csak ugyanazok a nők lettek volna. Ugyanazok az autogramm-rimánkodások
és „jaj de édes!“-ek. De most már Erik kevésbbé találta ellenszenvesnek
mindezt. Kezdte megszokni a füle.
Megfürdött, átöltözött és az impresszárió elvezette az étterembe. Amint
belépett, mintha egy láthatatlan karmester intett volna, egyszerre
megszakadt a kések-villák csörömpölése. Halk susogás kelt körülötte,
megcirógatta, csiklandozta, mintha szénsavas fürdőbe lépett volna. Kék
és barna (de többnyire barna) szemek makacsul rátapadtak,
végigfürkészték, minden mozdulatát elkísérték, úgy hogy eleinte enni sem
tudott. De aztán a jófajta bor bátrabbá tette, jobban állotta már a nők
tekintetét, olyikkal még szembe is nézett és valami jó érzés kezdett
végigbizseregni rajta.
Ezt el is röstelte egy kicsit és amikor visszament a szobájába,
elhatározta, hogy vezeklésül mindent megír a feleségének. Belé is
kezdett levelébe és fölháborodottan kezdte leírni a budapesti nők
szemérmetlenségét, amellyel egész a szállóbeli szobáig elüldözik a
szegény idegen embert. De még a felében se tartott, idegesen eltépte a
levelet. Kénytelen volt bevallani magának, hogy fölháborodása nem
egészen őszinte és hogy nem érzi éppen rosszul magát ebben az
állapotában. A bor is fűtötte, az erős szivar is kábította, aztán
elvarázsolta a szállodai szobának titokzatos romantikája, amelynek
mindig varázslatos ereje van a papucshősökre, ha nehánynapos
özvegységhez jutnak. A titkár belépett hozzá a másik szobából:
– Szegény nők hűségesen várnak odakünn. Hajlandó a mester meghallgatni
őket?
Erik még a haja alatt is elvörösödött. Pajkosan hunyorított.
– Aztán legalább szépek-e?
A titkár vállat vont.
– Mindenkinek megvan a maga ízlése. A mester majd válogathat.
Legelőször egy tizenhat-tizenhét éves leány jött be. Hogy szép volt-e?
De bizony szép, Leipzigban sohse láthatott ilyet Erik mester. Keze-lába
apró volt, csipeje gömbölyü, válla keskeny és finom vonalú. Erik szeme
pislogott a gyönyörűségtől, ahogy ránézett. Szegény leánynak nagy
izgalmában hangtalanul járt a szája. Csak tartotta maga elé az albumot
autogrammért. A művész belefirkantotta a nevét, aztán megfogta a leány
két kezét.
– És most én kérek magácskától valamit… Egy csókot.
Magához rántotta a leányt, aki hirtelen rémülettel, utálattal sikoltani
kezdett. Erik mester ijedten eleresztette a kezét, a leány pedig
megvetéssel mondta az ajtóig hátrálva:
– Ön is csak olyan közönséges… Egy ideálomat vesztettem el!
Kitépte az albumból az autogrammot, apró darabokra szaggatta és oda
dobta a szőnyegre. Aztán kiszaladt egy kis sírással a szemében. Erik
arra sem ért rá, hogy szégyenkezzék, – már jött a másik.
Negyvenöt éves lehetett, szegényes cifrasággal öltözködve, rikítóan
kifestve. Az ajtóban megállott, furcsa kalapja alól kuszán hullott ki
kopottas haja, két karját széttárta és drámai mozdulattal odakúszott a
művész elé.
– Mióta vártam erre a pillanatra! Te édes… édes… édes!…
Megragadta Erik kezét, nyálasan csókolgatta, két térdét átölelte és
eközben ajkáról csak úgy zuhogott a szerelmes szavak áradata:
– Gyöngyöm… virágom… gyöngyvirágom… galambom…
Erik szabadulni szeretett volna ettől a ragacsos odaadástól, irtózva
bukdácsolt ebben a vadul előkelő hínárban és végül is (mert erős ember
volt) fölemelte a nőt és gyöngéden kitette az ajtón. Kimerült volt
utána, mintha egy óriási hüllővel birkózott volna.
Aztán megint gondosan öltözött, tisztára mosdatott leányka lépett be.
