár előtt. Azután következett a véghetetlen
zsolozsmaéneklés, imádkozás, térden járás a szentek koporsói körül, a
miben a fiatal leánykáknak is mind részt kellett venni. Ez így tartott a
déli harangszóig. Akkor következett az ebéd. Az étterembe egyenesen a
templomból mentek le egy csigalépcsőn, az épen ott volt a templom alatt.
Elébb a fiatal leánykák ebédeltek meg, a drága csemeték, a kiket a
szülőik menyegzővárásig küldtek ide, azoknak nem kellett itt
elnyomorítani a testüket. Az apáczák hordták nekik körül az ételt. A mi
azoktól megmaradt, abból nekik még izlelniök sem volt szabad, azt
kiadták a tó mellett ácsorgó zarándokoknak. Ők maguk hozzá ültek a maguk
sovány bőjti ételeikhez. De azalatt is egyre folyt az imádkozás. Se
száraz hal, se retek, se olajos hal nem kerülhetett elő, hogy az
asztaláldás meg ne előzte volna, s az étkezés alatt egy testvér
felolvasást tartott a szentek életéből. A mi azután még ezektől is
megmaradt, tányérhulladék, kenyérhéj, ízék, morzsa, mócsing, az össze
lett seperve, s azt leadták még egy emelettel alább a «vezeklőknek».
A templom a kupolája ablakaiból kapta a világosságot, az alatta levő
refectórium a keletnek fekvő mély gömbölyű ablakokból, a miből sokat
elvettek a boltozatot tartó tömör oszlopok, a miket az étkezésnél
négy-négy testvér szokott körül ülni, a harmadik (lefelé számított)
emeletbe már csak egy szűk folyosó csúcsos részein át szivárgott a derü;
ez már magába a sziklába volt vágva. Itt voltak azok a szűk czellák, a
mikbe azokat az apáczákat zárták el, a kik valami vétket követtek el.
De micsoda vétket?
De meddig kellett nekik ott maradni?
Volt olyan közöttük, a ki már hat év óta ki nem jött egy olyan szűk
oduból; nem tudta már, mikor van tél, mikor van nyár? A szikla egyformán
hideg.
A többiek úgy hívták, hogy «Soror Kozima».
A fiatal leánykák csak suttogva emlegették egymás között. A
felügyelőnőik azt mondták nekik, hogy Soror Kozima az ördögtől van
megszállva.
Annyit emlegetik azt az ördögöt, hogy az ember utoljára kiváncsivá lesz
rá, hogy vajon milyen lehet ő?
A brantavölgyi kolostor falai ugyan tele vannak festve az alakjával, a
hogy a keleti egyház templomai szoktak lenni. Hanem a különböző
formáiból az tünik ki, hogy még a pokolban is változandó a divat. A két
századdal elébb festett képeken, a mik a folyosókat, a tornáczokat, a
kapuíveket ékesítik, nagyon ocsmány alakja látszik az ördögnek, fekete
szőrös, szarvas, bivalylábú szörnyeteg, hosszú, kilóggó vörös nyelvvel,
a ki vasvillára szúrva viszi a bűnösöket a pokol tüzére. Ez a neme a
festészetnek akkor keletkezett, mikor az ikonomachia megszünte után, a
Kopronimos Konstantin által levakart templomfalakra ismét elkezdtek az
elpusztított remek egyházi képek helyére ujakat festeni. A művészek után
a mázolók.
Később aztán az Illyricumban is újból lábrakapott olasz izlés
becsületesebb kinézésű ördögöket honosított meg az ájtatosságnak
szentelt falakon; de még azok is magukon hordták pokolbeli ismertető
jeleiket, a gonosz kifejezésű ábrázatot, a hegyes Mefisztó szakállal, a
denevérszárnyat, a sántító lólábat, s rendszerint ellentétbe hozatván
égi ellenfeleikkel, a lángpallosú arkangyalokkal, rögtön elárulták, hogy
minő elveket képviselnek.
Hanem hogy az ördög a maga valódi alakjában bemutattassék, ez az érdem
az új apáczafejedelemnőt illeti meg.
Ő volt az, a ki az apáczákkal, kik minden művészetben jártasok voltak,
az ördögöt nyalka deli ifju legény képében festette le a zárda falára, a
ki nem tüzes vasvillával, hanem drága ékszerekkel csábítja az ártatlan
szüzeket magához, gitározik és virginál; térdepel és esküszik;
paradicsomot épít és rózsákon jár, hanem aztán ha egyszer megkaphatta a
kezedet, szegény ártatlan szűz, ha átölelhetett, akkor egyszerre elveti
az álarczát, a szarvai előtörnek, a szája tűzlángot okád, s áldozata
előtt lólábával berugja a pokol ajtaját. – Ilyen az ördög! – Ellenben
ott van másfelől a mentőangyal, tisztes meglett korú férfiu képében.
Szép szürke üstökkel, tekintélyes kecskeszakállal, bársony talár a
vállán, nyuszt-prémmel, tollas barét a fején, akár egy raguzai szenátor.
Más formának nem is lehet képzelni a védangyalt emberi alakban. Nem jár
az mezítláb, mert annak szép spanyol maroquin saruja van. Ez
megszabadítja a pokol torkából a kétségbeesett áldozatot az ördög keze
közül s aztán bevezeti kezén fogva az igazi paradicsomba.