maradt, balra és jobbra küldvén egy-egy csapatot, az utánok nyomuló
ellent eltéveszteni. Az éjszak felé vonuló osztálynak Pintye Gregor
volt kalauza s a tanácsára elővett ügyes mozdulatok megcsalák
Szodorayt, ki szerelme fellegborított látköréből úgy is alig vala
képes tisztán látni a körülményeket, ő tehát elfordult a fő seregtől
és több napig űzé az oldal csapatot éj-kelet felé, míg a fősereg
egyenesen keletnek vonult. A harmadik osztály délkeletnek s így
Nagybánya felé fordulván, hamar visszavetteték a főseregre, mert az
újvárosi diadal hírére Babocsay, a várost többé félteni oka nem lévén,
onnan kiindult s a tatárok csak megjelenésére is visszavonták magukat.
Babocsaytól tudták e szerint meg Bagosy és Szodoray, hogy a tatárok
dereka Gyulafalvánál akar által kelni Mára hegyi folyamon; ezen hír az
alispánt Farkasréven jóval tova éjszak felé találta, hol ő Szodorayval
egyesült és hol a fennevezett folyó az Izába ömlik. Ő legottan átkelt
a Márán s a két folyócska között délnek nyomult, maga előtt űzvén a
tatárokat, kik a borsai szorosutat, mint egyetlen rést szabadulásokra,
választák hátrálások czéljául. Így leírván a hadi eseteket, forduljunk
történetünk azon személyeihez, kik a tatárfogságban epedtek.
HUSZONHATODIK SZAKASZ.
A tatárok tábora.--Egy árnyék az éjszakában, melyben olvasóink egy
régi jó
barátjokra fognak ismerni, s kire találkozott az.--Abdul khán
szerelme.
Gyulafalva a Mára partján egy oláh falu, s csak regényes fekvése a
zúgó szirtpatak felett fenyőkoszorúzott bérczek között egy keskeny, de
kies völgyben teheti emlékezetessé, hasonlóan egy csúf asszonyhoz
ízletes és pompás öltözetben. Itt ütött tábort egy este a tatárhad,
vezérök a veszélyes napok után egy vidám hajnalt várván fölsugárzani,
mert tudósíttaték, hogy segedelem érkezett hazájából s az Erdélyben
maradott népeit s a nagybányai csatából szabadultakat magához vévén,
mint egy hét ezer emberből állott, és már szerencsésen átvergődvén a
havasakon másnapra lehetett várni megérkezését, ezekkel ismét
tizenötezer fegyverest számlált Gerai Mahmud Abdul khán serege, s új
remény éledt a diadalra a vezér szívében.
Tábortüzek pirosíták a völgy majdnem egész széltében az éjszakai eget,
s mintegy viszhangja a komor világosságnak tündöklöttek a bércz
hátáról Babocsay tanyatüzei, ki megtámadhatatlan állásából tartá
szemmel a tatárokat, bajtársa érkezését várván. Lent tüzeik körül
forgolódtak a tatárok, míg a szegény rabok kötözve s lánczolva
istenadta földön pihenték ki hosszú fáradságokból óhajtva az álmot,
mely csak keveset vigasztalt jótékony és mégis fájdalmas csalásával.
Egy sovány árnyék,--vagyis inkább kettő, mert az egyik maga a test
volt, másikát ebből képezék a teli hold sugarai,--lépett ki Abdul
sátorából, kezében fényes aczél villogott; de ne gondolják olvasóink,
hogy ez a herczegnek testőre volt, kinek egyedül van joga aczélt
villogtatni ily közel urához,--vagy épen ne gondolják ezen árnyékpárt
valamely fejedelemgyilkosnak, ki azon jogot magának erőszakkal veszi,
- a villogó eszköz nem volt élet-, hanem csak szakálirtó eszköz, s e
szavakat sopánkodá, mint egy szerelmes a holdba:
- Egy egész esztendeig voltam Bécsben, de még soha sem kellett
valakinek egész koponyáját, egy kis üsteköt kivévén, lekopasztani, még
a szürke barátok is egész koszorút viselnek, sőt az ilyen operátióról
a nagyon tudós Paré Ferencz sem emlékezik a chirurgiáról és
borbélymesterségről írt derék munkáiban. De legalább az az egy
bizonyos, hogy a tatároknak kutyafejük nincsen, kár, hogy ezt Kordován
mester s a nagybányai többi vakhitüek nem láthatják.
