Megálljunk!
«_Disputa._»
_Kritikus._ Miféle tüzes szentek? «Fagyos szenteket» ismerünk. Pongrácz,
Szervácz, Bonifácz. De tüzes szentek? Kik azok?
_Szerző._ Ezek a három bibliai férfiak: Zsidrák, Mizsák és Abednégó, a
kik Nabukodonozor arany bálványa előtt nem akartak térdre borulni, s a
kiket ezen akaratosságért a «káposztaevést» feltaláló nagy király (dicső
ősünk) a hétszeresen befűtött kemenczébe vettetett. (A nagy
antiszemita!) És a kiknek ebben a nagy tűzben még a hajuk szála sem
perzselődött meg. A király kihozatta őket a kemenczéből s mind a hármat
babyloniai nemességre emelte.
_Kritikus._ Ezt elhiszem. (Mert muszáj.) Hanem ez még nem elég arra,
hogy keresztyén szentek legyenek belőlük.
_Szerző._ Előrebocsátom, hogy az esemény szinhelye Dalmatia, s a
történet ideje úgy a keresztes háborúk első századára esik. Akkor még
nem voltak tisztázva a fogalmak, hogy kik a keresztyén, kik a zsidó
szentek? Egyébiránt Dávid királyt is szentnek szoktuk nevezni, pedig
senki sem kanonizálta, sőt Simeon valósággal szentnek is van
nyilvánítva; pedig (kútforrásaim szerint) csakugyan zsidó volt és
maradt, holta napjáig.
_Kritikus._ De hát miért neveztek el egy kolostort épen Zsidrák, Mizsák
és Abednégórul?
_Szerző._ Azért, mert ezen tiszteletreméltó áhitatos menedéknek a
boltozatai rejték kőkoporsóikban ezen dicső férfiak csontmaradványait, a
mikhez messze földről (sőt tengerről is) elvándoroltak a hivő népek.
_Kritikus._ De hát hogyan kerültek Ninivéből Dalmátiába ezeknek a zsidó
hitregebeli hősöknek a csontmaradványai: kétezer esztendei földben
pihenés után? Előre kijelentjük, hogy holmi csodatételeket nem fogadunk
el: vagy tessék azt irni az elbeszélés alá, hogy «legenda»: akkor más
megitélés alá esik; de ha regény, akkor realis, circumstantiális,
minutiosus magyarázatot követelünk. Tehát ilyenformán a lorettói és
tersatói kápolna szállítás módja ki van zárva.
_Szerző._ Nem is folyamodom semmiféle csodatételekhez: mindennek urát
adom. Tehát: volt a hajdankorban egy hirdetett utazó: Jónás prófétának
hítták. Ő találta fel a hajótörés elleni biztosítást s ő utazott a
legelső gőzhajóban. Ő volt a legelső alapító, a ki részvényleveleinek
gyors pusztulását megérte, akkor még ezeket «töklevélnek» hivták.
Egyszer ellátogatott Ninivébe is: előre bejelenteni, hogy jön a nagy
«krach». Ennek a jó szolgálatának a jutalmául nyerte a királytól
ajándékba az ez ideig mauzoleumban tartott három hires hazájafiának a
csontjait. Ő azokat haza vitte Jeruzsálembe, ott elrejtette a Gecsemáné
kertjében, mikor aztán a keresztes hadak elfoglalták a szent várost,
Jónásnak egy dédunokája rávezette őket a becses ereklyére s nem kivánt
érte semmi jutalmat.
_Kritikus._ Szerző visszaél a kritikus elnézésével! Hisz ezek mind zöld
mesék!
_Szerző._ Hiszen még nem mondtam el végig. Lakozék abban az időben
Raguza falain belől, mely akkoriban igen hatalmas köztársaság vala, egy
gazdag és hires patricius: névszerint Galeatoris János. Divat volt latin
neveket viselni. A család ősei már, mint «gályázók» voltak ismeretesek,
kik hajóikkal a Pontusig és a Veres-tengerig eljártak. János maga
kiválóan ereklyékkel kereskedett. Egy egész raktára volt ezekből a Borgo
Ploccén, a melybe a széles világból mindenünnen szállították a kegyelet
által megőrzött kincseket a hitetlenek országaiból, s viszont innen
hordták ismét ugyanazokat széjjel az igazhivő népek tartományaiba.
