munkájához Piócza Kristóf; de ha valaki tudja, hogy halála előtt áll,
nem remeghet annyira, mint Piócza remegett, tudván, hogy neki ölnie
kell; legjobb borotváját vette elő, köszörülte és fente, csakhogy
vághasson reszkető keze. De mindazonáltal sohajtva tekinte a ragyogó
eszközre, s lelkének háborgó érzelmeit tragikus hősként egy monologba
önté, mely borotvái legjobbikához volt intézve:
- Egy egész esztendeig voltam Bécsben; de mégis, édes borotvám! téged
csak akkor vettelek elő, ha egy herczeget kelle borotválnom, még csak
egy gróf szakállát sem nyírtad le, s most egy haramia gégéjét kell
fölmetszened. Oh be el fognak rútítani a vérfoltok, csak csorba ne
esnék éleden, mert az lelkembe fog gázolni és örökre megszomorít. Oh
Pare Ferencz lelke, légy velem!
S leült az asztalhoz, melyen Pare Ferencz folio munkája, és
Hundeshagen főnotarius bátorító bora állottak, s hol egyikből, hol a
másikból erősíté csüggedő lelki tehetségeit. Végre kopogás hallék az
ajtón s Pintye Gregor közönséges öltözetében lépett be.
- Jó egészséget, borbély!--kiáltá a haramia borzasztó vígsággal, míg
baltája és pillanata egyiránt élesen látszottak a nyomorú borbélyon
függeni.--Adjon Isten!--felelé Piócza, de a két szó több fáradtságba
került neki, mint egy egész borotválás.
- Hát hogy fogod ma szakállomat elpusztítani?--Kérdé a haramia.
- Csak úgy, mint mindig.--Viszonzá Kristóf mester.
- Szappanlelkű gazember, hogy válnék minden szó borotvává, s hasogatná
össze áruló gégédet. Jól tudom, hogy a tanács kivánatjára meg akarsz
ma ölni, de nem félek, te nyomorú habkavaró,--ez a hála jótettemért?
- Riada a haramia Pióczára, ki elbálványult a hallottakra.
- Uram irgalmazz, ennek az embernek spiritusa van, mint Teophrastus
Paracelsusnak.--Kényszerítettek rá.
- Hallgass!--dörgé tovább a haramia, és leült a borotváló-székre. -
Szappanyozzál be és borotválj meg szokás szerint, de itt ezen
felhúzott pisztoly, s csak egyszer rántsd félre kezedet, a lelkedet
úgy félrelövöm, hogy a sátán szedi fel.--S övéből kivont pisztolyát
lövésre készen tartá jobbjában. Még gondolatodat is látom, nyomorú
teremtés.
Piócza reszketve késett, de a haramia új intésére a munkához kezdett,
s ha valaha, most éltében először kárhoztatá mesterségét, mert az
átkozott pisztoly minden mozdulatát követé, s egyenesen szívének volt
irányozva, félelmében az egész tanács, minden privilegium s városi
chirurgusság kiesett a fejéből, s a borotválás közben nem is tudta már
szegény, hogy neki Pintye Gregort meg kellett volna ölnie. Végre kész
lett, a haramia letörlé arczát, övébe dugta a pisztolyt, fölveté
gubáját, s baltáját megragadván, nagy kaczajjal hagyta el a műhelyt.
Künn már Stiffelbauer Tóbiás uram, a városbiró. Kordován János és még
egy senator várták a dolog kimenetelét, mert tudósítva valának Pintye
Gregor megjelenéséről. Képzelhetni tehát elhülésüket, midőn ezt
fejestül láták a boltból kilépni. A haramia röhögve fordult feléjök,
de uraimék egy melléksikátorba vonultak, s csak futtokban hallották
Pintye Gregor kiáltását:
- Majd megborotválom én ezért városbiró uramat, de úgy, hogy bőre is
szakállával megyen.
HARMINCZNYOLCZADIK SZAKASZ.
Új fordulat a rabok sorsán. Ilka új búja, Judith új boszankodása;
ki jelent meg nálok és mit cselekedett.
