milyen igaza volt és hogy milyen csodálatos, hogy – anélkül, hogy
gondolt volna rá – ilyen pontosan eltalálta az én állapotomat. Mintha
csak a lelkemből olvasta volna ki mindazt, amit én homályosan éreztem
addig. Milyen igaza volt! Nekem elmúlt az életem, anélkül, hogy valaki
is azt mondta volna, hogy szép vagyok; anélkül, hogy csak egy virágot is
letéptek volna a kedvemért a fájáról! Még megöregedni se hagytak, csak a
fiatalságomat vették el erőszakkal, úgy, hogy elzárták a napsugártól…
Hideg lett a szívem, fáztam… Most már világosan láttam, hogy mi volt az
a bánatos sóvárgás, ami néha elfogott. Visszavártam a fiatalságomat,
amit erőszakkal elvettek tőlem!
Az orvos halkan megjegyezte:
– És őtőle várta, hogy ő adja vissza?
A páciens elsápadt. Egész teste kimerevedett; egy pillanatig úgy
látszott, mintha elájult volna. Aztán rekedt, fulladozó hangon hörögte:
– Ez őrültség! Tudja meg, hogy… Tudja meg, hogy…
Gyorsan, indulatosan fölugrott, magára kapta a csipkegallért, a kalapot
hevenyészve a fejébe csapta és megroggyanó térdekkel odament az orvos
elé. Fehér arcában két szeme könnytelenül, száraz tűzzel égett és végső
erejét összeszedve lihegte:
– Tudja meg, hogy ő most a vőm!… Hozzáadtam az egyetlen leányomat!…
Negyedik sèance.
A következő napon a páciens ágyban maradt. Nagyon heves idegrohamai
voltak, az igazgató-főorvost is lehivatták, de az is tanácstalanul,
fejcsóválva állott meg az ágya mellett. A fiatal segédorvos pedig, aki
gáláns kalandjaival a szanatóriumnak félelmetes hírt szerzett a
beavatottak körében, frivolul megsúgta néhány érdeklődő betegnek:
– Idült hiszterika… Ez a baja!
Ezt aztán tovább adták és nemsokára az egész folyosón végig hahotázott a
jókedv. Mindez persze a beteg szobájába be nem hatolt. Az ápolónő úgy
tett-vett körülötte, mint ahogy a jól fizető gazdag betegeket szokás
kényeztetni. Folyton megújította szívén a jeges tömlőt, könyörögve
diktált belé egy-egy korty langyos teát és mézédes hangon, szapora
beszéddel vígasztalgatta:
– Itt vakuljak meg, ha nem igaz… Beszéltem a főorvossal úrral… A
nagyságos asszonynak semmi baja sincsen. Nem mondanám, ha nem úgy volna…
Tessék elhinni, mi még inkább túlozni szoktuk a betegséget, hogy el ne
hanyagolja a kúrát a beteg…
A páciens mindezzel vajmi keveset törődött. Hol ledobta magáról a
paplant, hol pedig fogvacogva, dideregve kuporodott össze alatta.
Értelmes szót egyet se szólott, de néha hirtelen fölszisszent, mintha az
elevenjébe vágtak volna. Ilyenkor erőnek erejével ki akart ugrani az
ágyból, föl akart öltözködni, el akart rohanni… maga se tudta, hova.
Már-már igazán olyan volt, mint akibe a rossz szellemek bújtak bele,
hogy megtáncoltassák. Fáradhatatlan, emberfölötti volt ebben a lázas
vergődésében.
Másnap reggel a fiatal segédorvos jött be hozzá és egy kibontott
táviratot tartott a kezében.
– Távirata jött, nagyságos asszonyom. Bocsánat, hogy kibontottuk, de ha
rossz hír lett volna benne, nem adtuk volna oda. Örömhír! Tessék!
A páciens felkönyökölt az ágyban, belenézett a táviratba, aztán
visszahanyatlott a feje a párnára. Az arca sápadt lett, a szemét
lehúnyta, de mintha egyszeribe kettévágták volna kínzó nyugtalanságát,
szépen, nyugodtan feküdt, mint aki alszik, – mint aki meghalt. Az orvos
kérdezett tőle valamit, de ő csak a kezét emelte a homlokához és néhány
hajszálat simított el onnan. Ez volt a válasz. A segédorvos megnyugodva
súgta az ápolónőnek:
– A jó hír megtette a hatást. A leányának kis fia született. Most el fog
aludni szépen.
