legmagosabb kúpjáról ragyogtak a csillagok, míg a láthatárra konyult
oldalait a lángba borult faluk égése veresíté, s mint a homály nevelé
a lakosok félelmét, a rettenet minden alakjának még borzasztóbb
idomokat kölcsönözve, úgy a homályban mindig világosabban dühöngő tűz
azt, a mit örök sötétben szerettek volna tudni, ragyogtatá ki. A
félelem azon állapotja lelkünknek, mely legelőbb emlékeztet az
Istenre, mert földi segedelmet nem remélve, tőle óhajtjuk csak s tőle
várjuk a szabadulást; így a nép is a futás lehetlenségét megismervén,
a templom felé tódult, a szent helyet elég erősnek vélvén daczolni
vagy legalább szelidíteni a pogányok dühét, s hogy ott buzgó imádságok
az Isten csodáit fogja levezetni segedelmökre, és mennyköveit a
tatárok ellen. Hagyjuk el azonban a sokaságot, mely örömben, búban és
minden indulatban örökké és mindenütt ugyanazon egy itélet és ész
nélkül habozó tömeg; s forduljunk azokhoz, kiknek sorsok, mint
elbeszélésünk fő tárgya, sokkal érdekelőbb. A Szirmay családot értjük.
Szirmay István bátornak mutatta magát a veszélynek ezen elkerülhetlen
támadásában is, de bátorsága nem lehetett azon lélekébresztő és
szabadulást igérő, mely máskor lenni szokott, hol, bár mily
fáradsággal is, erejében állott a veszélyt elhárítani; bátorsága most
inkább elszántság vala: erős lélekkel tűrni a sors csapásait, s az
élet sokféle viszontagságaiban tapasztalás által megkeményült lelke az
aggodalom semmi érzetét sem hagyta volna festeni rajta, ha csupán
egyedül lenne kitéve a jövő szenvedéseknek; de egy pillanat szeretett
testvérének özvegyére, s édes Ilkájára, kit élte gyönyörű virágában
ennyi vihar fenyegetett erőszakos letöréssel, elcsüggesztheték a
legerősebb szívet is, melyben gyengédebb érzetnek csak szikrája is
pislogott.
Az anya keblére szorítá leányát, s csak búja és félelme, melyek leánya
iránt gyötrék őt, tarták vissza az ájulástól, s a lányka sűrű
könyhullatással és zokogással nyomá el vagy nevelé fájdalmát, míg
magát csak szerelme tevé talán képessé a bajnak ellene állani. Így
kevéssé meg lett törve Szirmay lélekereje, s ha ez épen nem lőn is
láthatóvá rajta, de legalább észrevehető volt, hogy nem csekély
erőködésbe került neki nyugodt elszánást mutatni.
Az udvar már puszta lett, s a közel templomból hangzott által a nép
tompa zúgása, csak egy két hív cseléd álla még körülök. Szirmay sejté,
hogy a magány még mélyebbé teendi gyötrelmöket, mert sokakkal
megosztott fájdalomnak jelei lármásabbak ugyan; de a magányos benn a
szívben uralkodik, azt marczangolva kínzásaival. Ezen okból a
templomba vezeté rokonait Szirmay és azután mind maga, mind jobbágyai
becsesebb vagyonát oda hordatá, minden található fegyverekkel együtt,
az elsővel a tatároktól éltüket akará megvásárlani, az utóbbiakkal, ha
mindjárt boldog foganatról álmodni sem lehetett, legalább tekintetet
czélzott magoknak szerezni s minden talán előadandó fordulatára
sorsoknak készen lenni.
Ezen foglalatosság alatt már az éjfél közeledék. Még eddig semmi sem
háborítá a falu csendét, csak a templomban nyüzsgött a tolongó sokaság
zaja gyermekek és asszonyok sírása vegyülve belé; de a veszély
irtózatos jele, az égés, csillogó veresben mutatkozék a templom
ablakain s az elzárkózottak sápadt arczait természetlen pirossággal
festé. Épen midőn az ajtó belülről elrakaték, zendült meg még
meglehetős távolból az ellenség nyers kurjongása s a künn maradt ebek
harsányabb ugatása jelenté közeledését. Azon mértékben, melyben a zaj
künn nőtt, csillapodott az a templomban, végre csak itt-ott ütött ki
egy elfojtott zokogás, egy mély sóhaj--s a félelem még a lélegzést is
visszatartani látszék.
