folyton rémálmok táncoltak előtte. A végtagjai a szerencsétlen étagère
léceivé vékonyodtak és minden pillanatban mintha újra és újra
összetöredeztek volna. Húszszor is kiugrott az ágyából, a nyakára
próbálta a füzője zsinórját, de aztán ijedten ledobta magáról. Eszébe
jutott, hogy az orvosnak nem fizetett az első vizitjéért. Mit fog
gondolni róla? – most ez kezdte el gyötörni, hogy a földön hempergett és
a haját tépte kínjában tőle.
Délután idejében elment az orvoshoz. Most is szép karcsú volt, de az
arcán a gyürődöttséget nem bírta eltakarni a piros festék.
Mentegetőzéssel akarta kezdeni, de az orvos mosolyogva útját állotta:
– Tegnapra nem is vártam, de annál bizonyosabbra vettem, hogy ma eljön…
Feküdjék csak le a divánra.
A páciens megint húzódozott, de az első erélyesebb szóra mégis csak
odafeküdt.
– Hogy aludt az éjszaka? – kérdezte tőle az orvos.
A páciens nagyot lélegezve belékezdett a panaszkodásba, de néhány szó
után az orvos félbeszakította:
– Beszéljen most valamit a gyermekkoráról. De nem életrajzot kérek. Azt
mondja el, hogy e pillanatban, amikor figyelmeztettem rá, mi jut eszébe
a gyermekkorából. Mit lát maga előtt?
– Látom a vendéglőnket. A Bethlen-kertben a városi vendéglőt az édesapám
bérelte. Délután sörözni és este vacsorázni oda járt ki az egész város.
Nagyon jólmenő üzlet volt. Nagy téglaház volt, körös-körül favázas
verandával. A gerendák zöldre voltak föstve. Minden tavasszal újra
föstötték… Most is érzem az olajfesték szagát. Pedig fákkal és
virágágyakkal volt körülvéve. De csak erre az olajfestékszagra tudok
visszaemlékezni.
– És ha visszaidézi maga elé ezt a gyermekkorát, boldog?
– Óh nem, inkább elszomorít, szeretnék szabadulni tőle.
– És meg tudná-e mondani, hogy miért?
– Amint most, felnőtt ésszel látom a dogot, nekem ott nagyon zavaros
helyzetem volt. Az apám gazdag embernek volt elismerve, de mégis csak
vendéglős volt és én a vendéglőben voltam elfoglalva, épúgy, mint a
család minden tagja. A vendégek szerettek. Vilmácskámnak, Vilma
kisasszonynak szólítottak, de néha, miután jól kibeszélgették magukat
velem, fesztelenül odaszóltak, hogy rendeljek nekik a söntésben egy
pohár sört. A nyájasságuk leereszkedés volt és egy-egy bókot úgy dobtak
oda, mint a borravalót. Egyszer félfüllel meghallottam, hogy a
gyógyszerész azt mondta rólam a rendőrkapitánynak: Négy év múlva ebből
jó falat lesz!… Nem is ezzel a szóval mondta és még csak arra sem
érdemesített, hogy a hangját meghalkítsa. Bizonyosan úgy gondolta, hogy
én még ezt hízelgőnek fogom találni. Vagy talán az is lehet, hogy túl
fiatalnak tartott és nem hitte el rólam, hogy meg tudom érteni. De én
megértettem, sírva fakadtam és valami nagy gorombaságot kiáltottam oda
neki. A gyógyszerész nagyon fontos stammgaszt volt, amint mi neveztük. Ő
maga is nagy sörfogyasztó volt, de azonkívül egy nagy asztaltársaság őt
követte, bármily vendéglőt választott is. Én tehát kikaptam az
édesapámtól, hogy miért riasztom el a legjobb vendégeinket az előkelő
kényességemmel. Emlékszem is, hogy mondta:
– Na ja, könnyü úri kisasszonynak lenni, mi meg orra esünk a nagy
munkában!…
– Akkortól kezdve gyűlöltem minden vendéget. Amikor beléptek és én
mosolyogva köszöntem nekik előre, ahogy az édesapám meg is követelte, –
hej, ha sejtették volna, hogy mennyire gyűlölöm őket az ártatlan
mosolyom mögött! De igaz is! A napnak nem volt egy órája, az egész