Az ápolónő bólintott rá:
– Ideje is…
De néhány perc múlva a páciens fölnyitotta a szemét és egy pillantással
magához intette az ápolónőt. Nagyon gyönge, de nyugodt, határozott
hangon mondta:
– Ismeri Honti orvos urat? Különben mindegy, akár ismeri, akár nem.
Azonnal küldessen el hozzá. Mondják meg neki, hogy nagyon kéretem,
jöjjön el hozzám. Szívesen mennék magam is, mondják meg neki, de nem
birok… A lábamra se birok állani… Mondják meg neki.
Ahogy az ápolónő kiment, elővette a táviratot, újból és újból átolvasta,
aztán visszadugta a párnája alá. Amint lehúnyt szemmel, szigorúan lezárt
ajakkal ott feküdt, mindenki halottnak nézte volna. Csak akkor nyitotta
föl a szemét, ha a folyosóról léptek csoszogását hallotta. De amikor a
nesz tovább vonult, csalódottan lehúnyta megint a szemét.
Egy óra múlva megjelent az orvos. Komoly megdöbbenés volt az arcán és
legelőbb is a páciens pulzusát ragadta meg. A beteg mosolyogni próbált:
– Fölösleges… Azt hiszem, nincs lázam…
– Tényleg nincs! Mi a baj?
– Én a legutóbb nagyon illetlenül viselkedtem a doktor úrral. Ezért
bocsánatot kell kérnem. Elmentem volna magam, tessék elhinni, de nem
birok… Ugy-e nem haragszik?
– Kedves asszonyom, a beteg sohasem sértheti meg az orvost. Akármit
mond, akármit tesz, ez csak egy újabb tünet a kórrajzához. Az én dolgom
még könnyű, de volt egy kitünő kollégám, akinek, amíg egy diftériás
torkában kutatott, a beteg beléharapott az ujjába. A beteg három nap
alatt meggyógyult, a kollégám pedig belehalt. Szépen, panaszkodás nélkül
halt meg; tudta, hogy ez velejár a mesterséggel. Óh, vannak még hősök a
világon!… Nos, beláthatja, hogy én nem bocsáthatok meg kegyednek, mert
nem volt miért bocsánatot kérnie. És ha csak ezért kéretett ide…
Lassan, kényelmes mozdulattal a kalapja után nyúlt, de a páciens egy kis
küzködés után megszólalt:
– Nemcsak ezért… Én… én nem az igazat vallottam a doktor úrnak!…
Hazudtam!
Gyermekes szégyellősséggel magára kapta a paplant e vallomás után. Még a
fejét is eltakarta, csak a terítő alól hallatszott ki a sírása. Az orvos
meg nem állhatta, egy pillanatra halványan el ne mosolyodjék.
– No, ne sírjon! Kegyed túlzott szigorúsággal ítéli meg önmagát. Kegyed
nem hazudott, csak nem mondott el mindent, ami történt. Némely dolgot
elhallgatott… No mondja! Ugy-e, hogy így van?
A páciens a fejével bólintott, hogy így van.
– Hát megnyugtatom, ez nem hazugság, ez mindenkinél így szokott lenni.
Csak hosszú idők múlva fejlődik ki a bizalmasság, amikor a beteg önként
elmond mindent, még azt is, amiről addig önmagának sem adott számot.
Pedig éppen ezeket kell napfényre hoznunk. Benn az öntudatlanságban
kínoznak, de amint kikerülnek a napfényre, ártalmatlanokká válnak. Csak
türelem kell hozzá. Ki kell várni az idejét.
– De én már nem várhatok. Nekem sietnem kell.
– Nonono! Nem szabad így beszélnie!
– Nem is úgy értem. Csak haza kell utaznom.
Önkénytelenül is megsímogatta a táviratot, de mintha villanyos
battériához nyúlt volna, hátrahanyatlott és néhány pillanatig így
maradt, mozdulatlanul.
Az orvos odahúzta székét az ágyhoz és a beteghez hajolt.
– Hallgatom. Beszéljen.
– Mondtam már, hogy akkoriban kezdtem boldogtalan lenni. Nem szeretem az
ilyen kifejezéseket, de nem tudom magam másképp megértetni: üresnek
találtam az életemet. Különösen egy délután… Emlékszem, ott ültem a
szalonban, egy darabig rakosgattam, törülgettem, de aztán ezt is
abbahagytam. Hisz egy porszem sem volt a legutolsó zúgban sem. A
leányom, Lilike, a szobájában volt, épp a francia tanárnő volt nála.
