- De mégis--kezdé Türkenfrasz, talán a retirádáról egy taktikai

leczkét adandó, ha Bagosy hirtelen félbe nem szakasztja beszédét. -

Máskor szívesen fogom hallani az úr észrevételeit, de most társaimmal

együtt rendelést kell tennünk a védelem előkészületeire.--Rögtön

meghatározák a két vármegye alispánjai, a szatmári főispántól gróf

Károlyi Sándortól is mindenről tudósíttatván egy levélben, melyet

Karácson Tivadar hozott, a nemességet Nagybányára és Szigetre a

fölfegyverkeztetés végett összehíni, midőn ezen hazafiúi törekvésökben

egy új szerencsétlenség zavará meg őket.

HATODIK SZAKASZ.

Nagy bú s ennek következései.--A szerelem, ha neheztel is, könnyen

megbocsát.

Két szolga egy leány holttestét hozta az előbbi vadászat helye felől,

s egy harmadik vállára támaszkodva az öreg Szirmay István közeledett,

sűrűn ömölve könyei borult szemeiből; az első pillanatban mindnyájan

Szirmay Máriát ismerék meg a halottban. Véres ruhája erőszakos

kimulásra mutatott, a szomoruság ezen új szerencsétlenség felett, csak

az általa gerjesztett bámuláshoz vala fogható. Egy darabig némán

nézegeték egymást, míg az öreg Szirmay István félig zokogva e

szavakban árasztá ki szívének mély búját.

- Hol van az a hyenáknál dühösebb haramia, ki ezen ártatlan teremtés

liliom virulását meggyilkolta?--Segíts meg, Istenem, erősítsd bűnös

lelkemet, nehogy kétségbeessem véghetetlen jóságod felett.

- Ki a gyilkos?--riada Szodoray a két fogoly rablóra.

- Azt köztünk ne keresd,--felelé az egyik alig rejthetve vad örömét.

- Urfi, te magad gyilkolád meg a kisasszonyt!

Bámulva s meredten tekintének mindnyájan Szodorayra, kiben a harag

minden érzetet elnyomott, mert a nemes ifjú nem képzelheté magát e

szerencsétlenség még csak véletlen okának is.

- Utálatos gazember! ily rémítő hazugsággal akarod befejezni

gyalázatos életedet? mondj igazat vagy kínos lészen halálod.

- Csak csendesen úrfi, én minden szavamat bebizonyíthatom; kérdezd

azon öreg urat--s itt Szirmayra mutatott a haramia--ismer-e engemet?

- Ezen rabló csapott engem a földre.--Mondá Szirmay a zsiványt

megtekintve.

- Ezen rabló--ismételé Boldizsár szavait a csudálkozás miatt hosszúra

nyújtva--hiszen az puskám előtt dőlt el.

- Igen,--de csak golyódat kikerülni,--folytatá a haramia felső

ajakát balra, az alsót jobbra rántva.--És fejem felett csapott az ón

a kisasszony szívébe, kit épen fogoly társam fosztani szándékozott. -

A másik haramia bizonyítá társa állítását s a társaság szánakozását a

gyászos áldozat felett annak ártatlan okára is kiterjeszté.

A már magában is szomorú eset szívszaggatóvá vált, midőn a még mindig

félre ülő Ilka testvére halálát megtudván, minden visszatartóztatás

ellenére is, a halott felé rohant és reá borulván, könye záporával

mosta testéről a véres foltokat, zokogás és mély fájdalma miatt szóba

nem foghatva bánata és kínjai nagyságát.

Szodoray kedvese mellé térdelt, elvonni igyekezvén a kétségbeesettet,

ki alig józanulva ön ijedéséből, minden haszon nélkül tevé ki a nehéz

küzdés veszedelmeinek lelkét, gyengén átkarolá a lánykát jobbjával,

míg baljával annak balját húzta el a testvér sebéről. Ilka nem látszék

érzeni és nem hallani imádója súgását, melylyel ez elhagyni kéré a

véres tetemet s annál nagyobb búra tetszék fakadni, mennél inkább

igyekezék őt kedvese annak tárgyától eltávoztatni. Végre annyiban

enyhült belső szorulása, hogy az édes elveszettnek nevét zengheté

lélekrepesztő hangon siránkozásai között. Erősebben ismételé

igyekezéseit Szodoray s érezhetőbben vonván el kedvesét a holt

testtől, egyszersmind füléhez hajla e szavakkal.

