mint az idő szűke és építőik tapasztalatlansága magával hozta, igen
csekély tekintetűek, s ennél még csekélyebb az őket őrző nagybányai
polgárok bátorsága. Régi ösmerőseink közül itt kevesekre akadunk, mert
Piócza Kristóf chirurgus és borbély otthon volt minden készületekkel
ellátva a netalán behozandó sebesek gyógyítására. A harangozó és
egyházfi a toronyból lesték a csata folyamatját, hírt adhatni felőle a
lakóknak; meg volt nekik parancsolva: ha a vész magát a várost
fenyegetné, a harangokat, mint tűzlármára kondítsák meg, s ha a
magyarok győznek, mint úrnapi búcsújáráskor, ünnepélyesen
harangozzanak. A pénzverőházi szolga otthon maradt fölvigyázás végett.
Csak Kordovánt, a csizmadiák becsületes czéhmesterét nem oldhatá föl
semmi a hazavédés szent kötelességétől, sőt két békés mesterségét, a
kaptát és politikát kénytelen volt elhagyni, hogy mint előljáró vitézi
példájával bajnoki lelket öntsön egész czéhébe. És dicséretére meg
kell vallani: ő vezérlé minden kézművesek közül a legszámosabb
sereget; ámbár egy fenhéjázó kovács rágalmazón hangoztatá, hogy ő
kalapácsával az egész czéhet puhábbá verné cserepes kordoványoknál.
Maga a czéhmester elől ment, karddal az oldalán, ennek vasát, huzamos
fekvés által hüvelyébe rozsdásodván, csak nagy erőszakkal lehetett
kirántani, mely kínszenvedésnek közötte a sárgarezes bőr kettészakadt,
ura egy csirizes bagariafolttal gyógyítá a sérvet, de ezen hirtelen
orvoslás úgy kitekerte ősi helyheztetéséből, hogy új veszedelem nélkül
a kardot ismét hüvelyébe dugni teljes lehetetlen vala; így kénytelen
lévén azt szünet nélkül kezében forgatni, ezen pontban hasonlítható
volt Sziget halhatatlan bajnokához Nagybánya oltalmazója. A kard maga
talán még Ázsiából vándorolhatott be őseinkkel, mert szélessége és
vastagsága akkori izmos karokat látszottak kivánni, s bizonyítá
vénségét az is, hogy nem fitogtatá magát a fiatalság szokása szerint
ragyogásával, hanem ősi érdemeit mély rozsdába borítá, alatta talán
még a kiovi csatából rejtve vérfoltokat. A vitézzé vált csizmadia
rókaprémes mentéjét öltötte föl, s inasa, mint fegyvernöke egy
középkori lovagot kiséré egy agg puska terhe alatt görnyedezve; ezen
fegyver is hosszú nyugalom jeleit mutatá, mert birtoka lévén az egész
czéhnek, csak nagy ünnepeken szokott, s akkor is örömet durrogni,
főleg a czéhmester-választáskor, de mivel a város védelme ezen
ünnepnél kisebb fontosságúnak nem tartatott, halál eszközévé kellett a
puskának változnia. Utána a csizmadia czéh ereklyéjét, a czéh
zászlóját hurczolta a legizmosabb legény, mellette a két legfiatalabb
mester, az egyik kardosan, a másik egy az éjjeli őrtől kölcsönözött
alabárdot emelve, utánna vonultak a mesterség többi tagjai, számra
vagy negyvenen, mindenik más század szokása szerint fegyverkezve, de
mindnyájok arczán tökéletes egyezésben uralkodott azon kinyomás,
melyet vágószékre hajtott juhokon láthatni. A többi czéhek nem igen
különböztek csizmadia társaiktól, s így felőlök röviden csak azt
említjük, hogy ők a sánczokban helyöket elfoglalák. Innen örömmel
nézte a nagybányai polgárság Babocsay diadalmát, s ha már elő nem
segíté, legalább ordításával akará dicsőíteni, mint mennydörgés a
lecsapott mennykövet. Kordován bátorságát kitüntetni igyekezvén, midőn
már Tunyoghy serege is eltűnt, kiléptete a sánczok közül, és magosra
emelt karddal haladhatott vagy húsz lépést, midőn az oldalvást kitörő
tatárok kurjongása rázta össze halló érzékeit és jéggé vált szemei egy
egész pogány sereget pillantának meg a városnak vágtatva.