A tatárok már valóban a faluba rontottak s a boszút lihegő Pintye
Gregor vezeté őket zsákmányok felé. Kesergett ugyan a haramia, hogy
azt, a mit, mint iszonyú lelke rég óhajtott ünnepét, csak egyedül
magának akart föltartani, most másokkal megosztani kénytelen, de ezt
annak tudása pótolá ki, hogy boszúja a legtökéletesebb leend, mert
Szirmaynak mind ön, mind szeretett rokonai személyére egyszerre és
elháríthatlanul fog lecsapni s e felett ha magát a dologba nem
vegyíti, a tatárok könnyen akadhattak volna nála nélkül is Szirmayra,
így pedig a bosszúban semmi részt sem vehetne. Ezért kereste ő föl a
tatárokat, kik a haramiát, mint hasznos szövetségest, nagy örömmel
fogadták, az ismeretlen vidéken kalauznak használhatván. Ő lett
vezetőjök Almás felé is, hová a gazdag Szirmayék kincseivel kecsegteté
őket,--Pintye Gregor tanácsára lepeték meg a falut oly hirtelen és
minden oldalról. A tatárok szerte bolygának a helységben, de pusztán
és kiürítve minden zsákmányra ingerlő portékáktól lelvén a házakat,
már morgani kezdének kalauzok ellen s a vezér szemrehányásokkal illeté
ezt; de a haramia nyugodtan mutatott a templomra e szavakkal:
- Az almásiak most földi számadásokat teszik az égiekkel, ott
könyörögnek a gyávák mennyei életért, mert a földit védelmezni nem
bírják.
Kettőztetett ordítással rohantak erre a tatárok a templomnak, de az
erős és belülről elrakott ajtó daczolta a betörést, fejszéket hoztak
azt bevágni, míg Pintye Gregor harsány szava érthetőleg a bentlevőknek
zengé e fenyegetést:
- Nyissátok ki az ajtót, mert fejetekre perzseljük a templomot!
Szirmay átlátá, mily haszontalan légyen ellenzése ezen erőszakos
kivánságnak, azért fölnyittatá az ajtót, csak kihallgatást kérvén
előbb. A tatárok vezére, egy krimi murza (tatár nemes) nem volt minden
emberi érzetből kivetkezve s mélyen hatott reá a templomba vonult
népség félelme, kijelenté azért, hogy életét senkinek bántani nem
fogja, ha vagyonokat önként kiadják, de a rabságból csak aggság és
gyengeség menthet ki. Szirmayné és leánya magok veszedelmét felejtve,
nyomultak elő rokonjok felé, midőn őt a tatárok közelében láták,
legalább vele vágyván a szerencsétlen zsákmányává lenni, nehogy
szokott gyámoktól megfosztatván, ne legyen paizsok a sors csapásai
ellen. A murza alig pillantá meg Ilkát s elbájolva lőn szépségétől.
- A próféta koporsójára! ezen rózsát Abdul khán szakaszsza le! -
Legények, vigyétek el a szép leányt, de annak fejét üttetem el, ki
ferdén mer ránézni.--Szava teljesítteték, az anya átkarolá leányát,
az egyért esedezvén, hogy gyermekétől el ne szakasztassék.--Az nem is
történik: mert asszonyom, te is velünk jösz.--Monda a vezér.--A
kitől váltságdíjt várhatunk, elragadjuk azt, ha Ábrahám szakállánál
vénebb lenne is. S te öreg úr mutasd meg kincseidet s azután készülj
velünk az útra, hallottam már én, hogy ti gazdag rokonnal
dicsekedhettek.
