az őrizetet; tudniillik a moldovaiak által őrizett oldalon tűz támadt,
s a korhadt száraz fedelen csakhamar hatalmas lángokban csapdosott
szerte, s mennél veresebben dühönge az emésztő tűzgomoly, annál
haloványabbá lettek az ijedett várlakók arczai. Maga az ősz bajnok
Szirmay állott ezen végromlással fenyegető bajban is nem tántorított
lélekkel, egy pillanat alatt kész vala rendelésével, és embereinek
zajos kiabálással kitörő ijedését zabolázván, keményen rájok
parancsola a résről semmi ürügy alatt el nem távozni, maga az ide
futott havasalföldiekkel a tűz helyére indult. A lángba borult épület
egy alacsonyabb szegletében feküdt a várnak, három oldalról bástyáktól
körülfogva, csak a negyediken függött össze a várral, s itt is egy
magos fal s erős vas ajtó választá azt külön, ezen előre hagyá az
idegeneket lépni Szirmay, s alig valának lent, az ajtót becsapván,
reájok zárta e füleikbe menydörgés gyanánt hangzó szavakkal:--Magatok
vagytok okai a tűznek,--itt a kút--edényeket is leltek,--oltsátok
azt, és ki az ajtón kimászni próbálna, azt agyon lövetem.--Gyanítá-e
Szirmay alávaló tettöket, vagy a szerencsétlenséget gondatlanságoknak
tulajdonítá, ez nem bizonyos; de mindenesetre határozása igen bölcs
vala.
Midőn az ősz a bástya-résre visszatért, már sebes rohanással
közelíteni látá a haramiákat, s még embereit elszánt védelemre
bátorítá, a mint az ellenség már fele útján megállott, s oly
sebességgel, mint jött, a várbeliek nagy bámulására vissza fordult.
TIZENNYOLCZADIK SZAKASZ.
Melyben előadatik, ki és mi hárítá el a harmadik szerencsétlenséget. -
Engesztelődés.
A milyen csudálatosnak tetszett a haramiák visszatérése, oly
természetes volt; de ennek megfejtése végett szükséges egy kissé a
történet mostani folyamából kitérnünk. Egy fiatal szegényebb sorsú
nemes, ki a nagybányai táborba sietett, kevés ideig Huszt
mezővárosában lakó rokonainál mulatott, innen azelőtt való nap indult
el, melyen Pintye Gregor az ostromot elkezdé, a haramiák kezébe akadt:
de ezek előtt gyanús nem leve közönséges pór öltözete miatt, ügyes
hazudságai által annyira vitte a haramiákat, hogy ezek neki befogadást
ajánlottak czimboraságukba, ő ezen nagyobb veszély elhárítása miatt
örömöt színlelt, köztök maradt, de tervöket megtudván, midőn másnap
hajnalkor az ostrom kezdetére fordított figyelmök a haramiákat minden
egyéb iránt vigyázatlanokká tevé, elillant, s az úton egy kocsira
akadván, elég hamar érkezett Nagybányára, még kora segedelmet kérni, a
vészben lebegő Husztnak.
Képzelhetni, hogy Szodoray volt az első, ki repülni inkább, mint menni
akart segítségre, de Bagosy és Babocsay is, részint mint barátjai a
Szirmayaknak, részint a Husztra vitetett pénz megmentése végett épen
nem szándékoztak e dologban késedelmeskedni, annál kevésbbé, mivel még
a tatárok betörése előtt vissza is jöhetett a felmentő sereg.
Szodorayra bízaték a vezérkedés, de mivel többet elbocsátani tanácsos
nem vala, csak száz ember adatott keze alá, kiknek egyik csapatát
Karácson Tivadar kormányozta. Minden kitelhető sietéssel indula és
folytatta útját Szodoray Huszt felé s felejteni látszaték, hogy kisded
serege lépéseinek a szerelem nem kölcsönözött szárnyakat; a leghőbb
tünődés és a legszaggatóbb aggodalom egyiránt gyötrék szívét, s csak
akkor engedett valamennyire kínja, midőn Huszthoz érvén, a várra
rohanó haramiákat pillantá, de ez sem enyhülés volt, mert az
eltávozott aggodalom boszúnak adott helyt.
