meglehetős terjedésben lepe el egy konyulatot, egy alakú házai veres
csúcsos fedeleikkel sűrűen magaslának a terraszokon; közibök magas
falakkal záratott kertek tarkíták valamennyire a város ábrázatát,
melyekben az éjszak növényei a szelídebb déliekkel párosulni kezdének,
mert itt a roppant tölgy szomszédságában egy vastag fügebokrozat
hajlongott, amott sudar szálas fenyő emelkedék egy halom tetején,
oldalán egy bortő zöldelt, s aljában a narancs virult, bár leveleinek
sárga beteges zöldje nyilván jelenté, hogy ezen kellemes éghajlat sem
eléggé szende valódi hazájának. Az utczák tekergők, szűkek és
homályosak voltak, s a keleti szokás csak kevés ablakot nyittata rájok
a gyakran magasan elkerített házakból, s ezeket is sűrű fa rostélyozat
védé, nehogy az elmenőre talán nyájasan pillanthasson egy pár tüzes
szép tatár szem. Khánszerai az uralkodók fényes palotája, még akkor
egész pompájában ragyogó melléképületeivel, udvaraival és kerteivel
nagy részét foglalá el a városnak. Ide irányzá a khánfi lépéseit az
érkezésekor már mély álomban fekvő városon által, Ilonát a kert tova
fekvő részébe küldé, egy magányos, csinos épületet rendelvén neki
lakásul; föltevé magában a herczeg, hogy kedvesét egy-két nap az
utazás fárasztásából kinyugodni hagyja, mielőtt szerelmi ostromához
kezdene.
Ilka, Judith s nehány krimi rabnő társaságában elfoglalá a kirendelt
szállást; de az éjszaka az utazás hosszú nyugtalansága után sem hoza
enyhítő álmot szemeire, melyeknek szelíd elevenségök homályos és bús
epedéssé vált. Békétlen feküdt ágyán, melyre a kelet egész bája,
kényelme volt pazarolva. Guszurate legfinomabb szövetei Sirasz
legbájolóbb illatait gőzölögték; de épen maga az idegen kéj is
hathatósan emlékezteté a leánykát mindarra, mit honjában vesztett, s
drága rózsa cseppeket, melyeket szorgos kedvese vánkosaira
locsoltatott, nem sokára könyei mosták ki. Most, midőn hazájától magát
végkép elragadva tapasztalá, bár előre tudhatta sorsát, szaggatóbb lőn
fájdalma, mint útján volt; nem azért ugyan, mintha utazását a remény
kecsegtetőbb sugárokkal lengette volna által, mint pompás foghelyét
Tauria rózsalugosai között, de képtelen volt azon érzet által okozott
fájdalma, hogy talán örök tömlöczébe lép, s valóban ezen egyetlen
éjszaka, mely nyugalmára szánatott, többet hervaszta el szépségéből,
mint az egész kínos, bajos út. De ez mindazonáltal nem volt még a
boldogtalan leányka szenvedéseinek legnagyobbika, mert másnap már
talán az utált khánfi szerelmes unszolásainak, s ha önkényes szeszélye
magával úgy hozná, talán kényszerítéseinek is lesz kitéve.
Nem is vala alaptalan Ilka félelme, mivel már másnap este készült a
khánfi kedveséhez, őt elhatározólag szerelemre nyerni szándékozván s
hosszú nélkülözés által fölingerlett szenvedélyei talán a
kényszerítést sem vetették volna meg; de Ilka jó angyala ébren volt, s
épen, midőn Abdul indulni akart, lépett be egy hirnök apjától, az
uralkodó khántól, ki őt minden haladék nélkül magához hivatá, egy
Konstantinápolyból érkezett követje a Padisának4 várván reá. Abdult
boszantá ugyan a véletlen hátráltatás, de semmi roszat sem sejtvén,
könnyen elnyomá kedvetlenségét, s ment apjához, mint gondolá, valami
országos dolog feletti tanácskozásban részt venni. Annál nagyobb lőn
és rettentőbb meglepése, midőn a török követség indító okát a khán
szájából megtudá. A szultán tudni illik leányát nőül adá Abdul khánnak
s ezen tudósítással érkezett a mostani követ Bakcsiszeraiba. Mohamed
törvénye híveinek ugyan több feleség tartását engedi, de ha a török
császár egy férfit leánya bírásával boldogít, az köteles tüstént egész
háremét elbocsájtani, s ezt elmulasztani, vagy a nagy kegyelmet nem
legnagyobb örömmel fogadni, vészthozó dolog lenne a leghatalmasabbra
nézve is. Könnyen megfejthetik tehát olvasóink, mi kínozta leginkább
Abdult ezen ajánlatban, főleg, midőn apja e szavakkal fordult a
követhez:
- Menj tehát a Kizlár agával5 fiam háremébe és vigyétek ki onnan
Cirkaszia és Georgia minden szépségeit, ő ezután azon egyetlen
boldogságban fog élni, melyet a győzhetlen Padisa felséges leányának
bírása egy nyári napként sugárzani fog.
