A Brantavölgy, a mint előttünk áll: a halálnak és az enyészetnek a
képmása.
Két meredeken csapinós hegyoldal fut össze egy élesen alákanyargó
sziklavágányba, mely folytatását a tenger alatt találja; a sziklák
vakítón szürkék, vagy piszkosan sárgák; a kopár hegyoldalban fölfelé
vonuló barázdák látszanak, az egyik népmonda szerint az ördög szántotta
azokat végig ekével, a másik szerint azok a szekerének a kerékvágásai,
mikor sátán ő felsége a menyasszonyával nászutra kelt, ebben, az ő
rezidentiájának a bejáratához egészen méltó, vidékben. A sziklák között
nincs egy szál fű, moha, moszat, pörs, kőtarjag: semmi! Ez a déli oldal.
Szerző szerint az az áldott őstalaj, melyben az olajfák kék bogyót, a
szelid gesztenyék drága marónit teremnek. Végtől-végig az egész
hegyoldal egy szikla sivatag, melynek látása fáj a szemnek. Az északi
hegyoldalon kesereg elszórva az egyetlen képviselője a növényvilágnak: a
zavoriai boróka, nagy vörös bogyókkal rakva. Ez is csak ott, a hol
hozzájárulhatatlan csompók között meghúzhatta magát.
A völgyvágány tengerbe szakadó nyilásában még csak homok sincsen, nem
hogy abban az aranyásók drága porszemeket kereshetnének és az egész
Dalmatiában nem jön elő bányászati uton annyi arany, a mennyivel egy
karácsonfára akasztandó diót be lehetne aranyfüstözni.
A Brantapatak, mely azokat a viszhangzó cascadeokat képezi, egyszerűen
nem létezik. Nyáron a medre száraz, tavaszszal, mikor a hóolvadás
megindul, egy pár napig ömlik rajta végig az iszapos moslék, mely húsz
mázsás sziklákat hömpölyget alá magával, s a vágányt egyre mélyebbé
vájja; hanem a mint a hó elment, nem marad a vízből egyéb hátra, mint a
mi a völgyvápákban odarekedt; az aztán ott poshad, míg a forró nyár ki
nem szikkasztja, termesztve irtóztató szunyograjokat, s terjengetve a
lázerjesztő bűzt az egész völgyben; olyan benne a lég, mint egy
elhagyott pinczében, a hol ászok, hordó mind halomra penészedett.
Eleven állat a szunyogon kívül nem lakik itt, csak magasan a légben
hallani a rikácsolását a kóválygó tengeri sasnak, mely halat hord haza a
fiókjainak.
De hát menjünk odább, keressük fel a szerző által leirt brantavölgyi
csodálatos paradicsomot. Ne resteljünk egy kis lábtörést koczkáztatni;
hisz ott van az a minden sántaságot meggyógyító mohafürdő, a hol a három
tüzes szentek azonnal segítenek a bajunkon.
Igen is: ott van az a féltekealakú domb, egy oldalon a sziklafalhoz
simulva, a többi sziklasivatagtól annyiban különböző, hogy ennek a
hepehupás szirtjei között csakugyan terem valami növényzet, a miről a
kecskék azt hiszik, hogy az is jó, ha nincs más; vadzsálya, démutka még
virágot is mutat, a szerb tövis, az már meghonosult az útfélen, hanem a
gránátalmákból mentül kevesebbet találunk. Azonban legyünk igazságosak.
Azon a helyen, a hol szerző azt a pandanusokkal körített mohos lápot
látta, csakugyan van valami kert. Egymásra hordott sziklákból
négyszegletű kertelés van emelve, a minek széle-hossza lehet vagy húsz
lépés, erre a kőfalra vannak felfuttatva a szőlővesszők, a mik elég bort
teremnek egy háznép (azaz hogy a férfinép) számára. Alattok zöld és
veres szinű tökök hevernek: (az asszonynép télire való mindennapi
csemegéje). Bizonyosan ezek csábították el a regényírót, hogy a mohából
kiálló emberfejeket lásson maga előtt. Egyébiránt ezek is birnak annyi
észszel és tudománynyal, mint a gazdájuk, a ki hétköznap iszik és
pipázik, ünnepnap pedig iszik és czélba lövöldöz, s a ki characterére
nézve igen jeles rablóhős volna, ha a császári csendőrök az
élethivatását meg nem zápították volna. Leánya is van. Derék személy,
odakinn őrzi a kecskéket és dalol mellette magának. Arcza halovány,
szemei veresek, ajkai hasonlítanak a gomblyukhoz, hanem szederjesek.