Olvasni már rég nem szerettem, mert a tudományos könyveket meg sem
értettem, a regények pedig nyugtalanítottak. Ott ültem ölbetett kézzel,
a szőnyeg mintáit néztem és arra gondoltam, hogy miért is nem halok meg,
kinek van haszna abból, hogy én e világon élek. Ekkor aztán – öt óra
lehetett, – jött a szobaleány és bejelentette őt…
– A világjárt urat?
– Nagyon megörültem neki, mert ha ő ott volt, egyszerre elszállott az
unalmam. Leültettem, beszélgettünk…
– Miről?
– Nem tudom… De nem is fontos, miről. Ő mindenről egyforma érdekességgel
tudott beszélni. Sokszor a legapróbb pletykákról beszélt, amik a
városban járták, sokszor az utcákat és a házakat viccelte ki, de mindezt
olyan mulatságosan tudta tenni, hogy észre se vettem és a nap már
alkonyodni kezdett. Egyszer aztán elhallgatott, én is elhallgattam,
mintha egyszerre fogytunk volna ki mind a ketten a témából… Én éppen ott
állottam az étagère-hez támaszkodva, ő is fölállott, odament egy
állványhoz és a virágokat szagolgatta. Fekete zsakett volt rajta, mindig
begombolva hordta, de a világosszürke mellény kilátszott alóla. Nagyon
finom elegánciával tudott öltözködni.
A páciens elhallgatott, mintha erőt akart volna gyüjteni, aztán biztatás
nélkül újra kezdte:
– A szobában már félhomály volt és mi csak álltunk ott, anélkül, hogy
egy szót is szóltunk volna. Néha egymásra néztünk… Egyszer, amint épp
ránéztem, összeakadt a tekintetem az övével és akárhogy akartam is, nem
tudtam többé másfelé nézni. Kínlódtam, mintha rossz álmom lett volna, de
a szemem nem engedelmeskedett. Az csak nézett az övébe, mintha
megmerevedett volna. Mintha egy láthatatlan rossz szellem hirtelen
összegörcsözte volna a két pillantást és most nem lehetett többé
szétoldani. Ez volt a leggyötrelmesebb pillanata életemnek. Magamban
befelé keservesen könyörögtem:
– Nézz máshova! Nézz máshova!
– De hiába volt minden erőlködésem. Elkezdett a szívem összeszorulni az
ijedtségtől és borzasztó aggodalommal kezdtem magamtól kérdezgetni
hangtalanul:
– Istenem, mi lesz ebből? Most már örökre így marad a szemem?
– Már olyan volt, mintha minden álommá lett volna… És egyszer csak azt
láttam, hogy ő lassan, borzasztó lassan, de folytonosan jön felém…
mindig közelébb. És lehúnyni se tudtam a szememet, elmenekülni se tudtam
és éreztem, hogy mindjárt elér és nincs erőm, nincs akaratom ellene…
Álmomban sokszor éreztem magam ilyen rémes helyzetben. Olyankor
összegyűjtöttem minden akaratomat és mindig föl tudtam ébredni. Most is
kínlódtam, megfeszítettem az akaratomat és görcsösen belékapaszkodtam az
étagère-be. A következő pillanatban az étagère lezuhant a földre
rettentő csörömpöléssel és én is odazuhantam a szétguruló szegény kis
nippek közé. A nagy zajra, csörömpölésre berohant ijedten a leányom és
amikor a földön látott, jajveszékelni kezdett. De ő nyugodt hangon
mondta:
– A nagyságos asszony hirtelen rosszul lett… Hamar, kisasszony, egy
szeszt vagy eau de Cologne-t!
– A kanapéhoz vittek, lefektettek, a homlokomat szesszel dörzsölték.
Szegény leányom igazán meg volt ijedve… Nekem le volt húnyva a szemem,
de azért jól láttam, hogy hogy búzgólkodnak mind a ketten. Néha a
leányom fürkészve végig nézett rajta, mintha valamit gyanított volna, de
ő nyugodtan állta a tekintetét.
Most elhallgatott, mint aki egészen befejezte a mondókáját. Az orvos
megkérdezte tőle:
– No és aztán?
