haldoklásom között is tetézte, az utolsó perczben vígasztalásomra
elhozta második és jó fiamat is.--Mi a neved fiam?
- Tivadar!--felelé Karácson.
- Tivadar, hát szálljon reád atyai áldásom s kisérjen mindenütt, s a
mit azon elkárhozottól elvontam, az áradjon mind reád; de téged
haramia, atyai átkom üldözzön sírodig, téged, ki emlékezetemet az
akasztófára hozod, az ég iszonyú büntetései kínozzanak! távozzál
halálom helyétől, mert melletted nem húnyhatnám be szemeimet.
- Atyám, ne átkozzál meg, mert átkod az utolsó gonoszságra kényszerít.
- Kiált magán kívül a haramia.
- Félre!--volt a megsértett atya rövid válasza.
Pintye Gregor térdeire omlott, megragadta az öreg jobb kezét, s inkább
kényszerítő, mint esedező hangon folytatá rimánkodását, míg ábrázatján
vad szenvedelmei elnyomák a látszólag fölküzdő jobb érzelmeket, s az a
kétségbeesés legmagasabb pontját mutat.
- Térdeimen rimánkodom én, ki parancsolni és kényszeríteni szoktam.
Vedd vissza átkodat, s még talán más ember lesz a haramiából.
- Félre gyilkos! az átok örökséged.--Kiált az ősz, s végső erejét
összeszedé, hogy jobbját, melyet utált fia szorosan tartott, kezéből
kirántsa, s ez megtörténvén, újra fölemelé szavát, de beszédét alig
lehete minden erőlködés mellett is halálhörgéstől megkülönböztetni. -
Áldás reád, Tivadar, és átok a haramiára!
S a természet elleni erőszak, melylyel élte végső perczeiben haragját
és örömét érezhetővé tenni akará, ezennel véget vete a szerencsétlen
életének. Szemeire a halál köde borult, s arczai kényszerített verese
hirtelen mély sárgává vált. Tagjai még egyszer megrándultak, mintegy
fölizgatva a halál vitája által, és azzal kinyújtóztak az örök
nyugalomra.
Fiai boldogtalan atyjok hült tetemére borulván, lassú és ritka
könyűkkel, de talán annál véresebb fájdalommal siratták halálát, mert
bár mélyebb a szelidebb lélek fájdalma, de a vadé erőszakosabb. Sokban
különbözött ugyan első tekintetre a két iker testvér, de a különbség
nem annyira a természeté, mint az életmódé, s a körülményeké vala.
Alapja volt mind a kettőnek egy-egy megtörhetlen, s talán vad és ádáz
akarat, mely nem eredetében, csak munkálatiban különbözött, Tivadarnál
a jóban, Gregornál a roszban tüntetvén ki magát. S abban is
hasonlítani látszottak, hogy Tivadart ki ki inkább félte és tisztelte,
mint szerette, a szeretethez kivántató szelidség idegen lévén nála,
míg a nálánál nyersebb haramiát sokan nem utálták oly mértékben, mint
czimboráit utálni szoktuk; mert az, a mi Tivadar, mint az emberi
rendes társaság egyik tagjában iránta szeretetet gerjeszteni kevés
volt, a haramiában, kitől minden vadságot vártunk, elegendő vala, hogy
őt, mint haramiát ne gyűlöljük annyira, mint kegyetlenebb sorsosit.
Ezen pontban hajlottak tehát össze a két lélek, ki egy anya méhéből
származva, csak egymás üldözésére látszottak teremtve lenni.
Születésök őket szorosan egyesíté, de már a legközelebb időszak
szétszakasztá egymástól, hadi életökben, mint irigy vetélkedők léptek
föl, s már jó ideig csak öldöklő szándékkal keresék föl egymást; míg
rég elveszettnek vélt atyjok teteme felett őket, mint testvéreket
ismerteté meg a sors, de meghajthatlan lelköket engesztelni nem bírta.