házban nem volt egy zúg, amikor és ahol ne ők lettek volna az urak. Ha
hirtelen eső jött, persze bejöttek a nagyterembe, de mindig volt néhány
finnyásabb társaság, amelynek szeparé kellett. Ezek aztán a mi
lakószobáinkat foglalták el. Volt egy szoba, amelyet az én szobámnak
neveztek el. Nohiszen, szépen volt az az én szobám! Akárhányszor
reggelig ittak benne az urak és én azalatt valahol egy dívánon aludtam
összekuporodva. És reggel, amikor bementem a szobámba, ott találtam az
ágyamat össze-vissza dúlva, a szőnyeget szivarhamuval tele… Mint a
lehető legnagyobb boldogságról, arról álmodoztam, hogy ha egyszer én a
magam asszonya lehetnék és ha volna egy lakásom, amelybe nem volnék
köteles mindenkit beereszteni. Ahol nem köpnek a padlóra, nem szórják a
hamut a szőnyegre és nem füstölik sárgára a fehér csipke-függönyöket… –
A páciens belémelegedett a beszédbe. A hangja derűsebb lett, az arca
kisímult. Látszott rajta, hogy élvezi a maga szavát. Az orvos valamit
kérdezni akart tőle, de most ő szakította félbe és tovább folytatta:
– Ebben az időben történt velem egy kis tragédia, amit sohasem fogok
elfelejteni…
Az orvos önkénytelenül is fölneszelt, de aztán hamar megtalálta közömbös
hangját:
– Csak mondja el, hallgatom.
– Majdnem minden vasárnap volt valami nyári ünnepély a Bethlen-kertben.
Ez persze mindig tánccal járt, minden gyerek ott volt, csak én nem.
Vasárnap volt a legtöbb dolog az üzletben, nekem tehát lehetetlen volt
elszabadulnom. Pedig én is kaptam egy új rózsaszínű batisztruhát, mert
meg kell adni, hogy az édesapám igazán gavallérosan teljesítette mindig
a kívánságaimat. De mit ért a ruha, hogy ha föl nem vehettem? Egyszer
aztán nagy szerencse ért. A felsőisták hétköznapra rendeztek majálist,
erre én is elmehettem. Egy hétig nem tudtam aludni az izgalomtól és a
majális napján már ebéd előtt felöltöztem, nehogy lekéssem valahogy. A
rózsaszín ruha volt rajtam, a hajam hullámosra kisütve, leeresztve és
rózsaszín szalag rákötve. Maga a mama öltöztetett és úgy meg volt
elégedve vélem, hogy megcsókolt, pedig nem igen szerette kimutatni a
szeretetét. Biztosra vettem, hogy a délutáni táncmulatságon én leszek a
bálkirálynő. Aztán ebéd után, épp, amikor indulni akartam már,
beállított valami falusi küldöttség, vagy háromszáz ember, akit a
képviselőjük hívott meg hozzánk vendégségre. Megint fuccs volt a
mulatságnak. Még a mamám is megsajnált és biztatott, hogy azért hagyjam
magamon a rózsaszín ruhámat. Magamon is hagytam, csak egy kötényt
kötöttem elébe, hogy be ne mocskoljam, amíg a sörhordásban segítek.
Háromszáz ember egyszerre itta ki a sörét és én hallgathattam a
táncmuzsikát, ami oda hallatszott a szomszédból. Azt hiszem, ekkora
szomorúság még soha, senkit sem ért. Furcsa, de azóta sohse támadt többé
kedvem, hogy bálba menjek.
– És nem is tiltakozott? Nem próbált ragaszkodni hozzá, hogy elengedjék?
– Eszembe se jutott; nagyon kötelességtudó gyermek voltam. Fájt, hogy
nem mehetek el a bálba, de meghaltam volna, ha táncoltam volna, amíg a
szüleim az üzletben kínlódtak. Hisz ez az! A szívem nem engedte, hogy
kötelességet mulasszak és viszont ahhoz gyönge voltam, hogy a
lemondásban találjak vígasztalódást.
A páciens kimerülten elhallgatott. A szemét lehúnyta, hogy egy kis
könnyet eltakarjon, de az arcán megnyugvás látszott. Nehány percig
csöndben voltak mind a ketten, aztán az orvos megszólalt:
– No és mi van az étagère-rel?