Mint mondtuk, épen a várra akartak a haramiák támadni, midőn őket
Szodoray haragja elérte, ezért téríté vissza csapatát Pintye Gregor a
veszedelmes ellennel szembe állani. Csak kevés lövések történhettek a
két felekezet hirtelen közeledése miatt, s tüstént a kézi fegyverek
csattantak össze, Pintye Gregor gyülevész parasztjai az első támadásra
minden szelekbe eloszlottak; a haramiák, ezeknél bátrabbak, a vár és
ennek segítői közé szorítva kétségbe esetten viaskodának, Szodoray és
Karácson ön példájokkal lelkesíték vitézségre embereiket, míg az
ellennél Pintye Gregor, Bama Bila Paskuluj, ki elöljárójánál talán még
erősebb, s hol csupán testi tehetségre jött, vakmerőbb is volt és a
kegyetlen Kosztán valának a csata heroszai. Paskuluj egy iszonyatos
balta csapással üté le Szodoray lovát, de ugyanazon pillanatban
csapott az ifjú szablyája a szilágysági zsivány kemény koponyájára s
ez széjjel repedve párolgá ki az élettel együtt azon kevés észt,
melynek negyven évig fedele volt. Az óriási haramia esése nem kissé
hökkenté meg társait, s ijedt bámulások időt engedett Szodoraynak
fölugrani és gyalog folytatni diadalmát. Karácson súlyos keze alatt
több haramia hullván el, Pintye Gregorra ütött, rettenetes vala
harczok a roppant erőre és ügyességre hasonlóknak, de Karácson javára
kezde fordulni, mert Pintye Gregor kardja egy súlyos csapás alatt
csengve repült darabokban szét, s már irányozva volt reá a halálos
csapás, mert baljába mindig készen álló fegyverét is, a vas nyársat
megragadta Karácson, midőn az ura és barátja veszedelmét észrevevő
Kosztán baltáját hajítá, még maga oda ugorhatnék Tivadarra, ez
szerencséjére azon pillanatban hajolt félig meggyőzött ellene felé, s
így csak a fejszenyél érheté őt, de már Kosztán is közel vala s kardot
akart rántani, azonban a hajdú megelőzé és halva teríté őt a földre. A
többi haramiák még nagyobb szerencsétlenséggel harczoltak s már
futásnak eredni kezdének. Pintye Gregor bátorítására sem ügyelők
többé. Ez, midőn a csatát mulhatatlanul veszve s embereit széledve
látá, egy sebes fordulattal eltünt Karácson elől, s majd oly hirtelen
a legrövidebb s legbajosabb úton a csatatérről is; a szaladók nagy
része Huszt felé sietett ijedtében s az eddig cselt félő várbeliek
most kirontottak részt venni, ha nem meggyőzésében, legalább
büntetésében ellenségöknek. Harmincz vagy negyven haramia feküdt halva
és halálosan sebesítve, húsz vagy harmincz elfogaték, kik még nap
lemente előtt felakasztattak az erdőszél legizmosabb fáira.
Szodoray tehát diadalmasan költözött be az általa megmentett várba; a
köz örömben, melylyel fogadtatott, találkozék olyan, ki elkeseríté
éltében legédesebbnek reménylett óráját, ez nem vala más, mint
Szirmayné, kinek keblén a határtalan anyaszeretet még egészen be sem
gyógyult sebét új fájdalommal szaggatá föl, tekintetén leánya ártatlan
gyilkosának. Legelőbb könyei árulák érzelmeinek fölháborgását s midőn
Szodoray mély tiszteletet jelentő köszöntéssel felé közelíte, mintha
könyeit törlené, takará el kendőjével ábrázatát s fájdalmában
hihetőleg nem is tudva, nem is érezve, mily sebeket ejt az ifjú
szívén, e szavakra fakadt:
- Távozzál, Boldizsár! mert látásod újra öli meg lelkemben leányomat.
- Édes néni!--esdekle Szodoray, mert így szokta gyermekkora óta
nevezni Szirmaynét--bocsásd meg nekem azt, a mit általam a sors
vétett.
- Anyám!--sóhajtá kedvese megsértésén könyekre fakadva Ilka--anyám!
ő ártatlan!
Szirmay tanúja ezen szomorú jelenetnek, nem tűrheté békével sógornéja
igazságtalanságát, bár azt fájdalmának nagysága mentheté, és szelid,
de férfias szemrehányással fordult feléje.
- Hogy fogadod ily hálátlanul megmentőnket? ki egészen ártatlan abban,
a mivel kínozod, nem lehetett-e más--nem én magam oly ártatlan oka
leányod halálának, nem él-e még vigasztalásodra kedves Ilkád?