Szó nélkül borultak folyvást atyjokra a testvérek, némán tartva
mindeniket kínos érzelme, s nehéz lenne meghatározni, mint búsult-e
inkább mindenikök, atyja elvesztésén-e a megismerés pillanatában, vagy
testvére föltalálásán, mert hosszú villongás és halálos gyülöltség
kiirták régen a szeretet szikráját keblökből. Tivadar atyja ruhájának
belső zsebében egy papiros tekercsre talált, előhúzá azt, s futólag
átnézvén, benne atyjának életét röviden följegyezve lelte.
- Gregor--kérdé tehát bátyját--fedett-e föl valamit atyánk neked
élete sorsáról?
- Semmit.--Vala a felelet.
- Ezen papiroson följegyezve vagyon, s te is bírsz joggal azt ismerni;
ülj le tehát és hallgasd meg.--Mondá a hajdú, s mindketten helyet
foglalának egy szikladarabon, mire Tivadar töredezett és gyakorlatlan
hangon olvasni kezdé a papiros tartalmát, melynek mi a jövő szakaszt
tartottuk föl.
HARMINCZKETTEDIK SZAKASZ.
Egy szerencsétlennek életrajza.
Én Szatmár vármegyében születtem Aranyos-Megyesen, hol atyám
Vesselényi, s ennek magas lelkű özvegye Lónyay Anna, később Kemény
János erdélyi fejedelem hitesének szolgálatjában volt; nagylelkű
uraságom engem a szatmári és debreczeni oskolákban neveltetett maga
költségén.--Kilépvén az oskolából, Vesselényiné egy tanulásomhoz illő
hivatalt adott saját házában, és állapotomat minden tekintetben
szerencsésnek lehetett mondani.
A várban lakott Lenka, árvája asszonyunk egy hű cselédjének, kit a
kegyes uraság nevelt, és ápolt; a leányka szép volt, alig láttam, már
szerelmet érzék iránta, melyet kedvesem viszonozott; asszonyunk
megáldá szövetségünket, s nem sokára az oltár előtt köttettünk össze.
Két esztendő kevés zavarral, boldogan folyt el; ezen idő alatt atyja
lettem egy iker fiúpárnak, de gyanakodó heves lelkem nem volt képes
azt állandóan bírhatni. Gyermekeim! ha valaha ismét föltalálhatlak,
vagy akárki, kik ezen írást holtom után olvassátok, vegyétek, vegyétek
szavaimat, mint a legtöredelmesebb megbánás ömledezéseit, mely éjféli
kisértetként ült szívemben, marczangoló kínokká változtatva minden
érzéseimet; s ha van engesztelődés vétkeinkért, én reménylem
megbűnhődtem azokat, mert negyven esztendeig háborog már
lelkiismeretem szélvésze, pillanat szünet, egy perczi csend nélkül, s
nem tudom, meddig fog még gyötreni életem, melytől szabadulnom volna
legnagyobb szerencsém. De nagy vala bűnöm, s így csak hozzá mért az
iszonyú büntetés.
A szatmári őrsereg tisztjei gyakran jártak Megyesre. Egy tiszt
Lenkámra veté szemeit, gyalázatos lelkében a csábítás csak egy
mulatságos, nevetséges mű volt. Épen ekkor készíté Lónyay Anna
dicsőséges munkáját, megboszulását a kínzott hazának; a távolabb
nemesség összehivására én valék küldve, s így távollétemben hölgyem
védetlen vala kitéve az idegen incselkedéseinek. Asszonyunk
kényteleníttetett, hogy szándékát elrejthesse, barátságot színlelni a
katonák iránt,--így nekik szabad bejárások vala Megyesen.