Ezen bölcs okoskodásból kiki megismerheté Piócza Kristófot, előbb
nagybányai, most krimi fejedelmi udvari borbélyt. Csak egyfelől
tartozunk számot adni: miért neveztük légyen tudniillik a becsületes
borbélyt árnyéknak?
Ha emlékezünk, mindjárt ezen történet elején testi állapotját
soványnak neveztük, később Judith asszony túrós haluskái hatni
kezdettek, és teste, ha épen nem hízott is, legalább tehetségeket
árult el nagyobb szétterjedésre, de ennek csak hamar súlyiránt talált
Judith asszony, nem legszelidebb leczkéivel a kellőn túl előmozdítván
férje emésztését, s végre, mint utolsó csapás találta szegénynek husát
a tatár rablás, és mivel lelkén úgy is kevés pusztítani való volt,
egész dühét testére fordítva, azt mindentől, a mi csont és bőr nem
volt, végképen megfosztá; ezért senki sem fog neheztelni, hogy Kristóf
urat az árnyék névvel ruháztuk föl.
A két árnyék tehát, tudniillik az eredeti árnyék s ennek másolata a
földön, jó darabnyira ballagott a táboron, míg egy tűz előtt álla, hol
a másolat eltünt. Egy zömök tatár, ki egy piros magyar menyecske
mellett ült, legottan megszólamlott.
- Holnap az én fejemet is megtisztítod borbély.--Hogy volt veled
megelégedve a kán?
- Egy olyan borbélylyal, ki könyv nélkül tudja Paré Ferenczet, és egy
egész esztendeig volt Bécsben, minden ember megelégedhetik--felele
Piócza, de beszéde közben szakadhatlanul a piros menyecskére pisloga,
ki félig bús, félig boszankodó ábrázatot mutatott. Ez alatt egy tatár
érkezik, ki a menyecske szomszédját vezérökhez hivá, ez mentében
Pióczához fordult, s nevetséges ijesztéssel szóla hozzá:
- Itt maradhatsz feleségednél, de ha meg mered csókolni, lehasítom
ajkaidat!--Ezzel ment. Piócza képe még hosszabb és soványabb lőn,
midőn a piros menyecskére tekintett, mert az nem más, mint elrablott
neje volt, könnyei sűrűn potyogtak, s fogsága óta igen kellett neki
bennök szenvedni, mert már egész csatornát képeztek arczán, melyekben
búfolyamként ömlének a sírásra vonult szájnak tág öblébe. Sokáig nem
lelt szóra szomorusága, s végre feleségét is sírásra fakasztá férjének
mély szenvedése, sympathiából-e vagy talán más okokból, azt maga sem
tudta. Végre hosszú kínlódás után kibírta Kristóf dadogni felesége
nevét.
- Judith lelkem--Judith!--sóhajtá szívrepesztőn és epesztőn lelke
mélyéből, s úgy érzé magát, mintha borotvával vágták volna ki
tüdejéből ezen keserves szavakat. Ez már sok volt Judith gyenge
lelkének, hangosan kezde zokogni, kötényébe takará arczát könyeit
törleni-e, vagy a felett érzett szégyenkedését elrejteni, hogy most
először életében szóra nem talált, szótalan siránkozásában több
perczeket töltött, míg végre «gemitu permissa loqui», mint Lucanus
mondja, vigasztalni kezdé élete párját.
