ajtót, hogy csak úgy döngött. Egy napig nem szóltak egymáshoz, de aztán
a demoiselle mégse állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:
– Hát mit követtem én el? Micsoda bűnt? Haragszol?
Elza komoran válaszolta:
– Óh, dehogy! Nem haragszom. De te nem méltatsz engem a bizalmadra, hát
én se méltatlak téged az enyémre.
– Mit csináljak? Ha nincs semmi titkom se! De igazán!
– Ez hazugság. Biztos, hogy van valakid; _érzem_. Lehetetlen, hogy össze
nem akadtál valakivel. Szép vagy és gyanakvás nélkül felhörpinthetsz
minden bókot, nem kell félned, hogy hamisított itallal traktálnak… Nem
úgy, mint én.
A demoiselle egy kis ideig hallgatott, mintha a szégyellős zavarával
küzködött volna, aztán megszólalt:
– Nem mertem bevallani. Féltem, hogy megvetsz érte.
Elza odament hozzá, szeliden megfogta a két kezét és komoly hangon
mondta, mint az édesanya gyóntatná a leánykáját:
– Mondd el, hogy történt. Hol ismerkedtetek össze?
Adéle nagyot nyelt és egy kis tétovázás után elkezdte:
– A liget egy csöndes részében üldögéltem a bokrok között egy padon.
Délután volt, azt hittem, egyedül vagyok…
– A nevét mondd. Hogy hívják?
– Róbert.
Elza elismerően bólintott a fejével.
– Szép név… No, folytasd.
– Nem is tudom, honnan került oda, egyszer csak előttem volt. Megemelte
a kalapját, illedelmesen bocsánatot kért és mellém ült.
– Szőke?
– Szőke… Azaz, hogy egy kicsit barna inkább.
– Szőkésbarna?
– Igen. Egyszerűen, de nagyon elegánsan volt öltözködve.
– Tehát civil?
– Igen. Ámbár sok volt a lényében a kivetkőzött katonatisztből. Nagyon
kedves, de merev, szűkszavú.
– Micsoda? Mi a foglalkozása?
– Hogy mi a foglalkozása?… Mon dieu, azt igazán nem is tudom.
– Hm… Az ilyesmi iránt érdeklődni kellett volna. Node nem baj. Mellékes
a foglalkozás, a fő az ember. Tehát folytasd.
– Nincs is, hogy mit folytassak. Elbeszélgettünk egy óráig mindenféléről
és ő megkérdezte, hogy naponta el szoktam-e ide járni. Azóta mindennap
találkozunk.
– Talán most is oda készülsz?
– Igen…
– És megcsókolt már?
– Óh, azt nem! Hova gondolsz?
Elza fölállott és kegyetlen szárazsággal biccentett.
– Rendben van!
És már indult is a másik szoba felé. A demoiselle utána szaladt, elkapta
útközben és töredelmesen rebegte:
– Hát igen… Megcsókolt. Amint ott ültünk kettesben, körülnézett, látta,
hogy senki sincs a közelben, felém hajolt és hirtelen megcsókolt.
– No látod!… És te?
– Óh, én természetesen eltaszítottam magamtól és nagyon haragudtam.
Képzelheted.
Elza bosszusan toppantott.
– Ezt nem kellett volna tenned. Elvégre, ha szeretitek egymást, abban
nincs semmi se.
– De hisz én…
– Te szereted őt! Hiába próbálod tagadni, te szereted Rober-t. És egy
csók!… Óh, istenem, hát lehet annál szebb dolog a világon… ő úgyis el
fog téged venni, egészen biztos, hogy el fog venni. Egymáséi lesztek…
Igérd meg, hogy ma nem leszel oly kegyetlen hozzá.
Adéle megigérte és menni készült. De Elza előbb gondosan végignézett
rajta, itt egy fodrocskát, itt egy hajfürtöt megigazított és az ajtóból
megint visszahívta:
– Várj egy pillanatig!
Az egyik virágcseréphez ment ollóval és a legszebb rózsát lemetszette.
– Ezt tűzd még a melledre. Aztán… nem bánom, annak adhatod, akinek
akarod.
A vacsoránál a demoiselle föltünően szomorú volt. Elza alig várta, hogy
a papája fölálljon az asztaltól és mikor egyedül maradtak, megkérdezte
tőle aggodalmasan:
– Mi baj van? Nem volt ott?