A páciens majdnem vidáman elmosolyodott:
– A doktor úr gúnyolódik. Hiszen én jól tudom, hogy az az étagère csak
bolond ürügy volt; megindítója valaminek, ami anélkül is egész
bizonyosan bekövetkezett volna. Dehát nem mindegy ez, ha mégis
rettenetes kínokat kell szenvednem miatta? Ma hajnalban például, amikor
végre elaludtam, megint megjelentek szegény kis nippjeim. Gyönge
porcellán-testük tele volt a ragasztás sebeivel és akkor mint valami
borzasztó, halálosan lesújtó igazság szólalt meg bennem a hang, hogy:
„Ami egyszer eltört, azt nem lehet többé összeragasztani.“ Ettől aztán
annyit sírtam álmomban, hogy vizes lett a párnám és reggel is, amikor
fölébredtem, még mindig össze volt szorulva a szívem a gondolattól, hogy
ami egyszer összetört, azt nem lehet többé megragasztani. Pedig most már
jól tudom, hogy ez csak bolondság. Mert ha el is tört, azért meg lehet
ragasztani és ha meg is látszik a helye, azért még nagyon sokáig
elélhet. És ha nem is lehetne összeragasztani… hát mi közöm hozzá? De
amikor az idegeim erősebbek az okosságomnál! Amikor fölfordul minden
józan ész; a könnyű paplan úgy nyom, mintha egy sírkő volna a mellemen
és amikor hiába nyitom ki az ablakot, úgy kapkodok levegő után, mintha
bányában volnék!
– És most beszéljen a menyasszonyságáról. Boldog volt, hogy férjhez
mehet?
– Óh nagyon boldog. Talán akkor egyszer voltam igazán boldog.
– Szerelmes volt a vőlegényébe?
– Szerelmes voltam abba a gondolatba, hogy megszabadulhatok végre
hazulról. Hiszen addig egyébről sem álmodoztam, mint arról a
boldogságról, hogy lesz végre egy szobám, amit nem muszáj átengednem
akármilyen mulató társaságnak, hanem tisztán tarthatok a kedvem szerint;
hogy nem kell késő éjszaka félig szundikálva részegek kurjongatását
hallgatni és nem kell kuyafuttában vacsorázni és a meg nem rágott
falattal a szájában fölugrálni, ha vendég jön… Hát mit bántam én, hogy
ki lesz az, aki elvisz ebbe a boldogságba? Ha maga az ördög lett volna,
azt is szépnek találtam volna… De kijelentem, hogy én az uramat mindjárt
az első pillanattól kezdve nagyra becsültem, sőt merem állítani, hogy
később, amikor jobban megismertem, meg is szerettem őt. Persze, amikor
először bemutatták, még nem lehettem szerelmes belé… Dehát ezen a doktor
úr sem csodálkozhatik. Azt hiszem, ez mindig így szokott lenni… A férjem
mindig nagyon komoly ember volt, az üzletét kitünően vezette, és harminc
éves korában már mindenki úgy tisztelte, mint egy hatvan éves embert
szokás. Nem sokat kurizált, nem szeretett sokat beszélni, de amit
mondott, az mindig becsületes, komoly beszéd volt. Az édesapám előtt
megkérdezte tőlem, hogy akarok-e a felesége lenni. Egy hét múlva megvolt
az eljegyzés. Bevallom, hogy titokban azért is boldog voltam, mert
tudtam, hogy mindenki irigyel, mert akkoriban a férjem volt a legjobb
parti az egész városban. Az üzlete nagyon sokat jövedelmezett és már
hazulról is gazdag ember volt. Eszeágába se jutott volna, hogy épp engem
vegyen el, ha nem szeretett volna halálosan belém. Ő ezt nem tudta
kimutatni, de én jól tudtam, hogy így van…
– És maga? Nem volt valaki, aki… Nem volt szerelmes valakibe?