- És én--mondá Boldizsár--örök háladatos gyermekként követlek
vigasztalni e véletlen szerencsétlenségért.
- Igen, élsz még édes gyermekem!--sóhajtá Szirmayné nyakába borulva
leányának, engesztelt pillanattal fordult Boldizsár felé.--Én nem
haragszom!--Az ifjú csókjaival borítá az özvegy kezét, ki gyermekével
lassan eltávozott.
Parancsa szerint Szodoraynak tovább kelle küldeni a Huszton lerakott
pénzt, hol többé bátorságban nem lehettek, ajánlá azért Szirmaynak:
utazzék haza ezen alkalommal Ugocsába, hol biztosabban maradhatnék és
a tatárok ellen erőt gyűjtvén, hazájának is használhat. Az öreg tehát
mindent elkészíttete a tüstént történendő útra, s erről rokonát is
tudósítá. Csak míg sógora beszélt Szirmaynéval, akadt a szerelmeseknek
nehány pillanat tanúk nélkül együtt lenni, de mennél rövidebb ideig
éltek a szerelem kéjében, annál forróbban ömledezett ez boldog
szíveikből. Ki is törekednék hiában fösteni azon érzelmeket, melyek
két szerelmes keblét búsan üdvezítik, midőn azok hosszú és veszélylyel
fenyegető elválás előtt együtt vannak; ki ismételné azon, talán
magokban közönséges szavakat, melyek ilyenkor mély és kesergő
boldogságot és legforróbb érzelmeket fejeznek ki, ők úgy váltak el,
mint kik csak az emlékezetben s a távol reményben boldogok; de kiknek
a közel komor homályú felhővel boríttatik el.
Szirmayné nyájasan búcsúzott Szodoraytól, kétségtelen jelét adva
engesztelésének.
TIZENKILENCZEDIK SZAKASZ.
Két bűnösről itélet tartatnék; de az első egy még nagyobb bűnös
s a másik sors segedelme által megszabadul.
Még egynehány személy sorsa tartóztat minket Huszton vissza, ezek
pedig a havasalföldiek és More. Alig mult a vár fölmentése által
támasztott zaj, s legottan mindnyájan a tűznek oltására siettek,
melynek elnyomásában folyvást, de foganat nélkül kénytelenek voltak
fáradozni a havasalföldiek, a gyuladásnak az egyesült erő hamar véget
vetett; de annál terhesebb sors fenyegeté gerjesztőit, mert némely
várbeliek, főleg asszonyok, látni akarták, miként Tógyer a tűz
kitörése előtt a padláson járkált legyen, hol semmi dolga sem
lehetett, ez kereken tagadta a terhelő állítást; de Szirmay, ki ugyan
a vádat erősebb bizonyítások hiányában hinni általlotta, legalább,
mint vélte, vigyázatlanságokért meg akarta ijeszteni a
havasalföldieket, és csak kemény vallatás után nem épen barátilag
bocsájtá el őket, kik is Nagybánya felé vevék útjukot.
Morét alkalmasint azon sors várta, mely társai nyakainak állapotját az
erdő szélen jóval szűkebbé tette a természetinél. Hajdúk küldettek őt
a tömlöczből fölhurczolni; de ezek csak hűlt helyére akadtak,
alkalmasint sejteté vele jövő sorsát azon nemzetségében csodált jósló
erő s azért ő kelme még korán megszökött, a mi igen könnyen
történheték meg, mert börtöne a vár azon üregére dűlt, melynek a
bástyabedűlés által szabad lett kijárása, s a czigány az alkalmat
okosan használva, elillant; még pedig Szirmay István jövendölésének
daczára butyorával és így hegedűjével együtt.
Ekként végezvén dolgukat, még alkony előtt mindnyájan útnak indultak:
Szirmayék az egy hajdú csapat által kisért pénzzel Ugocsába, Szodoray
Boldizsár pedig, Karácson Tivadar s velök maradt emberei Nagybánya
felé.
