Sienai Szent Katalin vőlegénye
Elbeszélések
Irta Nagy Endre
Budapest, 1916
Singer és Wolfner kiadása
_Minden jogot fenntartunk._
Budapesti Hirlap nyomdája. – 14335
Amikor még béke volt.
_(Előszó.)_
Mostanában gyakran látni az ilyesmit: rozzant kis szekér, amelynek
kenderhámjába maga a gazda görnyed igavonónak. A szekeren pedig
összedobálva mindenféle lim-lom, amit az első rajtaütés riadalmában
kapkodott össze a pusztulásnak hagyott hajlékból a háborús vidék
szerencsétlen lakója. Mögötte ég a látóhatár, nehéz füsttől terhesednek
meg a felhők és ő meggörnyedve cipeli hitvány kincseit – maga sem tudja
hova, meddig.
Néhol, ha megállhat a lelkendező menekülésben, lerakodik az útszélen egy
kis pihenésre. A szekér-derékból lekerül az ágy, a cihátlan párnák, egy
törött lábú asztal, egy rozoga szék. Isten szabad ege alatt, dérlepte
gyöpön rögtönződik egy éjszakára a falatlan, tetőtlen hajlék. És ha
befekszik az ágyba, a magára húzott takaró alatt tán azt álmodja, hogy
még mindig a békés otthonban van, friss vacsora gőzölög a cseréptálban,
fejőstehén kérődzik az istállóban és a mindennapos apró örömök,
pörpatvarok tarkázzák a békés, boldog, egyhangú napokat… A megmentett
holmik lelke kiszáll az érzéketlen bútorokból, körüllengi az alvót, és a
kietlen ébredésig elmesél neki letünt időkről, – amikor még béke volt…
Ime, itt van az én holmim is. Itt, a hadak útján, a züllött khaoszban
hogy kirakodom, talán duplán rikít szegénysége. Talán meg sem érdemelte,
hogy kimentsem, de e világ-emésztő tűzvészben kinek-kinek a maga motyója
a drága. Egy gyalulatlan rusnyák lóca és egy flandriai faragott
karosszék közös történetről mesél: amikor még béke volt…
_Nagy Endre._
Sienai szent Katalin vőlegénye.
Egy napon névtelen levél figyelmeztette a podesztát, hogy tartasson
szemmel egy perugiai ifjú nemest, aki néhány nap óta Sienában
tartózkodik. Este rálestek a katonák, amikor épp a piazza comunale egyik
mellékutcájába surrant be. A nemes ifjú kardjához kapott, de hamarosan
lefegyverezték. A földön fetrengett, rúgott, harapott, tajtékzott
dühében, – mindhiába. Megkötözték és elcipelték a börtönbe.
Még ez éjszaka összehívták az urak tanácsát, elébe vezették, de az ifjú
csak káromkodott. Faggathatták, fenyegethették, csavarhatták a
hüvelykujját, ő nem felelt, csak káromkodott. Rettentő technikája volt a
káromkodásban. Megszakítás nélkül, bőségesen ömlött ki belőle, mint a
záporeső. Az urak – a guelfek épp úgy, mint a ghibellinek, – alig
győzték a keresztet vetni magukra engesztelésül. Már ez a sok
istenkáromló beszéd is nyakát szegte volna, de a zsebében azonkívül
megtalálták a kompromittáló írásokat. Nicolas Tuldonak hívták, azért
jött Sienába, hogy szövetkezzék a helybeli nemes ifjúsággal az urak
tanácsa ellen. Sajnos, hiábavaló volt minden fáradozás, a bűnös
makacssága megakadályozta, hogy a bűntársak nevét kifürkészhessék. Tehát
a tanács ez irányban beszüntette a vizsgálatot, összeült itélethozatalra
és amikorra a szent Dominikánus bazilikájában elkiáltották az éjfélt,
Nicolas Tuldo egyhangulag hozott itélettel fejvesztésre itéltetett.
Amikor kihirdették előtte az itéletet, végképp elsápadt, mintha már ki
is folyt volna minden vére. Csinos arca eltorzult, szemében vad düh,
kétségbeesés, rettegés lángolt. A szája vonaglott és tajtékozva szórta a
káromkodást, amely most, mintha még gazdagabb forrásra bukkant volna.
– A gyehenna tüze égesse el a csontotokat, gaz kutyák! Népcsaló,
fosztogató arisztokrata banditák! Krisztus palástjának cudar tolvajai! A
pestis rohassza el a beleteket! A disznók faljanak föl benneteket az
utszélén!
Az urak szelid türelemmel hallgatták végig ezt a csúnya beszédet. Pietro
mester bárdja mindig frissen köszörülve várja a munkát. A szép ifjú feje
holnap reggel le fog hullani, oda fog gurulni a tönk aljára és akkor
majd úgyis hallgatni fog. Minek hát vitatkozni véle? Az őrök kétoldalt
karonragadták és visszacipelték a börtönbe, akárhogy rúgkapált is.
Rázárták a vasas ajtót, ott aztán dühönghetett, ahogy bírta. Sokáig
bírta, akkor belefáradt és elaludt.
Hajnalban felzörgette egy szentbenedekrendi barát, hogy meggyóntassa,
megáldoztassa, bűneitől föloldozza. Kezében az elefántcsont-feszületet
magasra tartva lépett be hozzá a cellába. Az ifjú pelyhes arcán még
rajta felejtődött az iménti édesded álom gyermekes szelidsége. Piros
volt, mint a rózsabimbó és az ajka nedvesen csillogott. Hanem amikor a
gyóntató barátot meglátta, ismét a vadállati düh torzította el hirtelen.
Odaugrott, kezéből kikapta a feszületet és odavágta a kőpallóra.