Erik már okult a tapasztalatain, barátságos mosollyal átvette az
albumot, beleírta az autogrammját és finom mozdulattal visszaadta. A
leány kecsesen pukkedlizett, halk rebegéssel megköszönte és már futott
is örvendezve zsákmányával az ajtó felé, mint ahogy a fecske szokott
sietni, ha egy kis lepkét sikerül elcsípnie. Az ajtóból mégegyszer
visszanézett Erikre annyi szerelemmel, rajongással, hogy a művész megint
elvörösödött. Hanem aztán eltűnt az ajtó mögött gyorsan.
Az a nő, aki ezután következett, harminc-harmincöt éves lehetett.
Hatalmas nő volt, alig alacsonyabb Eriknél. Széles melle volt, mint egy
birkózónak, vastag szemöldökét fenyegetően ráncolta össze. Energikusan
odalépett Erik közelébe, végignézett rajta hosszan, aztán megvetően
mondta:
– Ön az a híres? Nohát kijelentem, hogy engem nem fog elszédíteni!
Erik mester meglepetve kapta föl a fejét és valami értelmetlenséget
próbált hebegni válaszul. De a nő keményen szemébe nézett és úgy
folytatta:
– Én felőlem lehet szép, én felőlem lehet nagy művész, én nem vagyok
olyan, mint azok a többi nők! Nem édesem! Bennem csalódik!
Erik zavartan nyugtatta meg, hogy eddig sem volt rossz véleménye
őnagyságáról, de a nő könyörtelenül félbeszakította:
– Megalázom, meggyötröm, a lábam előtt fog fetrengeni, de engem nem fog
megkapni! Tudja? Én hű vagyok az uramhoz! Ezt akartam megmondani! Hogy
én tisztességes nő vagyok, nem mint azok a céda pesti nők, akik… fuj!
Az ajtóig ment, büszkén fölkapta a fejét és lesújtóan sziszegte:
– Meg foglak alázni… Erik!
Ő is kiment és Erik mester megmondta a titkárjának, hogy több nőt ne
eresszen be máma. Aztán leült, hogy megírja feleségének a levelet, amit
félbe hagyott az előbb.
Te is szenvedsz, fiam?
Aki csak rájuk nézett a terraszos vendéglőben, mosolygott és vidáman
csillogó könnyréteg lepte el a szemét. Arcban, mozdulatban, nézésben apa
és fia megdöbbentően hasonlított egymáshoz és annyi szeretettel ültek
ott, mintha egyik a másiknak tükörképe lett volna. Pedig a fiú még csak
tízéves, síma arcú gyermek volt, az apa szakállába pedig már sűrűn
keveredtek az ősz szálak.
Minden falattal versenyt kínálták egymást és egyik a másiknak a
falatjával élvezett. Ha beszélgettek, egyiknek a szava mintha egyenest a
másiknak a lelkébe röpült volna és ha hallgattak, egymásra néztek és ok
nélkül összenevettek. Nem tudtak betelni annak az örömével, hogy ilyen
szépen együtt lehettek. Az apa töltött egy ujjnyit a borosüvegből a fiú
poharába:
– Igyál te is. Koccintsunk, pajtás!
– Nem, nem! Nekem nem szabad! Én még kis gyerek vagyok!
– Eh mit! Ma ünnep van!
– Hát jó, nem bánom, máma mulassunk egyet!
Belé torkoskodott a pohárba, aztán duhajan félrehajtotta a fejét.
– Ihajla, csuhajla! Most én be vagyok rúgva!
Ezen aztán nevethettek megint. De a kis fiú hirtelen elkomolyodott.
– Hű, ha most anyuka így látna, lenne most nemulass!
Az apa két kezébe fogta a fiú kis barna kezét:
– Csakhogy nem lát ám! Azt akartam, hogy most néhány napig egészen
egyedül legyünk. Együtt, – mi ketten. Hiszen alig is vagyunk együtt, –
édes fiam!
A fiú kedveskedve duzzogott:
– Igaz is! Mindig siet, mindig másutt van dolga!
Az apa végig simította a homlokát.
– Az élet nem olyan könnyű dolog… te ezt most még nem tudhatod… Node
most nincs semmi baj, úgye? Most miénk a világ! És milyen szép a világ!
Nézd a tengert! Mint egy nagy, suhogó, selyem uszály!
– Jó, hogy nincs itt anyuka. Ő most mindjárt új ruhát csináltatna
belőle!