Alig érkeztem haza útamból, midőn azon szomorú tudósítást kelle
hallanom, hogy feleségem épen nem látszott erősen ellenzeni ama tiszt
szerelem ajánlásait.--Ugy is véghetlen gyűlölséget tápláltam
szívemben hazám bitangolói ellen, könnyű tehát képzelni, milyen lángra
gyúlt minden csepp vér ereimben e hír hallásánál: a kik eddig csak
hazám által sértettek meg, azok most, legközelebb, legédesebb
érdekeimben önmagamat véreztek meg. Eddig az epesztő búval párosodott
boszú csak lappangott lelkemben, várván a kitörésre másunnan jövő
alkalmat; de most ily erőszakos inger által riasztva föl, szűk lett
hatalmas szenvedélyének előbbi foghelye.--Elragadó tüzes természetem
következésében mindig könnyen hivő voltam, hirtelen föllobbanásom időt
a meggondolásra nem engedvén; ily állapotba helyezett ezen hír is, s a
nélkül, hogy csak kételkedtem volna valóságán, rohantam nőm szobája
felé.--Egek!--épen a kevély katona lépett ki ajtajából,
zavarodásomban nem is láthatám: győzedelmet mutatott-e vagy
boszúságot; fegyvertelen valék, de a kétségbeesés dühe pótolá azok
hiányát.--Megragadám a katonát, de ez hidegvérűbb, s talán erősebb
lévén nálamnál, könnyen lerázott magáról,--harsány gúnykaczajjal
távozott el.--Az első kifakadás sikeretlensége még inkább nevelte
indulatom lángjait, a fő tárgy, a fő bűnös elszabadult.--Jaj tehát a
hátra maradtnak!--kiáltá bennem a gonosz lélek. Feleségem szobájába
rohantam.
- Hitván gyalázatos szentségtörő!--vala halált lihegő üdvözletem. Az
asszony elsápadt és reszketett, én oktalan őrültségemben bűne
következésének tulajdonítám azt, mi csak dühöngésem által gerjesztett
ijedéséből származott, ő szólani akart, de én nem hagytam, s a minden
gonosznak elősegélésére kész pokol egy kést láttata velem az asztalon
feküdni, a jobb lélek többé nem parancsolt tagjaimnak, egy ördögi
indulat ragadtatá kezembe az éles aczélt, mely vérszomjas
villongással, még inkább ajánlá szívemnek a boszút: magasra emelém a
kést; s félájultan rogyott el az asszony lábaim előtt.
- Hah! elnyomott bűnöd, ocsmány megfertőztetője becsületemnek. Jól
van, föl se nyisd többé szemeidet, mert nem akarom bennök
meggyalázásomat olvasni. S e szavaim között mélyen döfém magasan habzó
kebelébe a vasat, egy hosszú hörgő sohajtás volt a felelet, s lelke
egy átok, egy áldás nélkül hagyá el testét, vére sűrűen ömlött el
kebelén, s a padolaton, s vele elfolyni kezdett boszúm indulatja. Már
lágyulni érzém keblemet, midőn a zajra fölébredt gyermekeim sikoltásuk
egész hatalmában ébreszté föl lelkiismeretemet, hozzájok akarék
fordulni; de a mellék ajtó nyilt föl, s egész fölséges méltóságában
lépett elő Lónyay Anna; egy pillanat,--és lelke megismeré az egész
borzasztó tettet.--Így fog valaha Istenem reám tekinteni, midőn azon
iszonyú napon itéletét fogja reám kimondani, ezen magas haragú
pillanat tükrében látám csak által egészen tettem undokságát, s a
boszú lángja helyett borzadás hevíté véremet.
- Őrült ember! mit tevél? Feleséged ártatlan volt!--Szóla Keményné, s
egy könny, haragot és szánakozást egyiránt jelentő, gördült ki
szemeiből.--Szolgák, tömlöczbe a gyilkossal.
- Tömlöczbe? nem, Istenemre nem!--ordítám mint egy eszeveszett, s
kirohantam a szobából,--ki a várból s eszmélés nélkül folytatva
útamat, csak akkor tértem magamhoz, midőn a Szamos árjai gátlák tovább
haladásomat. Itt egy sűrű bokor rejte el az emberek szemei előtt, mert
mindenikben hóhéromat tekintém, ki bűnömért a vesztő helyre akar
hurczolni: de annál inkább marczangolt lelkiismeretem furdalása, mert
rejtekemben semmi egyéb tárgy nem vonhatta másfelé figyelmemet. Az
első bűn ritkán szokott megtörődésre és bánásra okot adni, főleg oly
indulatos s oly szenvedélyek által háborított embernél, mint én valék;
ha átlátja is az ilyen iszonyúságát tettének, fölgerjesztett
szenvedelmei tovább űzik őt a véres pályán. Én is így valék. Nem
tekinthettem magamat, mint okát a gonoszságnak, a galád katonatiszt
még tízszerte nagyobb bűnösnek tetszett szememben, ő volt feleségem
gyilkosa, nem én, s ha az ártatlan sírba szállt, a bűnösnek tovább
élni nem lehetett. Csupán az új boszú végrehajtása tartott vissza ezen
tájékon, melyet örökre elhagyni szándékoztam. Több napokig rejtve
tartám magamat a vidéken; ezen idő alatt csendesült ugyan bennem
vihara szenvedélyeimnek, de erősödött is. Gyermekeimre gondolék, a
szerencsétlen árvákra; de azokat nagylelkű asszonyom kezeiben tudám, s
bár búsongott, de megnyugodt atyai szívem.