- Uram! nem úgy alkudtunk,--mondá a közel álló Pintye Gregor,--ezen
öreget én díjul kértem fáradozásaimért, kincseit megtarthatod.
- Hitetlen eb!--riada föl a murza.--Hogy mersz szólani?--Hitvány
szolgálatodat megjutalmazom, de míg urad vagyok, magad tetteimbe ne
keverd, mert egy égő ház szarufájára akasztatlak.
- Mi hát a váltságdíj ezen öregért?--kérdé daczosan a haramia,--én
megfizetem, csak hatalmamba add őt.
- Az Istenért, ne tedd azt, rokonink sokkal többet fizetnek. -
Esedezék Ilka, míg Szirmay némán állott és megvetőn tekinte a
haramiára.
- Nem is szoktam haramiákkal alkudozni,--felelé a murza,--ettől
megóvlak öreg, de most kincseidet add elő.
Szirmay a templom hátulsó részébe vezeté a tatárokat s által adá nekik
pénzét, mely a drágaságokon kívül nagyobbrészt aranyban egy tetemes
öszvélyt tett, mit a murza öröme is bizonyított. Ez alatt a tatárok a
templomban lévő többi javakat szedék föl s rabszíjakra füzék a lakók
színét mind a két nemből, kiknek reggelig, mert a tatárok az éj
hátralevő részét nyugvásra szánták, idő engedteték búcsút venni
honoktól és kirabolt telkeikben siránkozni gyászos sorsokon. A falu
iránt szokatlanul kegyelmes volt az ellenség, talán a nevezetes
prédáért, mert azt az otthagyott véneknek és kis gyermekeknek épen
engedé által.
HUSZONNEGYEDIK SZAKASZ.
A khánfi leírása.--Ujvárosi csata. Kik és mikép harczoltak ottan.--A
dragonyos
kapitánynak alkalom adatik kedves kivánságát teljesíteni és mikép
használta azt.
Míg a mellékcsapat Ugocsában zsákmányolt, Gerai Mahmud Abdul khán
Szatmár keleti oldalát tevé pusztításai láthelyévé. A tatár herczeg
bátor tüzes ifjú vala, inkább vad, mint kegyetlen s ha tettei néha az
utolsó indulatnak jeleit adták is, azt nevelésének és nemzete
szokásainak lehetett tulajdonitani. Rablást, pusztítást ő keleti
eszméi szerint a háború szükséges és talán dicsőséges részeinek
tartott s tudván, hogy táborozásának híre s foganatja csak a
hazahozott zsákmányból és rabokból itéltetik meg, épen nem mulasztá el
ezeket, bármi módon is szaporítani, vad csapatjai a nélkül is készek
lévén minden kegyetlenség elkövetésére, melyeket, ha nem parancsolt is
fejedelmök, de nem is tilalmazott, mert ő minden fölgyújtott falu
lángjában dicsőségét és minden keresztény templom égésében igaz hitét
látta fényleni s e felett az izlám, melynek buzgó követője vala,
parancsolá a keresztények üldözését és elei s a keletnek minden
nagyjai, kiket az ifjú csudált, nem jutottak szelidebb módon
dicsőségökhez. Így vallás, példa, szokás, nevelés, az emberi lélek
leghatalmasabb ösztönei egyesültek a khánfi eredetileg talán szelidebb
természetét vaddá változtatni; de ő mégis földieinek legnagyobb részét
fölülmulta észre s vitézségének már több helyeken ragyogó jeleit adá.
Meghallván a herczeg Bagosy közelgését, legottan visszahívatá az
Ugocsába küldött csapatot s ezzel egyesülvén, fölosztá seregét. Rabjai
már vagy nyolcz ezerre mehettek s átlátá a vezér, mily alkalmatlan,
sőt veszélyes legyen ily nagy számnak megőrzése közel az ellenséghez,
a melytől szabadítást reménylett. Azért kétezer embert velök őrizetül
külde, kik a szorosan kötözötteket Moldova felé hajtsák. A Túr jobb
partján húzta össze seregeit Abdul khán s minekutána rabjaitól
menekedék, készült a másik partra általkelni.