- Édes Ilkám! engedj kéréseimnek, ha szeretett nénéd ártatlan

gyilkosát tiszta lelked meg nem utálta.--Az utolsó szavak tőrként

csaptak a síró leányka szívébe, fölemelé fejét, melyet a bú örökre

nénje tetemére sújtani látszott s az unszoló felé fordítá s bár

gyászos vonásaiban leírhatatlan vala a szelidség, mégis egy

mennykőcsapás sem rázhatta volna annyira meg Szodoray lelkét, mint

azon szemrehányással s a harag egy kimondhatatlan nemével tele

pillanat távol minden gyűlölségtől, minden boszúvágytól, melyet a

gyászoló szép reá lövelle. Nagy fekete szemei harmatfelhős éjhez

hasonlának s belőlök neheztelés sugárzék, milyet az ég mutathat, ha

szánakozva és nem büntetőleg tekint a föld hibáira. S épen a haragnak

szelidsége zúzta össze a tüzesen érző Boldizsár lelkét, ő, ki a

legkitörőbb haragra kész, annál inkább, mert ismeré kedvese

elevenségét,--azt férfiú türelemmel fogta volna fel, semmivel sem

bírt ezen szende, de szívbeható neheztelés ellen fegyverkezni;

kedvesére tekinte, kinek nemcsak szemei könyeztek, nemcsak ajkai

vonultak sírásra, de egész valója egy még a halálos búban is édes

harmoniával gyászolt. Beszédre látszék törekedni,--talán a

szemrehányás szavaira. Szodoray nem tűrheté tovább.--Ilka!--sóhajtá

sűrű könyekben engedve utat bánatának--Ilkám!--s kezével takarva

arczát, elfordult.--Boldizsár!--suttogá Ilka, hangja a neheztelés és

engesztelődés között küszködvén, az ifjú félénken tekinte reá, de egy

pillanat egészen elváltoztatá a lányka arczát, bár búja inkább

nevekedni, mint enyhülni látszott; mert most érzé, hogy nincsen

erejében nem szeretni azt, ki bár ártatlan oka nénje halálának.

- Ilka! te megbocsátasz.--Sóhajtá Szodoray, látván, hogy a szerelem

napja sugárzik által kedvese képén a neheztelés fellegein és

elfelejtve minden körüllévőket, egy forró kézcsókolással pecsételé az

engesztelődés néma, de tisztán érthető egyezését, s Ilka egy sokat

kifejező kézszorítással monda igent, mire azonban inkább szíve titkos

sugallása, mint búján kívül minden egyébről megfelejtkezett elméje

készteté.

Néma tanuja volt eddig az egész társaság a szerelmesek bújának, míg

Bagosy, ki a lesújtott öreg Szirmayt vigasztalá, elvonta őket félig

erőszakkal a holt felől; mert Szodoray a szerelme egére oly komoran

vonult felleg miatt, nem láta már egyebet, mint ön szíve üdveinek

veszedelmét. Kemény parancsolat adatott a főbbek által mindeneknek a

szerencsétlen anya előtt leánya esetéről legkisebbet sem szólani,

legkevésbbé pedig annak véletlen okozóját tudtára adni. A halott

biztos emberek által más úton Husztra küldetett, s a vadászok szomorún

a kettős szerencsétlenség miatt a levélszín felé ballagtak.

HETEDIK SZAKASZ.

Víg lakoma helyett gyászos tor.--A dragonyos kapitány rendíthetlen

lelket mutat s

rettenetes pusztítást követ el.--Az anya szenvedései. A szerelmesek

bucsúja. Elutazás.

Alig érkeztek meg vadászaink a levélszín közelébe s már rosszat

gyanítón futott elébök Szirmayné, aggodalma még inkább nőtt, midőn

csak egyik leányát látá, ezt is kisírt szemekkel, és halaványulva a

még reggel oly rózsapiros arczokat.