Mingyer egy takaros tatár falu volt a Fekete-tenger kis öblénél, a
Krimi félsziget déli csúcsán; a hullámok által hűsített nyári szellő
kellemesen lengett illatos bokrai között, s csak itt-ott vereslett ki
egy fedél a terebély magas fák között. Ezen faluban lakott Jeffi
murza, nőkereskedő, ki midőn az öreg Abdul fiának háremét, a mint
feljebb említettük, oly erőszakosan szétűzé, a fösvény uralkodótól
Szirmay Ilonát megvette, s már rég Konstantinápolyba szándékozék őt
vinni, ott a szép leányt valamely török nagynak roppant nyereséggel
vélvén eladni, s erre ösztönöztetett az uralkodó khán által is, ki fia
közeléből minden előbbi vonzalmait el akará távoztatni, s csak apja
szoros vigyázata gátolá az ifjút kedvese meglátogatásában. Egyidomún
folytak Ilona napjai Mingyerben, lakának kerte a tengerig ért, s egy
sűrű myrthus-bokor koszorúzá annak sziklás partját, s a rostély-
kerítés szabad kilátást engede a határtalan vízlapra.
Ilkát leginkább ijeszté Jeffi fenyegetése, hogy őt túl a tengeren
Konstantinápolyba viendi, alig bírá a leányka őt tartóztatni,
rokonaitól szabadítást és gazdag váltságdíjt igérvén. Hetekig
reménylett és tűrt a fukar öreg; de midőn Ilka feljebb említett
levelének elküldése óta hosszú idő elfolyt és Magyarországból semmi
tudósítás sem érkezék, eluná tovább is várakozni s elhatározottan csak
kevés napokat engede még a leánykának, őt azok elfolyta után minden
bizonynyal a szomorú vásárra hurczolandó, mely minden emberibb érzet
daczára, oly rég divatozik a keleten, s most sem irtaték még egészen
el, művelt századunk szégyenére.
Ilona egész idejét a kertben tölté, itt szívdobogása jelenté minden
nap elmulását, s mindenik elmultával egy reménysugára látszott a
tenger hullámiba veszni, és esti harmatként öntözék könyei a körüle
ragyogó virágokat, kik mintegy megindulva búsan zárák el kelyheiket és
saját fájdalmok jeléül tündöklött hervadó leveleiken a gyöngycsepp.
Már az utolsó nap vala. Jeffi murza jövő hajnalra várta a hajót, az
őket Stambulba viendőt. Ezen előtudattól gyötörtetve ült Ilona
alkonyat felé a tenger partján, körüle a szomorgó myrthus, mely mivel
a hanyatló nap sugarai többé nem érék, esteli árnyékban sötétlett, s a
gyászos küpresz szomorúan lefüggő ágai homályosíták körüle a léget,
mint lelkét s érzelmeit a bú, míg a fa koronáján a nap némely sugarai
fényben ragyogtaták a leveleket, egyszerűen, de mélyen jelentőleg,
hogyha alant elborulnak napjaink, bízva tekintsünk föl a földi
homályból, s a remény arany sugarai fogják lelkünket vigasztalni. Ilka
a gyepre dűlt, majdnem elnyomatva bújától, és könyezése zokogássá
vált. Pióczáné, kit Jeffi Ilka vásárlásakor úgyszólván ráadásul nyert,
fölvidítani akará úrnőjét, de a huzamos rabság, elzárva minden
férfiaktól, csupán a vén kalmár társaságában, őt is elkedvetleníté, s
bár régtől ismerjük bő nyelvét, most mégis meg kell vallanunk, hogy
minden szó panaszszá vált szájában mostoha sorsa ellen, s így tehát
minden fáradozásai a vigasztalásra, csak azt következteték, hogy Ilka
neki hallgatást parancsolt, s erőt véve magán, fölkelt és tiszta
csengésű hangján, melyet a fájdalom elnyomása inkább lágyabbá és
epesztőbbé, mint tompává tett, énekelni kezde, s mintha szavait éghez
és tengerhez intézte volna, méré fölváltva szemeivel a két határtalan
elemet, kérőn talán az elsőt, hogy nyújtson segédkart gyötrelmeiben, s
a másikat, hogy ne ragadja őt még távolabb hazájától.
Szirmay Ilona éneke.