Ugyanennél a firmánál vásárolta II. Endre királyunk is azon nagybecsű
ereklyéket, a melyeket nevezetes palesztinai hadjáratából hazahozott.
Galeatoris Jánosnál (a hogy majd közelebbről meg fogjuk ismertetni
nagyszerű üzletét) kapható volt mindenféle ereklye, a melyre csak a
kegyelet figyelme kiterjedt, duplikátumokban is; sőt a keresettebb
czikkek többszörös készletben. Maga a keresztyén vallás még akkor a
dalmata partokon a kiforrás és erjedés stádiumában volt, mindenki annyit
tett hozzá, s azt választotta ki belőle, a mi neki tetszett: lehetett
hinni, lehetett tagadni, s a kettőért verekedni; minden város, minden
falu, minden kolostor más védszentet választott magának, s annak az
ereklyéit a szomszédjától féltette és védte, mert azoktól várta a
boldogságát. Megtörtént pedig, hogy két-három helység is ugyanazokat a
szent maradványokat nevezte magáénak, ez nagy viszálkodást szült. Azért
az elővigyázóbbak olyanokat választának, a kik nem forognak annyira
közbeszédben; így jutott a Brantavölgyi kolostornak a «három tüzes
szent», mind a Galeatoris firma közvetítése által.
_Kritikus._ Kezd a szeg kitörni a zsákból. Tessék hát leirni a
kolostort. Majd a végére tartjuk fenn az észrevételeinket.
* * *
Szerzetesek és apáczák mindenha ki tudták jól választani a legszebb
vidékeket, a hová csendes visszavonultságuk hajlékát építsék, ezek közé
tartozik a Branta völgye.
Az Adriai-tenger sziklazátonyai őrzik a völgy torkolatát, hajósoktól
rettegett tengerfenék van ott, a mely nem alkalmas se halászatra, se
osztrigatermelésre; csak egy életmód van itt, mely eltartja az emberét:
az aranymosás. A sziklanyelvek és scogliok között megtorlik a fövény, a
mit a Branta hegyipatak seper alá magával, s a között nagy
ügygyel-bajjal felkereshetők az apró csillámló szemerkék, a mikből a
népek bálványisteneit készítik. Odafenn a bérczek között bizonyosan
gazdag erek vannak a sziklában, a mik ontják a latin költők által
megénekelt dalmatiai aranyat, hanem ide le már csak a porszemek jutnak.
Szegény kenyér, a mely meztelenül hagyja a mívelőjét. E félvad emberek
ott laknak a meredek sziklapart oduiban, számuk egyre apad, testük egyre
véznul, nyelvüket rajtuk kívül senki sem érti; az aranyat tőlük vándor
kalmárok veszik meg, a kik aszalt gyümölcscsel fizetnek, meg zsinegre
felfűzött kőkeménységű pereczfélével.
A Branta, a hol a tengerbe szakad, négy öles zuhatagot képez s zúgása
egész messzeségben viszhangoztatja az erdős völgyet, melynek két oldala
gyors menedékességgel emelkedik magasba. Az északi oldalt tölgyerdő
fedi, abból a fajból, mely semmi szakában az évnek nem hullatja el a
levelét. Valódi óriásai a növényvilágnak, a miknek koronája négy-öt
ölnyi magasban kezdődik, s a dereka olyan egyenes, mint egy oszlop, négy
ember ölelése át nem éri kerületét; mikor átnéz alattuk a szem, mintha
egy templom belsejébe tekintene, a mit ős istenek emeltek. A déli
hegyoldalát a völgynek ellenben olajfák, szelid gesztenyék és cziprusok
fedik. Legalant az olajfák ezüstszürke lombjaikkal, kék gyümölcseikkel,
feljebb a nevetőzöld gesztenyék, csoportos gyümölcsbarkáikkal, a mikkel
keveredik a magasra felnyuló cziprusok sötétzöld obeliszk sudara, mely
aztán mind feljebb a többi fajrokonaival, a thujákkal, piniákkal egészen
elfoglalja a hegymagaslat ormát. Ezek a fák is vetekednek az átelleni
oldal tölgyóriásaival s a völgy mélyén egymásba borulnak a lombkoronáik.