- A tatárok!--Rajta, a tatárok!--Kiálta, felejtve minden czéhmesteri
méltóságot, és mint lábai engedék rohant,--de vissza a sánczok felé.
Az inas, ki czéhbelinél több bátorsággal, de nem több észszel bírt,
elsüté a czéh puskáját, s az ón keresztül süvölte futó mesterének
kalpagán, ki épen a cső irányában szaladt. A többi őrizet minden
védelemről felejtkezve, hatalmas ordítással rohant a város felé. Ezen
zűrzavar előtt a harangozó már győzelmet harangozott társával együtt,
s a támadó lármát diadal örömének tartván, ki sem nézve a toronyból,
folytatá a győzelmeket hirdető kongást. Az otthon maradt hölgyek és
gyermekek örömlázra gyuladva rohantak elő házaikból és szaladó
férjeiket diadalmasokként akarták fogadni, de ezek az ölelés helyett
földre dönték a szíveskedőket, megosztva velök félelmök súlyának egy
részét, mely alatt magok is alig állhattak.--Nyakunkon a tatárok! -
nyakunkon a tatárok!--harsogák szerte a városban bajnok védői, s az
öröm perczek alatt mindenütt halálos ijedéssé vált, a nagy templom
tornyát kivévén, hol a harangozó és egyházfi még folyvást diadalmakat
zengettek.
Dobogott azonban még egy szív Nagybányán, melynek bátorságát a
tatárfutás sem vala képes megrendíteni,--egy Amazon volt ez, és pedig
nem más, mint Judit--Piócza Kristóf, a borbély, hites társa, és
chirurgusné asszonyom. Ne gondoljuk ugyan, hogy mint hajdan Bethulia
vívásánál szép és bajnoki név-véde, Holofernesz fejét levágta; ő is
oly hősi szellemtől lelkesítve: kiment volna Gerai Mahmud Abdul khán
herczegnek, vagy a khocimi basának előbb szívét, aztán fejét
elrabolni. Nem, ő merészségét csak otthon és szegény férjén
gyakorolta. Nem tudni mi okból, de erővel azon volt Pióczáné, hogy
férjét a sánczok közé kergesse; ez mindazonáltal megátalkodva állítá,
hogy helye neki otthon legyen, és hivatala csupán a sebesek bekötése;
az eleinte tűrhető villongásból csata támadt, még pedig jóval
keményebb a vitéz polgárságénál a sánczokban. Jutka pergett,
pattogott, csipőibe nyomta karjait, csak akkor emelvén föl, midőn
szava erősítése végett férjének orra alá akart hadarászni; ma történt
házassági életükben először, hogy Kristóf makacsul merte ellenzeni
háziasszonyának véleményét, s ma is csak azért, mert az asszony, mit
eddig nem tett, tudományába keverte magát, megbocsátható tehát ezen
női felségsértésért a csinos Judit haragja, annál inkább, mivel
szomszédnéi állítások szerint, a már említett bányatiszt többször
elment Piócza boltja előtt, vágyódva tekintve be annak üveges ajtaján,
mindezen körülmények kivetkezteték Jutkát szelidségéből; s mint az
izlam terjesztői, ha szavok sikeretlen maradt, fegyveréhez nyúlt; ez
ugyan damaszki aczél nem vala, hanem egy ép tenyér, mely kétszer
megcsattant Piócza Kristóf orczáján, a szikár borbélynak majd minden
vérét oda kergetve.--Ezen pillanatban zengett az utczán kettőztetett
erőszakkal:--A tatárok!--a tatárok!--De mi eléggé édes vagy
rettenetes egy haragos nőt engesztelni vagy ijeszteni. Régen szeretik
a költők hőseiket kölykeiktől megfosztott oroszlánokhoz hasonlítani:
azonban nem kellene ezt férfiakra pazarolni, kik azt semmi esetre sem
érdemlik meg, mert oroszláni indulat dühéhez csak egy férjével
veszekedő asszony hasonlíthat; mivel mint az oktalan állatok
országában rettentőbbet a kölykeitől megfosztott oroszlánnál nem
ismerünk, úgy nem lehet emberi lény, ki képesebb lenne minden
iszonyúnak elkövetésére, mint egy férjével amúgy lélekszakadtából
czivakodó asszony, s ezen hasonlítást még a nemek egyenlősége is
erősítené. Ily állapotban kell tehát képzelnünk Juczit, hogy
bátorságát megfejthessük, ugyanis a kiabálásra nem hallván, még urával
is elfelejteté a krimi félsziget minden nemzetségeit, s csak akkor
eszmélt föl, midőn az utczát már
«Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták.»