Mi azonban kénytelenek vagyunk a futó Pintye Gregort követni, ki az
ütközet után kevesed magával szaladott, hogy üldözői rá ne akadjanak,
egy szeretett költőnk kifejezése szerint «úttalan utakon» Nagybánya
felé. A város tájára érkezvén, kisérőit, kik azonban társaik
veszedelme óta inkább félelemből, mint előbb szerencséjéhez és
erejéhez vonzó bizodalomból ragaszkodtak hozzá, az erdőségben hagyá,
maga pedig a városba ment és egyenesen Piócza Kristóf boltjába, hol a
nagybányai politikusok nagygyűlése tartatott, itt mily embertelenül
bán legyen haramiánk a czéhmesterrel, már elmondtuk olvasóinknak, azt
is, miként űzé el a félig beszappanyozottat Karácson Tivadar. Azt
fogja kiki gondolni, hogy Pintye Gregor így űzetve, útját az erdőbe
vette; de korántsem; ő terve kivitele előtt szándékát soha sem hagyta
el, ha csak épen elkerülhetlen szükség nem kényszeríté rá, azért most
is, mihelyt észrevevé, hogy üldözője nyomát vesztette, egy
melléksikátorba fordult és a városba visszatért. Az első, kivel
találkozott, Zakharovics Tógyer vala, egy ház előtt, melynek nyilt
kapuján több moldovaiak is látszottak, habozás nélkül tért ide a
haramia, a kalmárt is beintvén maga után. Bogdanut és magát Tógyert is
nagy aggályban lelé, mert épen hírt vettek, hogy a tatárok már
átrontottak Erdélyből, Bogdanu pedig hazautazására már pénzt is
kölcsönözött a Bányán tartózkodó moldovai származású kalmártól, s most
kénytelenítteték fölhagyni szándékával, ha a tatárok kezébe akadni nem
akart, kiktől nyájas elfogadást reményleni semmi oka sem volt. Pintye
Gregor menté őt ki félelméből, igérvén, hogy titkos úton és más részén
a határnak által fogja vezetni minden baj nélkül a veszedelmen: mert a
haramia, ámbár Bogdanut gyávasága miatt megveté, mégis azon esetre, ha
szerencsétlen viszontagságok kényszerítenék hazáját elhagyni,
pártfogót akart magának szerezni a szomszéd Moldovában. Ez pedig annál
jobb alkalom volt czéljának elérésére, mert a porta ellen elkövetett
árulásban maga a vajda is részt vőn, s így igen is szívén fekhetett a
közvetetlen eszköz megmentése. Azért mindjárt indult a haramia
tanácsára Bogdanu, Pintye pedig előre ment, a találkozás helyét
kijelelvén, megolvadt csapatát az útra készíteni. Az ügyes haramia
vezérlése alatt szerencsésen elkerülte Bogdanu a tatárokat és baj
nélkül ért haza Jászvásárba.
HUSZADIK SZAKASZ.
Melyben előadatik, minek nem kellett volna történni, hogy egész
történetünk
meg ne történjék.--A nagybányai csata.
A krimi tatárok százados szövetségesei, úgy szólván rokonai valának a
törököknek, és így bajtársaik minden háborújokban. Az 1717. esztendő,
történetünk ideje, egy volt azon igen gyászos évek közül, melyek
boldogtalan honunk térein látták pusztítani a kelet vad csordáit, mi a
tizenharmadik században a mongol berontáskor legrémítőbb volt, de
rövidsége miatt a másfél századot haladó, majdnem szakadatlan török
zsarolás és vérengzés által okozott szenvedésekhez, melyeknek most is
érezzük gyászos következéseit, nem is hasonlítható. A jelen tatár
pusztítás, melyet a köznép gyakoriabb volta miatt «tatárjárásnak,
tatárfutásnak» szokott nevezni, nem vala ugyan oly gyászos és káros
hazánkra nézve, mint az előbbiek, mert honunknak csak három éjkeleti
megyéjét érte, úgymint: Szatmárt, Ugocsát és Máramarost, de ezekben
mély sebeket ütött, s már csak azért is nevezetes, mert utolsó volt a
nemzetünket üldözni látszó átok efféle csapásai között, nevezetes még
a felett, mert egy kisded fölkelő magyar sereg az ősi vitézség új
fölsugárlásában diadalmat nyert a dicsőség és szabadság csatájában.