– Hord el az irhádat és a cudar hazugságaidat, te Antikrisztus!
A barát kezébe fogta a szakállát, bólogatott a fejével és szeliden
mosolygott:
– A hármas Isten irgalmával jöttem hozzád, hogy lelkileg
megtisztálkodjál és földi bűntől mentesen léphess az Úr zsámolya elé.
Az ifjút éktelen düh fogta el. A vér a fejébe nyomult, egész testében
remegett, úgy ordította:
– Hagyd békén a lelkemet, te gazember! Húsz éves vagyok és ma reggel le
fogják vágni a fejemet! Kutyák fogják nyalogatni a véremet, amelyből
eddig egy csöppet se juttattam a szerelemnek! Pedig hány perugiai zsenge
hajadonnak a képét érleltem a szívemben. És szép harmadfű csikóm, akit
most akartam nyereg alá törni! És az anyám, óh!…
A barát ájtatosan ég felé emelte szemét és szilárd hangon mondotta:
– Ferenc, az assisi gazdag rőfös fia, kiben voltaképpen Isten küldte
angyalát a földre, szép tanítást adott róla, hogy a földi élet milyen
semmis és…
A halálraítélt tajtékozva rontott rá:
– Akkor dögölj meg magad, te zsivány! Az én húsz évemnél nincs szebb
sehol se! Sem itt, sem odaát! Hogy meritek ezt kioltani, ti gyilkosok!
A barát gyorsan kitépte magát az ifjú fojtogató szorításából és rémülten
jelentette a podesztának, hogy amaz ifjút pokoli nyughatatlan tüzek
gyötrik, alighanem maga az ördög szállotta meg, sem meggyónni, sem
áldozni nem akar. Már pedig így a fejét levágatni nem lehet, mert a
42-iki pestis szakadna újból a városra, ha keresztény embert a
másvilágra küldenének, mielőtt még bűneiből föloldoztatott volna.
A podeszta magát a püspököt költette föl. A tiszteletreméltó aggastyán
reszkető két kezét széttárva lépett a cellába, de a halálraitélt most
még dühösebb volt.
– Eltakarodj innen, vén csaló, mert kitépem azt a hazug fehér
szakálladat! Azért növesztetted ilyen nagyra, hogy az ártatlanul
kiontott vért beletörölhesd, te gyilkos!
Nem lehetett vele bírni. Toporzékolt és a fejét leszegve odaütögette a
vasbilincshez, amellyel két keze volt megbéklyózva. Gondolni se lehetett
rá, hogy szelid malaszt foghatna rajta. A püspök szomorúan rebegte:
– Szegény gyermek nyilván a gonosz lélek martaléka. Nincs rá mód, hogy
Krisztus urunk békéjében haljon meg… azaz, hogy még valamit meg lehetne
próbálni. Szent Dominikánus zárdájában van egy nővérünk, Katalinnak
hívják. Az ég angyalainak kedveltje, bizonyság van rá. Már hét éves
korában jelenése volt Gábor arkangyallal. Azóta maga a Szűz Anya is
gyakorta fölkeresi. Csodatételeivel már sok beteget gyógyított,
malasztos szavára a Gonosz kimenekül beteg állatból, pestises kútból,
megszállott emberből… Hivassátok ide Katalin nővért; ő talán meg tudja
fordítani e szerencsétlen ifjú konok hajlandóságát!
Szent Dominikánus zárdája ott volt a Signoria közelében, néhány pillanat
múlva ott volt Katalin nővér. Csöndesen kinyitotta a cella ajtaját és
belépett. Az ifjú a tulsó sarokban összekucorodva mozgott, mint egy
sebzett vadállat, amely visszamenekült a barlangjába és most végső
erejével akar ráugrani üldözőjére.
De Katalin nővér sem előbbre nem lépett, sem egy szót sem szólott.
Ránézett az ifjúra, vékony két kezét összefonta, fejét lehajtotta és
sírni kezdett hangtalanul, igaz fájdalommal. A könnycseppek lassan
perdültek le, mint egy olvasó gyöngyszemei és keskeny válla néha-néha
megrándult a csukló bánattól. Aztán megszólalt:
– Milyen ifjú vagy, milyen szép, milyen erős! És meg kell halnod! Óh,
kegyetlen gonoszság, sohsem telsz be a martalékkal!
Odalépett az ifjúhoz, megsímogatta szőke haját, amely most kusza
fürtökben vonaglott, mint egy kígyócsalád, amelyet keselyű riasztott
meg.
– Milyen szép a hajad! Milyen puha! Érzem, én vagyok az első hajadon,
aki megsímogatta! És egy óra mulva a ten-véredben fog ázni… Óh! Hát nem
tudsz sírni?
Lehajolt, hóna alatt átfogta az ifjút és magához emelte.
– Ide hajtsd a fejed a keblemre, amelyet eddig csak a kőpad és a szeges
ostor érintett. Sírjunk, sírjunk a te szörnyű sorsodon, én szép
vőlegényem. Mert akit emberi gonoszság elveszít, az az én vőlegényem.
Annak én vagyok gyászoló menyasszonya. Sírjunk, sírjunk, szép ifjú
vőlegényem.
Az ifjú kerekre nyitott szemmel bámult reá. Meleg szorítás csavargatta
szívét, a dühös dac minden ízében bágyadva elernyedt és langyos sírása
megeredt, mintha a szülei házban, meghitt ágyában feküdt volna dunyhába
és éjszakai bánatba takarózva. Zokogva, panaszosan nyögdécselte:
– Húsz éves vagyok és meg kell halnom. Ugy-e, hogy ez borzasztó? Ugy-e,
hogy ez rémületes?
– Rémület, igaztalanság és szenvedés laknak ott, ahol emberek laknak.