A tatárok átugratván a város védetlen sánczait, eláraszták az
utczákat, s néhányan már Piócza előtt iramlottak el.
- Lásd gyáva féreg!--kiálta a szelid nő remegő férjének, s azon
tagnál fogva, mely bizonyos szürke állatoknál leghosszabb, húzta őt ki
az ajtóba. Lásd gyáva féreg, nyomorult szappanhabaró! nyakunkon az
ellenség, és csak azért, mert ti férfiak mind pulyák vagytok. -
Szemrehányását alig végezé a bősz asszony, midőn egy csapat tatár
közelge feléjök, az első egy szálas erős legény, tetszőleg legelteté
apró szemeit Judit asszonyon, megállott kisérőivel együtt, s egy tatár
fölkiáltás után, mely mosolygásából itélve, a menyecske dicséretére
volt intézve, hirtelen lehajlott nyergéből, s minden epedés nélkül oda
emelé új kedvesét, ki férje ellen mindig lángoló mérgében, meg sem
gondolá, mily messze veti őt honától ezen egyetlen emelés, sőt örült
talán az elrabláson, mert általa nyilván meggyőzheté férjét állítása
igazságáról, hogy tudniillik az ő s polgártársai gyávaságok miatt a
tatároké lesz a diadal. Judit nyelve épen nem szelidült a tatár karjai
között, sőt ha lehet még élesebben pergett magos üléséből félig
elmeredt férjére. Ez szegény habozva állott, nem tudván, búsuljon vagy
örvendezzen-e? Félig kesergőn tekinte azonban neje után, midőn rablója
kengyele hegyét lova oldalába nyomván elugratott. Kétes állapotján az
oly hamar özvegygyé lett Piócza egy nagy sóhajtással könnyebbíte; mert
azt tanulta orvosi életében, hogy szorult kebelnek legenyhítőbb egy
mély fohászkodás, s még egyszer pillantott szívének elragadtatott
kincse után, alig érthetőn suttogva valamit. Egy példa beszédünk, s
két költőnk szerint ezen ismerős szavakat morogta-e: «szegény tatár»,
már eredetiségünk fentartása végett sem akarjuk állítani. A hátra
maradt tatárok lovaikról leszállván, részint a szomszéd házakba,
részint Piócza boltjába széledtek, a szegény borbélyt magok előtt
taszítván műhelyébe.
- Na sárga kutya!--riaszta rá egy nyers tatár,--ide az aranynyal,
különben sápadt arczádból olvasztom ki.
- Tatár uram, Bombastus Theophrastus Paracelsus, a chirurgiának nagy
mestere, aranyat tudott csinálni, mégis szegény volt; hát én, ki csak
egy ficzamult tagot bírok helyrehúzni, s legfeljebb is finomul
borotválni, hol vehetném az aranyat?--mondá alázatosan Piócza,--bár
egy esztendeig tanultam Bécsben Pare Ferencz chirurgiája szerint.
- Hát szakálkaparó vagy?--Jól van, ilyennek hasznát vehetjük. -
Ragadjátok meg.