Ez alatt közelgett a boszú pillanatja. A szatmári őrsereg egy
zsarolásból tért vissza Nagybánya vidékéről, a szegény pórnéptől
elragadt zsákmánynyal terhesen. Szatmár és Megyes között Gombás
erdejénél a Szamos partjain pihentek. Itt ütött rájok a vármegye
titkosan összegyűjtött nemességével Lónyay Anna.
Én álruhába öltözve csatoltam magamat a Megyesről induló sereghez. A
történet ismeretes. A bősz magyarok tökéletesen diadalkodtak zsarnok
elleneiken, s csak én valék, ki a boszút nem eléglé, mert a tiszt, ki
feleségem halálát okozta, nem vala jelen. Ő az őrsereg Szatmáron
hagyott részénél maradt, s nem sokára, mint követ küldeték Megyesre, a
vérengző tett felől magyarázatot kivánó; én útjába akadtam, s kezem
által terült le halva lováról.
Végrehajtott boszúmon nem soká örvendheték. Lónyay Anna, a hőslelkű
asszony keményebb, talán halálos büntetés elkerülése végett nem soká
kénytelenítteték Erdélybe futni; én mint házának embere, e felett
feleségem, s főleg a katonatiszt gyilkosa nem leheték többé bátor egy
helyen, hol az önkény eddigi gyilkos erőszakát már törvényes lepelbe
burkolá. Most, midőn a boszú hatalmas ingerei kielégítve némultak el,
az atyai érzet elfogá egész jogával keblemet. Ki legyen gyermekeim
védője, midőn egyetlen pártfogónéjok kénytelen futással menteni saját
életét. Megyesre lopóztam, s az ott uralkodó zűrzavar könnyen engedé
gyermekeimet elvinni. Mintegy két nap futhattam velök többnyire az
erdők homályos útain tágítlanul üldöztetve; végre nem bírhaták fáradt
tagjaim a gyermekek terhét, és sikoltozások minden rejtekemben elárult
volna, e felett nem lelék a vadonokban semmit gyenge éltöket táplálni,
ők velem az éhenhalásnak valának kitéve. Mind ezen okok reá vettek,
hogy elhagyjam őket, kiket úgy sem valék képes saját veszedelmemmel is
kimenteni, mert kegyelmet ártatlan gyermekeim sem várhattak az
irgalmatlan ellenségtől, ha velem együtt jutnak kezeikbe. Azért egy fa
tövébe tevém le őket, s feleségemnek egyetlen hagyományát, egy vékony
ezüst lapba vert boldogasszony képet ketté törvén, mindenik fiamnak
egy darabot nyakára akaszték ismertető jelül, ha valaha megtalálnám.
Magam futottam, Erdélyben tölték több éveket, s csak, midőn tettemet
már felejtve gondolám, s az idők nyugalmasabbak lettek, tértem vissza
Megyes vidékére, fölkutattam az egész környéket, minden gyermek, ki
fiaimmal egykorú lehetett, vizsgálatim tárgyává lőn; de hiába valának
minden fáradozásim, mert azokat, kik után szívem majd megszakadt, föl
nem találtam.