Tenger iszsza könyemet,
Búm hazámba nem mehet
Vad habokba járva,
Honomért e köny omol,
Sírok itt,--s ki tudja hol? -
Én szegény kis árva!
Kínoz a bú véresen.
Jó anyám, hű kedvesem
Mentsetek meg engem.
Vad pogánynál rab vagyok,
Szenvedésim oly nagyok.
Tán ez óra végem.
Im leányod itt sohajt
Egy végetlen hosszú jajt,
Tengerár keserve.
Ah! szerelmem hajnala
Vész s homályba elhala,
Bút szivembe verve.
Ott, hol a Szamos dagad,
Vajha lenne még szabad
Kedves keblen égnem.
Itt csak a halált lesem,
Jó anyám, hű kedvesem
Mentsetek meg engem!
Egy gyöngéd érzékes keleti rege, hogy a fülemile a rózsa halálát
gyászolja szomorú dalában, s ezen egyszerű idea lelket és érzelmet önt
a természet dalába, de talán búsabbá teszi azt, mert azon édesen epedő
panaszok egy bizonyos tárgyért ömlenek; úgy a legigénytelenebb dal, ha
az éneklő akkori lelki állapotját fejezi ki, mélyebb, úgyszólván
lelkiebb benyomást tesz a hallgatóra, mint a legfellengzőbb hymnusz,
mely puszta időtöltésül zeng, s csak a művészet és az ének
mechanismusa által bájoló. Itt nyilván mutatta az ének ebbeli hatását,
mert maga Judith, ki minden baleseten és szerencsétlenségen legfeljebb
is csak mérgelődni, de sírni épen nem tudott, ha csak haragból nem,
könyekre fakadt, melyek mindig sűrűbb és sűrűbben potyogtak szemeiből,
s később egyes megszakasztott sóhajtások következtek, folyvást
gyorsabban, végre hangos zokogásra fakadt, mely szüntelen növekedvén,
már jóval az ének vége után szinte nevetségessé vált erőszakossága
által, s mivel már zokogáshoz jutott a fürge menyecske, jónak vélheté
egyúttal elvesztett férjét is megsiratni, mert búja egyszerre panaszos
szavakba ömledezett, melyek, bár melodiájok nem volt oly gyászosan
epesztő, s nem gerjeszték a hallgatót oly lágy fájdalomra, mégis
legalább nevető szánakozást támasztottak keblében.
- Jaj Istenem! irgalmas Istenem! meglátom-e még valaha Nagybányát? -
Mily keserűség ezeknél az átkozott pogányoknál rabnak lenni,--hiszen
itt bezárják a szegény asszonyokat, mint nálunk a tömött libákat. -
Jaj édes Kristófom, megrepedne a te lágy szíved, ha tudnád, mily
szomorúságban él kedves Jutkád. Kristóf, édes Kristófom, hát te
mennyit fogsz sírni érettem.--Csak újra meg ne házasodnék az
átkozott, míg haza vetődöm. Csuda, hogy még eszem el nem hagyott, ha
még sokáig így tart, holnapig meghalok.--Jaj segíts Istenem!!
Még talán tovább is folytatta volna Pióczáné siralmait, de egy új
tárgy vonta a két szomorú hölgy figyelmét magára: egy sajka ereszkedék
az öbölbe, s a kedvező szél s evezők ereje által hamar a part közelébe
jutott, tövébe azon alacsony sziklának, melyen Ilka és Judith ültek. A
sajkában nehány tatár, s két idegen moldovai öltözetű volt, az
egyikben Ilka tüstént Bogdanu Gyurka kapitányra ismert, s talán
öntudta nélkül elsikoltá magát, a kapitány reá tekinte, s mintha
meglepetve a látványtól, kételkednék, merően nézé jó darabig a
leánykát és tatár kisérőivel szólván, a partra szállott, hol hamar
eltűnt Ilka szemei elől.
Ha Ilka valaha különös érzelemmel viselteték a moldvai kapitány iránt,
ez legfeljebb is nem gyülölség ugyan, de az utálatnak és megvetésnek
valamely neme volt, mégis maga sem tagadhatá a szegény leányka, hogy
ezen régi ismerősének véletlen megjelenése örömre gerjeszté inkább
indulatait, a mennyire tudniillik elfogult lelki állapotja s hosszú bú
által bágyadt rugóssága lelkének az öröm élénkségét fölhatni engedék.