Bagosy seregei alig voltak két ezeren felül s a tatárok még mindig
lehettek legalább tízezeren. Újváros a Túr bal partján fekszik, egy
nevezetlen mezővároska; benne és körüle üté föl Bagosy táborát. A túl
parton Rózsapallag helysége terül el, most a tatárok szállása. Ezen
időben a két helységet egy fahíd köté össze, mely Ujvárosnak fő
utczájára nyílt. Használva a hely ezen javát, az utczát fölsánczoltatá
Bagosy s ágyúit vonatta belé, az egész hídon uralkodó állásba, a parti
házakat puskásokkal rakatván meg, visszaűzni a hídra törekvő
ellenséget, egy kétszáz embernyi német vonal gyalog csapatot a városba
helyezett tartalékul s a mellettek levő dragonyosok közé Türkenfrasz
is állott, ki jól fölpoharazván a csata előtt, esküvék: ha a dolog
retirádára kerülend, jobban fog vitézkedni a tatárok, mint őse valaha
a szent földön a szerecsenek ellen, hol iszonyú tettei miatt a
Türkenfrasz nevet nyerte Fridrik Barbaroza császártól. A magyar
lovasság kevés gyalogokkal, részint a mezőváros szélin, részint
azonkívül állott.
A tatárok déltájban sebes rohanással támadák meg a hidat; hanem a
magyarok kemény tüzelése épen oly gyorsan űzé őket vissza; nehányszor
ismételt törekvések mindig hasonló sikerrel koronáztaték, sőt még este
is tüzelének rosszul irányzott puskák és ágyúkból. Bagosyt azonban meg
nem csalák az áltámadások, éles esze korán átlátá az ellenség
szándékát. A Túr tudniillik annyira apadt, hogy Ujvároson alól több
helyeken átlábolható vala s ezen tájon a folyó mentében sík rétek és
mezők terjedtek el, éjszaknyugotra egy a folyóba nyúló mocsár által
záratva. Nyugotra a folyammal szemben egy erdő terjedett, nem nagy
ugyan, de sűrű, alsó széle s a mocsár között keskeny mezőség vonult
el, míg felső vége a mezővárossal egy vastag csere által majdnem
egyesült. Maga a mezőváros, mely a lapály délkeleti határa volt, egy
domborodásra vala építve s a rétek felől elég meredeken egy ellenséges
támadás akadályoztatására emelkedék földje, annál inkább, mivel több
vízmosások, mély utak és csalitok által volt keresztül borozdálva. A
rétség tehát minden oldalairól körül lévén fogva, kelepczébe vonhata
minden ösmeretlen ellenséget és Bagosy ez okból a környék állapotjára
építé jól gondolt tervét, mert tudta, ha ellenségei a hídon könnyen
által nem törhetnek, más átmenetelt fognak keresni s ez csupán a
fentebb kijelelt helyen vala található, itt ugyan nem lett volna nehéz
a tatárokat, mivel csak csapatonkint mozoghatának, visszaverni s erre
tökélette volna magát el sok nagy hírű és tapasztalású vezér; de a
lelkes Bagosynak nem volt elég egy folyamtól az ellent elűzni, ő egy
elhatározó diadallal akará hazáját tőle megmenteni s elrablott
polgártársait kiszabadítani, azért választá a leírt vidéket csatatérül
s hozzá illőleg tevé előre rendeléseit. A város lejtős oldala a rétek
felé sánczokkal és árkokkal vétetett körül, a támadás minden
természetes akadályai megnagyíttattak, sőt egészen újakat is alkotott
a védő sereg. Hol a vész legcsekélyebb vala, a partok megett a német
katonaság fogott helyet, innen az erdőig a védvonalt a felkelő
nemesség gyalogsága foglalá el, közben helyt hagyva ágyúiknak, melyek,
mihelyt a hídnál nélkülözhetők, ide hozatni rendeltettek. Az erdőben
favágások mellé rejtezve hajdúk állottak, ezen csak védelemre rendelt
seregek egy hátrább álló lovag csapat által valának erősítve, mely
véletlen esetben vala használandó. Szodoray, kire az elhatározó
mozdulat bízaték, az erdőcske megé vonult hét vagy nyolczszáz
lovagaival készen, mihelyt az ellenség a Túron átkelvén, Ujvárosra
rohanna, azt hátulról megtámadni. Karácson legmerészebb hajdúival a
part fűzbokrozatába bújt, meglesni onnan a tatárok mozdulásait. Az
ellenség, szándékát jobban eltitkolhatni, csak éjszaka fogott az
átkeléshez, ez a szemes Karácson által tüstént tudtára esvén
Bagosynak, seregeit a leírt csatarendbe állítá.