Abdul némán és mélyen hajtá meg magát apja előtt, mind személye, mind
magas ipa iránt forró tiszteletet jelentve; de szívében annál inkább
égett a dúló fájdalom, mivel kitörni legkisebb szikrájának sem volt
szabad, vérbe borult arczát a csekély emberismeretű khán öröm jelének
vélte, és sok szerencsét kivánva fiának, távozott a követtel.
Abdul khán, mihelyt szabadon látta magát, Ilona lakja felé rohant; a
leányka, egy sűrű facsoportban sétált, szemlátomást bújába mélyedve,
mellette Pióczáné ifjasszony csevegett és fecsegett ugyan, de
nyelvének éles pattogása lágyabb és talán epedőbb lett, s nem lehetett
kevéssé már halaványulni kezdő arczáján bút észre nem venni.--A
társaságos Jutka tudniillik tegnap óta senkit sem látott foghelyükön,
a messzünnen leskelő fekete arczú herélteket kivévén, s e felett
nyilván megérté, hogy Abdul khánon kívül errefelé férfinak csak
lehelni sem szabad. Ez vala méltó oka Jutka asszony szívepesztő
bajának.
A khánfi sebes léptekkel rohant kedvese felé, kezén ragadta a
vonakodót s legnagyobb sietséggel szóla hozzá:
- El kell innen menned tüstént s e pillanatban távozzál, mert veszély
fenyeget.
- Én maradok!--mondá Ilka határozottan, s arczain a bú haloványsága
haragja pirosának engedett helyt.--Veszély csak ott fenyegethet, hol
te vagy, s bármily gyászos eset várna is, ha tőled megment, egy nagy
lépés boldogságomra.
- Nem, nem, szép leányka, te itt nem maradsz, habár erőszakkal
ragadlak is el. De az idő rövid, jer!
- Nem megyek! bár tudom, hogy elég alávaló vagy másodszor is
elrabolni.
Abdul, ki bajosnak vélte tovább folytatni a hosszas kérelmeket,
erőszakosan karolá által Ilkát, s vinni akarta, de a leányka minden
erejéből ellene feszíté magát és segedelemért kiálta, Jutka, eddig
néma tanuja a történteknek, hasonlóan kiabálni kezdett, nem haragból
ugyan Abdulra, mert szinte irigylette Ilka sorsát a szép tatár herczeg
karjai között, inkább talán azért, mert hatalmas ösztönét a kiabálásra
minden kis eset is felbuzdítá. De a hősnőnek, ki Nagybánya minden
lakosi közül egyedül mert a tatárok szemébe nézni, nem volt elég a
rikoltás, ő amazonként rohant Abdulra, mire Ilka megmentése, és a vágy
a khánfi karolásában részesülni őt egyiránt ingerlék. A két hölgy
egyesített ereje foganatlanná tevék a khánfi erőszakát, s nem sokára
emberek hallatszának közeledni, min Abdul elcsodálkozott, mert ő még a
herélteket is eltávoztatá, elbocsájtá a leánykát, s azon pillanatban
lépett elő apja néhány kisérőkkel.
- Fiam!--kiáltá haragosan az öreg,--te itt idegen hölgyekkel
mulatsz, midőn már tudod, hogy császári jegyesed van. Vigyétek el a
rabnőket--szóla kiséretéhez, s többen teljesíteni akarák parancsát;
de Ilka lábaihoz borulva esedezék.