A demoiselle a szemét törölgette.
– Óh, inkább ne lett volna ott, de nagyobb baj van. Beszélgettünk,
észrevettem, hogy rosszkedvű, szórakozott és szeretne is valamit
mondani, meg nem is Aztán kirukkolt vele… Hogy neki szigorlatoznia
kellene és száz forint kellene hozzá… És mihelyt ezt kimondta,
elszaladt, mintha szégyelte volna, hogy miért beszélt nekem ilyesmiről.
Elza nagyon szigorúan megkorholta:
– Hát ez az a baj? Jaj, édes gyermekem, az élet nemcsak szerelmi
vallomásokból és csókolózásokból áll. Az életnek vannak komolyabb
gondjai is és a komoly nőnek nem szabad ezekből kivonnia magát. Szegény
fiú, talán csak azért sürgette a szigorlatát, hogy hamarább az övé
lehess.
– Dehát most mit tegyek?
– És ezt még kérdezheted? Itt a száz forint és holnap átadod neki. Óh,
én jól tudom, hogy ő nem fogja akarni elfogadni, meg lesz sértve, de meg
kell neki magyaráznod, hogy ha igazán szeret téged, nincs joga erre a
büszkeségre. Ezt a pénzt el kell fogadnia, a jövőtök érdekében!
Két nap mulva a demoiselle sírva jött haza. Hiába faggatta Elza, ő csak
ennyit zokogott:
– A nyomorúlt! A nyomorúlt!
– Dehát beszélj! Mi történt?
Végre mégis csak el bírta mondani a demoiselle, hogy mi történt:
– Ah, a szívem szétugrik a dühtől!… Hiszen tudod, átadtam neki a száz
forintot, amit te oly nagylelkűen kegyes voltál…
– Jó, jó! Mi történt?
– Másnap… óh, a nyomorult!… előállott, hogy az éjszaka belekeveredett
valami társaságba és elkártyázta a száz forintot. Sőt nemcsak a száz
forintot, hanem még kétszáz forint adósságot is csinált. A gazember! A
gazember!
Elza szeliden megsimogatta a demoiselle haját.
– Édes gyermekem, a nőnek, aki szeret, türelmesebbnek kell lennie a
férfiak hibái iránt. Igaz, nem szeretem, hogy kártyázik, inkább lehetne
valami más szenvedélye… De nem is férfi, akinek hibája nincsen. És még
jobb, ha most jön ki belőle… Majd én a könyvelőnktől fölveszek előleget
a jövő havi háztartáspénzemre. Oda fogod adni neki a pénzt.
A demoiselle dühösen fölpattant.
– Hogyisne? Majd pénzzel tömöm azt a… azt a zsarolót! Tudni se akarok
róla.
– Oda kell adnod! Robert-től kitelik, hogy főbelövi magát. A férfiak
nagyon komolyan fogják föl a kártyaadósságot.
… A demoiselle eztán még néhányszor vitt pénzt Robertnek, aki – úgy
látszik – most már végleg belésülyedt a kártyás életbe. Mondta is
Elzának:
– Ott kellene hagynom őt! Az a nyomorúlt nem érdemli meg, hogy tovább
törődjem véle! Ott fogom hagyni, még ha a szívem belé szakad is!
De Elza ájtatos hangon megdorgálta:
– Tagadhatatlan, hogy Robert nem jó úton van. Rossz társaságba
keveredett és mivel szenvedélyes jellem, tehát könnyen enged a
csábításnak. De épp ez teszi szebbé, nemesebbé a te feladatodat, hogy a
jó útra térítsd őt. Türelem, végtelen jóság és folytonos megbocsájtás a
nő sorsa… És – óh istenem! – lehet-e szebb sors ennél? Mint
megbocsájtani annak, akit szeretünk, aki mindenünk a világon és a
jóságunkkal példát mutatni neki? És hidd el, Robert nem rossz ember. Nem
mondom, vannak hibái, de alapjában véve nem rossz ember… A papától
könnyű lesz egy kis pénzt kapnom. Ő sohasem kérdi, mire kell… Nem szabad
Robert-t veszni hagynunk.