- Mi bajod, édes gyermekem?--kérdé leányát.

- Semmi, édes anyám, már semmi.--Felelé újra kitörő zokogását alig

nyomhatva le Ilona.

- Semmi.--Vága beszédébe Bagosy--Marira egy vadkan rohant s agyara

ruhájába akadván, a földre dönté, egy kevéssé meg is vérezte, de nem

veszedelmesen.

- Istenem! hol van ő? talán már meg is halt!--kiáltá Szirmayné.

- Őt Husztra küldtük, mert a vadászat közelebb vetett a városhoz, mint

ezen levélszínhez.--Felelé Bagosy.

- Föl hát!--Jancsi fogj be,--én tüstént Husztra megyek, az anya

ápolja beteg gyermekét.--Siessetek!--Így s még több fölkiáltásokkal

fejezé ki a szerencsétlen anya bánatát. Sikeretlen vala minden

igyekezet őt lecsillapítani s végtére a férfiak is kénytelenek voltak,

szándékában megegyezni; sógora, Szirmay István, ki legjobban tudta

magát régi ismeretségénél fogva sógornéja természetéhez alkalmaztatni,

követé. Elindultak tehát, s az anya mindig növekedő félelme miatt

Ilkát is elvitte, ne hogy felügyelése nélkül maradván, őt is baj érje.

A többiek a már kész ebédhez ültek, részint azért, hogy a rémült anyát

még inkább ne ijeszszék, részint, hogy míg ők az ebéddel

foglalatoskodnak, az előre Husztra küldött szolgák minden

megkivántatót elkészíthessenek a nemeseket Nagybányára vagy Szigetre

vinni.

Az ebéd másképen esett ki, mint a reggeli vidámság jövendölte, de

egészen megegyezőleg a nap boldogtalan híreivel és szerencsétlen

viszontagságaival. Majdnem szótalan ültek az asztalnál s az ételek és

italok sem dicsekedhettek a legnagyobb kelendőséggel, de az igazság

kényszerít megvallanunk, miként Türkenfrasz Gottlieb Konrad Friderik

volt hollandi kapitány minden tekintetben dicséretes kivétel volt;