- Ne remegj édes Kristófom! korántsem bánnak velem oly kegyetlenül a
tatárok, mint képzeltük; Jeszid Murza derék ember, és épen nem
kutyafejű; igazad volt édes férjem, midőn ezen buta állítást tagadtad;
én csak az elhagyott édeseimet siratom és tégedet, mert talán nincs
oly jó dolgod, mint nekem.
Ezen szavak azonban a czélzattal épen ellenkező foganatúak voltak
Piócza Kristóf szakadozó szívében, mert sehogy sem szolgált
vigasztalására a szelid bánásmód, melyben feleségét a tatárok
részesíték, s most először kivánt volna vitatásai meggyalázásával is
minden tatár nyakra kutyafejeket. Még is jó szíve nem engedé a
viszontlátás ezen édes pillanatában feleségét boszantani, azért előbbi
szomorú hangján folytatá beszédét, melybe már valamivel jobban
belejött.
- Lelkem Juczim, én talán tehetek valamit javunkra a tatár herczegnél,
kinek udvari borbélya lettem, hiszen én herczegekkel jól tudok bánni,
mert Bécsben egy egész esztendeig -
- Hallgass ezen bolond beszéddel, késő mostan segíteni, vitézebbül
kellett volna harczolnotok! bizonyosan tudom, ha mi asszonyok
állottunk volna a résen, egy férfit sem raboltak volna el Nagybányáról
a tatárok, neked is mondtam, menj a várost védelmezni, nem fogadtál
szót.--Ezen beszéde közben már nem vala többé oly sűrű zokogása, mint
az előbb, és a boszúság villámai által sugárzák a bú éjjelét arczán;
de a következő szavait ismét mély szomorúság és zokogás között ejté: -
Lásd azért vagyok most én szegény feleséged a tatárok rabszolgálója,
azért kell inséget szenvednünk.
Ki tudja mire nem vezették volna a szerelmes házas párt bú és harag,
ha épen Jeszid Murza nem érkezett volna vissza; a tatár Judith felé
fordulván, mondá:
- Téged Abdul khán méltóztatott, mint szolgálót kedveséhez fogadni; s
azért míg haza érkezünk, Szirmay Ilona mellett fogsz maradni, de
gondold meg, hogy zsákmányom vagy, és a szerint viseld magadat. Most
jer velem a herczeghez. Szóejtéséből látszaték, miképen nem volt
inyére a Murzának herczege választása; de mindazonáltal karon fogta a
menyecskét, és vezeté őt oda, hova az irgalmatlan sors hítta. Judith
visszapillanta még férjére, kinek arczáit ijedtében egy gyenge
veresség futa által, mint hóhérpallost az elitélt vére, hihetőleg,
mert a sápadtság már nem fogott rajta.
Hagyjuk tehát el a szegény borbélyt mink is, mivel őt még a felesége
is elhagyja, azon egyetlen személy, ki által ő szorosabb
összeköttetésbe jött másokkal. Kérjük azonban olvasóinkat, ne
gondoljanak rosszat felőlünk, midőn az elhagyottat elhagyjuk; mi
kénytelenek vagyunk feleségével menni, mert Abdul khán sátorának egyik
osztályában, melybe Jeszid Murza Pióczánét vezeté, ránk történetünk
fontos személyei várnak.
Szirmay Ilona, anyja és bátyja Abdul khán fényes sátorának egy mellék
osztályában tartattak, mert a herczeg meglátván Ilkát, az első
pillanatban leghőbb szenvedelemre érzé iránta szívét gyuladni s az
elrabolt leányt ezen pillanat óta úgy tekinté, mint hitvesét, mit is
inkább parancsolat, mint ajánlás, vagy épen kérés módjában legott
kijelentett. Nemzete szokásainál fogva ő eddig sehol is, főkép a szép
nemnél nem tapasztalta kivánatinak ellenzését, ez a keleten vak
engedelmességre neveltetvén; annál inkább ütődött meg, midőn a leány
utálattal viszonozá az alacsonyító ajánlatot. Első pillanatban haragra
lobbant, de a szép lányka könyei hamar elolták a hirtelen lángokat.