– Óh doktor úr, ismernie kellene a vendéglősleányok lelkét; akkor
elhinné, hogy nem is lehettem szerelmes sohasem. Aki férfit én ismertem,
az nekünk mind vendégünk volt. Voltak csinosabb fiatalemberek is… Amikor
bejöttek, gondos volt a ruhájuk, a frizurájuk, szépeket mondtak nekem,
virággal is kedveskedtek, nagyon illemtudóak voltak. Aztán inni kezdtek
és egy óra múlva kellett csak megnézni őket! Annyira sem zsenirozták
magukat előttem, mint a kocsisuk előtt. És ahogy a szüleim osztályozták
őket! Ez jó vendég, ez rossz vendég, ez volt minden külömbség…
Emlékszem, naponta, minden délután kijárt hozzánk a postatitkár. Csinos
fiatalember volt, nagyon tisztán öltözködve, nagyon szerény, finom
modorú. Mindig pontosan leült egy asztal mellé, kért egy pohár hideg
tejet, azt megitta, aztán előszedett egy könyvet és olvasni kezdte. Soha
föl se nézett az olvasmányából, amíg be nem sötétedett. Akkor aztán
megfizette a pohár tejet és elment. Valószínűleg hazament, hideget
vacsorázni. Óh, hogy utálták őt a szüleim. Azt hiszem, elevenen meg
tudták volna főzni, mert egy pohár tejjel egy egész asztalt elfoglalt. A
gyűlöletük rám is átragadt, én is gyűlöltem őt, pedig ha most
visszaemlékezem rá, látom, hogy nagyon szimpatikus, derék fiatalember
volt. Isten tudja, talán azóta valami nagy ember lett belőle. Talán
szerelmes is volt belé nem egy leány, nálam boldogabb, akinek nem volt
vendéglős a papája…
Az előszobából csöngetés hallatszott. Az orvos fölállott az íróasztala
mellől annak a jeléül, hogy mára vége a széánsznak. Az asszony majdnem
fájdalmas csalódottsággal szedte magára kalapját és csipkegallérját.
Arca kihevült a sok beszédtől, szemében életkedv csillogott és kitörő
hálaérzettel szorította meg az orvos kezét.
– Tehát a viszontlátásra holnap!
Fürgén tipegett le a lépcsőn, olyan vidám megkönnyebbültséget érzett,
hogy dudorászni kezdett volna. De amint kiért az utcára, mintha egy
láthatatlan kéz elrántotta volna a szeme elől a rózsaszínű üveget.
Megint sötét és komor lett minden; a tárgyak éles konturjai megint
kiméletlenül belevágtak idegeibe. Úgy érezte, hogy valami nagyon gonosz
tekintetű, lihegő vágyú férfi követi nyomon. Hátranézni nem mert, csak
meggyorsította a léptét és majdnem szaladva sietett a szanatórium felé.
Szinte a nyakszirtjén érezte üldözőjének forró leheletét. A lélegzete
elfulladt, a homlokára kiült a hideg verejték, azt hitte, sohsem fogja
elérni a szanatórium kapuját.
Mikor végre a kapu kilincsére tette a kezét, hátra mert nézni egy
pillanatra. Senki sem volt mögötte, a hosszú egyenes utca üres volt,
kétoldalt a fák komolyan sorakoztak, mint egy nagy temető alée-ján…
Harmadik sèance.
Alig, hogy az ebédtől fölállhatott, valósággal kiszökött a
szanatóriumból. Mintha titkos randevúra ment volna, úgy sietett. Mikor
beért az orvos szobájába, könnyes szemmel mosolygott és mind a két
kezével megfogta az orvos kezét. Otthonos mozdulattal oldotta le a
fátylát és tette le a kalapját a kis asztalkára. Aztán biztatás nélkül
lefeküdt a diványra, olyan meghittséggel, mint ahogy régebbi páciensek
szoktak beülni a fogorvos operációs székébe.
Az orvos várta, hogy talán megszólal magától is, de az asszony
összefonta a két kezét a mellén és hallgatott. Huszonnégy óráig
vergődött fölzaklatott idegekkel; most mintha mindezt kipihente volna.
Talán már gyónt is tovább, – hangtalanul, önmagának. Az orvos mintha
résztvett volna ebben a néma vallomásban, közbeszólott:
– Mikor vette azt az étagère-t?
– Azt hiszem, két éve, vagy még annyi se. Akkor volt ez, amikor én is
berendeztem a szalonomat.