mert ő mindig igyekezett, hol jobb, hol bal szomszédjához hajolván a

csendet megtörni, majd a szemközt ülőkkel cseréle egynehány szót vagy

az egész asztalhoz intézé beszédét, de ezen utolsó esetben épen

sikeretlenül, mert egyik a másikra hagyván a feleletet, végre senki

sem felelt a lovag nem csekély boszúságára, a mit ő az öblös serlegek

nedvével igyekezett lemosni; de nehezen érhette el czélját, mivel az

orvosságot az evés végéig folyvást és nagy mennyiségben használta s

mégis mindamellett vészt és pusztítást látszott haragjában esküdni a

feltálalt ételeknek, mert a mi közelébe hozatott, az csak nagy

csonkulással juthatott tovább, kése, kanala és villája oly serény és

foganatos mozgásban voltak, mint kardja még alkalmasint egy csatában

sem; bátorsága, midőn Szodoray reá ijesztett, a taktika szabályai

szerint szívéből hihetőleg gyomrába, mint biztosabb positióba retirált

s ott mostan a máramarosi ebéd sültjein tőn pusztítást vitézi haragja,

mely eredetileg a kerimi tatárok ellen lett volna irányzandó. Nem

akarjuk ugyan bizonyosan állítani ezt vagy kereken kimondani, hogy a

nemes lovag minden más lelki és testi tehetségek előtt főleg sokat és

jól emésztő gyomorral volt ellátva, nem, mert ezt csak egy ebéd miatt

erősíteni, rágalmazásnak magyaráztathatnék, annál inkább, hogy az

egykorú krónikák, melyek mégis sokkal csekélyebb tárgyakat

följegyeztek s jelen történetünknek forrásul szolgálnak, mélyen

hallgatnak Donnerbaumsbergi Türkenfrasz Gottlieb Konrad Friderik,

római szent birodalmi lovag és több potentátok seregében volt

dragonyos kapitány érdemeiről, meg lehet hosszú s a pogány tatárok

miatt nem épen bátorságos utazása ingerlé fel annyira étvágyát; a ki

azonban olvasóink és olvasónéink közül a kapitány iránt különös

részvéttel viseltetik s a fentebbi tárgyról körülményesebb tudósítást

óhajt, azt csak elbeszélésünk további folyamatjára idézhetjük, talán

későbbi és többszöri alkalom napvilágra hozza azt, a mi vitézünk első

jelenésekor homályba borulva maradt, most még csak azt az egyet

akarjuk megjegyezni, hogy Bagosy minden komolysága mellett s az általa

tisztelt magyar vendégszeretet ellenére is, el nem titkolhatá ezen

máramarosi tiszti társának fülébe súgott észrevételét.

- Ha kapitányunk a csatamezőn tizedrész annyi pusztítást tesz, mint az

asztalnál tőn, megköszönhetjük Steinville tábornoknak küldetését.

Ebéd után mindnyájan Husztra indultak, hol a szerencsétlen anyát

leánya teteme felett találták bújában magánkívül; minden vigasztalás

foganatlan volt, s nehezen lehete a kétségbeesettet reá venni, hogy a

szeretett testével s még élő leányával haza térjen Ugocsába Fertős-

Almásra, elindulására azonban legalább is a következő napot kelle

elvárni, mert az első bú hatalma őt mindenre képtelenné tevé. Még

nehezebb vala Szirmay Istvánt sógornéja elkisérésére birni, az öreg

hazafi jelen akart lenni a haza védelmére czélzó tanácskozásban, s

tettlegesen résztvenni minden ide tartozóban, csak miután

megigérteték, hogy tudósíttatni fog mindenről és később a

készületekben régi tapasztalása, és buzgó hazafisága el nem

mellőztetnék, győzött keblében a rokoni szeretet. Még hevesebb, de

rövidebb küzdés dúlá Szodoray lelkét, neki ugyan senki sem ajánlá

Szirmaynét elkisérni; de annál forróbban unszolá szíve vonzalma, mégis

átlátá, mily illetlen lenne elhagyni a komoly foglalatosságot, mely őt

a haza védelmére szólítja, s nemesi tartozásának betöltésére, egy

lánykát turbékoló galambként követve. Meglesé azonban az első

pillanatot, melyben kedvesét egyedül találhatá, hogy tőle nyilván

hallhassa az engesztelés szavait, s megbocsátását a véletlenül okozott

szerencsétlenség miatt, s búcsút vehessen a veszélylyel fenyegető idők

által talán hosszúra nyúló elválás előtt. A leánynak ugyanezen

szándéka lehetett, mert alig vette észre kedvesét közelében járni,

tüstént elhagyá úgy is sokaktól körülvett anyját, s tetszőleg háborgó

indulattal, kétes lépésekkel haladott Boldizsár felé, ez a tágas

várbeli szoba másik végén állott magába merülten a falhoz dülve

egymásba kulcsolt karokkal, csak néha emelve pillanatát a túl oldalon

álló csoportra, melyben kedvese is mulatozott, midőn Ilkát maga felé

közeledni látá, mint öröm villanása egy eleven pirosság futá el

arczait, mely a leányka arczain visszasugározni látszék, oly hirtelen

változék annak is rózsává halovány színe, egymás tekintetébe merülve

némulva látszának egy perczig, mig Szodoray Ilka kezét megfogva a

csendet felbontá.

- Imádott Ilkám, zengje most elválásunk előtt, ezüst hangod azt

szívembe, a mit már szemeid szende sugarából, édes kézszorításodból

olvastam, Isten látja lelkemet, mily kínok szaggatják, de kész vagyok

őket tűrni bár ártatlanul, kész minden szemrehányást békével

szenvedni, csak pillanatod szelidsége, csak szerelmed enyhítse

fájdalmamat.

- Nem, Boldizsár, ki neheztelne embertársára a kegyetlen sors csapásai

miatt, egy pillanatra ugyan--megvallom--fájdalmaim ártatlan

szerzőjük ellen gerjesztettek, de csak egy perczig tartott az

igazságtalan indulat, egy szó, egy pillanat tőled elég volt azt

eloszlatni, s csak azt mutatá, milyen irthatatlan szerelmem, s milyen

erősen áll minden szerencsétlenség felett.