Meglátogattam a bélpoklosokat, akik társaságból kiverve, nyavalyájukkal
magukra hagyatva fetrengenek. Meglátogattam a lázárokat, akik éhezve
kínlódnak a dúsan megrakott asztalok tövében, amelyekre ők hordták az
ízes ételeket roskadásig. És meglátogattam a gyilkos csaták ártatlan
sebesültjeit. Polgárok és nemesek egymás halálát kívánják és mindketten
nincsetlen zsoldosokkal gyilkoltatják egymást…
Az ifjúnak föllángolt a szeme és diadalmasan kiáltotta:
– Nos ugy-e! Ezt láttam én is a szememmel, a vérző szívemmel. Az urak
folyton egymásra törnek és folyton az ártatlan pórt tiporják el
sarkantyús lábaikkal! Ezt nem bírtam tovább nézni, ezért kerültem ide!
És most meg kell halnom… Hát nem borzasztó ez?
Katalin fölemelte a fejét és a cella sötétjében fehér bóbitája úgy
világított, mint valami glória.
– Nem borzasztó. Te egyszerre fogsz meghalni és nekem csöppenként fog
kihullani szívem vére az emberi nyomoruságokért… Ezért vagy a vőlegényem
és ezért vagyok a te menyasszonyod… A mártirság szent illatát nem érzed
ebben a cellában?
Az ifjú még jobban odaszorította fejét Katalin melléhez és úgy
nyöszörögte, mint egy kis gyermek:
– Valamit be kell vallanom neked. Csak álarc a dühöm, amely szégyenemet
takarja: a gyávaságomat. Félek! Értsd meg: félek! Nem tudok mást látni,
csak a fölemelt bárdot és a vért, amely nyakamból fog kiszökni… Óh!
Milyen szégyen! De sírni szeretnék és káromkodásba kell fullasztanom
sírásomat.
– Nem fogsz félni! Veled leszek én, a te menyasszonyod! És minél
sötétebb most a félelmed, annál ragyogóbb lesz a dicsfény, amelyben
odaát fürödni fogsz.
Majdnem észrevétlenül intett és a barát besompolygott. Az ifjú meggyónt,
megáldozott és a katonák között szeliden elindult a vérpadra. Ott halkan
súgta:
– A kezed add ide, szépséges menyasszonyom.
Katalin megfogta a kezét, az ifjú lehajtotta a fejét a tönkre és
mosolyogva nézett föl reá. Férfias büszkeség volt a nézésében, mint
ahogy a lovas néz vissza szíve hölgyére, amikor nyaktörő szakadékon
ugrat át. Aztán egy pillanat… és a feje legördült a deszkára.
Szent Katalin pedig ez napon így írt naplójába:
„Tuldo lelkét láttam. Fehéren, fényesen repült föl az Égbe!“
La bête hongroise.
Messze Páris határán van a „Parc aux Princes“, oda iparkodtam a fürge
egylovas párisi fiakkeren.
Benn a városban ugyancsak volt gondja a kocsisnak, hogy eligazodjék az
omnibuszok, automobilok, kocsik, utcai gőzösök végnélküli zavarosában.
Vidáman káromkodott, pattogott az ostorával, halk, egyoldalu vitát
kezdett a rendőrrel, aki minduntalan föltartóztatta a kocsi-tömeget.
De amint kiértünk a gyönyörű, széles országútra, eleresztette a gyeplőt,
félretette az ostort; élvezte a szabadságot, a csöndet a derék öreg.
A lovacska jókedvűen trappolt és tágult orr-likakkal szimatolt a nyári
zöld mezők felé. A kocsis pedig félig felém fordult a bakon és
társalgást próbált kezdeni velem. Latin fajtájú ember a csöndet se tudja
elképzelni beszélgetés nélkül. Rámutatott a lovára és elégülten
kérdezte:
– Mit szól ehhez az állathoz, uram?
Fürge, mokányszerű ló volt, pejszínű, nagy szögletes fejű; amint
ránéztem, homályos emlékezések kezdtek sajogni bennem. Csak sehogysem
tudtam, merrül, honnan szálltak ezek az emlékezések. Mint amikor valami
rég nem érzett ízt újra érez az ember. Udvariasan válaszoltam:
– Csinos ló, szép ló… Ami igaz, igaz!
– Nem az, hogy csinos! Nem az, hogy szép! Nem arról van itt szó, uram.
Ez a ló nem olyan közönséges ló… Messziről jött ez nagyon.
– Ugyan! Honnan jött?
A kocsis diadalmasan elmosolyodott.
– Nagyon, nagyon messziről. Ön talán el se hiszi, ha megmondom… _De la
Hongrie_… Magyarországból jött ez!
Megdobbant a szívem, de azért közömbös hangon kérdeztem:
– Magyarországból?… Merre van az?
– Nagyon messze… Őszintén szólva, magam se nagyon tudom, hogy merre van,
de nagyon szép ország lehet. Az én társaságom minden lovát onnan
hozatja. Nincs párja a magyar lónak!
Odaszóltam csak úgy magamban mormogva a lónak magyarul:
– Ne figyelj ide, pajtás! Téged dicsérnek… (Összebeszéltem a
honfitársammal. Ez is jól esett – messzi idegenben!)
Aztán megkérdeztem a kocsist:
– Hát mi különöset tud ez a ló?