Mosolyogva tette hozzá:
– Akkor valóságos mánia lett a városunkban, hogy minden jobb családnak
legyen szalonja. Nekünk addig nem volt… Nagyon szép lakásunk volt, de
olyan régi fajta, mert a férjem örökölte a házat a berendezéssel együtt…
Hosszú földszintes ház volt, sárgára festve, nagy-nagy udvarral. Az
udvarban hátul voltak a magtárak és raktárak, mert amint mondtam már, a
férjem nagykereskedő. Nekünk volt ugyan egy dísz-szobánk, de persze csak
olyan régi divatú; boltíves, polituros bútorokkal, nem egy modern
szalon, selyem garnitúrával, konzol-tükörrel, nippes étagère-rel. Pedig
ez volt a divat.
– Micsoda divat volt ez? Honnan jött? Ki kezdte?
– Hogy ki kezdte, azt már nem tudom. Az Osztrák-Magyar Bank fiókja új
főnököt kapott, akkor kezdődött ez a divat… Úgyszólván ez a főnök volt
az első igazi nagyvilági ember, aki a városunkban volt. Sok évet töltött
Párisban, Londonban, – mondják, hogy valami nagy csalódása volt neki és
azért helyeztette magát hozzánk. A mi városunkban akart eltemetkezni.
Ahogy öltözködött, ahogy a botját tartotta, ahogy a korzón megállott,
mindenen látszott, hogy nagyvilági ember. A lányos anyák között
valóságos verseny fejlődött ki érte. Akkor kezdtek divatba jönni a
szalonok, a délutáni teák, direkt az ő kedvéért.
– Ahá! Akkor rendezte be kegyed is a szalonját! Az ő kedvéért!
A páciens elvörösödött arccal, sértődötten akart fölugrani, de aztán
meggondolta a dolgot és egy kis szünet múlva halkan rebegte:
– Igen…
Mintha maga is megijedt volna ettől a vallomásától, mentegetőzve gyorsan
hozzátette:
– Ezt ön meg nem értheti, mert nem tudja, hogy micsoda élet van egy
olyan kis városban. Amíg a leánykám kisebb volt, amíg ő adott dolgot,
addig mindez eszembe se jutott, sőt mondhatom, hogy nagyon boldog
voltam. A férjem egyszerűen – imádott. Valószínűleg féltékeny is volt
rám és olyan életrendet szabott meg, hogy rám se nézhessen senki sem.
Színházba nem jártunk, sétálni is csak este mentünk ki, akkor is a folyó
partjára, ahol ebben az órában senki se járt rajtunk kívül. A fővárosi
lapokat az irodába címeztette és csak este, amikor már lefeküdtünk,
olvasta föl nekem azokat a cikkeket, amelyeket ő érdemeseknek tartott az
elolvasásra. Színházi rovatot, tárcát mindíg átlapozta. Ilyenkor sohase
mulasztotta el megjegyezni:
– Ez mind bolond fecsegés!
– Évenként egyszer utazni mentünk, de mindíg csak fürdőhelyre. Fogyni
vagy hízni, ahogy ő elrendelte és mindig ettől függött, hogy melyik
fürdőbe megyünk. Amikor útra indultunk, már én tudtam, hogy egy hónap
múlva ennyi és ennyi kilóval kövérebb vagy soványabb leszek. Ahogy ő
kiszabta. Néhányszor kértem, hogy nézzünk be egy-egy nagyvárosba; egy
szigorú tekintettel büntetett meg, hogy belepirultam.
– Neked a szórakozás fontosabb, mint az egészség! – mondta és én nagyon
sokszor megszégyenülve hittem el, hogy nem tudok komolyan gondolkozni…
Egyáltalán, a férjem mindig olyan tökéletes, olyan gyöngeség nélküli,
olyan hibátlan volt, hogy mellette folyton gyönge bűnösnek éreztem
magamat. Ha rám nézett, már remegni kezdtem és elpirultam, mintha féltem
volna, hogy Isten tudja micsoda gyarlóságokat fog fölfedezni bennem.
Néha – sok-sok évvel ezelőtt – megcsiptem az állát, csiklandoztam, vagy
az ölébe ültem és más ilyenekkel kedveskedni akartam neki. Ilyenkor csak
rám nézett komolyan, anélkül, hogy elmosolyodott volna és fejcsóválva
mondta:
– Milyen gyermek vagy te még mindig!