- Légy irgalmas irántam, én egy elrabolt magyar leány vagyok, küldj
vissza rokonimhoz, és kérj aranyat, a mennyit kivánsz.
- Félre!--viszonzá hideg boszúsággal a khán--vigyétek el, és sorsa
az legyen, a mi fiam egész háreméjé.
A szolgák erőszakkal hurczolák Ilkát, kit Pióczáné erőszak nélkül is
követett. A khán pedig pirongatásait folytatá fia ellen, ki szótalan
és lesütött szemekkel hallgatá, míg magában átkozta az apja által
annyira magasztalt szerencsét, és császári jegyesét mennybe és pokolba
kivánta.
HARMINCZÖTÖDIK SZAKASZ.
A tatárok által elpusztított vidékek állapotja.--Szabadulási ünnep. -
Miképen a
dragonyos kapitány ismét igen nagy pusztítást tőn.--Tudósítás Szirmay
Ilonáról.
Ismét történetünk főnézhelyére megyünk vissza, hazánknak a tatárok
által pusztított részeire. Egy-két hónap folyt el a tatárok elűzése
óta, s már imitt-amott gyógyulni kezdettek az iszonyú pusztítás csapta
sebek; de általánosan még igen láthatók valának gyászos következései:
a szegény pórnép kalyibákban, sátorok vagy épen szabad ég alatt
tanyázott, hamuba dűlt lakjai mellett, sok helyt a nemességnek sem
vala kényelmesebb szállása, de szerencsére az önbizalom már mindenütt
megtért, s ez legerősebb reményt adott gyors felüdülésre.
Fertős-Almáson Szirmay ismét rendbe hozott lakában jelenünk újra meg;
nem voltak ugyan lakói az ijedtség azon rendkívül lázadó polczán,
melyen a tatárrohanás alkalmával találtuk őket; de tartósabb és
mélyebb bú látszék mindnyájokat epeszteni. Asztalnál ültek, mely
gazdagon és terhesen volt megrakva minden ételekkel, melyeket mi még
ma is nemzetieknek nevezünk, és vajha csak ezekből állana mind az, a
mit nemzetit, hazait, életünkből kiküszöböltünk. Az ebédnél mind régi
ismerősöket lelünk, Szirmay, Szirmayné, Bagosy, Babocsay, Szodoray
Boldizsár, a tatár háború három hőse, más számos asszonyok- és urakkal
valának jelen, de az ebéd, mely talán a szabadulás örömünnepéül
adaték, inkább hasonlított halotti torhoz, mert minden örömzaj nélkül
komoly beszédek közt folyt, a mulatság tárgya majd kizárólag Szirmay
Ilona boldogtalan sorsa lévén, kinek elrabolása, mindnyájokat mélyebb
vagy kisebb szomorúsággal illeté.
Olvasóink talán kegyetlenséggel fognak vádolni, hogy Donnersbaumbergi
Türkenfrasz Gottlieb Konrád Friderik római szent birodalmi lovag és
volt hollandiai dragonyos kapitány, kinek étvágyát a huszti
vadászatkor dicséretesen említők, becses személyét a gazdag torból
kihagytuk, hol ő mégis több pusztítást vinne véghez, mint a nagybányai
és újvárosi csatákban.
- Az Isten éltesse bajnokainkat, kik vitézségükkel a tatároktól
megmentettek!--kiálta Szirmay, poharát magasan emelve, s az egész
társaság harsány kiáltással követé.
- Vivat! az Isten éltesse!--zúdula meg egy magos alak, ki épen most
lépett be az ajtón,--mert igen nagy bravourral viaskodtak; csak kár,
hogy egy regularis retirádában nem demonstrálhatták válorokat, mivel
Montecuculi Rajnald a nagy generális mondja.
- Mi szél kergette vitéz kapitány urat, mert valami előtt csak kellett
retirálnia ide?--kérdé Türkenfraszt kissé felindulva Bagosy.
- Engem a világ legnagyobb retiráltató generálisa, a kard rozsdásító
békeség detachirozott ide,--vala a felelet.
- Mit, a békeség?--kérdék többen.
- Igen, a török háborúnak véget vetett a paszarovitzi tractatus; ezen
hírt hallottam, s most ide jöttem azt communicálni és promulgálni.