Mert Bogdanu legalább oly ember vala, kit ő honában és boldogabb
napokban tanult ismerni, s így a magában kellemetlen jelenés, édes
emlékezeteket ébresztvén föl, maga is, ha nem édessé, legalább
elfogadhatóvá változik. Aggva függtek Ilka szemei azon úton, melyen
Bogdanu eltűnt, s már huzamos ideig várakozván, félni kezde, hogy a
kapitány vagy reá nem ismert, vagy épen boszúságból fölkeresni sem
akarja. Ezen kétségből nem soká maga Bogdanu vonta ki hősnőnket, Jeffi
murza társaságában közelítvén.
- Tehát ezen leány az, kit te megvenni, vagy a mint mondod,
megszabadítani akarsz?--Kérdé a tatár, Ilkára mutatván, Bogdanut.
- Ugyanez.--Felele a bojár, szokott hidegsége egy kevéssé, de alig
láthatólag fölolvadván.--Mit kivánsz érte?
- Négyszáz zechint.
- A khánnak százat sem fizettél, ez iszonyú nyereség volna oly rövid
időre--viszonzá alkudólag Bogdanu Gyurka.
- Ha Stambulba viszem, ezeret is megkapok.--Mondá szárazon a kalmár.
- Egy szó mint száz! százötven zechint adok, még úgy is elég
nyereséged lesz.
Ilka örömmel hallgatá a két alkudozó beszédét, eszébe sem jutván, mily
illetlen volt a bojártól jelenlétében alkuba bocsátkozni saját
személye felől, s fukarkodni egy leány megszabadításában, kibe ő mégis
szerelmes vala. De csüggedt a leányka reménye, midőn tapasztalá,
mennyire távoznak az árban egymástól az alkuvók.
- Százötven! ha-ha-ha!--röhöge a vén murza hosszú szakállát
simogatva,--egy fiatal legény ne legyen ily zsugori leányvásáron.
- Nem akarok sokat csevegni, tehát röviden mondom: kénytelen vagy a
leányt százötven zechinen nekem adni.--Mondá szokásánál valamivel
erősebben Bogdanu.
- Ha-ha-ha! guar kénytelen! a próféta szakállára ez iszonyú!--kiálta
föl Jeffi murza, és szakálla jobbra-balra lengett nevettében.
- Korán kaczagsz, öreg!--szóla a bojár diadalmas gúnynyal.--Vedd
ezen írást és olvasd--s ruhájából egy iratot húza és a kalmárnak
nyújtá. Ez még mindig nevetve tekinte bele; de alig futá által
tartalmát, s a vénség minden redői megkettősültek homlokán, s csak
azért nem sápadt el, mert arczai különben is vetekedtek az aszott
falevél színével.
- Hát uram?--Abdul khánt nehéz volt megőrzeni, hogy minden törvény
ellen lakodra ne rontson, s azért az öreg khán jobbnak találta Szirmay
Ilonát egészen elküldeni a Krimből, én vajdám dolgaiban épen Bakcsi-
Szeraiban voltam, s elvitelére ajánlám magamat, s azért ezen írásban
rád parancsolt a khán, hogy Ilkát mérsékelt áron tüstént által add.
- De uram, százötven nagyon kevés--mondá már könyörgőleg a tatár.
- Egy párával sem többet--viszonzá határozottan a bojár.
- Legyen áldott a próféta neve. Vidd el, ha a khán parancsolja -
viszonzá fájdalmasan Jeffi murza.
- És hazámba fogsz-e vinni?--kérdé örömöt lihegve Ilka a bojárt. Ez
habozott a felelettel, végre mégis alkudozó hangon rebegé:
- Előbb Jászvásárba, onnan--azután--onnan hazádba, ha egy kérésemet
teljesíted.
Ilka örömében nem is hallá a bojár végső föltételét s örömtől eltelve
borult Judith nyakára, de ez sírt.
- Hát a kisasszony elmegy, én csak egyedül maradjak itt?