Piócza Kristóf hamar elveszté lába alól a földet, megmarkoltatván a
tatárok által, s minden, a mit tulajdonából menthete, egy borotvatok,
Pare Ferencz munkája a chirurgiáról és borbélymesterségről volt. A
boltnak s lakásának egyéb bútorait rablói szedték fel, indulva a
szegény borbély lakából, melyet, midőn Misztótfaluból Nagybányára
utazott, oly óhajtva óhajtott elfoglalni, de felesége háborgásai által
azóta majdnem gyűlöletessé lett előtte. Bár magában is igen kínos volt
Kristófnak rabságra hurczoltatnia, de az leginkább gyötörte lelkét,
hogy a tatár földön sem lehet nyugta édes hites társa miatt, vagy ha
tőle menekednék is, látnia fog kelleni nejét egy tatár férjnek karjai
között.
HUSZONKETTEDIK SZAKASZ.
Melyben a polgárok rettenetes bátorságának több példái fordulnak elő.
-
A város megmentése.--Ki jutalmaztaték meg a kalpagért, s mily
fényesen
győzött Kordovány véleménye a csapszékben.
A tatárok elszéledének Nagybányán, s lakói a házak legsötétebb zugaiba
rejték magokat, az ajtókat hirtelen elzárván, vagy hol a félelem
hódítóbb volt, nyitva hagyván, az őrsereg kora futása által már jó
előre tudósítva lévén mindenki, ha vagyonát nem is, legalább ön becses
személyét bátorságba hozni igyekezett; és csak a Piócza hites pár,
vagyis inkább csupán ennek gyengébb fele bírt elegendő bátorsággal a
tatárok szemébe nézni. Így ha a tatár üres kézzel odább állani nem
akart, kénytelen vala a házakba törni, melyekbe többen is közülök, de
mint látni fogjuk inkább károkra, mint hasznokra elszéledtek. A város
előbbi zabolátlan lármája után mélyen elcsendesült, csak a tatárok
kurjongása és lódobogása, mely közé folyvást a harangok diadal zúgása
vegyült, zavarák meg síri némaságát.
Ezen leírt állapotban találta Szodoray a várost, lovasaival
segítségére érkezvén; az utczákon elszórva kóborló vagy állongáló
tatárok hamar halálba omoltak a magyarok súlyos csapásai alatt, ezen
sorsra jutván azok is, kik a házakból zsákmánynyal rakottan kijöttek.
Egyrész a lakokban veszté életét, Szodoray lovasai oda is berontván, s
rövid idő mulva a száguldó csapat nagyobb része elveszett, csak a
legtovább haladtak illanhatának el, a veszélyt korán észrevévén
csekély prédájokkal, ezek között valának azok is, kik Piócza Kristófot
és nejét elrabolták. A megszabadultak vakon rohantak ki a városból,
mint e tájon ismeretlenek minden irány nélkül iramodva, alig
kerülendők ki üldözőiket, ha szerencséjökre Pintye Gregorral, ki
Bogdanu Gyurkától tért vissza, nem találkoznak: ez hirtelen barátságot
köte új szövetségeseivel, s ismert utakon vezeté őket, a khánfi még
veretlen seregéhez.
A város megmentése oly hirtelen történt, hogy a pinczékbe és hászjákra
rejtezett lakosok észre sem vették, s azért dughelyeikből előbújni sem
mertek; annál inkább, mivel a szemes harangozó véletlen a toronyból
lenézvén, akkor pillanta meg néhány tatárt, mikor azokat már Szodoray
lovasai kergeték, s azonnal kétségbeesve kezdé félre verni a
harangokat. Síró gyermekek, kikről szüleik ijedésök első zavarában
megfelejtkeztek, valának első üdvözlői Szodoray diadalmas hadának,
visítások még nagyobb félelemmel hasogatván nemzőik bátor szívét, kik
gyermekeiket legalább is a tatárok nyársain képzelék. Ily
körülményekben majd nehezebb volt Szodoraynak a polgárokat
rejtekeikből, mint a tatárokat a városból kiűzni. Végre mégis
napfényre bukkanván, bámulva tekinték, hol egymást, hol megmentőiket,
s reszketve a tatárok holttetemeit. A derék Kordovány is előlépett, őt
inasa húzta ki saját padlásán a bőrök alól. A czéhmester diadaljelként
emelte átlyukasztott kalpagát, melyet a bőrök alatt félelmében
szorongatván, benne a keresztül repülő golyónak világos nyomaira
talált, s valóban a haza védelmében nyert ily tetemes sérvvel a város
polgárai közül senki sem dicsekedheték, bár ezt is magyar kar ejté, s
csak két vagy három ujjnyival csapott volna lejebb az ón, el lehetne
mondani honunk akkori siralmas esetéről:
«S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre.»