– Hogy mit tud? Mindent! Több esze van, uram, ennek a lónak, mint tíz
francia lónak! Lássa, ez a ló ott nőtt fel valahol Magyarországon, a
sivatagban; zárt vaggonban hozzák Párisba és mikor ideér, egy hét alatt
jobban ismeri ezt a várost, mint én. Mintha itt született volna. Ismer
minden utcát, nem ijedezik az autobusztól, tudja, mikor kell megállani a
rendőr előtt… Csuda ez, uram! A francia ló két hónap alatt sem tudja ezt
megtanulni. A francia ló buta a magyar ló mellett. Pedig ez itt
született, itt nőtt föl, megszokhatta volna ezeket a dolgokat… De nem ez
a magyar lónak a legnagyobb erkölcse. Van egy olyan erénye, ami aztán
semmiféle más lóban nincsen. _Il a du coeur!_ A magyar lónak szíve van,
uram!
Alig tudtam a hangom remegését eltitkolni, megilletődve, tettetett
közönnyel kérdeztem:
– Mi az, hogy szíve van? Hogy érti ezt, barátom?
– Hát csak úgy, ahogy mondtam! A magyar lónak szíve van, mint az
embernek. A francia ló néha megbolondul, kiüt rajta a lelki gonoszság és
ilyenkor az Isten se bír vele. Üthetem ostorral, becézhetem szép szóval,
nem használ annak semmi sem… Bezzeg a magyar ló!… Hiszen nem mondom,
néha az is megmakacsosodik, talán eszébe jut a szülőföldje, talán
hazavágyik… De ilyenkor elég neki két jó szó. Csak ütni nem szabad, mert
attól megvadul. De én azt mondom neki szépen: – Ugyan ne bolondozz,
pajtás! Legyen eszed, pajtás! Nézd, pajtás, nekem sincs valami jó
dolgom… Sok az autótaxi, örüljünk, ha néha mi is kapunk egy-egy utast,
nemhogy itt makacskodnánk!…
– Igy beszél hozzá?
– De így ám!
– És a ló megérti, ha franciául szól hozzá?
– Hát persze, hogy megérti! Egy hónap alatt megtanul ez akármilyen
nyelvet. Csuda esze van ennek! Itt születtem Párisban, sohasem voltam
még Malmaisonnál messzebb, de egyszer… egyszer szeretnék elmenni abba a
Magyarországba. Szép lehet az az ország, ahol ilyen lovak teremnek. A
lovammal együtt szeretnék odamenni… Tudom, ő is örülne neki! No, mondd,
öregem, nem örülnél?
A lovacska vidáman rázogatta csontos fejét és bekanyarodott a park
kapujához. Szinte észrevétlenül tettük meg a nagy útat idáig. Kiugrottam
a kocsiból és mondtam a kocsisnak, hogy várjon meg.
A kapu mellett hirdetési oszlop állott és a tarka plakátok közül
önkéntelenül is a szemembe ötlött egy színlap: „_Théatre Sarah Bernhard.
Le typhon. Pièce en 4. actes. De M. Lengyel._“
Csak úgy feszült a keblem a magyar kevélységtől. A chauvin örömből ez
tán sok is egy napra! Keleten és nyugaton, északon és délen élni fog a
magyar dicsőség, amíg csak lovaink és színműíróink lesznek!
Honvágy.
A betegség úgy kezdődik, hogy sétálgatok a feleségemmel a – mondjuk – a
„Champs Elysées“-n. A rozsdavörös gesztenyefák között a széles úttest
elegáns ívben hajlik föl a magaslatra, amelyen mesebeli zord óriásként,
szétvetett lábbal áll a hatalmas diadalkapu. Azt mondom őszinte
elragadtatással:
– Nagyszerű egy út, mi?
A feleségem ráhagyja, hogy nagyszerű. Én pedig búzgón kezdem
belélovagolni magam az elragadtatásba.
– Óriási egy út! Magasztos egy út! Milyen hosszú! És milyen széles…
Istenem, ha elgondolom, hogy mi odahaza milyen nagyra vagyunk azzal az
Andrássy-úttal. Pedig hát mi az emellett! Belefér háromszor!
Erre a feleségem kissé epés hangon jegyzi meg:
– Az Andrássy-utat… azt csak hagyja! Véletlenül az Andrássy-út legalább
is van ekkora. Ha nem szélesebb!… De még szélesebb is.
Elszörnyedve összecsapom a kezemet.
– Az Andrássy-út? Ilyen széles?
– Igenis! Még szélesebb is, ha olyan nagyon akarja!
– Hogy én akarom-e? Úgylátszik, édesem, azt tüzted ki föladatodnak, hogy
itt, messze idegenben agyonbosszants!
– Nem, nem akarom agyonbosszantani. De akkor maga se mondjon olyanokat,
hogy az Andrássy-út így meg úgy. Hagyja békében az Andrássy-útat!
– Hát ki bántotta az Andrássy-útat? Én egy szóval se bántottam!
Itt már a feleségemből kitör a sírás.
– Hogy ez a Champs Elysées ilyen meg olyan széles! Könnyű neki ilyen
szélesnek lennie, amikor a házakat kétoldalt olyan messze építették
egymástól! De próbáljon az a szegény Andrássy-út ilyen széles lenni! Nem
lehet neki a házaktól!
– Hisz ez az éppen! Ez az éppen!
– Mit ez az éppen? Azért, hogy ez a maga Champs Elysées-je ilyen marha
egy nagy út, azért nem muszáj mindjárt azt a szegény Andrássy-útat a
fejemhez vágni!
– Én a fejedhez vágtam az Andrássy-útat? Én vágtam a fejedhez?
– Igenis, maga!
– Nahát itt már…! De rendben van! Ezennel megfogadom, hogy énfelőlem
ezentúl lehet út olyan széles, mint a Balaton, – én nem veszem
tudomásul. Ezentúl befogom a számat, punktum!