Ilka megszáná szenvedése társnőjét, s kéré Bogdanut váltsa ki őt is,
mind magáért, mind Judithért bő visszafizetést igérvén. Bogdanu hamar
rá állott, kétszáz zechinért mindketten szabadok voltak--de csak
Bogdanu Gyurka hatalmában.
Ha eddig Ilka éjszakáit a bú miatt tölté álmatlanul, most az öröm
tartá őt ébren, s így annál könnyebben készülhetett az elutazásra,
melyet Bogdanu a következő nap kora reggelére határozott. Egy tatár
katona-csapat kisérte őket a határokig, kiket a khán maga rendelt
Bogdanu, mint a moldovai vajda követe mellé, s talán még más okokból
is.
Az utasok minden kellemes vagy kellemetlen kaland nélkül értek el
Jászvásárba.
HARMINCZKILENCZEDIK SZAKASZ.
Mik történtek Jászvásárban, s miképen egy ajtó nyilásán
a moldovai kapitány nagyon elhűlt.
Ilka az egész úton okot lelt elégedve lenni a bojár bánásmódjával, s
ez Jászvásárba érkeztekor is megmaradt, de csak egy-két nap örülhetett
tisztán a leányka, elmélyedve azon édes reménybe, hogy nemsokára
otthon kedveseit karolandja, de ezek egéből hamar kirázta őt Bogdanu;
ugyanis egy este, kevés nappal megérkezésük után, belépett hozzá a
kapitány, s a leányka már haza utazhatása hírét várá ajkairól hallani,
midőn amaz egy házassági ajánlással lépett elő, szokása szerint minden
tekervény, de egyszersmind minden szükséges előzet és ügyesség nélkül
is. Ilka elhalaványult, s első pillanatban felelet sem juta eszébe,
annyira meg volt lepetve a váratlan ajánlás által. Ámbár még a Krimben
félni kezdett, hogy őt Bogdanu csak nőjéül vehetni váltja ki, de
azótai barátságos s minden haszonleséstől tetszőleg ment magaviselete,
egy az előbbivel ellenkező és jó véleményt keltettek a kapitány felől
lelkében, innen magyarázhatni némító meglepetését, mely a bojár
ajánlatánál hülesztő ijedéssel fogta el szívét.
- Nem értett talán a kisasszony? ismét esedezem tehát nyújtsa nekem
kezét, mint férjének, s az oltártól egyenesen anyja karjai közé
vezetem.--Szóla másodszor a bojár, első kérése felelet nélkül
maradván.
- Nem gondoltam, hogy az úr ily föltétellel váltott ki a tatár
rabságból. Van ugyan joga hálámra és kérje a váltságdíjt kétszeresen,
háromszorosan, rokonim megadják, de hogy egy tetszésem elleni
házasságban boldogságomat föláldozzam, azt tőlem józan észszel senki
sem kivánhatja.--Felelé Ilka majd több, mint asszonyi
határozottsággal, de inkább egy megbántott, mint egy megbántó hangján.
- S ha ki nem váltottam volna a kisasszonyt, eddig már egy török
karjaiban rabnő lenne és nem feleség.--Viszonzá Bogdanu Gyurka, és
könnyen kitetszék beszédéből, hogy nagy erőlködésbe kerülhetett neki a
szemrehányás hangját elnyomni.
- Talán az Isten máskép segített volna rajtam, de ha úgy is, ok lehet-
e az egy keresztény előtt kényszerítésre, hogy egy pogánynál rosszabb
lett volna állapotom?
- Igen, de én szeretem a kisasszonyt--mondá majdnem tüzesen Bogdanu.
- De tudja már, hogy anyám és bátyám e házasságot ellenzik, s
remélhet-e boldogulni velem, tudván, hogy én mást szeretek? Kérem,
azért álljon el ezen szándéktól, s fogadja egész hálámat, s kérjen
pénzt eddigi jótettiért, a mennyit akar.--Mondá esdeklőleg Ilka.