Félszemmel az apjára pislantott, hogy van-e sikere a viccének. De nem
volt megelégedve a sikerrel. Apja elmerengve, komolyan nézte a
fehérvitorlás bárkákat.
– Fiam! Van egy indítványom: ebéd után menjünk csónakázni.
– Ejha! És hátha belepottyanunk?
– Nem bízol bennem?
– De igen! De igen! Hiszen csak vicceltem!
Elindultak a tengerpart felé. A villák erkélyein virítós ruhájú nők
lustálkodtak, mint a tikkadt délszaki virágok. Amint véletlenül az egyik
erkélyre pillantott, az apa zavarodottan nyúlt a kalapjához és az
erkélyről feketehajú, telt idomú szép asszony viszonozta mosolygós
fejbólintással a köszöntését. Az apa szinte kíméletlenül rántott egyet a
fia kezén és így nógatta gyorsabb menésre, mintha valami nagy veszedelem
elől menekültek volna. Szót sem szólt, amíg a csónakokhoz lelépkedtek,
csak néha csapott egyet-egyet idegesen botjával a kőlépcsőkre. A finom
ösztönű gyermek aggodalmasan megkérdezte tőle:
– Valami baj van, apuka?
– Semmi, semmi… Csak üljünk be…
De hiába tiltakozott, a fiú tudta, hogy most már a csónak himbálózhatik,
delfinek ficánkolhatnak, – mára vége a pompás mulatságnak. Belenyugodott
sorsába, diszkrétül meghúzódott a csónak párnás ülésén és a part fehér
villáit nézegette. Az apa pedig kedvetlenül gondolt rá, hogy talán a
legokosabban tenné, ha még ma este tovább utaznék innen az első
vonattal.
Nyugalmas, bölcseséggel és lemondással megépített multjának egyetlen
fájdalmas emléke volt csak és az is éppen itt talált rá. Amikor Margit
egy napon széttépte azt a jövőt, amelyet meghitt közösségben együtt
szövögettek, azt hitte, hogy sohsem fogja kiheverni ezt a csapást.
Nemcsak csalódottnak, de megalázottnak is érezte magát, mert azt látta,
hogy az imádott leány milyen könnyű szívvel cseréli föl az ő nagyratörő
reménységeit egy pénzes zsák pozitivumával. Sokáig azt hitte, hogy most
már végkép kifosztva áll a jövője előtt, amelyhez sem kedvet, sem
bizalmat nem érzett többé. De aztán lassankint kigyógyult ebből a
betegségéből. Úgy történt, mint ahogy rendesen történni szokott. A
fellengős ábrándok helyett megjöttek az érett férfikorral a szerény
megalkuvás sikerei. Katedrát kapott az egyetemen és a katedrával együtt
annyi munkát, hogy éppen elég volt egy emberéletre. Megnősült, házassága
boldog volt, vagy legalább is nyugodalmas, fia született, aki szabad
gondolatainak, elérzékenyüléseinek egyetlen tárgya lett. Tisztába jött
az életével, mint egy könnyű matematikai föladattal, amelynek
eredményét, megoldását csalhatatlanul látja maga előtt. Most pedig…
egyszerre melegíteni kezdték a szívét azok a keserű könnyek, amelyeket
valaha Margitért hullatott és újra az élet kinullázott prédájának érezte
magát. Mint a túrista, akit meredély riaszt vissza az egyik úttól és
más, kényelmesebb úton ballag tovább. Most úgy látta, hogy hiábavaló
volt eddig megtett útja. Az a másik út, amelyet félbeszegett, sohasem
fogja elhagyni vádoló kísértésével…
– Apuka, ha akarja, már ki is szállhatunk. Már elég volt.
Szégyenkezve riadt föl. Ez a kis lelki kirándulás csúnya árulás volt a
fia ellen. Reszkető kézzel megsimogatta a gyermek haját.
– Hát jól van, fiacskám, menjünk ki a partra. Ott sokkal jobban
eljátszadozhatsz… Voltaképpen ez a csónakázás nem is mulatság. Az ember
rab egy pici dióhéjban. Még csak meg se mozdulhat az ember. Sokkal jobb
lesz odakünn.
A parton tiszta ruhájú gyermekek játszadoztak, míg bonne-jaik a padokon
szunyókáltak. A fiú gyámoltalanul álldogált mellettük és sóváran nézte a
játékukat. Az apa tréfásan ráförmedt:
– Barátkozzál velük! Hát te már mindég ilyen gyáva maradsz?