Csak egy keskeny ösvény vezet a Branta partján fölfelé a völgy mentén,
áttérve hol az egyik, hol a másik partra, ott, a hol a hegyi folyam
gázlói vannak; néhol az ösvény a meredek sziklapárkányra kapaszkodik
fel, a honnan veszedelmes a félre lépés, a hogy ezt a sziklafalba vágott
fülkék fogadalmi képecskéi bizonyítják; alant a mélységben egy kőhalom,
melyre minden vándor dob egy követ. Valami szerencsétlenül jártnak a
sírja talán?
Egy kanyarulatánál a völgynek egyszerre kétfelé nyílik tátongva a
hegyvágány, szétrepedt sziklafolyosót mutatva, a melynek csompói és
vápái kétfelől egymásba illenek; itt a Brantapatak negyvenöles zuhatagot
képez, széttört vízporából örök fehér felhőt képezve a mélyben, melyre
ha rásüt a delelő nap: szivárvány koszoru ívlik át egyik partról a
másikra. Az ösvény e zuhatag alatt vezeti át a bucsújárót; (másnak mi
dolga itt?) s onnan aztán száz sziklalépcsőn járdogál fel addig a
párkányig, a honnan a zuhatag aláomlik.
E párkányra felérve aztán térdre borul a vándor: pihenés végett is, de
még inkább az áhitattól.
Ott látja maga előtt a «három tüzes szentek kolostorát».
A háttért egy meredek gránithegyszakadék fogja körül oly félkörben, mint
egy colossæum, melynek szürkéskék alapjából rikítón válik ki a kolostor
ochra-sárga kövekből épült sima fala; ennek a völgy menetele irányában
se ablaka, se ajtaja nem látszik: azok mind a sivár, kopár gránit
semmiség felé nyilnak.
A kolostor lankás, meneteles dombon fekszik, mely lassú emelkedéssel
haladja meg a Branta zuhatagait s végre hozzá tapad a csaknem föléje
hajló gránitfal egyik oldalához.
Ez a domb maga, mintegy különválva a többi őserdő honias növényzetétől,
csupa tropikus fákkal, virágokkal van benőve vadon. A fák alakja,
levele, virága, gyümölcse mind oly csodás, ismeretlen, mintha más
világrészből került volna ide; vannak köztük olyan fák, a miknek
életföltétele egy másik fának a halála: csak veszni induló korhatag
faderékból nőnek elő (valódi metempsychosis a növényvilágban);
góliáthjai a hagymás virágoknak, mik esztendeig készülnek hozzá roppant
virágkelyheik kibontásához; gyümölcstermő fák, a mik nem ismerik az
évszakokat: egyik évenkint háromszor terem, a másik másfél évig érleli a
gyümölcsét, a harmadik együtt hozza a virágot a gyümölcscsel, ismerős
gránátalma, narancs, füge egész pagonynyá keveredve; s a mit a mérsékelt
zóna alatt mint fanyar, kemény vaczkort ismernek, a birs körtéje itt
édessé, zamatossá, puhává érik meg. Magasra emelkednek az örökzöld geszt
körül a datolyapálmák lehajló szilvafürteikkel, mik nyers korukban
aranynyal versengők. S a Hesperidák kertjének még kerítése sincsen,
bemehet akárki s szedhet a földre hullt gyümölcsből a mennyit tetszik.