- Hol lappangott kapitány úr az ujvárosi csata óta? már féltünk, hogy
pokolba vagy mennyországba retirált,--kérdezé ismét Bagosy.
- Nem épen, ily nagy retiráda nem volt intentiom; de még is egy igen
nagy retirádára készültem, mely nevemet ama hires görög generális
Xenophon mellé tette volna, ki armadájával Babiloniából retirált
néhány száz mértföldnyire Graeciába. Én is, mivel már az út Russiába
el volt vágva, Steinville generálishoz akartam retirálni Fehérvárig
vagy épen Eugenius herczeghez Belgrád alá az újvárosi batáliából
elfutott infanteriával; bár cavalleriám és artilleriám nem is volt.
Kár, hogy az urak profligálták a tatárokat és így destruálták
gloriosus plánomat. Ezért már a Szilágyságban megállottam, s onnan
jövök most a békeség nunciumával, s tovább megyek Russiába; előbb nem
indulhattam, mert retirádám óta betegen feküdtem.
Szodoray nem unhatá tovább a kapitány csevegését, feléje fordult tehát
s fölszólala:--Tessék leülni kapitány uram, egyék, igyék.
Türkenfrasznak az ételre hívás, s a trombita retiráda fúvása voltak a
legkedvesebb hangok; hamar leült tehát, és erőszakos munkálkodása
mutatá meg, mily nagy szerencse a tatárokra nézve, hogy az Isten őket
nem kolbásznak és töltött káposztának, vagy épen érmelléki bornak
teremté.
Szodoray, minekutána a kapitányt elnémítá, Szirmayhoz fordult.
- Most, urambátyám, meg fogja engedni, hogy szívem hő vágyának
engedve, Tatárországba utazhassam a boldogtalan Ilka megszabadítására,
hogy visszaadhassam egyetlen leányát annak, ki a másikat általam
veszté el. A békeség kötve van, oltalma alatt bátor lesz utam, melynek
czélját senki sem fogja oly szívvel-lélekkel teljesíteni, mint én.
- Bocsássátok őt!--kiáltá fel Szirmayné,--ő fogja leányomat
megszabadítani.
Szirmay kezét nyujtá Szodoraynak s meleg, szívindító hangon szóla: -
Menj derék öcsém, tudom mi nehéz volt a háború veszélyei között is
gátolni utazásodat, ismerlek és tudom, hogy most a béke idején
lehetetlen volna azt tenni. Féltelek ugyan, mert a Szodoray nevet
gyűlölik a tatárok, mivel előbb rettegniök kelle, s az embertelen
pogányok könnyen állanának boszút orozva is, s csak ezen okból kérlek,
utazzál álnév alatt.
Az öröm sugárai deríték Szodoray komolyságát, hirtelen felugrott, s
kezeit ragadva szomszédainak, bucsúzott tőlök, mintha e pillanatban
távoznék; mivel lelke már valóban ott volt, hová késedelmes testét még
hosszú uton kellett hurczolni. A társaság szomorultnak mutatá magát
eltávozásán, csak Türkenfrasz kapitány nem, mert:
«Illi robur et aes triplex circa pectus erat.»
Tudniillik az előtte fölhalmozott sültek és más étkek háromszoros
sánczolása, melyen által a sorsnak semmi csapásai, semmi bú és
szomorúság sem hathattak.
Szodoray alig várhatá az ebéd végét, mely a régi szokás szerint épen
délkor tartatott, s az egész délutánt készületekkel tölté el, két vagy
három nap mulva elutazni szándékozván. Ifjúi hevében semmi veszélylyel
sem gondolva, már régen akará ezen szándékát végrehajtani, de
meggondoltabb barátai határozólag ellenzék, átlátván, hogy míg a török
háború tart, egy magyar, s főleg ki oly nagy részt vett a tatárok
kiűzésében, mint Szodoray, bizonyos veszedelembe menne a Krimbe, s
főkép Szirmay eltökélve ellene veté magát az ifjú szándékának, tudván,
hogy az saját kárával sem fogná hugát megszabadíthatni, így három
kínos hónap folyt el, Boldizsárnak egy századnál is hosszabb idő, már
alig türheté rokonai s barátai marasztásait, melyek neki
kényszerítésnek látszottak, s nyugtalanságát nemhogy enyhítené, sőt
inkább nevelte az idő. Most, midőn végre minden jelen volt, mi
indulását előmozdíthatá, most váratlan egy más boldogság is lepé meg
őt, és Szirmaynak minden barátit. Egy idegen jöve Szirmayhoz, ki
önvallomása szerint Magyarországból származott, de sokáig raboskodék
Krimben, s alkalma jutván urának életét megmenteni, általa szabadon
bocsájtatott; ez találkozék Szirmay Ilonával, s a leányka megtudván,
hogy földije s hazatérendő, egy levelet küldött általa, melyet most az
idegen az örömtől reszkető öreg kezeibe nyújta.