– Pedig egész bizonyosan tudom, hogy nagyon szeretett engem, de
gyöngeségnek tartotta volna, hogy ezt kimutassa; a léha enyelgést
gyarlóságnak nézte és mindig tartózkodott tőle… Virágot sohasem vett és
ha valami új ruhát vettem föl, amelyről biztosan tudtam, hogy neki is
tetszeni fog, gyöngéd korholással jegyezte meg:
– Ejha, jól kicicomáztad magadat!
– Azért én jól tudtam, hogy nagyon tetszem neki ebben a ruhában, de néha
szerettem volna hallani is ezt tőle. Egy-két bókot szerettem volna és
néha próbáltam ezt tőle kicsikarni kis ravaszságokkal. Például
elujságoltam neki, hogy:
– Képzeld, máma a fűszeresboltban a segéd kisasszonynak nevezett!
De ő nem ment lépre; mogorván válaszolta:
– És mennyivel számított többet ezekután a fűszerért? Mert ismerem már
ezeket a fogásokat.
– De azért mondhatom, hogy nagyon boldog voltam mellette, amíg a kis
leányom föl nem nőtt. Tőle megszoktam, hogy a kötelesség teljesítésében
lássam az örömömet és az évek úgy röpültek, hogy észre se vettem… De
aztán a kis leányomból nagy leány lett. Nagyon derék, jó, okos leány…
egészen az apja. Most már nem kellett gondját viselnem, inkább ő
vigyázott rám, mint én őreá. Egyáltalán, nagyon erős akaratú teremtés
volt mindig és amikorára felnőtt, semmi dolgom sem lehetett mellette a
háznál. Ő és az apja nagyszerűen megértették egymást. Ha beszélgettek, a
világért se mertem volna beleszólni. Biztosra vettem, hogy letorkoltak
volna… Akkor aztán elkezdtem nagyon gyakran érezni, hogy egyedül vagyok.
Úgy éreztem magam, mintha egyszerre egészen elöregedtem volna és
mindenki kidőlt volna mellőlem; ott állanék, mint egy vén fa,
lekoppasztva, dísztelenül, minden szépségből kifosztva… Azt hiszem,
valóságban itt kezdődött az én betegségem.
Fölemelte fejét a diványról és fürkészve nézett az orvosra vissza. De az
orvos egyetlen tekintettel sem válaszolt a néma kérdésre, hanem az
íróasztalra lenézve megjegyezte:
– Szóval ebben az időben vette az étagère-t.
– Ebben az időben rendeztem be az egész szalonomat. Mondom, hogy ez
akkor egész járvány volt a városban. A férjem nem nagyon lelkesedett
érte, de aztán megmagyaráztam neki, hogy a gyermekünk már eladó leány,
ezután nem zárkózhatunk el úgy a világtól, mint eddig. Titokban pedig
örültem neki, mert így volt legalább valami gondom, valami mindennapos
elfoglaltságom. Folyton takarítottam, csinosítottam és törtem a fejem,
hogy mit vehetnék még belé. Az étagère-nek tehát semmi különösebb
jelentősége sem volt benne, ha csak az nem, hogy ez volt az egész
bútorzat legszebb darabja. De szép is volt igazán! Az üveg és a réz
akkor is csillogott rajta, ha a függönyöket lehúztam az ablakokon és a
kis porcellán-nippek olyan tarkák voltak benne, mintha vadvirágok lettek
volna. Lehet, hogy talán azért, mert gyerekkoromban nem értem rá
babákkal játszani, azért szerettem úgy elbabrálni ezekkel a
csecsebecsékkel.
– És ő? Meglátogatta kegyedet?
– Kicsoda?
– Ej, hát az a világjárt úr! Akinek a kedvéért az egész szalont
berendezte.
A páciens hevesen, majdnem durván kifakadt:
– Én egy szóval sem mondtam, hogy az ő kedvéért rendeztem be azt a
szalont. Lehetséges, hogy annyit mondtam, hogy az egész szalonjárvány ő
miatta tört ki, de ez még nem jelenti azt, hogy én is direkt az ő
kedvéért rendezkedtem volna be. De persze, ha doktor úrnak ilyen
véleménye van rólam, akkor talán a legokosabb, ha nem is folytatom…
Az orvosnak ugyancsak iparkodnia kellett, hogy kibékítse a páciensét.