Egy este aztán borzasztó dolog történt. A demoiselle kisírt szemmel jött
haza, nem is köszönt, nem is felelt semmi kérdésre, bement a szobájába,
magára zárta az ajtót és befeküdt az ágyba. Szegény Elza egész éjfélig
kért, fenyegetőzött, sírt, amíg beeresztette. A demoiselle ott feküdt az
ágyban és a foga vacogott a hidegleléstől. Miután az ajtót kinyitotta,
valamit sietve a vánkosa alá rejtett. Valószinüleg revolver volt. Elza
ölelgette, csókolgatta, simogatta, mint a lázbeteg gyermeket, amíg ki
bírta csikarni belőle, hogy mi a baj. Már megint a Robert… De most már
fele se volt tréfa a dolognak. Most már háromezer korona kellett neki.
Máskülönben főbelövi magát. Szegény demoiselle majd kiugrott az ágyból,
amíg ezt elmesélte. Magánkívül rikácsolta:
– Legyen átkozott az a pillanat, amikor először megláttam! Amikor azt a
bűnös szép szemét először rám emelte! Pusztuljon el! És pusztuljak el én
is!…
Elza kiegyenesedett, szemét ég felé emelte és feje fölött mintha a
szentek glóriáját érezte volna derengeni. Szilárd hangon mondta:
– Sok pénz, de meglesz… Te pedig ne légy kishitű. Holnap átadod neki a
pénzt, aztán fölhozod őt hozzám. Én beszélni fogok vele. Biztosra
veszem, hogy fogok tudni hatni a szívére. Mert szeret téged! Igen,
igen!… ő szeret!
Azért neki is fájt a szíve. Mikor lefeküdt, beléfúrta az arcát a párnába
és sírt, sírt keservesen. De ez a sírás valami eddig még sohasem érzett
zsibbadt gyönyörűséget okozott neki. Óh, gonosz, gonosz bestia a férfi,
a körmével sebet tép az asszony szívén, de az asszonynak édes,
gyötrelmes sorsa, hogy tépett szívvel is csak szeresse…
Másnap délután a demoiselle megkapta a pénzt és sietett is vele a
postahivatalba. Ott utalványon elküldte haza Suresne-be,
Franciaországba, a Seine-et-Oise-départementba, egy öreg
salátatermelőnek, aki minden garassal szorgalmasan szokott elszaladni a
Crédit Lyonnais fiókjába…
Eltörött az etagère.
Első sèance.
Az orvos csöngetett és a váróteremben a szolga únott hangon mondta:
– Tessék besétálni.
A páciens a tapétás ajtó mögött megállott a küszöbön és riadtan nézett
körül a rendelőszobában, mint a falka előtt inaló szarvas-ünő, amely
egyetlen pillantással megítéli, merre vannak áthatolhatatlan meredélyek,
merre nyújt védetlen alkalmat a támadásra az erdő-tisztás és merre
nyílik a menekülés ösvénye.
A szobában semmi sem volt az orvosi szobák operációs hangulatából és
éppen ez volt az, ami mindjárt visszariasztotta. Nagy könyvespolc az
egyik falon, bronzba öntött mitológiai istennőkkel, akik inkább
látszottak istenített némbereknek, mint emberi formába ábrázolt
isteneknek. Karcsú, öreg csillár, amelyet az orvos párisi
csatangolásaiban vásárolt egy brocanteurnél. Terjedelmes Louis XV.
iróasztal, szétdúlt kéziratokkal, füzetekkel, könyvekkel. Török
dohányzóasztalka kokett puffokkal. A falakon nagyon sok festmény,
amilyet legényemberek szoktak maguknak kiválogatni tárlatokon,
aukciókon. Az íróasztal fölött passepartoutval dúsan körülövezve,
berámázva a nagy Freud fényképe a tanár sajátkezü dedikációjával.
Az orvos előbb befejezte az előbbi beteg vallomásairól készült
jegyzeteket, aztán megszólalt:
– Tessék közelebb lépni.