Szirmayné és Szodoray leírhatlan indulattal, öröm és aggó, kínos
várakozás között gyötörtetve hallgaták az olvasó öreget.
Szirmay Ilona levele.
Édes jó anyám!
Ha édes jó anyám veszi-e ezen levelemet, vagy nem, azt nem tudom, de
arról sem vagyok bizonyos, akkor én hol és hogy leszek. Már majd két
hónapot töltök itt, Mingyer falujában, hová a khán eladatott, siralmas
rabságban egy vén tatárnál, ki csak nagy díjért akar szabadon
bocsátani, s mindennap gyötör és kínoz, mikor fognának már rokonaim
kiváltani? mert én ezt igértem neki, és azzal fenyeget, ha hamar ki
nem váltanak, el fog adni túl a tengereken Isten tudja, milyen messze
országokba. Azért könyörgöm, küldjön édes jó anyám vagy akárki
rokonaim közül, ki ezen levelemet olvasni fogja, valakit, ki engem
megszabadítson a pogányok kezéből, különben a sírás és szomorúság
megölnek engemet, mert már jókor hajnalban kimegyek a tengerhez és
zokogok, és éjszaka is csak úgy bírok elaludni, ha a sok sírástól
elfáradtam. Már gyakran gondoltam, hogy a bú és szomorúság miatt
szívem megszakad, de a jó Isten megtartott eddig, s reménylem, hogy ki
is fog a kínokból menteni, azért is életem itt csak sírásból és
imádságból áll. Kérem édes anyám, könyörüljön rajtam, de siessen a
segedelemmel. Én csókolom a kezeit, tisztelem minden ismerőseimet és
vagyok
Mingyer... boldogtalan leánya
Ilona.
A levél foglalatja épen nem volt vigasztaló, de mégis bizonyságot
adott, hogy Ilona él, s hogy menthetésére csak pénz és sietés
kivántatnak, s ez valamennyire mindnyájokat vidítá, de főleg Szodorayt
magán kívül ragadta az öröm. Hiszen ő szeretett, s a szerelem egy
gyenge homályos reménysugárnál is fényes világban látja hajnallani
jövő boldogságát. Igy Boldizsár is, midőn a levelet ajkaihoz, szivéhez
nyomta, oly boldogságban érzé magát, mintha azon sorokat nem
elolvastatni, hanem kedvese édes ajkairól hallotta volna elzengeni s
úgy tekinté a levelet, mint égtől küldött előjelét igyekezetei
boldogulásának, és kettőzött szorgalommal végzé az előkészületeket.
Gróf Károlyi Sándor, ki nagy részt vett a Szirmay család
szerencsétlenségében, minden szükségesben elősegíté Szodorayt, úti
levelet ada neki és ajánlólevelet Rakovicza Mihály moldovai vajdához.
Igy mindennel ellátva indult meg Boldizsár Jászvásárba, honnan a Vajda
megnyerendő pártfogása alatt, könnyebben reménylé a Krimbe érkezni és
ott sikerrel munkálódhatni.
HARMINCZHATODIK SZAKASZ.
Pintye Gregor.--A nagybányai tanács bölcs végzése a haramia
elvesztésére.