Csak lassanként tért vissza rémült lelkeikbe bátorságok, s ekkor mind
a tatárok üldözésére akartak rohanni, alkalmasint mert sokkal tovább
reménylék őket már lenni, mintsem elérhessék. Visszatért Babocsay is,
tönkre tévén a tatár sereget,--több mint ezer halott fedte a
csatatért, sokat, kik az erdőségbe vonták magokat, az oda rejtezett
pórnép vert agyon, mások Erdélybe menekedtek, ott hasonló veszélyt
találni. Csak kevesen érheték el a khánfi táborát, folyvást űzetve a
fáradhatlan Karácson Tivadar által, Babocsay hadának egy csapatával.
A polgárok, mily hamar kiállották, oly hamar el is felejték a
veszedelmet; s már este a csapszékben ült Kordovány a nap több
bajnokaival Babocsay katonái, s a város polgárai közül, kiknek
mindnyájoknak volt hasonlatosságok a homeri bajnokokkal: az elsőknek
vitézségökre s az utóbbiaknak gyors lábaikra nézve.--Kordovány előtt
jobbról borkancsó állott, balról kalpaga, bő alkalmat lelvén mindenki
ennek halálos sebét kényére vizsgálni; s itt is teljesült a
világfolyás igaztalansága; mert a szenvedés a kalpagé vala, s a
dicsőség uráé. Majd hatalmas kortyokkal mosta le a becsületes
czéhmester rettenetes bátorságát, mely most még inkább ki ki fakadt,
mint a sánczok védelmében, s kalpaga tátogó sebével némítá el a
fenhéjázó kovácsot, és kalapácsa erőszakát, mert Vulkán izmos
növendéke még most is kormos volt a széntől, mely közé bújt a tatárok
elől. Ismét előfordult a régi vita a kutyafejekről, a polgárság, s
főleg Kordovány erősen a kutyafők mellett maradtak, és teheték is,
mert a gyors futásban senki sem ért rá az ellenkezőről meggyőződni.
Sőt a rézműves nyilván erősíté, midőn a pinczébe futott, egy tatár
dugta be az ajtón a fejét, s ez természetes szőrös kutyafő volt,
későbben ugyan kisült, hogy ezen kutyafő a rézműves házi ebének
tulajdona vala, de ez sem árthatott sokat a dolog hitelességének. Kik
a dolgon kételkedtek, azért erősíték, mert ezen rettenet által
menthetőbbnek vélték futásokat, Babocsay katonái pedig részint saját
vitézségöket inkább kitüntetni, részint a polgárokat bolondítani, rá
hagyták a dolgot, s így emelt kancsóval kiáltá Kordovány:
- Az Isten éltesse azon vitézeket, kik a kutyafejű pogányokat
dicsőségesen meggyőzték!--S utána kiáltott és ivott az egész
gyülekezet.
- Csak kár--folytatá Kordovány kancsóját letevén,--hogy Piócza
Kristóf borbélyunk nincsen itt, ő a kutyafőket mindig makacsul
tagadta.
- Dejszen--mondá egy,--már bizonyos lehet felőlök, mert feleségestül
elragadták a tatárok.
- Sajnálom szegényt,--sóhajta föl a czéhmester,--mert ezen dologbeli
fejességét kivévén, áldott jó lélek volt. Így tehát igen jó, hogy
kalpagom sebét szűcs gyógyíthatja be, mert chirurgusunk már nincsen.