De a bojár, ki fentebbi szerelemvallásakor talán minden tüzét
kilobogtatá, ismét szokott hidegségébe esve, csak előbbi kérelmével
vítta a leánykát. Bogdanu szerette ugyan Szirmay Ilonát, de a szerelem
talán csak az egy fösvényen nem mutathatja mindenhatósága egész
hatalmát, így Bogdanu szerelme sem volt mellékes vágyaktól ment, s
épen, mivel tüze nem volt oly heves, félrelépései sem valának oly
csapongók; a leányka kezét óhajtotta ugyan, de mellette nem találta
megvetendőnek az általa nyerhető gazdagságot, s ezért akarta
kérésekkel megnyerni a leánykát, hogy rokonai megegyezését és kincseit
is megkaphassa. Sikeretlen látván azonban első lépését, egy második,
ezen esetre előre betanultra tért.
- Jól van, a kisasszony Szodoray után búsul, eddig szánakozásból
szólani nem akartam, de tudja meg most a szörnyű megcsalatást:
Szodoray előbbi kedvesét elveszettnek tartván, azóta megházasodott.
- Ez hazugság, lehetetlen!--kiáltá Ilka, s bár valóban kétlé a bojár
állítását, mégis minden vére arczaiba lövellett.
- Ugy van, ő megházasodott,--ismétlé Gyurka--s most az ajtó megnyilt
s elhülve tekinte ki a kapitány.
NEGYVENEDIK SZAKASZ.
Ki jött be az ajtón, s ki vezeté őt? miből kitünő, hogy a moldovai
kapitánynak nagy oka volt
az ajtónyiláskor elhűlni.--Judith szúrós beszédei.--Hosszú éj után
hajnal kezd hasadni.
Pióczáné ifjasszony, ki Bogdanu minden vigyázata mellett is ki tudott
lopózni, lépett be s kezénél fogva vezeté Szodoray Boldizsárt.
- Kisasszony! kisasszony, itt van Szodoray úrfi! az utczán leltem őt,
Tatárországba akart utazni, minket kiváltani!
- Boldizsár!--Ilka!--kiálták a szeretők, s egymás ölébe forradva,
adák és vevék a nem reménylett viszontlátás kéjeit, mely
szerelmeseknél a föld minden üdvei között a legnagyobb, legtisztább
lehet, csak azért is, mert az egész külvilágot, s magát az életet is
elfelejteti. De Bogdanu, mint hinni lehet, egészen ellenkező
érzésekkel tekinté a magas öröm jelenetét, mely neki minden reményeit
egy rövid percz alatt tönkre tette, azt gyenge lelke is átlátá, hogy
itt állapotját jóvá tenni, vagy azon becsületes módon segítni nem
lehet, erőszakot pedig gyávasága elkövetni nem hagyott, ha talán
roszasága javallott volna is, és e felett most békés időkben ily
valamit tenni nem is vala tanácsos. Azért legjobbnak találta a dolgot,
mennyire lehet, javára fordítani, s abból a legnagyobb hasznot húzni,
így legalább, ha szerelme üres kosarat kapott, fösvénysége teli
erszényt nyerhetett.
Judith pedig, míg a szeretők boldogságukba merülve a bojárt egészen
elfelejték, nem mulasztá el dicső szokása szerint ezt boszantani.--No
uram, most kegyelmed nélkül is elmegyünk Magyarországba.
Ezen szavakra föleszmélt Szodoray, s Bogdanuhoz fordult. Azonban
mindeddig a bojár tetteinek csak nemesebb részét, a kiváltást tudván
Pióczánétól, igen nyájas barátsággal viselteték iránta.
- Most valóban tiszteletet és hálát gerjeszt keblemben, kapitány úr,
azért baráti jobbomat nyújtom. Bocsásson meg, ha valaha talán nem mai
barátságommal állottam kegyed előtt. Kérem, mondja meg: mi tartozásom
ezen drága kincs kiváltásáért, hogy legalább ezen csekélységben
meghálálhassam tettét.
Bogdanu egy hosszút pillanta a beszélőre, és azon henye elbizottságot
vévén föl, melyet ő talán férfi méltóságnak tartott, széles lusta
hangján, de még sem oly bátran, mint hajdan Jeffi murzával, alkudozni
kezdett.
- A kisasszonyért négyszáz arany, s ezen párduczbőr és fényes forgó,
mely most kegyelmeden díszlik, de csak úgy, ha ezen menyecskéért is
száz aranyat fizetnek.