E beszéd közben a szomszéd szobán keresztül egy erkély idomú kis

oldaltoronyba értek: a kilátás a magas bérczen fekvő vár ezen fenn

részéből messze és nagynemű vala, a zöld völgyet hasítá a már egyesült

Tisza, itt még tisztán és világosan folyva kövicses medrében. Huszt

mezővárosnak békés telkei alig láthatón a lefüggő szikláktól zajtalan

állottak, mert lakóik mezei munkával elfoglalva látszottak izzadni,

míg barmaik a városszélen egy alacsony bokrokkal gyéren benőtt mezőn

legeltek, minden oldalról bérczek magasabb és magasabbra emelkedve

zárák a láthatárt, alul gazdag lombú tölgyek, feljebb fenyűk tavaszi

eleven zöldével borítva, magasabban kopár szirtek még vereses zöldben

tüntek elő, s a távolabb csúcsokat a nap sugaraiban ezüstként ragyogó

hó fedezte. Nem érdeklé a látvány szépsége a szerelmeseket, legalább

nem látszék érdekelni, de tagadhatatlan befolyása minden magos

szépségű vidéknek az érzékeny kebelre, bármely vihar dúlja, bármely

érzelem epeszsze, és bú faggassa is azt, így a szeretők szívének bár

tudtok nélkül leggyöngédebb idegeit érinté az egy fenn bájú vidéken a

tavasz virányaitól a tél legzordonabb jeléig varázs harmóniában

összeolvadt természet szépsége, s édesebben költé a szerelem néma, de

szeretőknek oly könnyen érthető beszédét, mely a szemekből, az arcz,

az ajkak minden mozdulatiból oly igézőn tud szólani a rokonérzetű

kebelhez. Ezen a földi lét talán legboldogabb állapotjában elmerülve

állottak ők némán egy darabig. Ilka képéből természetes, pajkos

elevenségének majd minden jelei eltüntek, mert a hatalmas érzetek, s

mindnyájok leghatalmasbika, a szerelem, az eleven charactereket

komolyabbá és mélyebb érzetűvé teszik, mint a természettől komolyokat,

ezen változás alkalmasint onnan származhatik, mivel az érzelem forró

örömét, vidám lelkök a nékik oly természetes vígság által kijelelni

igen csekélynek tartják, s egy tiszta belső öröm, mely nagyságával

elcsüggeszti vidám élénkségöket, jő helyébe; míg a komoly elzártabb

character, ki kisebb érdekű örvendetes eseteknél élénk nevető örömre

fakadni nem fog, ha egy hatalmas édes érzés elragadja, gyakran a

legvidámabb örömre szokott lobbanni; ezen állítás, ha mint minden elv

és szabály többszöri kivételt szenvedne is, mégis leginkább

szerelmesek s főleg szerelmes lánykákon megvalósult. Szodorayn nem

vala nevezetes változás észrevehető, mert nem lévén a Mária halálából

származott bú által annyira elfogódva, ideje volt ezen jelenetre előre

készülni, rajta csak szomoruságán áttündöklő szerelem uralt, s

nyugalmasabb állapotja következésében ismét ő volt a beszéd kezdője.

- Lásd édes Ilkám! e csendes viruló tájban félelem nélkül dolgozó pór

népet, nem gyanítja, mi zivatar támad onnan délfelől, földjeit,

telkeit, s talán éltét is elpusztítani, ősi és dicső tartozása a

magyar nemesnek honát védeni s alattvalóit, kik őt munkájokkal

táplálják, minden ellentől oltalmazni, engem ezen szent kötelesség hí

a gyilkos tatárok ellen; de ne félj, mert alakod őrangyalként s óvón

fog felettem lebegni a csata vérengzése között.

- S én győzelmet és üdvöt imádkozom le rád a mennyek urától, ki nem

lesz kemény tiszta fohászaim iránt.

- Ha ily lélek, ily ajkakon küld könyörgést az égbe, azt a szerafok

szellemhangja adja elébe az örökkévalónak.