- De czéhmester uram, azt be ne foldoztassa, örök emlékül e napra
akaszszuk azt úgy lyukason gomb helyett a czéh zászlajára, melyet
vivője ijedtében egy ház szegletbe akadván, letört.--Ezen javallattal
emelkedék föl egy csizmadia mester, Kordovány nagy örömére.
- Úgy legyen e bölcs tanács,--mondá Kordovány,--a legközelebbi
czéhgyűlésben ezt fogjuk elhatározni, s egyszersmind pénzt gyűjteni
számomra egy új kalpagnak, a régi helyett, melyet a czéh dicsőségére
örömmel áldozok.
- Éljen czéhmester úr!--kiálták mindnyájan és ittak késő éjjelig,
hallgatva a katonák csudameséit mai és régibb csatáikról.
HUSZONHARMADIK SZAKASZ.
A tatárok pusztításai.--Mi módot választa a haramia a megboszúlásra.
-
Nagy rettegés, halálos készület, és rabság, sok más ide tartozó
dolgokkal együtt.
Babocsay diadalma után következő napon Bagosyhoz küldé serege kisebb
részével Szodorayt, kit a csatában mutatott vitézségéért dicséretekkel
halmozott az ősz bajnok. Maga Nagybányán maradt; mert félni lehetett,
hogy Erdélyből új elmaradt tatár csapatok rontandanak elő, pusztítást
terjesztőn a védetlen városon és vidékén. Fontos tanácsadással
bocsájtá el magától az öreg vitéz az ifjút, véle küldvén a
haszonvehetlen Türkenfrasz hollandi dragonyos kapitányt is, ki a
tegnapi csata óta megszelidült kemény itéletében a felkelő seregek
ellen, és csak az sajnálta, hogy számára nem akadt occasio egy
szerencsés retirádában bravourját és valorát fényleni hagyni. Szodoray
a legrövidebb úton indult Bagosy táborához, ki részéről már útnak
eredt hamar alkotott hadával a tatárok ellen. Utjában Karácson Tivadar
is Szodorayhoz csatolta magát, s együtt sok magyart mentének meg
száguldó kisebb tatár csapatoktól.
Gerai Mahmud Abdul khán vezérlé a még ép tatár sereget, ez a
nagybányai harczból szabadultakkal számra tizezeret fölmult, s
pusztító özönben áradt el Szatmár vármegye keleti részén, főleg a
Szamos jobb partján; több ezreket fűztek lánczra magok után
hurczolván, a lakók legbecsesebb vagyonaikkal. A tüzes khánfi oly
sebesen vezérlé seregét, hogy lehetetlenné vált a lakosok nagyobb
részének magokat s vagyonokat előtte menteni; a kik megfutottak,
Ugocsába vevék útjokat, ez Abdul khán tudtára esvén, utánok küldé
serege egy részét s maga a nagyobbal Bagosy ellen indult.
Nem szándékozunk leírni a köz inséget, melyet a krimi csapatok minden
felé terjesztének, csak azt akarván a gyász esetben érinteni, mi
beszélyünk folyamához szükséges. Ez bennünket a Szirmay családhoz
vezet vissza, mely Ugocsában tartózkodék Fertős-Almás helységben. Ezen
falu a Túr partján fekszik, mély alacsony tájékon, mocsároktól
körülfogatva, melyek a Túr áradásaitól neveltetve, bizonyos erősséget
adtak a helységnek, házai többnyire agyagból és fából inkább fonva,
mint építve valának, csak itt-ott emelkedvén egy tehetősebb gazdának
vályog laka, kővel Szirmay takaros úri házát, s a templomot kivévén,
egy épület sem dicsekedheték. Az egyház régi erős épület vala
zsindelylyel fedve, csak tornya látszék ingadozó állapotban sínlődni,
mit tág repedései, s nem épen egyenes állása árultak el. Ezen időben,
melyben olvasóinkat ide vezetjük, az esthajnal első borúja kezde
terjedni, s az áradt mocsárok keskeny düledező töltésén halkkal
ballagtatá a csordás barmait haza felé, midőn lódobogást hallván maga
után, hirtelen hátra nézvén, egy sebesen vágtató lovagot pillanta meg.