A fent mondott évben véres háború folyt Savoyai Eugen vezérlése alatt
hazánk déli határain a törökök ellen, azért minden seregek ott
viaskodtak, kivévén Steinville tábornok vagy nyolczezer emberből álló
osztályát, mely Erdélyben tartózkodék ezen tartomány védelmére. A
krimi tatár khán látván, mily gyenge állapotban légyen az ország
keleti része, egy tizenötezer tatárok- és törökökből álló sereget
külde fia, Gerai Mahmud Abdul khán és Ali Muza, khocimi basa vezérlése
alatt, annak pusztítására. A gyilkos ellenség Besztercze vidékén tört
Erdélybe és hazánk felé irányzott útját--mint Türkenfrasz kapitány
már mondotta--lángok és vér jelelték, sokaságuk naponként nevekedett
az ezernyi foglyok által, mindnyájan csinos hölgyek, vagy izmos, erős
fiatal férfiak, kiket örökös rabságra viendők, hurczoltak magokkal,
míg a népség egyéb része, ha az erdők vagy bérczek mélyébe nem bújt,
vagy máskép futással nem menekedheték, gyilkos fegyvereik alatt
gyakran a legkínosabb halálnak áldozatja lőn.
Steinville az ország kárára a Türkenfrasz kapitány által fölhozott
okokból hátrahúzta magát, örülve, hogy a tatárok békén hagyták és egy
dicsekedő jelentést külde a diadalmas Savoyai herczeghez, hogy ő a
számtalan ellenség elől «szerencsésen retirált».
A tatárok gáttalanul áraszták el a vidéket, minden boldogságot
elriasztva borzasztó tetteikkel. Nem akarunk azonban a gyászos kép
élénkebb festésével a történet folyamának akadályt vetni, azért
visszatérünk Nagybányára, hol a vérengző ellenséggel ismét fogunk
találkozni.
Alig hallotta meg Babocsay az ellen közelítését, tüstént kivezette
eddig a városba szállított seregét a táborba, mely a város déli
oldalán vala felütve. A tatárok kétfelé oszlottak, a nagyobb rész
jobbra hagyta Nagybányát, a vármegye síkabb részére ereszkedő, és öt
vagy hatezer küldeték a bányavidéket zsákmányolni, s az oda helyezett
kisded magyar sereget elszórni, ezen részt Ali Muza vezeté, a khocimi
basa.
Éj vala, s Babocsay serege vizsga éberséggel leste az egész tájékot,
midőn a táborszemek egyszerre szokatlan vörösségben láták világlani az
eget s gyaníták a tüneménynek szörnyű okát. Nemsokára visszatért
kémleléséből Karácson Tivadar, s jelenté a tatár sereg
kettészakadását, s hogy a kisebbik osztály másnap szándékozik a
magyarokat Nagybányánál megtámadni. Babocsaynak ez értésére esvén,
meghatározá a nálánál ötször számosabb ellenséget bevárni és vele
bátran szembeszállani. S még éjjel megtevé a szükséges rendeléseket. A
hajnal első sugarainál indult Szodoray lovassága nagyobb részével a
táborból, vele Karácson Tivadar, mint egy hajdú-csapat vezére, s
fölállítá osztályát a völgyteren, szemben a hegyekből kitekergő elég
széles úttal. Jobbra, valamivel hátrább, egy domborulás tetejét
Babocsay foglalá el a gyalogsággal, s a szárnyak közé két ágyú
helyezteték, utánok egy gyalog és egy lovag csapat állván, részint
ezeket védeni, részint oda fordulni, hol az ellenség véletlen törne
elő. Ezen csatarend igen okosan vala a hely minéműségéhez
alkalmaztatva.
A tatárok épen nem hagyák kihülni ellenségeik bátorságát hosszas
várással: legalább is azon úton jelentek meg, mely Szodoray előtt
terjedett, az ellenség vakmerőn lovaglott elő, de meghökkent a
magyarokat keményen helyt állani látván, már vagy ezer ember fogott
helyet a völgyben, kurjongva és ordítva egy rendetlen rohanásra
készülni látszottak; de Szodoray vezérének ezen esetre adott rendelése
szerint megelőzte őket, és szoros tömegben tartván csapatát,
villámsebességgel rohant a tatárokra, ezek az első támadás erőszakától
összehányatva, szorultak majdnem ellenállás nélkül az út torkolatja
felé, sűrűen dűlve a magyarok halálos csapásai alatt. Karácson sebes
fordulattal kerülé meg a tatárokat, és hátuk megett állott a hegynek
oldalán, onnan szórva le a tolakodó török gyalogokat. Babocsay,
mihelyt észrevevé szárnyának szerencsés előmentét, megindítá seregét
és jobbra az úttól tört a tetőkre, visszanyomva az arról tolongó
ellent, mely bajtársai veszedelmén nem kis háborodásba esett.