Könnyes, ellágyult szeretet fogta el; eszébe jutott, hogy ő is mindég
ilyen bátortalan, tartózkodó volt. Az ilyen emberek csak szenvedni
tudnak ebben a kíméletlen világban.
A fiú észrevétlenül elelegyedett a játszó gyermekek közé. Egy hétéves
leánykával különösen összebarátkozott. Félreálltak, dobálták egymásnak a
nagy színes lapdát és sűrűn fölhangzott a fiú tiszta kacagása. Ritkán
szokott a fiú kacagni, azért volt olyan édes a hangja, mintha valami
nagyon féltett, drága hangszer szólalna meg.
Mikor elindultak a hotel felé, a kis leány hozzájuk csatlakozott egy
darabig. Helyes kis bábú volt, kurta fehér ruhácskájában, kigöndörített
fekete hajával, amely hosszú tincsben lógott le két oldalt a füle
mellett. Az apa megveregette kis kezét és megkérdezte tőle:
– Hogy hívják magát, kisasszonykám?
A gyermek ügyesen pukkedlizett, mint egy gépre járó rokokó figurácska.
– Baltay Margit vagyok. Itt lakunk az „Eszplanád“-ban.
Az apa hirtelen kiejtette a kezéből a kis leány kezét. Az „Ő“ leánya!
Valóban, tökéletesen hasonlít is hozzá. Csuda, hogy rögtön föl nem
ismerte. Elbúcsúztak és a fiú lelkendezve kiáltotta a leány után:
– Tehát holnap reggel megint itt leszel! Jó?
– Igen! És kihozom a kroket-játékomat is!… Pá! Pá!
Csöndben baktattak, aztán megszólalt a fiú:
– Igazán, apuka, úgy örülök, hogy összebarátkoztunk!… Nagyon jól el
lehet véle játszani!
Idétlen, szégyellős nevetgéléssel tette hozzá:
– De igazán! Nekem ő nagyon tetszik!
– Ejha! No lám! Hát tetszik neked?
– De nagyon… nagyon!
– Hát akkor nem utazunk el. Itt maradunk és holnap megint játszhatsz
véle. Meg vagy elégedve?
– Boldog vagyok! Jaj, milyen jó ember az én apukám!
A fiú már korán reggel kimászott az ágyból.
– Menjünk már, apukám!
– Ahá! Sietsz a randevúra!
– Nem, de… már egészen nappal van… Tessék nézni a napot, már milyen fönt
van!…
– Jól van no, te kis türelmetlen! Hát csak felöltözöm.
Reggelizni is alig birt a fiú. Szinte vonszolta az apját a tengerpart
felé. De ott aztán csalódottan sóhajtott föl:
– Nincs itt!… Pedig megmondta, hogy itt lesz!
– Bizonyára túl korán van még! Mondtam neked!
Leültek egy padra, – várni. A fiú nyugtalanul tekintgetett jobbra-balra
és az apa édes kínnal átérezte mindazt az aggodalmat, ami a fiú kis
szívében sajgott mostan. Mintha ő várna a randevúra; mint egyszer…
valamikor. A fiú panaszosan nyögte:
– Nem jön! Nem is fog eljönni!
– Ejh! Mondtam már, hogy korán van még! Majd eljön később!
Egyszer csak keservesen sírva fakadt a fiú.
– Odanézzen, apuka! Hát nem mondtam, hogy nem fog jönni?
A pálmák között néhány fehérruhás fiúcskával ott játszott a kis leány.
Fekete haja libegett utána, amint ugrándozott.
– Eredj hozzá, fiacskám. Szólj neki.
A fiú dacosan toppantott.
– Nem megyek! Nem szólok hozzá! Ha nem jön, hát maradjon!… Menjünk el
innen, apukám! Menjünk el!
Komoran elindultak a hotel felé és e pillanatban az egész
világegyetemben nem volt még két lény, aki ilyen jól megértette volna
egymást.
Feleségem, a Zsuzsi.