- Utat!--kiáltá ez már messziről,--tágíts a töltésen, mert hírem oly
szomorú, hogy a pap zsákjába is alig férne be.
- Csak nem fullaszthatom vízbe a teheneket.--Viszonzá a csordás.
- Jobb oda, mint a tatárok gyomrába.--Vala a lovag válasza.
- A tatárok!--sóhajta elsápadva és meredten a csordás.
- Azok bizon,--rémíté őt tovább a lovag, ki a teheneket elérvén,
kénytelen volt megállani az elzárt úton.--Már nyomomban vannak! Nem
látod Nagypalád felett a füstöt, nemsokára magosan fog piroslani, ott
már a tatárok gazdálkodnak.
- Az úr Isten s a pécsi boldogasszony segítsen tehát bennünket. -
Kiáltá a csordás; de a lovag kirántá nyergéből csákányát, ütlegeket
osztva mindenfelé, a nem nyájasan érintett tehenek futáshoz láttak, s
a szűk töltésen egymást szorítván, kevés perczek alatt az egész csorda
vad rohanásnak eredt végig a gáton kolompzúgás és sűrű bőgéssel,
köztök a lovas vágtatott, s hátul a csordás ügetett, ostora
csattogatásával még inkább nevelve a zavart. A szokatlan lármára több
lakosok gyűltek a falu végére, és kik a mezőről haza mentek,
megállottak fölvilágosítást várni; ennek megadásában épen nem késett a
csordás, mert mihelyt hallhatónak vélte szavát, torok szakadtából
ordított: «a tatárok!--a tatárok!--már lángba borult Nagypalád!» -
Ez elég vala az egész népségbe ijedési lázt űzni, s őrülten futottak
az uraság lakja felé, ott, hol mindig és minden inségökben segítséget
találtak, most is menekvést keresőn. Vastagon tódult be a sokaság az
ősi szokás szerint mindig tárt kapukon, s az udvar alig adhata helyt a
tolongó és folyvást szaporodó népnek, ez legtarkább vegyületben
rimánkodék, minden nem és kor hangváltozásain, s bár csak
töredékekben, de még is elég körülményesen festék a még nem ösmert, s
csak a csordás fölkiáltásából sejtett bajt. A falu utczáin uralkodó
zűrzavarban gazdái példájára a csorda is el látszott veszteni eszét,
mert a helyett, hogy a tehenek és bornyúk szokásokként haza tértek
volna, a néptömeggel az udvarba tódultak, itt bőgések erőszakosan
nevelé az egész zűrzavar hatását, Szirmaynak harsány ugatásra indított
számos kutyáival együtt. Az idétlen zaj kihívá Szirmayt és családját
is, a tornáczról kérdé a sokaságot: mi baj hozta légyen őket udvarába?
Egy ön lármájában elfuló kiáltás lőn a felelet, míg végre az előbbi
lovag a tornáczig magának pályát törvén, a szóláshoz helyet ugyan, de
csendet nem nyert. Szirmay és cselédjei egyesült törekvéseire az
embertömeg elnémult, s csak a barmok és kutyák zajával kellett a
hirnöknek küzdeni, mire is így harsogá el gyászos zsoltárát.
- Én Nagypaládról jövök lóhalálában, jelenteni a tekintetes úrnak,
hogy a tatárok már oda rontottak, sőt azóta már alkalmasint Batár és
Csedreg is égnek, azért tehát szaladjon, a ki bír, s a ki nem bír,
szánja meg bűneit, mert az holnap nehezen eszi tiszteletes uram
kezéből az urvacsorát.
- Ember nem ijedséged hagymázában beszéllesz-e?--megfontoltad, mit
tesz egész helységet csak amúgy bolondjában rémíteni?--Mondá bátor
feddő hangon Szirmay.