Azon remény, hogy gyermekeimet föllelem, kötött még a világhoz, s az
mérsékelte bűneimen érzett bánatomat. De ezen egy kecsegtető várakozás
is megcsalt, s még évekig, mint egy kisértet, önnyugtalanságomtól
űzetve bolyongtam a világban, míg a vénség képtelenné tevé békétlen
vándorlásaim folytatását. Ismét Szatmár vármegyébe tértem vissza, itt
veszedelmes betegség kényszeríte magamat Lónyay Anna egy még élő
barátjának fölfedezni; a nemes lelkű férfi szánakozva fogada engem
töredelmes bűnöst, s kigyógyulásom után ide küldött Mármarosba egy
félre fekvő jószágára, hol kegyelméből most is élem magányos, zarándok
éltemet; nemes jóltevőm azóta meghalt, s ismét egyedül bírom tehát
titkomat, melyet ezen papirosra bíztam. Gyermekeimet, nem tudom,
látom-e valaha; de ha egy ily bűnös, mint én, az egektől irgalmat
várhat, csak arra kérem Istenemet, hogy ők zárhassák be halálom óráján
szemeimet. Ezen csekély remény egy elalvó mécsként pislog át
fájdalmaim éjszakáján, s bármily gyenge is, de kimúlni nem fog, míg az
Isten, kinek irgalmát inkább reménylem, mint érdemlem, itélőszéke
elébe híni fog.
Áldás gyermekeimre, kik miattam lettek árvák és talán boldogtalanok.
HARMINCZHARMADIK SZAKASZ.
A testvérek érzetei apjok holtteste felett. Fölfedezések előbbi
életökből. Tivadar ajánlása,
mint fogadja azt a haramia, s megrögzött szenvedélyei.--Elválás.
- Áldás gyermekeimre!--Sohajtá Pintye Gregor, midőn testvére olvasása
elhangzott,--áldás, de átokká vált halálod óráján, bár soha se leltük
volna föl egymást!--A keserűség és fájdalom egy darabig erőt venni
látszottak a haramia indulatján; de hamar, mintegy szégyenkedve
gyülölt testvére előtt magát, mint vélé gyengének mutatni, egy
erőszakos fölrázkódás után, mintha valami kedvetlen gondolatot akarna
fejéből kiverni, kiáltá:--Nem,--nem volt ő atyám!--nem lehetett
atyám!
- Az Isten adná, hogy ne lenne, mert így nem volnék kénytelen
testvérem gyilkosa lenni.--Mondá Karácson utáló szánakozással
tekintve a haramiára, kit azonban a megvetés igen fölingerlett.
- Hajdú!--kiálta--s te a rettenetes Pintye Gregort nem akarod
testvérednek ismerni.--Jól van,--tehát csak daczodra is atyámnak
ismerem őt. Átkozom átkát, s átkozom reád adott áldását!
- Te haramia vagy, s rablás által juthattál az ismertető jelhez. -
Mondá Tivadar, ki mindenkép szerette volna kétségbe hozni testvérséget
a gyűlölt haramiával.
- Nem úgy--viszonzá a haramia,--halljad a bizonyságot: egy mármarosi
paraszt utazott vagy negyven s egynehány év előtt Szatmárból haza, s a
Bikkalján3 által, gyerek visítás csapott füleibe, s a mint a tájék
felé fordult, egy farkas ugrott ki a bokorból, vigyorgó fogai közt egy
pólyába takart gyermeket tartva; egy gyors csapása a pór fejszejének
elkábítá a farkast, egy második megölé, s a megmentett gyermek én
valék, kit az orosz paraszt haza vitt, s önfiaként nevelt. Későbbi
éltemet tudod, katona is voltam Rákóczi hadában, s te átkozott testvér
tevél engem haramiává! Ezen ezüst darab nyakamban függött, midőn
nevelőm a farkas fogaiból kimentett; s azóta híven elrejtve viselém
azt keblemen, azért nem láthatád azt ezen szerencsétlen óra előtt. S
te hasonlókép rejtéd el kincsedet; így nem ismerhettünk előbb
egymásra.