Hiába gyújtották föl a családi tűzhely sarkában a hazafias lelkesedés
mécsesét, hiába beszélgettek megilletődött hangon a kis családi asztal
körül, hogy ami történt, e nagy időknek szent kötelessége volt; kitérni
előle hitványság, de teljesíteni köznapi, magától értetődő dolog. De
amikor első este betoppantam a kaszárnyából a közlegényi „komisz“-ban,
egyszerre veszélybe került ez az ünnepi hangulat.
Hiszen a bluz még csak megjárta volna. Egyik tapasztalt bajtársam
megnyugtatott, hogy száz fokra hevített vízben a rozsdaszínű zsírfoltok
kifőnek, vagy legrosszabb esetben a kisebbséget alkotó kék alapszín
összeolvad vele. De a nadrággal már igazán baj volt. A nadrág a bélésen
levő kincstári bélyegző szerint a múlt század nyolcvanas éveiben készült
hajtó honvéd számára. Tehát a szabó úgy szabta, hogy a szára a csizmába
tűressék. A bakancsig terjedő deficitet egy színes zsebkendővel takartam
el. A feleségem, amikor meglátott, elképedve csapta össze a kezét:
– Jézus Mária! Hogy néz maga ki?
Komoly hangon megmagyaráztam neki:
– Édes lelkem, a parádés „extra“ csak annak való, aki a kávéház számára
akar katonáskodni. Kényes extra ruhában nem lehet igazi buzgalommal a
lövészárokba beléfeküdni, a harmatos gyöpre rátérdelni és a fröccsenő
sárba keményen belétiporni. A jó katona a harctéren nem félti az életét
és ehhez úgy kell treniroznia magát, hogy a gyakorlótéren ne féltse a
ruháját.
Valószínűnek tartom, hogy a feleségem belényugodott ebbe a magyarázatba.
De csakhamar ujabb lelki rázkódtatás érte. Vacsora után lementünk egy
kicsit sétálni és a kapuban találtuk a szobalányunkat, a Zsuzsit.
Kimenőt kért ma estére, de nem kapta meg; úgy segített hát magán, ahogy
tudott. Ott állott mellette a földije, aki káplár a vártüzéreknél.
Feleségem szigorúan nézett rá, én azonban a szabályzat utasítása szerint
jobbkezemet kinyujtott ujjakkal a sapkám ellenzőjéhez illesztettem és
fejemet katonásan feléje vetettem.
– Mit csinál? – kérdezte a feleségem.
– Tisztelgek a fölebbvalómnak! – feleltem én nyugodt hangon.
Ettől kezdve nagyon hűvös lett a hangulat. Én magyarázgatni próbáltam:
– Hja, ez így van, édes lelkem! Lehet, hogy én jobb író vagyok, mint ő,
de viszont ő jobb katona, mint én. A karja edzettebb és nem remeg,
amikor a puskát alátámasztja. Most pedig fontosabb a legdurvább muszkát
találni el a rajvonalban, mint a legfinomabb nüanszot a kifejezésekben.
Elég ideig urizáltunk ezzel a kis talentumunkkal. Majd eljön megint a mi
időnk – talán.
Valószínűleg ez a magyarázat megint megnyugtatta a feleségemet, de azért
a sétától szemmelláthatólag elment a kedve és azt indítványozta, hogy
menjünk haza. Azóta hiába hívtam kávéházba, emberek közé, inkább otthon
maradt. Látszott, hogy röstelli a rangomat. Egyszer ki is fakadt
keserűen:
– Mégis csak borzasztó, hogy az egész hadseregben nincs egy ember sem,
aki magának szalutálna!
Elhatároztam, hogy ezen az állapoton segíteni fogok. Elvégre, ha a nő
hiú a férfijára, azt olyan respektálandó erénynek kell elfogadni, mintha
a férfi rátartó, hogy ne tartsák anyámasszony katonájának. Egy vasárnapi
ebéd után azt mondtam neki:
– Kérd kölcsönbe a Zsuzsi kimenőruháját és húzd magadra. Tán illeni is
fog rád.
– Minek az?
– Nagyon egyszerű. Ha én nem tudok neked való tiszti rangot kapni, hát
szállj le te a szerény közlegényi nivóra. Meglásd, így is jól fogunk
mulatni. Ha nem is a Gerbaud-nál, hát a vurstliban.