Nagyon jó lenne regényhősnőnek, mert már kétszer elrabolta a kutnál
valami uskók vőlegény; de mind a kettő visszahozta. Recommendálhatjuk
szerzőnek!
No de végre rátalálunk magára a szokatlan barokk vagy bizánczi
(egyszóval furcsa) architekturával épített nagyszerű klastromra is,
melyet szerző szerint nem az angyalok hoztak ide a levegőn keresztűl
Lorettoból, hanem a mely a kigyógyult lázárok bő adakozásaiból
emeltetett szent Nabukodonozornak meg az ő három «Hausjud»-jainak a
tiszteletére.
Itt áll előttünk (mert nem dűlhet el). Körültámogatva minden oldalról
nagy ormótlan sziklákkal, egy lapos kövekből vakolat nélkül felrakott
épület, a hézagok mohával kitömve. Két szoba az egész, de az sem egymás
mellett, hanem emeletre. A felső szoba az istálló, alól az emberi
családtagok laknak. Azért így, mivel az emeletről a tolvajok nem
lophatják el olyan könnyen a kecskét, birkát, malaczot.
Ez a nagyszerű Brantavölgyben emberi kéz rakta egyetlen épület.
Nabukodonozor királyról azonban itt nem tudnak semmit. Zsidót itt nem
láttak soha és kemenczéről itt még fogalom sincs, miután kenyeret nem
sütnek; a mi pedig a világhirű thermæket illeti, azok ugyan ha volnának
is itt, bizony hiába volnának; mert itt se férfi, se asszony elvből nem
fürdik soha.
Voltam bátor bemutatni a Brantavölgyet a maga valóságában.
* * *
_Szerző._ Eddig a kritikus. – És én kénytelen vagyok neki tökéletesen
igazat adni. Valóban egészen ilyen a Brantavölgynek az ábrázatja «most».
Csakhogy az én históriám ezelőtt hétszáz esztendővel ment végbe. Akkor
még olyan paradicsom volt Dalmatia, a milyennek én festettem elébb.
Különben hogy választotta volna Róma legfényüzőbb cæsarja Diocletian e
vidéket állandó lakhelyéül, a ki válogathatott Olaszország minden
virányaiban? Hogy lehetett volna egyes városoknak az a mesés hatalmuk,
gazdagságuk, a mi volt Raguzának? Az én leirásom Fiume környékéről, a
gyönyörű Abbaziáról van lemásolva. Ott nőnek szabadban a pálmák, ott
fakadnak a dúsgazdag források, a mik vetekednek a római «aqua
virgo»-val; ott látni még azokat a sok százados cserfákat, a miknek
darabjáért a hajóépítők háromszáz forintokat kinálnak. Kétszáz év előtt
ilyen volt a Brantavölgy is, s egész Dalmatia. A magyar királyok
uralkodása alatt még földi paradicsom, hős népek által lakott dicső
ország, melynek ellenálló erején visszatorlódott a mongol hordák
világirtó rohama, egy ország tele csodákkal! Mikor aztán a velenczeiek
elfoglalták, cselszövénynyel, erőszakkal, egyik fajnak a másik ellen
uszitásával, a keresztes hadak őrült testvérgyilkos dulásával, akkor
legelőször is azon kezdték, hogy a dalmatiai erdőket a saját hasznukra
kiirtatták. Azokból az ősvilági fákból készültek Velencze gályái,
hajóhada, kereskedelmi flottája; azokat verték le pilotáknak az új
palotákhoz, s mikor aztán Velencze maga jól lakott az erdővel, akkor a
maradékot eladta a török szultánnak.
A keresztyénség esküdt ellensége ezekből a mi őserdőinkből építtette
azokat a hajóhadakat, a mik századokon át rabszolgákkal népesítették meg
a tengereket.