Ezért, és nyomósabb hadi foglalatosságai miatt, fölhagyott további
unszolásaival, az időre bízván imádottja szívének meglágyítását, ezen
engedékenységben az is erősítvén őt, hogy haza értekor semmi sem fogja
gátolhatni szándékát. A Szirmay család tehát mindig körüle volt, de ez
ideig alig látta kétszer Ilkát a herczeg, s akkor is kevés időre;
hanem szíves szorgalommal látszék felőlök gondoskodni, mert épen
semmit sem nélkülöztek, a mit szükség vagy kényelem kiván. Most
azonban, midőn Jeszid és Judith beléptek, Abdul khánt a Szirmay
családdal együtt lelték.
HUSZONHETEDIK SZAKASZ.
Abdul khán szerelmének folytatása. Összejövetel sátorában s mily
kimenetele lett annak.
Annak oka, hogy oly keveset alkalmatlankodék az ifjú herczeg
Szirmayéknak, talán nemcsak gyengéd érzet, de a megveretéséből
származott szégyen is lehetett, most, midőn az említett segítséget
bizonyosnak tarthatá, és így méltán remélhete győzedelmet,
foganatosnak tartá szerelmes ajánlásait megújítani.
Ezen szándékában leljük őt most kedvesénél, hol előkényszeríté minden
gyengédségét meghódítani azon lényt, mely minden zsákmányánál
becsesebb volt előtte. A leány, de főleg az anyja csak könyekkel
feleltek. Szirmay István vala az egy, ki szavakat állíta ellen Abdul
khán szavainak. Ez azonban igen boszantá a herczeget, mert Szirmay
rendíthetlen bátorsággal felelt, s csak a legszükségesebb tiszteletet
mutatá a herczeg személye iránt, hadát többször egy rabló csoportnak
nevezve. Abdul khán türedelme többször határán állott, és Ilka könyei
alig bírák haragja kitörését visszatartani. Látván azonban a khánfi,
hogy minden eddigi ajánlásai és igéretei sikeretlenek, az utolsóhoz,
és mint vélé legfoganatosabbhoz, folyamodott.
- Ti rabjaim vagytok, és így durvaság tőletek megvetni kegyelmemet,
melyre az első tatár nemes büszke lenne, de meg akarom mutatni, hogy
nagyobb jószívűségem hálátoknál. Halljad tehát Szirmay: te és Ilka
anyja szabadon haza térhettek minden váltságdíj nélkül, csak Ilkát
hagyjátok nekem.--Szép leány, ezen nagylelkűség csak meghódítja
szivedet.--Szirmay némán, de kitetsző megvetéssel tekinte a
herczegre, Szirmayné azonban, kit a leányától történhető elválás bús
andalodásából fölijesztett, hirtelen szavakra akadt a baleset
elhárítására.
- Nem,--nem!--én leányomtól el nem válok! mit ér szabadságom, mit ér
életem, ha a legkedvesebb elragadtatik tőlem? Édes leányom, én el nem
hagylak!--És szorosabban kulcsolá karjai közé a remegő Ilkát.
- Öreg, te szólj, én férfiakkal akarok beszélni.--Mondá boszúsan a
herczeg, valamivel szelidebben hozzá tévén:--Visszaadom elrablott
javaidat is, csak Ilka engem szeressen.
- Egy magyar nemes nem szokott huga szerelme felett alkudni, s egy
magyar nemes leány büszke bár magát a török császár ágyát is
rabnőitekkel megosztani.--Felelé méltósággal Szirmay.