Körülbelül negyven, negyvenkét éves nő lehetett. Falusi ember, aki még
nem ismeri a szépítőszereknek, arcfestékeknek, testszorítóknak
csodálatos hatását, kisasszonynak szólította volna. Azzal a felemás
elegánciával volt öltözködve, amely a merész kacérságot párisi
divatlapokból hozatja és a szemérmes sutaságot a magyar vidéki városka
adja hozzá. Hasított szoknya, amely párisi mondaine-ek ballépésének
kényelmére szokott szolgálni és olyan frizura, amilyent vidéki
kuriákban, régi olajfestésü arcképeken láthatni. Inkább kövér volt, mint
sovány, de a térdig érő füző határozottan karcsúvá tette. Azon nők közül
való volt, akikkel hotelek halljában, vagy vasuti kupéban találkozva
frivol kalandokra gondol az ember.
Reszkető ínakkal közeledett az íróasztalhoz és fogvacogva kezdett a
szokásos bemutatkozáshoz:
– Kérem, én…
Az orvos félbeszakította:
– Jó lesz, ha nem mutatkozik be, asszonyom. Ne mondja meg se a nevét, se
hogy honnan való. Föltétlenül szükséges, hogy pácienseim teljes
szabadsággal nyilatkozzanak meg előttem és talán kegyedről is le fog
hullani minden gêne, ha tudja, hogy vad ismeretlen előtt beszél, aki nem
számít, mint a süket fal… És most legyen szives elmondani, mi hozta ide.
Az asszony csak ezt várta. Folyékonyan belékezdett:
– Néhány hónap óta sajátságos jelenségeket…
Az orvos megint félbeszakította:
– Tessék talán helyet foglalni.
Az asszony leült félénken, merőlegesen az egyik puffra és ujból
belékezdett:
– Kérem doktor úr, én sajátságos jelenségeket észlelek néhány hónap óta…
– Talán tessék inkább abba a karosszékbe ülni.
– Óh kérem, jó nekem itt is…
– Nem, nem. Csak tessék átülni. És ne ilyen mereven. Csak egész
kényelmesen. Mintha egyedül volna. Szokja meg, hogy én nem számítok.
Az asszony engedett a nógatásnak és hátradőlt a karosszékben. De most
talán még több merevség volt benne, mint az előbb. Sóhajtva belékezdett
ujból:
– Tudniillik egész sajátságos jelenségeket tapasztalok magamon néhány
hónap óta. Ugyanis…
– Bocsánat, hogy megint félbeszakítom kegyedet, de ez szándékosan
történik. Kegyed bizonyára sokat küzködött otthon, amíg elszánta magát
arra, hogy engem fölkeres. És a vasuton, amíg Pestre jött és az
éjszakán, amit a hotelszobában töltött… szóval, volt elég ideje, hogy
megfogalmazza azt a panaszkodást, amit nékem el akar mondani. Nos, ez
engem nem érdekel. Ebben több a retorika, mint a valóság. Egy mondat
kerekdedsége kedvéért told a bajhoz, vagy elhallgat belőle. Nekem pedig
nem a panasza kell, hanem a baja. Emberi nyomorúság, hogy ez csak szavak
útján juthat el hozzám. Ép ezért iparkodnia kell, hogy a szavak minél
kevesebbek legyenek és minél rövidebb úton érkezzenek a forrásból…
Tessék hanyatt feküdni azon a diványon.
Valóban, a szoba sarkában terebélyes divány állott, dús szőnyeggel
letakarva, kézimunkás, tarka párnácskákkal telehintve. Az asszony
elvörösödve tiltakozott, de az orvos száraz hangon rászólt:
– Meg kell szoknia, hogy a fogalmakat eszmetársitásoktól mentesen fogja
föl. Hanyatt feküdni a diványon, – ettől nem kell még elpirulnia.
A páciens most már gyors engedelmességgel ledőlt a diványra, de az orvos
tovább zsörtölődött:
– Ne ilyen félénken! Csak úgy, mint ahogy otthon szokott, mondjuk ebéd
után. Nevetséges ez az álszemérem! Hiszen orvos vagyok! Itt maradok az
íróasztalnál. Nem is látom magát… No és most húnyja be a szemét. Időt
adok magának, nem arra, hogy töprengjen, hanem hogy elfelejtse, amit
készen megfogalmazva ide hozott magával.
Néhány percnyi csönd következett. Az orvos az íróasztalra könyökölve
nézett a páciensre, aki egy darabig mereven feküdt, de aztán térdei a
fáradtságtól remegni kezdtek. Csak ezt várta az orvos és hirtelen
lecsapott rá a kérdéssel:
– Mondja el, mit gondol mostan.