– Aztán?… Nincs tovább. Amíg én betegen feküdtem, ők ketten
összebarátkoztak és egy napon megkérte a leányom kezét. Jó partie volt,
semmi kifogásom se lehetett ellene. Most pedig kaptam egy táviratot,
hogy Lilikémnek kis fia született. Haza kell mennem. Otthon akarok
lenni. Ápolni akarom!… A leányomat és… az unokámat.
A nagy adósság.
Reggel négy órakor már a kúriában is talpon volt mindenki. Balázs úr
mindennapos szokása szerint mihelyt felöltözött, bejárta a majorságot,
az istállókat, a szineket, hogy rendben van-e minden. Itt vette észre,
hogy a két almásszürke és a bricska még nincs itthon. Az egyik
igáskocsis meg is magyarázta:
– A nagyságos úrfival van oda tegnap este óta a városban. Még nem jöttek
meg.
Balázs úr semmit se szólt, csak a fejét csóválta meg nagykomolyan. Aztán
fölment és megnézte a fia szobáját. Biz az üres volt, a megvetett ágy
gyüretlenül fehérlett. A polcokon mindenféle jogi könyvek szép rendbe
rakva. Azokat se zavarta meg még senki sem, amióta itt vannak. A mosdón
parfümös üvegekből, pomádés tégelyekből egész patika. Az íróasztalon
színes levélpapirok, tarka pecsétviaszkok és egy arany pecsétnyomó a
családi címerrel.
Kiment a verandára, ahol meg volt terítve reggelire. Keserüen mondta a
feleségének:
– Mit szólsz a fiadhoz? Még most se jött haza!
Az asszony, mint mindig, most is mentegetni próbálta:
– Biztos, hogy valami jó társaságra akadt. Nem engedik haza. Hiszen úgy
szereti mindenki!
– Az ám! Szeretik a pénzét, mert könnyen adja ki!
A jó asszonynak egyéb se kellett, hogy özönével törjön ki megsértett
anyai büszkesége:
– Én nem tudom, mit akarsz nevelni abból a gyerekből, hogy olyan kurtára
fogod a kantárszárát! Hadd éljen szegény fiú egy kicsit, amíg fiatal! Te
se voltál külömb annak idején. Csakhogy te elfelejtetted a magad
fiatalságát.
Balázs úr némán vagdalta apró darabkákra a kenyeret és kente föl a
vajat. Tudta, hogy most áldatlan dolog volna vitába elegyedni az
asszonnyal. Pedig néki is lett volna néhány ellenvetése. Például, hogy a
„szegény gyermek“ már Pesten is folyton csak herdálta a pénzt
haszontalan mulatságokra és épen azért jött haza, hogy a puszta békés
csöndjében tanulással pótolja azt, amit Pesten elmulasztott. Dehát
tudta, hogy erről hiába beszél az asszonynak. Tudja az azt anélkül is.
És még jobban fáj neki, ha nem is mutatja.
Nemsokára megjött a bricska és a két almásszürke. A fiú rosszkedvüen,
félig szunnyadozva gunnyasztott az első ülésen és még jobban
elkomorodott, amikor meglátta, hogy a szülei már künn vannak a verandán.
Az asszony aggodalmasan súgta a férjének:
– Aztán nehogy nagyon megdorgáld! Hiszen tudod, hogy milyen érzékeny!
Balázs úr mogorván dörmögte vissza:
– Jó, jó! Hiszen nem eszem meg!
Az anyjának kezet csókolt a fiú, az apjával kezet fogott és egyenest
odaült a reggelihez. Egy darabig szótlan csend volt, aztán szelid
gúnyolódással megszólalt Boldizsár úr:
– Ma ugyan korán keltél!
A fiú vállat vont:
– A többiek még most is együtt vannak. Úgy kellett megszöknöm!
Az asszony aggodalmasan kérdezte tőle:
– És ittál?
– Alig. Inkább kártyáztunk…
Balázs úr rosszkedvüen megjegyezte:
– Már akkor inkább ittál volna…
A fiú ingerülten kifakadt:
– Hogyisne! Hogy öntsem magamba esztelenül azt a rossz vinkót! Ez a
barbár gyomroknak való mulatság!… Egyáltalában, ne beszéljünk ennyit
róla! Mégis borzasztó, hogy ilyen nagy esetet csináltok belőle! Hát csak
valami szórakozás kell az embernek! Nem poshadhat el itten!