A csekély számú rendes katonaság tisztei mindenképen rá akarták venni
Bagosyt, hogy az ellenséget a folyamon átjönni ne engedje. Türkenfrasz
és Vanschloot egy németalföldi gyalog kapitány, kik hamar
megbarátkoztak, mert valaha együtt szolgáltak a hollandi seregben,
ismét egész taktikai pedanteriával víták az alispánt, ki hidegen
hallgatá szavaikat; de végre megszakadt türelme, midőn azok az
illendőségről felejtkezve, gorombább kitörésekre fakadtak s
elhatározott hangon fordult hozzájok e szavakkal:
- Uraim, gróf Károlyi Sándor ő excellentiája, királyunk hadvezére
nékem adta a kormányt s így az történik, a mit én akarok s ki még
egyet szól ellenem, az éltében utolsót szólott.
- Mi katonák vagyunk!--kiálta Vanschloot.
- S halál a katonán, ki vezére iránt engedetlen, azt e pillanatban
vasra veretem.--Dörgé az alispán.
Bagosynak ezen igéire mindenki elnémult; a seregek elfoglalák
helyeiket s az éjszakát tábortüzek nélkül mély csendben tölték, csupán
a városszélen valának táborszemek távolabb kirakva s hallatszék némi
hadi nesz, oda akarván a magyarok elleneik figyelmét vonni. Az éj
homályában minden háborgatás nélkül áttakarodék az egész tatár sereg s
a nap első sugarai lándzsáik aczél hegyein csillogtak s egy légrázó
kiáltás üdvezlé azokat a tatárok részéről, a magyarok viszonzák, de
csupán Ujváros felől s a már sűrű csapatokra oszlott ellenség vágtatva
iramlott a mezővárosnak, a magyarok jól irányzott lövésekkel feleltek,
de a tatárok első hevekben a domborodás aljáig nyomultak, itt azonban
megcsökkent futások s új, a csekély távolság miatt még foganatosabb,
tüzelésnek lettek kitéve, kevés ideig kitarták a golyózáport, sokan
bátrabbaik közül a domb magasára hatni törekedvén, de iparkodása csak
egynehánynak sikerült, ezek fent mint vakmerőségök áldozatai hullottak
el, mit pajtásaik látván, futásnak eredtek s az erdőből Karácson
hajdúi köszönték őket, részint zavarodásokat nevelni, részint jelül
Szodoraynak a kitörésre. A vitéz ifjú szokott tüzével rohana elő s
kevés perczek alatt a mocsár hosszában a Túrig terjedett lovassága s
rémült hátvéde a tatároknak majd védelem nélkül tódult a folyam felé,
részök szerencsésen a vízbe jutott, de csak kevesen menekedhetének ki,
mert néhány órák alatt, mint minden hegyi és csekélyebb folyamok,
tetemesen földagadt a víz és erőszakos árjai elragadák a futó
ellenséget s örvényeikbe temeték. A folyótól elvágott rész Ujváros
felé fordítá futását, hol Abdul khán épen második futásra indítá
seregeit, ezek zavarba jöttek a véletlen baj által s futó társaikra
annál sebesebben vonultak vissza, mert az erdőből Karácson is jobb
szárnyokra csapott, az alkalmas pillanatot használva, Bagosy is kitört
sánczaiból, szemközt ragadván a félig már meggyőzött ellenséget. Itt
végképen veszendő vala a tatárok serege, ha Abdul khán bátorsága rést
nem nyitott volna. Az ifjú fejedelem legelőbb seregeit akará rendbe