Fölragyogott a szeme; tetszett neki a dolog. Hamarosan elkészült az
átöltözködéssel, magam is alig ismertem rá. A dereka rossz miderrel
lehetetlen karcsúra befűzve, a haja kivuklizva, mint a drót, az arcára
két piros folt föstve, – szavamra, olyan helyre szobalány lett belőle,
hogy akár egy szakaszvezető is elvállalhatta volna. Az egyik kezében a
zsebkendőjét szorongatta, a másikkal a kezemet himbálta, így mentünk
végig az utcákon a liget felé.
Eleinte elfogódott volt; azt hitte, minden szem bennünket bámul,
mindenki fölismer bennünket. De a tömérdek utcán rengeteg nép
hömpölygött; mindenki a maga örömével foglalkozott, velünk bizony senki
sem törődött. Néha egy-egy árván maradt bakának a tekintete megakadt a
feleségemen, de az is csakhamar kifogástalan bajtársi szolidaritással
hagyott békén bennünket. Jöttek a legkülönfélébb fegyvernemek,
gyalogosok, huszárok, tüzérek, trének; aztán jöttek nemzetiszínű
pántlikás „subá“-k, akiket még csak nemrég soroztak be és még nem
vehették föl az uniformist; jöttek a „poros fülü“-ek, akik még csak
ezután fognak a sorozó-bizottság elé állani. A feleségem elégülten
mustrálgatta őket. Igazán mondhatom, nem voltam a legutolsó köztük. Künn
a bódék világában tökéletesen belékerültünk az áradatba.
– Zsuzsi, csinálunk egy túrát? – kérdeztem egy ringlispil előtt.
A feleségem húzódozott, de én hátbavágtam katonás gyöngédséggel. Erre
aztán beültünk egy libegő alkotmányba, amely Zeppelin-léghajót ábrázolt
élethíven. Amint nekilendült a kerék, persze visított, ahogy tőle
tellett. De ez ki nem rítt ottan; valamennyi hölgy, mind visított, – már
csak az illendőség kedvéért is. A ringlispilen visítani épp úgy a
nőiesség jele, mint ha az előkelő hölgyek szivaroznak.
Egy szőkehajú szobalány, aki a bakájával a mi léghajónkban ült,
jóindulattal biztatta a feleségemet:
– Sohse féljen, nagysád, semmi baja se lehet tőle.
Mikor kiszálltunk, a szőkehajú is hozzánk csatlakozott.
– Nagysád is a „Zöldvadász“-ba megy? Ott van most a legjobb banda.
Bemutatkozás se kellett, szépen egy sorban haladtunk. A feleségem
eleinte elfogódott volt, de lassanként neki is megoldódott a nyelve. A
szőkehajú a nagyságákat szidta és a feleségem segített neki.
Észrevétlenül belémelegedett a diskurzusba, látszott rajta, hogy átérzi
minden szavát és amikor észrevette, hogy figyelem, mentegetőzve súgta a
fülembe:
– Nagyon intelligens… Manapság ritkaság ilyen intelligens szobalányt
találni!
A nagy deszkaalkotmányban már állt a bál javában. Előbb leültünk egy
korsó sörre, aztán magunk is beálltunk a táncolók közé. A szőkehajú is,
kiki a maga párjával. Megforgattam a feleségemet amúgy istenigazában és
ő boldog szemrehányással mondta:
– Tudja-e, hogy maga most táncol velem először?
Jókedvűen feleltem neki:
– Most legalább láthatod, hogy mire jó a világháború!
Réztrombiták recsegése, szivarfüst, sörgőz, lábak dobogása sűrű
atmoszférává keveredett össze; a feleségem lihegve mondta:
– Jaj de jó volt… De most már hagyjuk abba. Elég volt mára!
– Hát nem bánom, menjünk, de előbb fizesd ki a söreinket. Nem mondhatod,
megdolgoztam érte!
Amint dukál, alányult a szoknyája zsebébe, kivette a keszkenőjét; annak
a csücskébe volt a pénz belecsavargatva. Még sóhajtott is, amikor
fizetett:
– Ezek a férfiak! Mennyi pénzbe kerülnek!
A gázlámpák fénye alatt, összefogózkodott kezünket himbálva értünk haza.
Szobalányunk, a Zsuzsi az előszobában szomorkodott és a feleségem
ragyogó arccal mondta neki:
– Zsuzsi… aztán, ha akar, kimehet ám!
A tartalékos hadnagy úr hazajön.