Ezzel aztán be is fejeződött az egész vita. Balázs úr elment a magtár
felé, a fiú pedig e pillanatban hirtelen megenyhült hangon fordult az
édesanyjához:
– Anyám, baj van! A kártyában borzasztó pecchem volt, többet vesztettem,
mint amennyi pénz nálam volt. Adós maradtam véle!
A jó asszonynak egyszerre véres riportok jutottak eszébe pisztollyal
kiegyenlített kártyaadósságokról és elsápadt.
– Mennyi?…
– No csak ne hüledezzél, nem olyan rémületes a dolog. Ötszáz koronáról
van szó. De ezt aztán még holnap reggelig ki kell fizetnem. Hiszen
tudod, becsületbeli tartozás.
Az anya megkönnyebbülten fölsóhajtott. Alig bírta örömét eltitkolni.
Hiszen ötszáz korona igazán nem olyan nagy pénz. Zsörtölődni fog az öreg
úr, annyi bizonyos, de ebbe ugyan tönkre nem mennek. Szelíden mondta:
– Jaj, jaj, te rossz fiú, hogy te miket csinálsz! Várj, majd szólok én
az apádnak. Majd csak ideadja azt a pénzt.
Azonnal föl is hivatta Balázs urat és egy kis ötölés-hatolással elébe
terjesztette az ügyet. Balázs úr elvörösödött és nagyot káromkodott.
Ettől viszont a fiút öntötte el a kevély pulykaméreg.
– Ugyan ne túlozd a dolgot, apám! Úgy jajgatsz ezért a rongyos ötszáz
koronáért, mintha máris licitálnák a házat a fejünk felül!
– Rongyos ötszáz korona? Hátha rongyos is, de nekem nincs, punktum!
– Az nem beszéd, hogy nincs! Becsületbeli tartozás és én nemes ember
vagyok! Te tudod, hogy mit kell csinálnom, ha nem tudom kifizetni.
Az asszony ijedten vetette magát közbe:
– Add oda azt a pénzt, Balázs! Inkább majd bespórolom minden máson! De
add oda neki azt a pénzt! Hát a vesztét akarod?
– De ha nincs! Mondom, hogy nincs! Talán egy hét múlva…
A fiú makacsul toppantott:
– Egy hét múlva talán? Nekem ma kell, – bizonyosan!
– Akár kell, akár nem, – nekem nincs!
Kínos csönd lett, Balázs úr elfordult, mintha töprengene és a bajusza
mögött alattomos mosoly suhant el. Aztán húzódozva megszólalt:
– Ámbár… ha mindenáron kell…
– Kell, ha mondom! Te is jól tudod, hogy az ilyesmi huszonnégy óra alatt
lejár! Később már… nem segít.
– Hát akkor talán még lehet valamit csinálni. Véletlenül most nincs pénz
itthon, másutt még kevésbé. Hanem beküldöm mindjárt a kocsit a városba a
Kleinért.
A fiú arcán fölragyogott a jóreménység:
– Tőle fogod kölcsönkérni?
– Azt ugyan nem! Hiába kérnék tőle, ami hitelem volt nála, azt már mind
kimerítettem. De amíg a kocsi a várost megjárja érte, addig te menj ki a
mezőre valamennyi épkézláb emberrel, akit itt találsz és kaszáltass le a
bükkönyből annyit, amennyiért megad majd a Klein ötszáz koronát. Holnap
már úgyis kaszáltatni akartam. Gyönyörű szép a bükköny az idén. Ha a
Klein meglátja a rendben, tudom, hogy a nyála kicsordul érte!… Hát csak
siess, aztán kaszáljatok, de szaporán!
Ebbe a nagylelkü ajánlatba mohón beleharapott a fiú. Két igáskocsist és
három bérest sikerült elfognia, fölfegyverezte őket kaszával és nagy
sietve kimentek a mezőre. Egy pillanatra gyönyörködve nézett végig a
pompás, sötétzöld vetésen, amely olyan sűrű volt, hogy azt sem tudta az
ember hamarjában, merről kezdhetné ki a kaszával. De aztán eszébe jutott
az adósság és buzdítani kezdte a legénységét:
– No emberek, hát csak szaporán nekilátni! Jó áldomás lesz a bére!