Most tehát következik egy hosszú, hallgatag séta, amelynek folyamán
mindketten komoran bezárkózunk a magunk érveibe és ellenérveibe. Nagyon
el vagyok keseredve. Elvégre mégis nevetséges, hogy az embernek egy
jámbor kis észrevételt se szabad már megkockáztatnia a Champs Elysées
szélességéről! És mit azonosítja magát a feleségem olyan nagyon az
Andrássy-úttal? Hát nem igaz? Az Andrássy-út szélességének semmi köze
sincs a hazafisághoz! Amikor az Andrássy-út még nem volt meg, akkor is
voltak már jó hazafiak. Például Zrinyi Miklós. Nahát!
… De ezt a nagyszerű okoskodást csak úgy magamban monológizálom el.
Ezalatt azonban a hatalmas úton zavartalanul folyik tovább a mindennapos
élet. Középütt fogatokban, automobilokban elegáns úrnők röpködtetik a
paradicsomtollakat, kócsagokat, tüllöket, prémeket. A gyalogjárón pedig
(csak azért is kijelentem, hogy maga a gyalogjáró olyan széles, mint az
Andrássy-út!) a szerényebb hölgyek ringanak a lehetetlenül magas
cipősarkokon. Külön attrakcióként szerepelhetne külföldi varietékban az
az ügyesség, amivel a párisi nők ezekben a cipőkben tipegni tudnak. Azt
mondja a feleségem:
– Viszont meg kell adni (az asszonyok szeretik mindjárt vitatkozva
kezdeni a mondatot!), hogy igazi sikkes nőket csak Párisban lehet látni.
Kedvetlenül válaszoltam:
– Ugyan hagyd ezeket a párisi nőket! Mind csupa degenerált majom!
– Degenerált ide, degenerált oda, de nagyon sikkesek! Nézze, hogy tudnak
ezek lépkedni a szűk szoknyában, a magassarkú cipőben. Nálunk az
asszonyok úgy lépkednek, mint a vizilovak.
Valami nagy keserűség szorítja össze a szívemet. Dühösen mondom:
– Ez a tipikus autoszuggesztió. Mert párisi nő, tehát minden sikkes,
amit csinál. Kijelentem, hogy nem adom a budapesti nőket ezekért a
fölcicomázott csontvázakért.
– Ejha! De nagyon védi egyszerre a maga budapesti hölgyeit! Talán
sajnálja őket?
– Az én budapesti hölgyeimet! Mondd mindjárt, hogy egy egész háremet
tartok odahaza!
– Maga mondta, hogy…
– Én mondtam? Mit mondtam? Azt mondtam, hogy akármilyen sikkesek is ezek
a párisiak, azért nem muszáj mindjárt lepocskondiázni a budapesti
hölgyeket! Akármiben előbbre lehet Páris, de véletlenül hölgyekben… ohó!
– Micsoda „ohó“?
– Semmi… Különben megfogadtam, hogy nem vitatkozom többet. Túlérzékeny
vagy! Nagyon is oda vagy a te Párisoddal!
– Én? Az én Párisommal? Hiszen folyton maga…
– Elég!… Mondtam, hogy jobb lesz, ha nem vitatkozunk. Ugyis tudtam, hogy
végül én leszek az oka!…
Most aztán végleg el van rontva a sétánk. Némán elindulunk hazafelé, de
némaságunkban több a szomorúság, mint a duzzogás. Szeretnénk egymásra
haragudni, de érezzük, hogy nincs miért. Végül ő is csak tudja, hogy a
Champs Elysées nagyon széles és én is tudom, hogy a párisi hölgyek
nagyon sikkesek.
Odahaza aztán előszedjük azt a néhány budapesti anziksz-kártyát, amit
barátaink küldtek utánunk. A szobában már alkonyi félhomály van, de
odaállunk az ablakba; onnan még jól látni mindent… Az országház egy
kicsit elaprózott, az Erzsébet-körút egy kicsit kopottas, a Duna egy
kicsit halott… De ennek mindnek a fénykép az oka… Az ujjunk végigsétál a
jól ismert tájakon és mintha a lelkünk ott vibrálna, ott érezne az
ujjunk hegyén…
Már kívül is kezd sűrűsödni a homály, de azért nem gyújtjuk meg a
lámpát. Minek is? Minél sötétebb van, annál tisztábban látunk arrafelé,
hazafelé. Mert most már nem a szemünkkel nézünk. Azt mondja halkan a
feleségem:
– Ott a Várbazár tövében van egy kioszk… Emlékszik? Milyen csöndes volt
mindig. Néhány fiatal szobrász, néhány öreg nyugalmazott hivatalnok
kávézgatott ott. És a terraszáról látni lehetett a Dunát.
– No de a margitszigeti tölgyek… az se kutya! Meg a Jánoshegy! Meg
Promontor, ahol a Duna füzesekbe vész bele… Emlékszel, egyszer Ady Endre
azt mondta rá, hogy valami Dnjeper-íze van az egésznek. Orosz bánat van
rajta…
Víg robaj fölzaklat bennünket hirtelen. A gyerekek jönnek haza a
sétából. Megkérdem tőlük:
– Hol voltatok, merre jártatok, gyerekek?
– Az Eiffel-toronynál.
– Igen? No és hogy tetszett az Eiffel-torony?
A fiam, a Prutyi, vállat vonva feleli:
– A zannyát! Jau magas torom!
Összenézünk lelkendezve.
Ez a fiú Párisban megtanúlta a tiszaháti dialektust!
Örömömben.
Milyen banális az ilyen találkozás!
Ott ültem a tengerparton, néztem a folyton megújuló fodrokat, amelyekről
Jules Renard azt írta, hogy egy láthatatlan gyalu kunkorítja azokat a
tenger deszkájáról. Egyszer csak arra jött egy kövérkés nő, fekete, de
kacér vágású ruhában, rá néztem, rám nézett és rögtön fölismertük
egymást.