Pintye Gregor, apja holttetemétől és gyűlölt testvérétől elválván,
Máramaros vadonaiba húzta magát vissza, és a zavaros időkben bandája
számra hamar oly félelmes lett ismét, mint valaha csak volt a huszti
veszedelem előtt. Nagybánya vidéke, melyet a tatárok nem pusztíthattak
el, lett fészke s nézhelye rablásainak, s ha útonállása kevés
keresettel látá el őt, a tehetősebb polgárokat zsarolta, kik neki
élelmet, sőt gyakran pénzt is kényteleníttettek adni, s e mellett
nyilván és bátran bejárt a haramia Nagybányára, főleg Piócza Kristóf
műhelyébe, hol magát rendszerint egy héten kétszer-háromszor
borotváltatá. A vármegyék nagyobb bajok elhárításával lévén
elfoglalva, nem fejthetének elegendő erőt ki a rabló vakmerősége
ellen, a város pedig gyenge volt és félénk az irtózatos haramiát
megsérteni; mert ha őt falaik közepén megölnék is, előre ijesztve
valának, hogy bandája az egész várost hamuvá égeti; ismeré Pintye
polgár uraimék félelmét, s azért járt oly bátran Nagybánya utczáin.
Mindazonáltal a város is érzé, hogy méltósága föltartására köteles
valamit tenni a haramia elvesztésére; s ezért a bölcs tanács, hogy
magát veszedelemnek ki ne tegye, egy jámbor és engedelmes alattvalóját
választá a nagy műre, ez pedig nem vala más, mint Piócza Kristóf régi
barátunk, kit is most a városházán látunk ezen merény felett
tanácsbeli uraimékkal alkudozni.
- Lássa kend borbély uram!--kezdé Stiffelbauer Tóbiász, a városbíró,
kiemelve fejét mentéje magos préméből, melynek melegében ő bölcs
beszédein előbb kotlani szokott,--lássa kend, mily nagy dicsőség fog
hárulni kendre, ha a világszerte híres haramiát egy borotva vonással
lenyakazza.
- Ha lenyakazza,--zúgá utána az egész tanács, csak Hundeshagen Jónás,
az ifjú jegyző, ki oly merész volt oppositiót képezni városbíró és
polgármester uraimék ellen, hallgatott és gúnymosolyra vonultak ajkai.
- Severissime inhibeálok a bölcs magistratus nevében minden efféle
calumniosus injuriákat, melyek a competens respectust megsértik. -
Mondá városbíró uram, a merész fiatal embert keményen vizsgálva, s a
szavak syllabákként pattogtak szájából alkalmasint, hogy minden betű
mennykő gyanánt csapjon az ellenkező lelkébe.--Gondolja meg notárius
uram, hogy midőn kegyelmed még in incunabulis csecset szopott, mi
akkor már itt ezen asztalnál tollat rágtunk, s azért ne legyen a tojás
okosabb a tyuknál.
- Soha nem is fogom kétségbe hozni, hogy főbíró uram régen rágja a
tollat. De úgy vélem, inkább becsületünkre válnék, ha mi Pintye
Gregort megfogatván, fölakasztatnók, mintsem orozva gyilkoltassuk meg.
- Felele mindig gúnyoló arczczal Hundeshagen Jónás, a főnotarius.
- A bölcs magistrátus nem óhajt hiú dicsőséget, ebben bölcs rendelései
által mindig kimutatta és ki is mutatja magát.
- Ki is mutatja magát.--Vala a visszhang.
- Mint nem régiben a tatárok ellen.--Jegyzé meg a gonosz szívű
notarius.
- De kérem alázatosan, ott ki is mutattuk magunkat, saját kalpagomat
is keresztül lőtték a pogányok,--mondá egy tanácsbeli.
- Majd eljövök senator uramhoz csizmát méretni, akkor megnézem. -
Viszonzá Hundeshagen, s Kordován János elpirult; mert alkalmasint reá
ismertek olvasóink a lyukas kalpag hősére, ki azóta nem tudni
vitézségéért-e senator uram lett Nagybányán.
- Notarius uram, vége legyen a calumniának, mondtam, elég dicsőséget
aratott már a bölcs magistrátus, és egyes civisek is participálhatnak
abban; így tehát annál maradunk, hogy Piócza Kristóf borbély és
chirurgus Pintye Gregort borotválás közben lenyakazza.--Mondá
Stiffelbauer félig fölállva és mentéje prémét egészen hátra vetve.