- Nem fél kegyelmed az Istentől?--kiáltá Judith--hiszen
Tatárországban mindkettőnkért csak kétszáz aranyat fizetett. -
Szodoray szemei haragosan villogtak a bojárra, s máskor talán kérdőre
vonta volna alávaló fukarságáért; de itt Ilkája bírhatása forgott
fenn, s mik valának ezért a föld minden kincsei? s alig megvetőleg
szóla a fösvény kapitányhoz:
- Kegyelmed a föld legtisztább lényével is kalmárkodik, de itt a pénz.
- S kiolvasa ötszáz aranyat egy erszényből;--itt a párducz bőr,--s
maga veté azt a bojár nyakába.
Most könyezve simult oldalához Ilka, s kérőleg tekintve a bojárra
esdeklé:--Csak a kócsagot engedd el, az édes atyámról Boldizsárra
maradt ajándék.
- Épen azt kivánom,--viszonzá szárazon a bojár.
- Lásd Boldizsár!--folytatá a leányka kedveséhez fordulva--mily rosz
ember ez; nem csak, hogy ily sokat kér kiváltásomért, sőt még téged is
hűtlennek rágalmazott, azt mondta, hogy már megházasodtál.
- Ne búsulj kedvesem,--viszonzá Szodoray--az alávalóság mindig
hazugsággal jár; s atyád árnyéka nem fog neheztelni, ha becses
ajándékát leánya szabadítására fordítom.--S most a forgót kalpagjáról
levevén, Bogdanuhoz intézé erős, mély utálatot kifejező hangon
beszédét.--Ha tudtam volna, hogy kegyelmed ily alávalóságot képes
elkövetni, sohasem ajánlottam volna baráti jobbomat, s most vissza is
vonom azt. Vegye tehát fösvény kivánata szerint ezen drága kócsagot,
de tudja meg, hogy legforróbb óhajtásom: bár fejestül levághatnám azt
ezen testről, mely viseléséhez gyalázatossága miatt oly kevéssé méltó.
- Uram, hát ez előbb oly bőven igért hálája?--kérdé boszúsan a bojár.
- A ki jótetteit pénzzel fizetteti meg, az egyéb hálára számot nem
tarthat.--Felelé Szodoray, s míg pillanata lángolón meredt a
kapitányra, jobbja a kardhoz nyúlt; ez összerémíté a félénk bojárt, s
zavarodását elrejteni, hamar egy zacskóba söpré az asztalon heverő
aranyokat, és szinte örömmel látá, hogy Szodoray menni készült.
Boldizsár karon fogá Ilkát, s menő félben vissza tekinte Bogdanura. -
Uram, kivánságomat hallotta; de mindazonáltal óhajtom, áldja meg az
Isten több emberséggel, mint eddig mutatott.--S kilépett kedvesével,
szolgája pedig és Judith követék.
NEGYVENEGYEDIK SZAKASZ.
Az utasok Nagybányára érkeznek.--Mi illetlenül fogadtaték saját
lakásában
Pióczáné asszony, mily véres csata támadt, s ki eszközlé a békeséget.
Homályos este érkeztek Szodoray és Ilka Nagybányára s egy régi
ismerősüknél vettek szállást; de Judith férje lakát kereste föl, s
mennyire csodálkozék, midőn a boltot zárva lelé? Az udvarba lépett s a
konyhából egy szolgáló jött elébe.
- Mit csinálsz te itt?--kérdé Pióczáné nem legnyájasabban a leányt.
- Én ifjasszony, a mit egy becsületes szolgáló--vala a felelet.
- S ki szolgálója vagy?
- Piócza Kristóf kirugós úré--viszonozá majd oly hánykolódva, mint a
kérdés történt, a leány.
- Hogy is ne!--még szolgáló is kell neki?--szépen gazdálkodott a jó
madár--szolgáló!--majd kiverem én fejéből a világ minden szolgálóit.
- Hol kószál az urad? S míg ezeket pattogtatá a fürge menyecske, bal
kezét erősen csipejébe nyomta, s a jobbal bámulandó sebesen motólált a
levegőben.
- A csapszékben van biz ő kelme, ha épen tudni akarja az asszony; de
kérem, mi köze van hozzá?--Mondá a szolgáló állásában és pattogó
sikoltó beszédében utánozva és gúnyolva ismeretlen asszonyát.