- Így rohanjatok a veszélybe, nem én, de ön makacsságtok öl meg. -
Riada föl Abdul khán már többé nem mérsékelhetve haragját.
Szirmay mindig nyugodt bátorságával, megfogá a herczeg kezét, s őt a
sátor nyilásához vezetvén dél felé mutatott.
- Látod ott a hegytetőkön azon tüzeket lobogni? jól tudom én, ki rakta
őket, ott Babocsay tanyázik, kinek fegyvere súlyát már egyszer érezték
seregeid; nem sokára le fog onnan omlani, mint a sas szirtjai és
Bagosy seregét talán már a jövő hajnal sugarai elődbe tüntetik.
- Jőjjenek a vakmerők!--kiálta haragjának szabad menetelt engedve
Abdul khán.--Holnap hét ezer ember érkezik segítségemre, s ezekkel
könnyű lesz megtorlanom gyalázatomat, és önvéretekkel fogom azt
lemosni, s jaj azután Magyarországnak. Eddig kegyelmes valék
irántatok, de tovább erőszak lépjen a nyájasság helyébe, többé nem
koldul a krimi khán fia ott, hol parancsolhat.
- És akkor sem fog rettegni egy valódi magyar előtte, s a gyenge hölgy
is megmutatja, hogy lelki ereje hatalmasabb egy rabló fejedelem
erőszakánál.--Vága erős eltökélett hangon Szirmay beszédébe.
- Vén csevegő, némulj el magad, hogy én meg ne némíttassalak. Lásd,
minden daczod ellenére e csókkal avatom húgodat háremem rabnőjévé. -
Ezt mondván a herczeg szavait tettel erősíteni Ilka felé fordult, a
leány azonban figyelmezett minden szavaira, s az illetlen elővét által
méltó haragra ingerelve kivetkezve látszék egyszerre előbbi gyengéd
szelidségéből; arczait magas pirosság borítá el, szeme pillái között
nagy könycseppek ragyogtak, nem vala többé azon gyenge virág, mely a
védő bokor sűrűjében rejti el kecseit az üldözők előtt, érzé, hogy
azok megismertetvén csak ön bájok által könyörülést, vagy
méltóságokkal tiszteletet gerjesztvén a durva szeretőkben, menthetők a
leszakasztástól. Az esedezést alacsonyítónak tartá, és ezt tiszta
lelkű leányka csak ott használja, hol bár titkolja is, édesebb
érzelmek vonják őt ahhoz, kiben le akarja azokat csillapítani.
Fölemelé tehát Ilka szép fejét, s a magasan pirosló arczok beárnyazva
szabadon lógó fekete fürtjeitől élénk ellentételben valának a könnyező
szemekkel, melyeknek azonban nedves sugarai megvető haragot
lövellének. Ajka nem vala a szende rózsabimbó, mely csak varázs
illatokat gőzöl; azok alkonyi biborban égtek, melynek pompás fellegei
bájolók ugyan, de villámokat is rejthetnek keblökben. Szavába is hatni
tetszék lelke emelkedése, mert nem folyt többé oly édes zengeményben,
de a mennyire talán édességében vesztett, annyira szépíté azt az erő;
néhány lépéssel a sátor mélyébe vonta magát, s merőn tekinte a
herczegre, ki első hevében őt átkarolni, megcsökkenni látszott, de
mind ezen nagy változás alig észrevehető hirtelenséggel történt Ilkán,
és talán csak akkor lehetett ráismerni, midőn a leányka megszólamlék.
- Abdul khán! én magyar leány vagyok, s bennem tanuld megismerni, mit
tart az becsülete felől; azon percz, melyben ajkad ajkamat érinti,
lesz végső pillanatja életemnek. A kétségbeesés mindenütt fegyverre
talál.--Alig mondá ezt s villámsebesen lehajlott, egy nagy
sátorszeget a földből kiránta, s magasra emelvén folytatá beszédét.