Tisztelt hölgyeim és uraim! Milyen jól esik hosszú, hosszú idő múlva
újra azt mondani: „Tisztelt hölgyeim és uraim!“ Bizony künn a harctéren
csak „Tisztelt uraim“ járja. No mert conférence-okat ott is tartottam,
kabarékat ott is rendeztünk. (Magyarok között a világháború is bajosan
múlhatnék el kabaré nélkül.)
Ha tartalékba került az ezredünk, módunk volt rá, hogy kabarét
rendezzünk a magunk elszórakoztatására. Mindig faluba szállásoltak el
bennünket és ha a rusnyák kunyhók aprók is, segítettünk magunkon ahogy
lehetett: egy kis időre kivettük a közfalakat, így aztán mégis csak
teremhez jutottunk. (A gazda majd örülni fog, ha hazatér; az öregapjának
se volt ekkora ebédlője!)
Persze nem én rendeztem, mert én akkor még csak zászlósi rangban voltam,
hogy is érthettem volna hát az ilyesmihez! Egy százados volt a kabaré
rendezője; százados bizonyosan jobban ért hozzá, mint a zászlós. Meg is
rendezte katonásan. Ha volt egy ügyes géppuskás hadnagya, aki jól tudott
bánni a géppuskával, maga elé rendelte:
– Te majd föllépsz és hegedülni fogsz! Érted?
– Százados úr jelentem alázatosan, nem szoktam hegedülni!
– Parancs, parancs! Hegedülni fogsz, punktum!
Hát a kis hadnagy aztán hegedül! Mert olyan a magyar katona! Mindent
megcsinál az! De viszont könnyű volt neki hegedülnie, mert a százados úr
a hallgatóságnak is kiadta a parancsot:
– Ti meg hallgatni fogjátok!
Hát azok hallgatták szegények. És kibirták. Mert olyan a magyar katona:
mindent kibir az! Nekem is kiadta a parancsát a százados ur:
– Te majd időközönkint ki fogsz jönni és mindig mondsz egy viccet, amin
a közönség nevetni fog.
Hát hiszen jól van, én elmondtam a viccet és a közönség dolga, hogy
nevessen rajta. Mégis csak a közönségnek jutott a nehezebbik föladat!
… Szóval künn a harctéren csak „Tisztelt uraim“ járja. Biz ott a nő
nyugodtabb órákban is csak sóvárgásoknak, fölhevüléseknek, elérzékenyült
visszaemlékezéseknek ábrándképe, amit a fedezék lakója szokott a szürke
földfalra vetíteni tűnő tapétának.
De ha nincs is nő, annál többet beszélgetünk róla és így esik sok szó
arról a nemes mozgalomról is, amely Pesten indult meg és amelynek az a
célja, hogy a női divat veszedelmes kidudorodásait megfékezze. Erről is
kétféle vélemény van odakünn. A fiatalemberek, a kis hadapródok nagyon
megnyugtatónak találják a gondolatot, hogy legalább boldogabb vidékek
aszfaltján vannak még divatos színekben pompázó sikkes nőcskék, akiknek
divatos szoknya-ráncaiban frivol ígéretek susognak és akik úgy tipegnek
huncfut csizma-cipellőjükben, hogy a leglassúbb járású vágy is utolérje
őket.
De hiszen szerencsére ezek a kidudorodások csak kivételek. A nők
maguktól is észre fogják venni, hogy künn a harctéren tűzben, vérben,
szenvedésben az ő boldogabb jövendőjük is kovácsolódik. Látni fogják,
hogy a hirhedt pesti tűzhely, amely már-már egészen kivetődött a
kávéházakba és még annál is kijjebb az utcára, – ez a tűzhely háború
után ismét a szentek szentélye lesz, melyben a nő kerül a trónusra. Mert
aki férfi a harctérről visszakerül, aki azt végigcsinálta, az mind
szelidebb, szerényebb lesz, a már-már lenézett polgári örömökhöz
ragaszkodóbb. Haza fogja húzni ábrándképe: a tűzhely fehér galambja;
fájdalmas lenne hát, ha fehér galamb helyett exótikus tarkabarka
madárkát találna, – egy olyan jómadárkát.
Elég, ha a nők csak egy pillantást vetnek oda, ahol férjuram él, harcol,
szenved. Fizikailag oda nem mehetnek, épp ezért invitálom meg őket egy
kis lelki utazásra. Gondos és járatos kalauz leszek.