E szavaival lehajla Boldizsár s egy hosszú szende csókkal némítá el

piruló kedvesét, s ezen perczben nevét hallá hívólag az oldalszobában

zengeni.--Isten veled, kedvesem--sóhajtá, s egy forró ölelésben

adott, mulni nem akaró csók vete véget búcsújoknak.

A férfiak indultak részint Nagybányára, részint Szigetre. Szodoray

Bagosyval, s a vitéz Türkenfraszszal az első városba. Türkenfrasz egy

vala az akkor számos katonai kalandorok közül, ki több hatalmaknál

szolgált; de feszegetni nem akarjuk, mely okokbul mindenünnen elment,

ismeretlenek előtt magának gyakran nagyobb czímeket és rangokat is

tulajdonított, s a hol hasznát remélheté, ott maradt, azért nem mi

mondjuk, hogy ő római szent birodalmi lovag és kapitány volt, hanem ő

maga; így hiheti, a ki akarja. Most a császári seregekben akarta

szerencséjét próbálni, de Steinville hamar megismerheté az embert, s

föl nem vevé, azért igyekezett Muszkaországba, hol Péter minden

idegent nyilt karokkal fogadott; de a tatárbeütést meghallván,

gondolá, hogy jó lenne Magyarországban egy kis útravalót érdemelni, ez

okból szándékozott itt maradni, miben őt a huszti jó ebéd még inkább

megerősíté.

NYOLCZADIK SZAKASZ.

Melyben előadatik, miért maradt légyen Gyurka kapitány Huszton,

s ennek nagy tanácskozása.

Bogdanu Gyurka részint különféle ürügyek alatt, részint a közzavarban

ügybe se vétetvén, Huszton maradt; de valódi oka el nem utazásának az

volt, hol egyik szolgája által Pintye Gregortól izenetet kapott,

Husztot az éjszakának előtte el nem hagyni. Úgy is magát semmi esetben

föltalálni nem tudó butasága segédre vágyott, mely őt mély alvásából

fölrázván tettre lelkesítené; szerelme minél közelebb jutott annak

kecses tárgyához, annál erősebb lőn az elragadtatás, nem sikerült

terve még lángzóbbá tette vágyát, és indulatja végre azon vad

szenvedélylyé vált, mely durva, elme és mívelés által nem mérséklett

characterek tulajdona, ha forró vágyok kielégítésére semmi módot se

lelnek, Bogdanu szenvedelme azonban a nevetségnek egy színét is vette

föl magára, a mit a bojár meglehetős lelki tompasága okozott. Várva

várta tehát Pintye Gregort, kiben már egyszeri csalatása után is,

bízni meg nem szünt, mert minél többet tudakozódék, annál többet

hallott a haramia rettenetes bátorsága, vagyis inkább vakmerősége

felől, mely majd mindig szerencsével párosulván képessé tevé Pintye

Gregort a leghihetetlenebb dolgok véghezvitelére; ő már jó idő óta,

mint Mármarosnak s a körülfekvő vármegyék- és tartományoknak valódi

zsarnoka élt, nem volt ház a legszegényebb zsidó gunyhajától a

leggazdagabb földes úr lakásáig, melyben félni nem kellett volna

betörését, nem országút, melyen bátorságos lett volna utazni számos

kisérettel is, éjjel vagy nappal; az erdő rejtekében, vagy a sík

téren; mindenütt és mindenkor lehete borzasztó tetteit hallani és

tapasztalni.

Csapatja már annyira növekedék rablásának boldog foganatja által, hogy

két s három részre feloszolva is elég volt több emberekből álló

utitársaságot kirabolni. Ily kiterjedésű hatalommal bírt azon ember,

kit a moldovai testőrkapitány érdemes czinkosának választott.

Este unalomból-e vagy más okból, nem tudni, Bogdanu sétálni ment egyik

utitársával a vár romladozáshoz inkább, mint épséghez közelítő bástyái

alatt, lassan bocsátva a füstöt, de vastagon, hosszú fehér csont-

szopókájú pipájából, hideg és néma bámulással tekintve a merész

épületet, midőn a várnak fűvel és bokrokkal benőtt árkából egy

ruházatja után oláh pór emelkedék ki.