Babocsay, ezen elrendelése kivánt foganatú volt, mert a hirtelen
támadás a hegyek szűkében nem engedé kifejteni a tatároknak nagyobb
számokat, s az elsők a zavart szorulásban csak gátul voltak az
utolsóknak, és zsákmányul a magyarok kardjainak, nagy veszteséggel
kezdének tehát a tatárok hátrálni, erősen nyomatva az ellenféltől.
Még csak a kis tartalék, mely az ágyúknál állott, tartá helyét, ezen
seregnél vala Türkenfrasz Gottlieb Konrád Friderik is, mert nem
képzelhetvén, hogy az ily kisded sereg a tatárokat minden oskolai
taktika daczára megverhesse, vélé, hogy ezen seregnek lesz főszerepe
az általa annyira kedvelt, s itt elkerülhetlennek látszó retirádában.
Itt azonban jelenléte jó darabig nem volt egészen haszontalan, mert a
tartalék tüzes vezére, Tunyoghy Kálmán, alig vevé észre főseregének
haladását, már is, hogy a nap dicsőségében részt vehessen, utána
akart, vezére parancsát nem várva, rohanni. Türkenfrasz tehát a szent
birodalmi lovag tüdejének minden vitorláit megereszté, törekedvén
megmutatni, mily helytelen légyen ezen szándék, sőt bűnös minden
szükséges fenyíték ellen. Egy darabig nem volt ékesen szólása
sikeretlen, míg tudniillik Tunyoghyt a remény táplálta, hogy őt vezére
a csatába hivandja, de az ütközet távozásával ez is távozván, jelt ada
népének az indulásra.
- Egy ily natio győzni akar, ki csak vad courageban és bravourban
találja az egész nobilem artem bellicam!--Kiáltá Türkenfrasz, talán
ideálja, Montecuculi Rajnáld szellemét idézvén boszúra.--Barbaroza és
pogányhalál! Ilyesvalamit a híres partiszan Szikingen Ferencz sem
merészelt volna.--Míg a vitéz kapitány így beszélt, egyszerre csak
egy dragonyos szolgájának társaságában lelte magát, mert Tunyoghy
siető serege már jól elhaladt. Türkenfrasz, mint mindig, ha este
kaszamátáit, mint mondani szokta, Bacchus Isten és Ceres Istenasszony
munitiójával már ellátta, a mi ma reggel nagy mennyiségben történt,
legelőbb is a retirádáról gondolt, és talán nem annyira félelemből,
mint azért, mert Tunyoghy sebes előmozdultában a hegyek között
haszonvehetlen ágyúit elhagyta s Türkenfrasz nem tarthatá a taktika
reguláival egyezőnek, hogy két ágyú mellett, mihez is legalább nehány
száz ember kivántatnék, csak két dragonyos álljon, az is pedig egy
százados kapitány s csak egy közlegény. Ezen habozásának hamar véget
vetett egy oldalt kerekedő, s hamar háta megé terjedő zaj. Egy
oldalvást vonuló tatár-csapat tudniillik elkésett, és bajtársai
megveretését nem is álmodva, megkerülé a csatázókat, s azon völgybe,
melyet a magyarok győztesen hagytak el, kibukván, vad kurjongással
rohantak a városnak, elvágván arra a római szent birodalmi lovagnak,
mint ő magát czímezni szerette, a retirádát, ki is ez által kénytelen
volt minden szándéka s meggyőződése ellen előre szaladni, kardot
rántott, dörgő «marsch»-ot kiáltott emberének, és lóhalálában
vágtatott Tunyoghy már a hegyek között eltűnt serege után, tele
torokból kiabálva:--Így járnak a taktika megvetői, az ellenség
posztot vett a hátunkon s Nagybányát egy coup de main-el occupirozta.
Szerencsére Babocsay látván Tunyoghynak parancsa elleni mozdulatát,
hozzá tért, és így hamar meghallá a dragonyos reménytelen kiabálását,
s legottan visszahivatá Szodorayt, hogy lovasságával vágtatva vigyen a
veszélyben forgó városnak segedelmet.
HUSZONEGYEDIK SZAKASZ.
A nagybányai polgárság vitéz lelke, s a czéhmester kalpagának halálos
veszedelme. -
Kik mertek a tatárok előtt megállani s ezeknek sorsa.