Karácson mindig növekedő figyelemmel hallgatá a haramiát, s midőn ez
elnémult, egy gyászoló tekintettel mérte a hallgatót, gyűlölsége
küzdeni látszott a hallott dolgok valósága ellen, s annál inkább, mert
Pintye Gregor sem szeretetből vallá magát testvérének lenni; sőt
minden szava által nyilvánítá, hogy Tivadart ez által boszantani
kivánja. De ellenkező is a lélek törvényeivel, hogy két durva szív,
melyek közül az egyik vad vérengző életében mindennemű kegyetlenséggel
rokonult, s a másik, ettől csak abban különbözött, hogy
szenvedélyeinek gyakran törvényes kifakadás engedteték, hosszú évekig
tartó halálos gyűlölség után egymáshoz, bármily kevés lépésekre is
közelítsenek, ha mindjárt a vérrokonság legerősebb lánczai erőltetnék
is. Tivadar tehát átallotta ugyan a haramia testvérséget tovább is
tagadni, de épen ezen dolog megismerésében akarta egész utálatát és
gyűlölségét iránta kifejezni.
- Gergely, úgy van, nem tagadom tovább, az ördög testvéremnek adott;
mert az Isten ezt nem tehette. Elbeszélésedből világos a dolog. Nevelő
apám egy Karácson nevű kalmár volt; ez egy szilágysági vásárról tért
haza Szatmárba, s a Bikkalján egy terebély fa alatt két gyermeket
látott a fűben heverni, egy farkas állott előttök. Az utasok lármájára
a vad állat fölriadt, s egyik gyermeket fogai közé ragadván a sűrűben
eltünt, s az üldözők többé föl nem lelték, engem a magtalan kalmár
saját fia gyanánt nevelt, s téged bár tépett volna szét azon farkas,
úgy nem lenne testvéred kénytelen testvérét az akasztófára segíteni.
- Akasztófára!--ember ne említsd ezen utálatos szót, tőled
legkevésbbé tűröm el, és esküszöm apám holttetemére, még egyik fia
halva dűl, s a megátkozott-e, vagy a megáldott? a sors választja el. -
Kiálta, mintegy nyugtalan kínos álomból fölriadva a haramia, és
magasan emelé fejszéjét, melyet hirtelen előkapott, de ezt talán
inkább szokásból cselekedte,--mint haragból, mert ismét lebocsájtá
azt, midőn testvérét védelemre készülni látá, mi által Karácson kissé
szelidülve nem előbbi mély gyűlölésével szólítá Gregort.
- Öcsém! vagy bátyám; mert ki tudja, melyikünk öregebb; hosszú
zsivánkodás által te bizonyosan sok pénzt szerezhettél magadnak, menj,
fuss innen idegen országba, én magam kisegítlek a határon, élj ott; ha
lelkiismereted és az atyai átok engedik békével; nehogy itt a tested
szálljon föl, és lelked alá.
E kevés szavak egészen kivetkezteték a haramiát habozásából,
megszokott elszánt vadsága lett úrrá vonásaiban, s ha eddig kétkedett,
miként bánjék ujjon föltalált testvérével, most, midőn az
barátságosabb leve iránta, ő gyűlölségének egész tüzével feszíté reá
szemeit, s hátat fordíta apja holttestének, nehogy talán ennek látása
szelidítő eszköz gyanánt hasson reá.
- Ha ha ha! azt gondolod Tódor, hogy néhány zsák összerabolt pénz
kielégít engemet? nem úgy van az,--inkább a boszú, mint a pénz után
pezseg vérem. Szirmay kiszabadult a tatárok kezéből, de nem még az
enyimből, te is élsz még, s ha már az atyai iszonyú átkot lerázni
fejemről nem bírom, legalább te is részesülhetsz foganatában, úgy is
szép testvér, egyrészt neked köszönhetem azt! De épen atyám átkára
esküszöm, hogy torlatlan senki sem marad, a ki Pintye Gregort
megsértette, s ha előbb meghalok, még az ördögök kezéből is ki fogja
lelkem magát csavarni, hogy visszatérhessen a megboszúlásra.
- Elkárhozott zsivány, ne szitkozódjál ily ocsmányul; mert tudod-e?
kötelességemben áll, bár atyánk lábainál is, halva teríteni el. -
Felelé harag és borzadás között Karácson.