Öt kasza egyszerre suhintott neki a gyönyörű vetésnek, amely sűrű
rendben hullott a földre. A nap már jó magasról sütött és sugarai
vakítóan csillogtak a harmatcsöppeken. Az emberek arca is ugyancsak
harmatozott ám a kemény munkában, de a fiúnak még ez sem volt elég
szapora. Egyre biztatgatta őket:
– No csak rajta, szaporábban!
Aztán amikor megállottak egy kicsit pihenni, aggodalmasan megkérdezte a
legvénebb bérestől:
– Aztán mondja, István, mennyit érhet meg ez a bükköny, amit lekaszáltak
eddig?
A béres lassú megfontolással válaszolta:
– Hát biz ez megér legalább is tíz pengőt. Mert jó ára van az idén a
takarmánynak!
Ettől a választól elszörnyedt a fiú. Tíz forint! Pedig már akkora
területet leborotváltak, hogy bátran footballt lehetett volna játszani
rajta… Mikor lesz ebből ötszáz korona!
Hamar elszalasztotta az egyiket még egy kaszáért és aztán maga is
beállott a sorba. Pesten jó vivónak tartották, de ezzel a fegyverrel
sehogy se ment a hadakozás. Egyszer majd belevágott a lábába, ellenben a
bükkönyt alig fogta a kaszája. És a dereka is irgalmatlanul fájni
kezdett néhány suhintás után. De már szégyenből se hagyta abba, dühösen,
zihálva kaszált a többivel egy sorban. Aztán megint pihenőt tartott:
– Mennyit érhet ez a bükköny, István?
– Hát megérhet legalább tizennyolc pengőt, ifiúr!
– Hát csak rajta, emberek, de egy kicsit szaporábban! Jó áldomást
fizetek a végén! Csak iparkodjunk!
Elkezdett megint irgalmatlanul vagdalkozni a bükköny-erdőben a kis
csapat. A fiúnak már egészen elborult a szeme előtt a világ. Nem látott
már mást, csak a hajladozó zöld indákat, amelyek kunkorodva hullottak
földre a kasza nyomán. És kábult aggyal, gépiesen számolgatta magában:
– Még tíz krajcár… még tíz krajcár… még tíz krajcár… egy korona… még tíz
krajcár… még tíz krajcár… Mikor lesz ebből ötszáz korona! Uram istenem,
sohsem lesz ebből ötszáz korona!
… Egy óra múlva vidáman megjött Balázs úr és messziről egy csomó bankót
lobogtatott a kezében:
– Hagyd abba, fiam! Találtam a fiókban még ötszáz koronát.
Erik, az ellenállhatatlan.
– Bitte, ist das schon Budapest?
A kérdezett az idegenforgalomért epedő városok fiainak elárasztó
készségével felelt, hogy: úgy van, ez már Budapest és ha uraságod most
először van itt, szépet fog látni. Balról az a kert a köztemető,
mellette van a ruggyanta-gyár. Jobbról az a puszta terület a
lóversenytér. De jövőre már beépítik, egy nagyszerű villaváros kerül a
helyére. Kár, hogy még nincs meg, de már annyi, mintha megvolna, ő látta
is a terveket, mert ő tudniillik építész.
– Mein Name is Fodor. Architect.
Erik Hoffmann mosolygós csodálkozással hallgatta, mert őt nem érdekelte
mindez. Sem Budapest gyáripara, sem városi fejlődése. Ő azért jött
Budapestre, hogy az Operában vendégszerepeljen és Leipzigban a
pályaudvaron jókedvüen mondta a feleségének:
– Még örülök is, hogy arra a Budapestre mehetek. A torkomnak direkt jól
fog jönni a mezei levegő.
Inkább örült volna, ha az építész úr a szállodai árakról informálta
volna, mert útközben egy bécsi úr már megvigasztalta, hogy Budapesten ki
fogják rabolni. Erik Hoffmann pedig sokat keresett, de takarékos ember
volt. Elvégre a tenor-hang kényes portéka és ő már a „Sport im Bild“
hirdetési rovatában kinézett magának egy szép kis birtokot a Bodeni-tó
partján.
A cvikkerét megigazgatta, az utazótáskáját a kezébe vette és egy kis
idegenes aggodalommal szállott le a pályaudvar aszfaltjára.