- Lásd herczeg, ezen rosz vas örökre megmenthet tőled, és előbb
szállok ifjúságom virágában a sírba, mint felesége legyek egy pogány
rablónak.
Nem ijedt ugyan meg Abdul khán a fenyegetés történhető végrehajtása
miatt, mert a hirtelen választott eszköz sokkal tompább, és a leányka
kara talán gyengébb is vala, mintsem szándéka sikerüléséhez
kivántaték, de meglepé őt Ilka eltökélett bátor lelke, melyet
asszonyban eddig nem tapasztalt, sőt csak feltenni is képes nem vala.
A leány haragjában szebbnek tetszett neki, mint akármikor azelőtt, s
épen az, a mi vadabb férfiút dühbe hozható volna, fölébreszté jobb
érzékét, sejté azon nagy különbséget, mely a szerelem kényszerített és
önakaratból nyújtott kéjei között vagyon, s azonnal szelidebb
pillanattal és hangon, de nem egészen harag nélkül szóla Ilkához.
- Kaczaghatnék ugyan gyenge dühösségeden, de meg akarom mutatni, hogy
épen midőn semmi kimélést sem érdemelnél, vagyok engedékeny irántad.
Abdul khán kedvese ne legyen azonban szolgálat nélkül; itt földieid
közül egy asszony, ez mától fogva rabnőd.--Erre hirtelen elfordult,
Pióczánét Ilka felé taszítva, és kiment a sátorból.
Ilka egy forró csókot nyomott a szegre, szorosan markolva azt, dűlt
zokogó anyjának karjai közé. Bátyja csudálva tekinté őt, mert nem
ismerte az asszonyi szívnek mélységét, mely legkisebb ingerlésre
bámulandó erőt képes kifejteni vélt gyengesége alól. Juczi pedig
örvendett, hogy még a jámbor kisasszony is ily könnyen bír egy
hatalmas férfit megszelidíteni.
HUSZONNYOLCZADIK SZAKASZ.
Abdul khán érzeleg és tovább hátrál, segítséget nyer, készületei új
csatára, miként
a magyarok rendeléseit megzavarják. Karácson Tivadar merész terve.
Borsai csata.
Fényesen hasadt föl a hajnal azon éjszakára, melynek történeteit az
előbbi szakaszban beszéltük el; de mindazonáltal Abdul khánra nézve
nem volt oly örvendetes, mint lenni igért, mert Ilka ellenállása által
szerelme még inkább nőtt, s lelke gyengédebb érzelmei véres küzdésben
voltak sovárgó vágyaival a szerelem élvei után. Másrészről az oly
bizonyosan várt segedelem megérkezni késett, és a távolabb táborszemek
Bagosy közeledését jelenték. A herczeg ezt megértvén, tüstént
parancsot adott a visszavonulásra Borsa felé, honnan a segedelem
várandó vala. Átkelt tehát serege a Márán, és Dragomérfalva felé
vonult, hol nyugodni kevéssé megállapodott.
Bagosy azonban sebesen nyomult elő, s egyesült Babocsayval, ki a
tatárokat már üldözvén, kelet felé fordult, hogy ellenségeit a borsai
szoros úttól elzárhassa, mely az egyedüli rés vala szabadulásukra;
Babocsay délről vonult a tatárok bal szárnyát szorítván Erdélytől
elszakasztani őket, s a két sereg összeköttetését eszközleni, Szodoray
a tatárok derekával szemben űzte azokat, kinyújtott szárnyai balról
Babocsayhoz csatolván magukat. Karácson Tivadar hajdúival szerte
száguldozott, készen oda vetni magát, hol talán felekezetét veszedelem
fenyegetné.