- Csak rajta! hiszen még gyilkolásodra is atyánk s az emberek áldása
fog ömleni, mint szomjú torokba a bor.--Viszonzá a haramia vad, nyers
gúnyolással.--Én ugyan e halott előtt haramia létemre sem gyilkolok,
mert az elöntött vér meleg esőkint nevelhetné az átkot.
Tivadar ismét szelidebben nézett testvérére, s mintegy megbánva előbbi
föllobbanását:--Gergely, ne haragudjál, előbbi káromlásod
fölhevített; de még egyszer kérdezlek, nem fogod elhagyni a haramia
életet?
- Nem.
- Ismerem makacsságodat; de még egyszer: hagyd el, előbb-utóbb csak
kerék vagy akasztófa a díjad.
- Nem, míg boszút nem állottam.--E perczben emberek zaja hallatszék.
Pintye Gregor tehát hirtelen a patak medrébe ereszkedék, és ennek
hosszában hamar eltünt, minekelőtte a közeledők, kik Karácson hajdúi
valának, észrevehették volna. Tivadar társaival a halottat Bagosy
szállásába vitte s ott az írás következésében nyilván apjának
vallotta, testvéréről azonban mélyen hallgatott. Az öreg másnap
szokott szertartásokkal eltemetteték. Karácson iszonyú lélekháborúban
követte őt a sírhoz, előtte mindig boldogtalan testvére lebegvén, ki
iránt keble rejtekében inkább mély szánakozást, mint haragot, vagy
épen azon szemébe mutatott utálatot érzett; de szokott durvasága ilyes
valamit nyilvánítani gyengeségnek, s a haramia előtt gyávaságnak
vélte.
HARMINCZNEGYEDIK SZAKASZ.
Utazás Krimbe.--Bakcsi Szerai--Khán Szerai.--Miként mulatnak ott a
rabok.
Ilona szomorúsága, Judith boszankodása, s mindkettőjök bátor lelke.
El kell hagynunk eddigi nézhelyét történetünknek, hogy szerencsétlen
hősnőnk, Szirmay Ilona lépéseit követhessük. A leányka útjában semmi
panaszra nem lelt okot, mert Gerai Mahmud Abdul khán minden várakozás
felett gyengéden bánt vele, sőt gyakor látogatások által sem bolygatta
szomorú kedvesét, s a többi durvább tatárokat hasonló tiszteletre
gerjeszté urok magaviselete. Mi itt a khánfi indító okait feszegetni
nem akarjuk, és megengedjük, hogy ő Ilka vigasztalására mindent
elkövetett; de mi lett volna képes egy gyenge, honjától, rokonitól,
sőt kedvesétől is elragadott leánykát, rettegett ellenségei között
vidámítani. Pióczáné ifjasszony, a pattogó nyelvű Judith, ugyan mindig
körüle volt, s épen nem megvetendő szónoki tehetségeit egészen arra
fordítá, hogy úrnője szomorúságát saját jó kedvének legalább egy kis
részével könnyebbítse; mert ő oly hamar betanult állapotok kellemesebb
oldalaiba, hogy tevéje hátán is azon örömet érzé, mely hajdan Piócza
Kristóf boltjában lobogta által tűzkarika szemeit, midőn az ifjú
bányásztiszt vagy más eféle ballagott el sóvárgó tekintettel ajtaja
előtt. De a szegény végre mégis boszankodék, hogy az irgalmatlan tatár
szíveket meg bírván lágyítani, egy leányka marad hideg
vigasztalásaira. Ezen okból kettőzött iparral fordult a foganatosabb
dologhoz, s úgy mint Pióczát Jezid Murza hamar elfelejteté, ezt is nem
sokára más murzák és nem murzák megsemmisíték a nagybányai hősnő
emlékezetében.
Mivel az úton valami nevezetes nem történt, elmulasztjuk annak
egyidomúságát leírni, csak azt jegyezvén föl, hogy mindnyájok között
Judith volt a legvígabb, mert Abdul khán és tatárai mélyen és boszúsan
gyászolták nagy veszteségöket. Haza érkezvén, első gondja volt
Abdulnak azon drága kincset, mely egyedül maradt meg a roppant
zsákmányból, s mely előtte annál sokkal is drágább vala, biztos helyre
hozni.