hozni, egy részét Szodoray ellen szándékozván vezetni; de midőn oldalt
és előlről új veszélyek viharzának föl, minden rend megbomlott
seregeiben, Abdul haragjától magánkívül ragadtaték s ön karától estek
el több szaladó emberei, kiket szerencsétlen csillagzatok közelébe
hozott. Vak dühbe látszott kiömleni minden józanabb eszmélete, midőn
seregének másfelé tódulása, ha nem is győzelemre, legalább
szabadulásra szerencsés gondolatot költe fejében; mint mondtuk, a
magyarok csatarendében rendes katonák képezék a legkülsőbb
jobbszárnyat s rájok volt a híd megőrzése bízva, ez vagy talán más
okokból is, ők sánczaikból ki sem rohantak s állások fedve lévén, nem
is igen láthaták a csata minden fordulásait, Türkenfrasz vezérök pedig
inkább retirádára, mint harczra készíté őket. A megrémült tatárok
minden úttól elzárva lévén, ezen tájat védtelennek gondolták s egy
talán minden veszélyben közös ösztön arra fordíttatá futásokat. Ez
vala, a mit Abdul khán észrevévén, tüstént használni elhatározott.
- Utánnam!--utánnam!--kiáltá,--a híd felé, ott senki sem áll
ellenünk.--Kik közel hozzá szavait hallhaták, követék, ezeket ismét
mások s a fordulás sebesen tudtára esék a távolabbaknak is s így hamar
közönséges lőn. Csak azon elég számos csapatok, melyek a magyarok közé
keményebben beszorultak, nem vehetének részt benne, mert irgalmatlan
csapások alatt hullottak el.
Türkenfrasz és emberei, midőn a közeledő zajból az ellenség rohanását
sejték, már fölkonczolva vélvén magyar bajtársaikat, hátat fordítának
és eszeveszetten szaladtak a mezővároson végig, bár a vitéz kapitány
retirádáját a taktika szabályai szerint akarta tenni, de alig lépett
egynehányat s már egyedül látta magát s alkalmasint embereit
megállítani utánnok szaladt. Így a tatárok akadály nélkül ugraták
által az alacsony sánczokat és vágtattak keresztül a hídon. Hátul
azonban nem tágíta rajtok a magyarok fegyvere, de mégis nagyobb részök
megszabadulhatott.
Abdul khán, midőn mentve látá seregének nagyobb felét, hogy ezt
tökéletesen bátorságba hozhassa, elhatározá a még hátralévőket
föláldozni. Maga ragada egy fejszét és parancsára többen követék, a
futók nyomása által már gyengített hídat lerontani. Szándékok hamar
sikerült, mert a szélső hídlábakat átvágván, a hídnak jó darabja
ledűlt. Abdul khán, mennyire lehetett, rendbe szedé seregeit és már
többé nem oly reménytelen fölbomlásban folytatá hátrálását.
HUSZONÖTÖDIK SZAKASZ.
A csata következései s a diadal folytatása.--Egy szerelmes érzelmei
és szenvedései.--A tatárok hátrálása.
Ugyanazon ok, mely a tatárok futását hátráltatá, gátja lőn az
üldözésnek is, tudniillik a Túr sebes dagadása s a híd is megrontva
lévén, Bagosy nagy bosszúságára kénytelen vala békével tekinteni az
ellenség szabadulását.
Bagosy első gondja a hidat ismét járatható állapotba helyezni, míg
ezen serényen dolgoztatott, ideje volt a csata folyamatját vizsgálni.