- Jó estét uram--mondá minden félelem nélkül a kapitánynak. -

Örvendek bizodalmadon, hogy izenetemnek engedve megvártál. Remélj

minden jót, vetélkedőd Szodoray volt, de Szirmaynét ismerem, ő az

egyik leánya véletlen gyilkosának a másikat csak új szerencsétlenség

félelme miatt sem adja, azon felül egy cselédjétől kitudtam, hogy Ilka

kisasszony, mint főleg most észrevétetett, szerelmes ugyan Szodorayba,

de az volt, és igen forrón a meghalt Mária is, az anya ezt

szándékozott Szodorayval egybe kötni, miről az ifjú mit sem akart

hallani; még Boldizsár úrfi a külföldön utazott, küldé haza anyjának

képmását, egy kis tenyérnyi nagyságút, anyja még odalétében meghalt, s

a kép Szirmaynéra, mint leginkább szeretett barátnéjára szállt, s most

az agyonlövetett Mária keblén elrejtve találtatott. Ezen dolgokat

fordítsd hasznodra Szodoray ellen; mert jól meggondolva, neked még is

jobb, ha a leányt illendőbb módon nyered el, mint rablás által, s

erre, ha minden más sikeretlen marad, még azután is lesz idő.

Bogdanu egy darabig erőltetni látszaték magát, hogy következtessen

valami jót az elbeszéltekből, homloka a fanyaru gondolkozás ránczaiba

vonult, szemei alig pislogtak a rájok zsugorodott pillák alól, bal

tenyerét a pipaszárral dörzsölte, de végre egy villám átrepül képén,

mintha téli éjszakán egy czigány kalyiba ajtaja kinyilik, s hirtelen a

benne égő tűznek egy lángja világosítja föl a korom és füst

homályosította falakat, keményebben szorítá jobbjába a pipát, s balját

homlokára nyomta, mintha meg akarná fogni a jó gondolatot, s egy

fontos okos nevetés után, e szavakba foglalta elmeszüleményét.

«Értelek, azt mondjam tehát Szirmaynénak, hogy öregebbik leányát szánt

szándékkal ölte meg Szodoray, mert az ifjabbikat akarta nőül venni.»

- Nem, azt nem, azt senki sem hinné oly ember felől, mint Szodoray,

máskép és szelidebben kell a dolgot fölfognunk, csak azt beszéld

Szirmaynénak, hogy Szodoray titkosan örvend a véletlen

szerencsétlenségen, mert ismervén Mária szerelmét, most szabadnak érzi

magát ezen általa soha sem viszonozott érzelem akadályától, s annál

könnyebben reményli szeretett Ilkája kezét megnyerni. Ez föl fogja

lobbantani ellene az anyát, s ha most mindjárt neked nem használna is,

ki tudja, mi következései lehetnek későbben, mindenesetre legalább

időt nyerünk egy más terv kivitelére.

- De ha Szirmayék Husztot elhagyják,--jegyzé meg Gyurka.

- Attól ne félj, csak menj, és tégy úgy, mint mondtam, én hamarjában

egy-két csekély rablást teszek az ugocsai úton, s oly lármát üttetek

felőle, mintha a verkhovinai1 kincseket ástam volna ki, s azt

hiresztelem, hogy csapatommal ezen útat elfoglaltam; én pedig oly

rettenetes vagyok, hogy egy asszony sem, s csak igen kevés férfi merné

elhagyni Husztot, ha engem közelében tud. De most dolgaim más felé

hínak, válnunk kell, mától a harmadik estén ismét ezen helyen

találjalak, és addig igyekezzél az özvegy szívét részedre hajtani.

- A mi tehetségemben áll, azt megteszem.--Biztatá tanácsnokát a

bojár.

- Abban pedig igen kevés áll.--Mormogá magában az emberismerő Pintye

Gregor s eltünt a bokrok között.

KILENCZEDIK SZAKASZ.

Bogdanu újra tanácsot kér, s nagyon megerőlteti magát annak

végrehajtásában,

és tettének foganatja.

Szirmay Ilona: Történeti regény · 第 3 / 16 段