– Hogy most mit gondolok?
– Ejh, azt tudom, hogy most arra gondol, hogy mit is kellene felelnie.
Úgy értem, hogy milyen gondolatot hagyott abba, amikor kérdeztem.
– Nem is tudom. Azt hiszem, semmire sem gondoltam.
– Az lehetetlen. Ha nem is gondolta végig szabatosan, de biztosan volt
valami vágya, érzése, volt valami kritikai észrevétele arra a helyzetre,
amelybe belejutott. Úgy mondja el, mintha gyónna. Vagy még jobban:
mintha önmaga számára formálná szavakba, amit képekben és érzésekben
gondolt.
– Arra gondoltam, hogy most még ideje volna, ugorjam föl és meneküljek
innét.
– Menekülni? És miért?
– Mert csunya árulás, hogy eljöttem. Ugy érzem, hogy romlott asszony
vagyok máris. Én megcsalom a férjemet.
– Ismétlem, hogy én orvos vagyok. Az én helyem itt van az íróasztalnál,
ezt nem is hagyom el egy tapodtat se.
– Már az csalás, hogy itt vagyok. A férjemnek azt mondtam, hogy a
gyomorbajomat kezeltetem. Szegény nem sejti, hogy nekem lelki bajom van,
magamnak, – külön.
– Óh! Ugy gondolja hát, hogy ennek a lelki bajnak az oka valami titkolni
való esemény volt. Egy kis megszédülés? Egy kis kiváncsiskodó kaland?
A páciens most már indulatosan fölugrott.
– Ezt kikérem magamnak! Én mindig becsületes asszony voltam!
Az orvos közömbösen vállat vont:
– Mi, orvosok, ha a beteg részeket tapogatjuk, el vagyunk rá készülve,
hogy a páciens fölszisszen. De a páciensnek is be kell érnie ennyivel.
Elvégre vizsgálat nélkül nincs diagnózis. Az én kérdésemben még csak
föltevés se volt. Egyszerű kérdés volt. Feküdjék hát csak vissza és
legyen több béketűréssel… Tisztán látom – különben egész megjelenése
erre vall, – hogy kegyed sohasem csalta meg a férjét.
– Ha megtettem volna, nem éltem volna túl.
– Hány éves?
– Én?
– Nem, a férje.
– Ötvenegy… azaz csak ötven, mert decemberben született, ami voltaképpen
nagy igazságtalanság, mert ha egypár nappal később született volna,
akkor egy évvel fiatalabb lett volna… De hisz ez nem fontos nála! Milyen
jellem! Milyen tökéletes ember! Hibán még sohasem értem.
– Hivatalnok? Lateiner? Földbirtokos?
– Kereskedő… de nagyban. De hisz ez nála nem fontos. Milyen jellem!
Csupa kötelességtudás! Magának semmit, mindent a családjának. És ez
erkölcsi fölfogása szigorú, mint egy törvénykönyv. Elítéli a kávéházat,
megveti a színházat és félredobja a könyvet, ha nem ismeretterjesztő.
Lesütöm a szemem, ha vele beszélek. Sohse tudnék eléggé méltó lenni
hozzá.
– Nos, mondja el, mi hozta ide.
– Egy ostobaság… nem is tudom most már, hogy elmondjam-e. Senkinek se
mertem elmondani, mert tudom, hogy kinevetnének véle. Magamnak is alig
merem bevallani, mert magam is látom, hogy gyerekség az egész. De minél
jobban lekicsinylem, annál inkább kínoz.
– Ha még senkinek se mondta el, már van célja, hogy idejött. Legalább
nekem elmondhatja. Nekem minden egyformán fontos.
Az asszony mereven a plafonra nézett, úgy kezdett a beszédhez:
– A szalonban, egy sarokban egy etagère áll. Én nagyon szépnek
tartottam, üvegből volt és sárga bronzból. A fokokon kis
porcellán-nippek, vázacskák, miniature-ök és más semmiségek, amiket
összevásárolgattam, ajándékba kaptam. Nagyon szerettem, folyton
törölgettem, rakosgattam, nézegettem. Ott, kisvárosban különben sincs
sok szórakozásra alkalom. Ha úntam magam, ezzel az etagère-rel órákig
elszórakoztam.
– A konyhával nem szokott foglalkozni?