A tatárok szabadulások által csak a végső veszedelemből menekedtek ki,
mert veszteségök oly tetemesnek mutatá magát, hogy többé nevezetesebb
tettekre nem gondolhatának: több három ezernél feküdt halva és sebesen
a csatatéren, nehány százat a Túr árjai ragadtak el s így egész
veszteségöket lehetett négy ezerre tenni, mi hozzá járulván a
megveretésből származott ijedés és fölbomlás, levonta rólok az előbb
pusztításaikat előző félelmet. A magyarok vesztesége, mint föltehető,
igen csekély vala, mert eleinte fedve ütköztek s később egy rémült s a
veszedelemre nem is gondoló ellenséggel. Bagosy és társainak diadalmi
örömöket egy aggodalom azonban nagyon elborítá, tudniillik azon sok
ezerre menő foglyokból, kiket a tatárok honokból elhurczoltak, egy sem
vala szabadítva; csak addig engedett tehát a vezér fáradt hadának
nyugalmat, míg a híd elkészült s azonnal indult ellenségét üldözni.
Szodoray vezeté az elősereget, szárnyakat óhajtván embereinek s
magának, mert mi könnyen elillanhatott egy gyors tatár, ragadva
magával életének ez egész boldogságát. Most hazája már meg vala
mentve, addig ezen szorgalom osztá föl a derék ifjúnak érzelmeit, s
bár a magasabb gondok szerelme tüzét nem hűték, legalább eltakarák azt
ön lelke előtt is, mely tettek után sovárgón talán a szerelem erejét
is csatahévnek tartá s maga is csudálkozék, miként bírhatja ily
veszedelmes időkben kedvesétől a távollétet eltűrni, szivének előre
képzelt fájdalma nélkül. De az igaz szerelem hasonló a nap tüzéhez,
melyet ideig elboríthatnak ugyan zivataros fellegek, gyengíteni
azonban nem bírnak, ismét kitörnek sugárai s az egész földet vagy
szende tavaszi meleggel, vagy sorvasztó nyári hőséggel hatják által.
Ugy a szerelem olthatatlan szikrája nyugszik néha a szív legmélyebb
redőjében homályosítva hatalmas szenvedelmek által, főleg magas lelkű
férfiaknál, de a legkisebb inger erős lángokra lobbantja s
tűzfolyamban villámolja által a lélek minden erejét. Ezen állapotban
volt vitézünk s míg kedvese szerencsétlenségét nem tudá, szerelmes
gondolatok épen nem látszának megosztani hadi bajait. A csata végén
kapta hírét Ilka balesetének s tüstént az egy érzelem fogta el
valóját, mely máskor oly édesen mulatott szívében s most a legmélyebb
szenvedés, a legszaggatóbb kínok által lázítá föl érzését. Most tűnt
szemébe, mily keveset emlékezett légyen eddig arról, kinek ő s ki neki
örök hűséget esküdött, s bár ez férfiú lelkének hibául nem
tulajdoníthaték s a véletlen veszélyt elhárítani hatalmában nem
lehetett, mégis magát vádolá, mint okát mindazon szenvedéseknek,
melyeket kedvese eltűrni kénytelen vala s melyek mind kettejeket
életök örömétől talán örökre megfosztandják s mintha az időt, melyben
néma és csendes volt, kipótolni akarná, sokszorozott erővel fogta el
kebelét szerelme.
Lelkének ily háborgó állapotjában könnyen átláthatni, miért unszolta
légyen katonáit szünet nélkül a legfárasztóbb sietésre s ezeknek egész
szeretetök s tiszteletöket vezérök iránt össze kelle szedni, hogy néha
igen is kemény parancsainak eleget tegyenek.
Midőn Rózsapallagról Szodoray a tatárok üldözésére kiindult, ezek már
jó messze haladtak gyors futásokban s ezt Felsőfaluig folytaták, itt a
megveretett sereg azon részszel csatolá magát össze, melyre a rabok
kisérése bízva volt; így ezután a nyolcz ezer rab és zsákmányolt javak
miatt lassabban ment a hátrálás, mint eddig, és nehéz lett az
élelemszerzés is, mert ezen vidéket a tatárok már jöttökben
elpusztították.