A magyar vezérek minden okos rendelésök és gyorsaságok mellett is a
tatárok már igen nagyot haladtak volt, és így nehéz lett volna őket a
borsai havasok nyilásától egészen elzárni, mert már Szacsalnál az Izán
szerencsésen keresztül menvén alig vala gátja útjoknak, és Babocsay
kétkedett a rabok megszabadítása felől, midőn nagy bámulására jelenti
Karácson, hogy a tatárok Borsa előtt tábort ütöttek légyen, és minden
mozdulatok erős szándékot árul el az ellennel itt szembe szállani.
Bagosy csudálkozását hamar eloszlatá nehány tatár, kiket Szodoray
huszárai és Tivadar hajdúi elfogtak. Ezek kivallák, hogy kevés órák
előtt mintegy hét ezer főből álló segédsereg csatolta magát Abdul
khánhoz. Ő tehát a rabokat számos kisérettel el fogja legott küldeni,
és megerősödött hadával a magyarokra rohanni akar, mihelyest katonái
egy kissé kipihenendik magukat.
Bagosy első gondja vala egy rövid hadi tanácsot tartani, melyben
elhatároztaték megelőzni a tatárokat, és inkább megtámadni, mint
megtámadtatni. Csak egy körülmény szerze aggodalmat a vezér lelkében,
mert többé a győzedelemről nem is kétkedett, tudniillik a szegény
rabok, kik a csata alatt könnyen áthurczoltatván a havasokon túl a
haza határain, talán épen nem lesznek megmenthetők. Ezen egy okból a
rendíthetlen Bagosy, sőt maga a tüzes Szodoray is készek lettek volna
alkudozásba lépni az ellenséggel, hogy az utóbbit erre főkép Ilka
sorsa határozá, felesleges megjegyezni. Ily habozás mily javára vált
volna az ellenségnek, kiki átláthatja; de Karácson Tivadar bátorsága
elháríta minden belőle származható károkat, ő csak harmincz válogatott
hajdút kivánt, mert nagyobb számot az ellenség könnyen fölfedezhetne,
ezeket titkos utakon a borsai szoros, legszűkebb torkába vezetni
igéré, és képesnek állítá magát velök az ellenséget, akár egész más
napig is föltartani, mi alatt Bagosy a tatár fősereget megvervén,
segítségére jöhet. A merény veszedelmesnek mutatkozék, és csak azok
előtt nem tökéletesen kivihetlennek, kik jól ismerték Karácson Tivadar
vitézségét s csudálatos tetteit a szabadság háborúból, de ez egyetlen
mód vala czélhoz jutni, s e fölött gyámolá nemzetünknek saját
hajlandósága minden iránt, mi merésznek s talán vakmerőnek is
mondathatik; azért Bagosy engedelmet adott Karácsonnak s ez örvendve
sietett tervét végrehajtani.
Abdul khán valóban megkapta a várt segedelmet, ez nagyrészt török
jancsárokból állott, kik a beszarábiai és moldovai várakból küldettek,
most a hegyes tájakban igen használhatók. Bennök is bízott leginkább
Abdul, és azért négy ezer tatárt, serege leggyengébb katonáit
kiválaszta, ezek a foglyokat s a zsákmányt közben vévén elindultak
prédájokat a havasokon biztos helyre hozni. A hosszú sorban induló
rabok siránkozása, már előre, mint diadalének zengett a büszke herczeg
szívében, melyet még fegyveres társaikon nyerend. Elfordult tehát e
szívét örvendeztető látványtól, seregeit csatarendbe állítani akaró,
mely, a mint agyában kifőtt, igen jól alkalmazott lett volna a föld
minéműségéhez, de még első parancsolati között megzavarta őt a
magyarok előnyomulása, kik már tökéletes csatarendben haladék nélkül
látszattak seregét megtámadni akarni. Első pillanatban önszemeinek nem
akart a herczeg hitelt adni, de a tompa zúgás és fegyverek csillogása
csakhamar meggyőzék őt a szomorú valóságról, már első tervét
eszközleni lehetetlen vala, azért egy másikhoz folyamodék, mennyire az
idő rövidsége engedé.