– Én adok ki a szakácsnőnek. De amióta ketten maradtunk, ezzel is alig
van dolgom. A férjem köszvénytől fél és diétát használ, én pedig… nem
akarok nagyon elhízni. De ez nem direkt fogyókúra.
– Térjünk vissza az etagère-hez.
– Fölötte egy festmény állott arany rámában. Egyszer észrevettem, hogy a
kép ferdén lóg egy kicsit. Odahúztam egy széket, ráállottam és amikor
megfogtam a rámát, a szék kicsúszott alólam. Esésemben lerántottam a
képet a szegről és az etagère-re zuhant.
– Tájkép volt?
– Nem… figurális. Arckép.
– Kit ábrázolt?
– Engem, még egészen fiatal asszonyka koromban. Az esküvő után két évvel
festette rólam egy fővárosi festőművész, aki ekkor városunkban
tartózkodott. Fehér ruhában ábrázolt, az ölemben egy csomó rózsával. Azt
hiszem, nagyon jó arckép volt…
– Hát tönkrement?
– Óh, a képnek alig lett baja, de az etagère összetört. Az egyik üveglap
megrepedt, a széleken egy darab bronz levált, de a legnagyobb csapás az
volt, hogy a kis nippek majdnem mind összetörtek. Egyiknek a feje esett
le, a másiknak a karja. Volt egy kis meisszeni porcellánom, egy esernyős
fiút ábrázolt. Ennek az esernyője egészen letört… Elszörnyedtem, amikor
a pusztulást végignéztem. Mikor a férjem sírva talált, nevetve
megvígasztalt:
– Óh te kis bolond! Érdemes is sírni ezekért a semmiségekért! Majd
veszünk újakat.
– Én magam is elszégyeltem magam és elhatároztam, hogy nem törődöm többé
a dologgal… Ez délelőtt történt, aztán megebédeltünk, a leányom és a vőm
feljöttek hozzánk, mert egy házban lakunk. A vőm a kávét nálunk szokta
meginni.
– Mióta van férjnél a leánya?
– Most második éve… Nagyon fiatalon mentem férjhez, mindenki nővéreknek
néz bennünket. A férjem akarta úgy, hogy külön lakjanak és igaza volt.
Mindenkinek joga van az önállósághoz és mindenkinek megvan a maga külön
ízlése. De úgy csináljuk, hogy ebéd és vacsora után mindig feljönnek
hozzánk gyümölcsre és kávéra. A férjem nem akarja, hogy viszont nagyon
elidegenedjenek tőlünk… Tehát ebéd után még elbeszélgettünk,
nevetgéltünk, aztán ők hazamentek, a férjem is visszament az irodába és
én szokás szerint ledőltem egy kicsit szundikálni. Itt jött aztán a baj.
Alig, hogy behunytam a szemem, hirtelen rettenetes szív-szorongás fogott
el. Fölugrottam, átszaladtam a szalonba és mintha csak most eszméltem
volna rá a borzasztó katasztrófára, oda kuporodtam az eltörött etagère
elé és csak néztem, néztem megsemmisülve. A szalonomra különben is
büszke voltam. Ezt mindíg magam takarítottam és csak akkor engedtem be
másokat, ha néha vizitelők jöttek. De most egyszerre elment a kedvem az
egésztől. Megutáltam mindent benne. Mintha az egész életem összetörött
volna… Nagyon nehéz ezt megértetni mással, hiszen magam sem értem.
– Csak folytassa.
– Talán nincs is tovább. Azóta érzem, hogy végem van. Nincs semmi bajom,
mindenki gratulál, hogy milyen jó színben vagyok, de én tudom, hogy
végem van. Este az ágyban az az étagère százszoros súllyal ráfekszik a
mellemre, vigasztalannak, céltalannak találom az egész életemet. És ha a
sok vergődés után nagy nehezen elalszom, azt álmodom, hogy semmi se
történt; látom az esernyős fiút széles szalmakalapjában, a kis rococo
leánykát, aki a labdáját lóbálja, a két galambot, amely egy
gyümölcs-halmon csókolózik és látom az én étagère-em minden lakóját, ezt
az egész tarka liliputitársadalmat, amint a paplanomon ugrándozik,
hancurozik, buvócskát játszik. Akkor aztán egyszerre, nem tudom, honnan,
megjelenik a zsivány…
– Mondja el, hogy néz ki. Milyennek látja?