- Higyjen az égnek tekintetes úr, ha nekem nem hisz,--nézzen föl: itt
Batár,--ott Nagypalád, amott Csedreg égése pirosítja az eget; látja a
füstgomolyt felettük? sok halálhörgés száll abban az Istenhez.--A
mutatott tájékra fordítá mindenki szemeit, s a már homályosabb
szürkületben tagadhatatlanul látható lőn az ég iszonyú verese, barna
füsttömegekkel szegetve be, s az iszonyú látványban kiki halálitéletét
tetszék olvasni, oly némán, oly meredten bámulának a gyászos
tüneménybe, míg a hirnök szavai új rettegésbe nem olvaszták föl a
régit.
- Ezzel az estét üdvözlik, majd az éjfélt Almással fogják
világosítani.--Eddig mérséklettek voltak az idegen szavai, s épen
semmi különöst sem mutatók; de most egy percz alatt elváltozott arcza,
előbbi hidegségét egy majdnem határtalan dühnek jelei válták föl, és
szörnyű káröröm és boszúvágy lőn uralkodóvá vonásaiban, a mit
szántszándékkal nevelt. Borzasztó hahotára fakadva megtöré mérges
indulatjának minden gátjait s e szavakban ordítá boszúját Szirmayra.
- Szirmay István kételkedjél, ha lehet szavamon, fájdalmas az
igaztalan büntetés; de még fájdalmasabb a tatár rabság a kevély magyar
nemesnek. Menekedjél meg ősz vitéz,--itt a boszú ideje, melyet én
hőbben karolok át, mint Szodoray úrfi most, ha lehetne, szép hugodat
ölelné; de arról már rég hegedült szent Dávid.
Most vizsgálta élesebben a lovagot Szirmay s a legmélyebb harag
veresíté egyszerre arczait, azt megösmervén, s így szóla gyorsan,
részint hozzá, részint a néphez intézve szavait:
- Gonosztévő, te mertél ide jönni.--Ragadjátok meg, ez Pintye Gregor,
- a gyilkos haramia!
De a zsivány,--mert jól ismert reá Szirmay--el volt erre készülve,
hirtelen pisztolyt ragada gubája alól, és jobbkezével éles baltát
villogatva, lovára veté magát, kik hozzá közelebb állottak, rémülten
vonultak az első pillanatban vissza, s talán nem annyira fegyvereitől,
mint nevétől, a távolabbak nem is értheték Szirmay parancsát, s utat
nyitának a sebesen elvágtatónak. Ez a kapu előtt kevés pillanatokig
megállott, s előbbi hangján fölszólalt:
- Szirmay! még éjfél előtt számolunk. Jó, hogy megösmertél, magam
jöttem a boldog hírrel, mert irígylem minden másnak ezen nagy
szerencsét; évek óta forralám a boszút, de annál rettentőbbé főtt ki.
- Még többet mondott volna a haramia; de a föleszmélt nép már
zúgolódni kezde, megsarkantyúzá tehát lovát s elnyargalt, hangos
kaczaj között e szavakat kiáltva vissza:
- Nemsokára ismét meglátjuk egymást!
Most a nép ijedése kétségbeeséssé vált; mert a szomszéd faluk több
lakói, kik a veszély előtt elillanhatának, érkeztek az udvarba, s
iszonyú színekkel festék földieik szerencsétlenségét. Szirmay törekvék
ugyan, de hiába a nép félelmét józan okok által mérsékelni, mert míg
igyekezetében sógornéja és huga, kik hozzá, mint védőjökhöz erősen
ragadtak, hátráltaták, a nép sem vala képes valami okosabbat
hallgatni, vagy azt fölfogni; e felett Szirmay szavai is csak puszta
vigasztalásból s bizonytalan reményből állottak, mert a közel nagy
veszedelemben maga is átlátá a szabadulás lehetlenségét, a nép ugyan a
félelem első eszközére, a futásra vetemedett; de ennek hasztalanságát
a minden oldalról lángoló faluk jelenték, mert a tatárok hihetőleg
Pintye Gregor javallatára egy kört vontak Almás körül. Ugyanezt
bizonyíták a szomszéd falusi szökevények is; de sokan Almás lakói
közül nem akarák magokat az utolsó reménytől is megfosztatni, és
szaladásnak eredtek, hanem a réteken száguldó tatárok hamar kiragadák
őket csalódásokból.