Fischer úr, az impresszárió már várta és tiltakozása ellenére is
kiragadta a táskát a kezéből. Aztán egy félénk arcú fiatalembert
mutatott be neki:
– Van szerencsém bemutatni a maëstronak titkárját.
– A titkáromat? Miért nekem titkár?
Az impresszárió ravaszúl nevetgélt:
– A maëstro kétezer koronát kap esténkint. Egy ilyen művésznek kell egy
titkár… Ezt már, hiába, elvárják tőle. Különben… úgyse kerül pénzbe.
Nálam van az üzletben.
Ebben aztán megnyugodott Erik Hoffmann. Az impresszárió szakértően
végignézett rajta, mint ahogy a házasságközvetítő szokta szemügyre venni
a kliensét. Látszott rajta, hogy nincs nagyon megelégedve a szemléjével.
Lohengrin-jelmezben hatásos lehetett talán Erik, de így, civilben kissé
olajügynök jellege volt. A télikabátja olyan akárkire szabott volt, a
cipője pedig – óh, borzalom! – simabőrű cúgos alkotmány. Könyörögve
mondta:
– Kedves maëstro, legalább a cvikkert… azt ne hordja.
– De rövidlátó vagyok. Elég baj, hogy a színpadon pápaszem nélkül kell
játszanom.
– Majd itt rendel magának monoklit, az mégis csak más. Addig pedig
kapaszkodjék belém. Nem fog elbotlani, majd én vezetem.
Erik most már érezte, hogy idegenben van és hogy a kis szakállas
izraelita hatalmába került. Szó nélkül engedelmeskedett hát és
kedvetlenül zsebretette a szemüvegét.
De mikor az előcsarnokba értek, ijedten hőkölt vissza. Homályos szemével
tarka-barka, elmosódott tömeget látott, amely barbár dühvel vetette rá
magát.
– Ez ő! Jaj, de édes! Milyen szép ember!
– Egy autogrammot, mester, egy autogrammot!
– Egy fényképet, édes, aranyos mester!
Nők voltak, különféle életkorúak, a hosszú várástól kivörösödött orral.
Albumokat, papirlapokat tartottak elébe, némelyek mohón feléje
kapkodtak, sőt akadt egy, aki a kar-izmát is megtapogatta. Az
impresszárió elégülten mosolygott és imponáló hangon kiáltotta:
– Hölgyeim, a mester most fáradt a hosszú utazástól. De délután, öt
órakor, a Ritz-szállóban… A viszontlátásra.
Gyorsan betuszkolta a művészt egy kocsiba. A hölgy-raj egész az autóig
utána rohant szörnyü zsibajával. Amikor megindult a kocsi, szegény
művész ijedten kérdezte:
– Mi volt ez? Kik voltak ezek? Mit akartak tőlem?
Az impresszárió diadalmasan válaszolta:
– Ezek a maëstro imádói. Mind szerelmesek a maëstroba.
– És micsoda nők ezek?
– Közönségbeli nők!… A közönség!
– Dehát miért szerelmesek ezek belém? Honnan ismernek?
Az impresszárió önérzetesen simogatta a szakálát.
– Ez már az én dolgom volt. A lapokban elhelyeztem néhány napihírt,
amelyek beszámoltak róla. hogy hány nőt szöktetett már meg a maëstro,
hány grófnő utazik mindenüvé utána és hány női levelet olvas el naponta
a titkárja. Ez elég volt.
Erik majdnem sírva fakadt. Dühösen mondta:
– Hogy merte ön ezt tenni? Mit fog ehhez szólani a feleségem? És a
leányom, a Käthe? Én mindig tisztességes ember voltam! Engem a családom
nagyrabecsül!
Az impresszárió alig tudta megvigasztalni. Hogy ez nagyon fontos üzleti
érdek, mert ha itt sikere lesz, Budapesten évenként legalább is húsz
vendégszereplés biztosítva van. És a föllépti díjat bátran meg lehet
duplázni, ha egyszer a nők kedvencükké avatják. Különben is a felesége
úgyse fog megtudni semmit se. Egyáltalán, itt nem is tudják, hogy van
már felesége. Sőt jó lesz, ha ő se emlegeti.
– Mit? Hogy letagadjam a feleségemet? – kiáltotta elszörnyedve Erik,
mert nagyon szerette a feleségét.
– Nem kell letagadni… Isten ments! Csak nem kell eldicsekedni vele. Az
ilyesmi nem jó benyomást tesz. Rontja a sikert.