– Nini Koltayné!
– Nini Rácz István!
Az első pillanatban elszörnyedtem a változáson, amit az elmúlt tizenöt
év tett rajta. Kövérsége miatt egészen jelentéktelenül alacsonynak
látszott, fekete hajában az ősz szálakat a dióolaj alig bírta már
eltüntetni, két arcán a gödröcskék helyén két kíméletlen horpadás. Hanem
aztán mellém ült és öt perc múlva megint az lett az én számomra, ami
akkor volt, amikor először megláttam és amikor olyan nagyon
belészerettem. Megint vékony leány-testű, gyerekarcú asszonyka volt, aki
bánatosan hervadozott öreges férje oldalán. Mindjárt azon kezdte:
– Tudja tán, hogy azóta özvegy lettem. A férjem… szegény…
– Miben?
– Az orvosok azt mondják, hogy szívszélhüdésben, de én tudom, hogy
féltékenységben. Ez a betegség bántotta folyton. Pedig igazán nem volt
rá oka.
Könnyedén elpirult és zavart mosollyal tette hozzá:
– Mert „az“ igazán kivétel volt. Az egyetlenegy.
Most már rajtam volt a sor hogy belézavarodjam.
– No, az is elég ártatlan história volt, – feleltem. – Úgy végződött,
mint egy kis gimnázista-regény. Voltaképpen semmi se történt.
– Biz úgy… Semmi sem történt.
Egy kis ideig elgondolkozott, aztán figyelmesen végignézett rajtam.
– Tudja-e, hogy maga alig változott? Épp olyan, mint akkor volt.
Éreztem, hogy most rögtön vissza kellene adnom a bókot, de nem tudtam.
Inkább hirtelen másra tereltem a beszédet:
– Maga nagyon furcsákat gondolhatott rólam, ha ugyan egyáltalán gondolt
rám azóta. Hazugnak tarthatott, vagy könnyelműnek, vagy… tudom is én
mit.
– Hagyja, hagyja ezt!… Minden úgy van jól, ahogy van, – ha már egyszer
megtörtént.
– Nem, nem! Ezeket a félbenmaradt történeteket be kell fejezni,
akármilyen későn, mert különben az ember úgy cipeli végig egész életén,
mint egy nyitott sebet… Emlékszik?
Akkor aztán emlékezetébe idéztem ezt a bolond történetet.
*
Bálon ismerkedtünk össze. Ő kétéves asszonyka, én húszéves legény. Azaz
mit legény! Gyerek voltam még, akinek a számára minden nő mintha az
anyám lett volna. Faluhelyen nőttem föl, ott még megesik, hogy ilyen
fogyatékosan nevelődik föl az ember. Egy végtelen szupé-csárdást
táncoltunk és a tánc monoton ritmusa és finom testének közelléte
megszédített. Már nem is volt az tánc. Fáradhatatlanul, gondolat nélkül
ringatóztunk, vonaglottunk, mintha valami kívülünk álló erő hajtott
volna bennünket. Mint két szál virág, amelyet ugyanaz a vihar táncoltat
meg.
Amikor vége volt, majdnem eszméletlenül rogytunk le egy-egy székre a
büffében. A férje az asztalnál ült és borozgatva politizált egy
ismeretlen idős úrral.
Ziháló mellel, kiszáradt gégével ültünk egymás mellett. Hallgattam és
egész mozdulatlan boldogságom ékesszólóan fejeződött ki ebben az alélt
csöndben. De az asszonyka majdnem szigorúan rám szólott:
– Hát miért hallgat folyton? Miért nem beszél valamit?
Akkor még készen elraktározott frázisokat nem tartogattam magamnál nők
számára, tehát zavartan hebegni kezdtem:
– Beszélni?… Hát, Istenem, miről is tudnék beszélni mostan?
– Mindegy, akármiről!
– Mindegy? Oh nem mindegy! Ebben a pillanatban csak egy témáról tudnék
beszélni szentségtörés nélkül. Arról pedig nem merek.
– Bolond! Tőlem fél? Hát csak beszéljen arról az egyről.
Nagyon megijedtem, de éppen ez tett olyan vakmerővé, amilyen sohasem
voltam azelőtt. Mereven a cipőm hegyére néztem és úgy mormogtam:
– Most csak egyre tudok gondolni, egyről tudok beszélni: én magát
szeretem.
Halkan fölkacagott, mintha megcsiklandoztam volna. Elpirult, de
kötekedve mondta:
– Persze, most… a tánc után… aztán meg ivott is egy kis bort… Milyen más
lesz holnap.
Kigyulladt a szemem és hősiesen válaszoltam:
– Örökké csak ezt mondhatom, ezt mondom! Amíg csak élek!
– Holnap is?
– Holnap is és mindig!
– Holnap délután három órakor, a lakásomon. A férjem nem lesz otthon.
Szerettem volna diadalmasan fölordítani, de az asszonyka gyorsan
megfogta a kezemet, hosszasan, melegen megszorította és ezzel az egy
szorítással mint valami szivattyúval a fejembe szorította a vért.
Majdnem mozdulatlan ajakkal súgta a fülembe:
– Most aztán menjen… Legjobb lesz, ha egészen el is megy a bálról. Nem
tűrném, hogy ezentúl másra is reánézzen.
Hogy megváltozott egyszerre az egész világ! A férj még mindig ott
politizálgatott, de most mintha egészen összetöpörödött volna.
Egyáltalán, mindenki letörpült; mintha egy fejjel nőttem volna ki
közülük.