- Lenyakazza.--Zúgá ismét a visszhang, s végre a főszemély Piócza
Kristóf is szóhoz juthatott, ki itt talán épen oly szorult állapotban
érzé magát, mint Pintye Gregor első borotválásakor a nagybányai
hegyekben; teste már nem vala oly árnyékvilági, mint a tatár
fogságban, ámbár többé nem táplálák felesége túróshaluskái, de nem is
emészté a sok perlekedés és így talán kényelmesebben hízhatott. Most
tehát rebegő hanggal intézé beszédét a nagybányai tanácshoz.
- Tekintetes Magistratus! én valóban átlátom, mily nagy dicsőségben
akar részesíteni, de egy esztendeig herczegeket, grófokat borotváltam
Bécsben, mégis soha sem vágtam le csak egy csirke nyakát is, efelett a
halhatatlan hírű Pare Ferencz, a chirurgiáról és borbélymesterségről
irt bölcs munkájában semmi útmutatást sem ad lenyakazásra, tehát
megvallom, hogy igen gyenge vagyok ezen munka teljesítésére, s
könyörgöm alázatosan, méltóztassék azt valamely erősebb emberre bízni.
- Hát Bécsben tanult kend szófogadatlan lenni a bölcs tanács végzése
ellen? Tudjuk mi jól: barátságban áll mesteruram a haramiával, s ha
parancsunkat pontosan végre nem fogja hajtani, mint egy tolvaj
czinkost fogjuk megbüntetni, de ha kend Pintye Gregor fejét a
városházára hozza, privilegiumot kap tőlünk, mely szerint csak kend
egyedül lehet borbély Nagybánya egész vidékében, s efelett még a város
chirurgusának is nevezzük. Ezt akarja a Magistratus. Deliberatum est.
- Deliberatum est.--Mormogá a visszhang.
- Tehát determinálja el kend magát szabadon, mert innen csak úgy megy
el, ha fölfogadja, hogy első megjelenésekor Pintye Gregort lenyakazza,
különben a tömlöczbe vele, mint orgazdával.--S a tanács-szolgára
tekinte Stiffelbauer Tóbiás uram.
A szegény sanyargatott borbély összehúzta lábait, mintha már is béklyó
terhelné, s Jutkáját kiváná maga mellé, ki őt e szorongásból
bizonyosan kimentené. Azonban összeszedé minden erejét, s beszélni
kezde:
- De megigéri-e a bölcs tanács, hogy védelmezni fog, ha Pintye Gregor
társai merész tettemet megboszúlni akarnák?
- Védelmezni fogunk, mint saját szemünk fényét, s két város-hajdút
adunk őrül házadhoz.--Felelé a városbiró.
- Ugy tehát föláldozom magamat a város boldogságáért. Holnap
borotválkozó napja van Pintye Gregornak, majd eltéveszti borotvám az
utat s szakálla helyett gégéjébe fog vágni; bár Pare Ferencz ebben,
mint mondám, utasítást nem adott, de reménylem, elég ügyesen fogom azt
véghez vinni, mert Bécsben egész esztendeig borotváltam herczegeket és
grófokat. De még csak egyre kérem a bölcs tanácsot, ha finom borotvám
a haramia kemény nyakában megcsorbulna, meg fogja-e azt nekem a város
fizetni?
- Kétségkívül,--felelé a városbiró,--tehát most menjen kend, s
készüljön a nagy munkára. Uraim, finis sessionis.
- Vivát!--kiálták a senatorok s fölkelének, csak Hundeshagen
főnotarius mosolyga ismét gúnyolódva, s a rossz szappanszínű borbélyra
tekintvén, így biztatá őt:
- Kristóf mester jőjjön hozzám, egy pohár bátorító nem fog ártani, a
bölcs magistratus által kendre árasztott dicsőség megszerzésére.
Piócza köszönettel fogadta el az ajánlást, s ment a távozók után. Csak
a tanács-szolga maradt meg a teremben, egy nagyot nevete, mormogván
magában:
- Senator uraimék megint az én javamra dolgoztak, ezt még ma tudtára
adom Pintye Gregornak, már szinte peng a jutalom kezemben.
HARMINCZHETEDIK SZAKASZ.
Miképen felelt meg Piócza Kristóf a reá bizott halálos dolognak.