Megmagyarázta, hogy e kérdésekért megharagudni épp oly oktalanság volna,
mint az orvos rosszindulatát föltételezni, ha a kutasz fájdalmat okoz
néha. A páciens végre is megnyugodott, amikor az orvos ünnepélyesen
kijelentette neki, hogy eszeágában se volt kétségbevonni abszolut női
tisztességét. Akkor aztán az orvos megismételhette kérdését:
– Nos, volt ő kegyedéknél?
– Természetes, hogy volt! Azért természetes, mert ha vidéki szokás
szerint a város minden jobb házánál vizitelt, akkor bennünket se
hagyhatott ki. Az lett volna a furcsa, ha nálunk nem lett volna!
– Csak egyszer volt, vagy többször is?
Ingerülten, vitatkozó hangon felelte:
– Természetes, hogy többször is volt nálunk. Elvégre egy olyan
kisvárosban a jobb házak nem olyan számosak, hogy egy-egyre ne kerülne
rá a sor többször is. Különben is bevallhatom, hogy magam biztattam őt,
hogy csak járjon minél gyakrabban hozzánk, mindíg szívesen fogjuk látni.
Miért is ne? Minden szaván látszott, hogy igazi világlátott, művelt,
finom úriember. Nem beszélek a külsejéről, elvégre engem az nem érdekel,
– legtöbb asszony folyton azt magasztalta, – de a lelke igazán nemes
volt. Amit a regényekben lehet olvasni, hogy „nemes lélek“, – az volt ő.
Amikor ővele beszélgettem, úgy éreztem, mintha egy egészen új világba
jutottam volna hirtelen. Olyanokról tudott beszélni, amikről én nem is
hallottam addig. Mintha csak most nyilt volna ki a szemem, egész
másképpen kezdtem látni az életemet, meg mindent… Például sohasem
felejtem el, amit egyszer mondott. Úgy került szóba, hogy én tréfásan
kérdeztem tőle:
– Találja ki, igazgató úr, hogy hány éves vagyok!
– Erre ő tíz évvel kevesebbre becsült, mint amennyi akkor voltam. Én
nagyot nevettem rá és azt mondtam:
– No lássa, igazgató úr, az ember bejárhat akárhány világvárost, a
nőkkel szemben akkor sem tudja, hányadán van!
– Ekkor felelte ő, hogy… azaz pardon!… nem ekkor mondta… Már nem is
tudom, miből indultunk ki, de pontosan emlékszem minden szavára, mert
akkor nagyon a szívemre vettem; sokszor gondoltam rá és mindjobban be
kellett ismernem, hogy milyen igaza volt akkor. Ezt mondta:
– Lássa, kérem, én rövid idő óta vagyok csak itthon, de azt a
megfigyelést tettem, hogy idehaza a napfény is komorabb, mint a
külföldön. Ez az oka, hogy itt a nő hamarabb éli le az életét, mint
külföldön. Idehaza a nőt virágnak tekintik, mihelyt lehulltak a szirmai,
vége van, leszámoltak vele, – nem létezik többé. Külföldön a nőt
gyümölcsnek tekintik, amely minél érettebb, annál kívánatosabb… Ezért
van nálunk ez a fiatalleány-kultusz. Minden hódolat, minden költészet,
minden virág a leányé. Milyen igazságtalanság! Milyen kegyetlenség! A
fiatal leánynak minderre még nincs szüksége. Azt még a maga fiatalsága
jobban kiragyogtatja, mint akármilyen bók. De amikor a fiatalságnak ez a
benső ős-tüze kezd kihülni, akkor minden kis bók derüs sugárban verődik
vissza a nő arcán. A hódolat, ami éri, megszépíti, fiatallá teszi, erőt
ad neki az életre… a szerelemre… Ami költészet, ami rajongás van, azzal
minddel az érettebb nőt kellene körülvenni. Annak a szívét kellene
melegíteni véle. Mint ahogy a természet is nem a tavaszi virágra hinti
legmelegebb sugarát, hanem a nyárutói gyümölcsre…