Nekivágtam a kisvárosi utca éjszakájának. A kabátomat be se gomboltam,
mégis melegem volt. A hópelyhek szállongó virágszirmok voltak, a téli
szél tavaszi lehellet. Az alvó kis házak ablakain szerettem volna
bekiáltani:
– Holnap délután háromkor… a Soltész-utcában… Találd ki, mi lesz ottan,
hékás!
Öntudatlanul hazafelé indultam, de a kapuban megdöbbentett az a
gondolat, hogy most, ilyen állapotban lefeküdjem és reggelig álmatlanul
vergődjem az ágyban. Oh, egy liter morfium se tudta volna most elaltatni
azt a sok mindent, amivel a szívem tele volt! Az élet legnagyobb
eseménye esett meg vélem: egy asszony egy másik férfiúnak oldaláról
felém hajolt. És milyen egyszerűen történt mindez! A megfoghatatlan
rejtélyek megnyíltak előttem. Tíz évvel lettem idősebb, ötven kilóval
lettem súlyosabb, izmosabb, – férfibb.
Bátran, egy habitüének a biztonságával nyitottam be az orfeumba. Azelőtt
csak az ajtaja előtt mertem révedezni, most fölséges unottsággal ültem
az egyik asztalhoz és jóindulatú szánakozással néztem egy sovány
hölgyecskére, aki a színpadon trágár szerelmi dalokat énekelt. Nekem
ugyan énekelhetett! Szegényke, ha sejtette volna, hogy holnap egy valódi
férjes asszony fog a két karjával belerántani a bűnös szerelembe,
szégyenkezve szaladt volna le a színpadról az ő együgyü erotikájával.
Mikor elvégezte a nótáját, a tányérral körüljárt a nézőtéren. Engem
nyilván könnyen kezelhető kezdőnek vélt, mert ki akart kezdeni velem.
Egy gúnyos mosollyal elriasztottam őt a további kísérletezéstől… Az
ostoba, bizonyára nem tudta, hogy… Igazán bosszantott, hogy az arcomról
nem találja ki az én első, nagyszerű hódításomat. Valami fojtogatta a
torkomat. Kiáltani szerettem volna:
– Ostoba, hát nem tudod? Holnap randevúm van a szép Koltaynéval!
Megittam a boromat, gyorsan, mesterségszerűen, mint ahogy a parasztok és
a diákok szoktak inni. Aztán kimentem az utcára és valami ingerkedő
jókedv fogott el. Odamentem a rendőrhöz és megkérdeztem tőle:
– Mondja, biztos úr, nem tudja, merre van a Soltész-utca?
A kisvárosi rendőr buzgón belefogott a magyarázgatásba és én nevetve
mondtam:
– Tudniillik holnap halaszthatatlan teendőm lesz ott. Halaszthatatlan,
hahaha!
A rendőr buta értelmetlenséggel bámult utánam, én pedig tovább táncoltam
a havas kövezeten. Amint kiértem a Körös partjára, boldog
szentimentálizmus fogott el. Szép is volt a kis folyó, amely feketén
ki-kicsillant a jég rongyaiból és amelyet szeszélyes körrajzú házikók
szegélyeztek. Az eget konok téli felhők takarták, de én a szívemet
tűztem oda teliholdnak. Be szép, be szép, ha az ember fiatal és ha
várhat egy ilyen holnapot, mint amilyenben én fogok holnap eltobzódni.
A kerítésekhez lapulva valahonnan hazafelé igyekezett Kenéz tanár úr a
feleségével. Kenéz tanár úr csak a minap buktatott meg az alapvizsgán a
római jogból és most fölényes bosszúval néztem rá.
– No megállj! Legközelebb lekurizálom a feleségedet a sárga földig!
Kikurizálom az oldalad mellől! Majd elmegy a kedved tőle, hogy szegény
jogászokat sorra buktass!
Most biztosnak éreztem magam a dolgomban. Azelőtt féltem a nőktől,
elérhetetleneknek tartottam őket; most rájuk tudtam volna lépni, mint
Szent György a sárkány fejére.
Egy kis zúg-kávéháznak ablaka belevilágított a Körösbe. A lefekvéstől
való irtózás betaszított ide. Örökké párolgó szamovárból forró teát
mértek itt sok rummal és méregerős likőröket, amelyek fantasztikus alakú
üvegekben állottak a polcon. Elől, a pult mellett néhány kocsis,
napszámos iszogatott, én pedig hátramentem a fügönnyel elválasztott
külön szobába. Kopott hajú, kopott szépségű kasszéros lány ült mellém és
gyámoltalan igyekezettel bújt hozzám, símogatott szegény. Tűrtem
mosolyogva a nyomorultat és láttam a holnapban az én szép királynőmet,
aki bűnös csókra vár.
Nyeltük a likőröket, teákat, a lánynak megoldózott a nyelve és sírva
beszélt róla, hogy reménytelenül szerelmes egy fűszeres segédbe.
Csodálkozva hallgattam a panaszkodását, (hogy is lehet valaki
reménytelenül szerelmes!) és diadalmasan dicsekedtem el neki a
szerelmemmel. Egy kicsit füllentettem, szégyeltem, hogy még csak ma
kezdődött az egész história, azt hazudtam hát, hogy már régóta tart és
csillogó szemmel meséltem el egy-egy pásztoróra mámoros szépségeit. A
nyakamba borult és sírva rebegte:
– Te boldog vagy! De én!… De én!
Erre aztán ittunk és egyáltalán azután mindenre ittunk. Többre nem is
emlékszem az éjszakából.
Amikor fölébredtem, a fejem kimondhatatlanul fájt, a gyomrom émelygett
és csak nagy nehezen ismertem föl a kis kávéház lefüggönyözött fülkéjét.