– Nem látom, inkább csak érzem, hogy borzasztó erős. Érzem, hogy szörnyű
kezébe egyszerre be tudna fogni engem és egyetlen érintésétől darabokra
törnék én is.
– Hogy van öltözködve?
A páciens elgondolkozott egy kicsit, aztán tétován felelte:
– Nem is tudom… a ruháját nem is látom. Különben is, az egész ember
folyton változik. Ahányszor jól meg akarom nézni, mindig más. De mindig
félelmetesen erős. Ő aztán összezúzza a kedves kis figuráimat.
– Közéjük ver bottal?
– Nem. Éppen az a furcsa benne, hogy hozzájuk se nyúl. Hogy ne mondjam,
a nézésével szétcsap köztük. Akit a tekintete ér, menten darabokra hull…
El szeretném űzni és nem birom, kiáltani szeretnék és nem fér ki hang a
torkomon. Az iszonyattól, az erőlködéstől fölébredek és rohanok a
szalonba, ahol napról-napra megújuló iszonyattal kell tudomásul vennem,
hogy amit megálmodtam, a valóságban is megtörtént. Gondoltam már arra
is, hogy veszek másik étagère-t, de rögtön undorodva dobtam el magamtól
ezt a gondolatot. Próbáltam aztán megvígasztalódni azzal, hogy az egész
úgyis értéktelen lim-lom, nem érdemes bánkódni miatta. De hiába látom én
be, hogy értéktelen holmi, ha a szívem mégis elvérzik belé…
– Antik porcellánok voltak vagy utánzatok?
– Tudom is én, bánom is! Amikor az étagère-t vettem, a boltos rábeszélt,
hogy apró porcellánok fognak a legjobban belepasszolni. Megvettem hát
egy egész garnitúrát. Én bizony sohase foglalkoztam porcellánokkal… De
hisz éppen ez a rémületes! Ha lett volna valami értékük a számomra, ha
valami nagy veszteség ért volna a pusztulásukkal, akkor meg tudtam volna
értetni másokkal, és menteni tudtam volna magam előtt a
kétségbeesésemet. De így… ez a tiszta őrület, látom. Ha emeletet látok,
arra gondolok, milyen jó volna leugrani, ha vonatot látok, egy vágyam
van: elébe dobni magamat.
A páciens most már elhallgatott és lassan, befelé, szöpögve sírni
kezdett. Az orvos hagyta, hogy hadd sírja ki magát szépen, aztán
megfontoltan mondta:
– Kegyed bizonyára, mielőtt idejött, informálódott a gyógymódomról. A
betegnek önmagának kell rájönnie a betegség okára. És ha rájött, ha
egyszer szembe nézett vele, már meg is gyógyult… Holnap jöjjön el
megint. A viszontlátásra, asszonyom.
Második sèance.
Másnap délután már három órakor az orvos háza előtt ődöngött az asszony.
Az órájára nézett és azzal vigasztalta magát, hogy még jó korán van;
bátran elmehetne még egyet kocsikázni a ligetbe. De azért csak ott
maradt a környéken és szórakozottan nézegette a kirakatok hitvány
holmijait. Néhányszor be is fordult a kapúaljba, egyszer pedig nagy
elszántan a lépcsőn is felcammogott. De aztán lélekszakadva
visszamenekült az utcára. Föltette magában, hogy mégegyszer körüljárja
az Erzsébet-teret, aztán okvetlenül fölmegy az orvoshoz. Lassan,
gondosan körülsétált a téren, mintha iskolai föladatot rótt volna le és
amikor visszaért az orvos háza elé, megkönnyebbülten konstatálta, hogy
mára már úgyis késő volna.
Hazament tehát a szanatóriumba, befeküdt az ágyába és vacsorára se akart
lejönni a közös étterembe. A kis fiatal segédorvos morfium helyett
néhány csöpp tiszta vizet föcskendezett a bőre alá és ez együgyü
ravaszsága után jólélekkel magára hagyta.
– Nehogy elmondja nagyságos asszonyom az igazgató úrnak, hogy morfiumot
kapott tőlem, mert rögtön elcsapnak… De úgy fog aludni reggelig, mint a
tej.