Csakhogy valami lankasztó melegség, átfülve a fűszerfák minden ambra
illatától, úgy meglepi a jövevényt, hogy valami más világba képzeli
magát, a hol az embert nem gyönyörködteti az evés. A mint azután beljebb
halad a sok tekergő ösvények egyikén, valami kardalszerű énekhang által
kalauzolva, lassankint olyan fák tömkelegébe jut, a mik lábtókon járnak:
a derekaik magasra vannak kiemelkedve a földből, s három-négy vastag
gyökérág nyulik alá belőlük. Ezek nem akarnak egész fürdőt venni, csak
lábvizet használnak: ott a talaj vizenyős. Egyszerre megnyílik egy nagy,
vastag moharéteggel fedett tér, a miben öles páfránbokrok képeznek
szigetecskéket, telefuttatva csillagtermő szulákokkal. Ennek a
mohaszérűnek a széleiből csupa emberfejek bukkannak elő: de ezek nem
valami levágott fejek, hanem élő emberek szemhunyorgató agyai, a kik
énekelnek, ki vékonyan, ki vastagon, mellettük egy mankó, vagy kettő;
gunyáik a bokrokra felakasztva; ezek bénák, nyomorékok, kik messze
földről ide vándorolnak, a csodatevő láphoz, gyógyulást keresni. A
gyógykezelés igen egyszerű. Lyukat ásnak a mohába, annak a gyökerein
alól forró iszap van; abba a beteget lebocsátják nyakig, a hóna alá
rudat dugnak, hogy le ne szálljon a pokol fenekéig, s azután a mohával
jól körül tömik a fejét, hogy a feljövő pára meg ne fojtsa, aztán ott
hagyják napestig. Énekelhet is. A moha körül a fák alatt burdékok vannak
összetákolva venyigéből: az a vendégszállás.
Hogy milyen csodatevő ereje van e mohafürdőnek, ennek tanubizonysága az
a tömérdek hátrahagyott mankó, a mit a felgyógyult lázárok letüzködtek a
moha szélében, itthagyva a nyomoruságukat.
Ezt a mohos lápmezőt élteti egy tó, mely egész a kolostor faláig terjed;
úgy, hogy az embermagasságnyira zöld a nyiroktól.
A tó fölött állandóan rezeg a levegő, mint ahogy a délibáb szokott
hullámzani; abból a vízből kéngáz fejlődik ki. Azért ebbe a kolostorba
se orozva, se erőszakkal halandó ember be nem törhet; mert a dereglyére
szálló, ha mind Sámson legyen is, menten ott fullad; helepolissal se
közelítheti azt meg, mert az a kokojszásban menten elsülyed; a ki
becsületes szándékkal akar bejutni a szentelt magányba, annak ezt csak
nagy alkudozások utján lehet elérni, a mi ki s be lövöldözött nyilak
utján váltott levelezés által történik meg: ez esetben a kolostor
ballustradejáról egy átelleni három singnyi magas mellvédre lebocsátanak
egy csapóhidat, azon mehet át az elfogadható vendég; odáig nem hat fel
az ölő gáz.
Tehát ennek a kolostornak hármas védelme van az ártó világ ellen; az
egyik a nyomorékok által letüzködött mankók pallizádja, a másik az
öldöklő tó, a harmadik, a leghatalmasabb pedig maga a Nabukodonozor
király.
Igen is, ő maga az kőből kifaragva, koronázott ökörfejjel, a ki a
sziklaoduban ül a trónusán, a lábai alatti tüzes kemenczéből füstölgve
omlik elő a koppasztó forró vízsugár, mely a tavat és a mohát örökké
táplálja, s a forrás üregében látható a három tüzes szentek alakja,
Zsidrák, Mizsák, Abednegó; az egyik jaspisból van, a másik chalcedonból,
a harmadik carneolból; így daczolnak a pokollal.
S ez a meleg forrás egyuttal a titka annak a rendkívüli
növénytenyészetnek, mely a kolostor kertjét az év minden szakában
diszíti. A mit megtagadott Jupiter, megadja Pluto.
«_Disputa._»
_Kritikus._ Csak megállhattam eddig beleszólás nélkül. Ez azután a
miroboláns tájleirás. Piktor legyen, a ki lefesti! Már most majd én irom
le, hogy milyen ez a Branta völgye, meg a völgykatlanba zárt
paradicsomdomb a valóságban.