És mikor aztán már ki voltak vágva a csodaszép őserdők óriásai (a
sarjaikból új erdő keletkezett volna), akkor Velencze odatelepítette a
dalmata völgyekbe mindazokat az Istentől elrugaszkodott kóbor
népvakarcsokat, a kiknek se nemzete, se hazája, a kiket itt-amott
foglyul ejtett, mindenféle zagyvalékot, mert az «uskók», a «morlák» név
nem népnek a megszólítása, az csak «szökevényt», «tengerlakót» jelent s
ennek a szabadon bocsátott rabszolgahadnak volt feladatául hagyva, hogy
a kivágott dalmata őserdőknek még a bennhagyott tuskóit és gyökereit is
irtsa ki, szedje ki; s ezt a rakonczát hajóteher számra hordták át
Velenczébe tüzelő-szernek.
Utoljára aztán meghonosították a kecskenyájakat a letarolt erdők helyén,
s azok még sarjunövésben elpusztítottak minden újra csirázó növényt,
végtül végig az egész dalmata parton.
A velenczéseket egyszer csak elkergették Dalmátiából. Akkor aztán a
honosak elkezdték újra beültetni olajfákkal, gesztenyékkel a puszta
avart. Hanem ott maradtak a morlákok. És ennek a vitéz, balladákban
megénekelt fajnak az a sajátsága, hogy ha valakin boszut akar állni, hát
egy éjszaka kivagdalja a gyümölcsfáit, a szőlőtöveit; boszut áll a
kerten, az erdőn.
Akkor aztán jön egy harmadik boszuálló, a dalmata partok réme: a Bóra. –
A hajdani erdőfedte vidék a nevét sem ismerte. Az északi szél, a hol
erdőt talál, kibékül a földdel. De a hol a letarolt hegy áll előtte, azt
elemészti. Tél nem volt az előtt soha e vidéken; havat nem láttak e
hegyormok soha. A mióta az erdőket elpusztították, az egész klíma
megváltozott. Viharok, záporok, hirtelen hóolvadás elmosták a talajt;
hétnapos hideg szél porban elseperte, lefujta, lehordta egész a meztelen
szikláig a termő földet; nem egy fűgyökérnek, de még egy mohának való
porondot sem hagyott rajta: így lett a paradicsomból a rettenetes
«Karst». S a mint elmúlt az erdő, a pagony, a geszt, a cserje, a pázsit,
a moha, úgy múlt el lassankint a folyam, a patak, a csermely, az ér. A
szikla kiszáradt. És támadt a forrásgazdag virányok helyén a rettenetes
Karst.
És azután jöttek a törökök. Hajtották maguk előtt a kétségbeesett,
hazájuktól megfosztott mindenféle népek egész zagyvalékát. Az uskókok
még csak az erdőket ették meg, a törökök már a kőfalakra voltak éhesek;
város város után dőlt halomba előttük. A kolostor nem volt szent hely
többé, a templomok nem álltak Isten oltalma alatt. Paloták országa volt
egykor s romok országa lett Dalmatia.
És utoljára mikor már minden kínszenvedések pohara megtelve látszott
lenni, megjött a legnagyobb csapás Dalmatiára: az irtóztató földindulás,
mely Raguzát rombadönté s fele lakosságát sírul eltemette. Ez a
catastropha szikkasztá ki egyszerre a hajdan oly kedves meleg forrásokat
a Branta völgyében, s azoknak elvesztével átadta az enyészetnek a
tájakon meghonosult tündérvilági növényzetet. Bizonyosan ez temette el a
gazdag aranybányákat is örökre.
Ime itt van a magyarázata a két ellentétes tájleirásnak. A kritikus
leirása a jelen, az enyém a mult.
*
_Kritikus._ Szent Minos, Aeacus és Rhadamanthus! pokolbeli három
kritikusok! E szerint, miután már volt alkalmunk «egy tenger alá
elsülyedt világrész» történetében gyönyörködhetni, (?) most megint be
kell vennünk egy «levegőbe elröpült országnak» a regényét. – No hát
lépjünk be abba a híres «három tüzes szentek klastromába!»
*
_Szerző._ Csak lassan a testtel! Ott apáczák laknak!