Fülledt bűz az agyamat facsarta, a vékony lóca fájt a csontjaimnak és
ijedten húnytam le megint a szememet, hogy tovább aludjam. Ekkor, mint a
villám, úgy csapott le rám egy borzasztó gondolat. Hirtelen fölugrottam,
megnéztem az órámat; délután négy óra volt…
A randevúra nem mehettem már el, gyötört az önvád és a szégyen, az utcán
se mertem már mutatkozni és nemsokára át is iratkoztam a debreceni
jogakadémiára… Igy történt.
*
A nő elvörösödött arccal hallgatta a beszédemet, aztán egy kis szünet
mulva halkan megszólalt:
– Most hát elmondom én is… Másnap, amikor fölébredtem, egyszerre
ráeszméltem, hogy micsoda eszeveszett dolgot csináltam tegnap. Különben
is, levelet kaptam, hogy az anyám gyöngélkedik és haragszik, hogy meg
nem látogatom. Gyorsan csomagoltam hát és elutaztam hozzá… Azóta sokszor
gondoltam magára vissza. Sajnáltam a fájdalmas csalódásért, amit akkor
érezhetett, amikor nem talált otthon. Ha megtaláltam volna a módját,
talán utólag mentegettem volna is magam… No, de most már nem szükséges.
Kvittek vagyunk.
Biztosra veszem, hogy ezt csak ebben a pillanatban eszelte ki. Oh, a nők
nagyon hiú lények és nem tűrik, hogy ők legyenek a becsapottak.
Ámbár… lehet, hogy tényleg így történt… Nem tudom.
Az örök gyermek.
Úgy mondják, hogy az igaz szerelemnek egészséges szokott lenni a
gyümölcse; de ha ez igaz, akkor Vajnay Péterrel kegyetlen kivételt tett
a sors. Házassága első évében született egy figyermeke, akit az orvos és
a bábaasszony alig tudtak életben tartani abban a válságos első
pillanatban, amikor eldől a poronty sorsa.
De meg is mondta az orvos, hogy nem lesz nagy öröm ebben a fáradozásban.
Sohsem lesz ember ebből a gyermekből; bizony legjobb volna, ha meghalna
szegényke, még mielőtt kigyulladna benne az élet öntudata.
Akár múzeumi csudának is beillett volna ez a gyermek. Alig volt másfél
arasz az egész; a feje akkora volt, mint egy piros sóvári alma, két kis
kacsója pedig, mint a vakondok tenyere. A sírása erőtlen nyöszörgés volt
és hitvány testén látni lehetett gyönge szíve gyors, szapora lüktetését.
Szóval, valódi liliputi-gyermek volt, akinek híre futott az egész
környéken. Szegény, szegény anya, aki vajúdó fájdalommal ilyen vásári
csudát gyümölcsözött, csak azért is dacos szeretettel becézte Pistukát;
– mert Istvánnak keresztelték. Görcsös kétségbeeséssel, könyörögve
faggatta a doktort:
– Mondja, édes, kedves doktor úr, úgy-e meg fog nőni? No mondja! Ugy-e
meg fog nőni?
A doktor hümmögött, köhécselt, aztán némi vonakodással bár, de mégis
kijelentette, hogy az orvostudomány megőrzött bizonyos eseteket, amikor
az ilyen törpének született gyermek hirtelen rugaszkodik neki a
növésnek. Egy esetet meg is nevezett mindjárt (gondolom, Ausztráliában
történt) és az anyát ez a halavány vigasztalás is boldoggá tette. Szinte
konok, csodaszerű anyai szeretettel vette gondjába a gyermeket, aki
azonban sehogy sem akart kinőni a pólyából. És mikor ideje jött, hogy
elválasszák, az anyának nem volt elég kemény szíve hozzá. Nedves szemmel
mondta:
– Hiszen olyan gyönge! Talán ki se bírná az anyatej nélkül!
Két éves koráig élt az anyja kebelén; akkor már fürge, okos gyermek
volt, aki vékony lábacskáin vígan futkározott és gyönge hangján úgy
csacsogott, mint a veréb-fiók. Édesanyja szép ünneplő ruhát varrt neki;
gyermekkori emlékeit élte át ezalatt: mintha csak a bábúja kelengyéjét
varrta volna.
És mikor először öltöztette föl sétára, elragadtatva csókolta össze;
igazán olyan aranyos volt ez az apróság, mint egy porcellán-baba, amely
eltörik, ha durván érnek hozzá. Pistuka a maga lábán ment végig a
városka aszfaltján és anyjának meg kellett hajolnia féloldalvást, hogy
megfoghassa a kezét. Pedig ő is csöpp kis asszonyka volt.
Óh, hogy ragyogott az arca az örömtől, büszkeségtől! De bezzeg egyszerre
ijedten nézett körül, amint meghallotta, hogy suhancok gyülekeznek
köréje és csúfolkodva kiáltozzák:
– Itt megy, itt megy a Vajnayék törpe csodája!
Szegény asszonyka megrémült, aztán sírva fakadt és ölébe kapta Pistukát.
De a gyermek nem törődött a csúfolódókkal. Vigan gagyogott ott az anyja
keblén, meg akarta fogni kezével a napfényt és ha szekér haladt el az
úton, boldogan csipegte:
– Nini, cocó!… Nekem is kell cocó!
– Igen fiacskám, odahaza lesz ló, arany sörénnyel, gyémánt nyereggel!
– De én nem akarok hazamenni!
– Muszáj, Pistuka! Vár a szép cocó! Már rázza-rázza a csöngetyűjét és
azt mondja: giling-galang!
Mikor befordult a kapun a gyermekkel, még egyszer sírva fakadt:
– Végy búcsút a napfénytől, Pistuka, végy búcsút a szabad levegőtől és a
ligettől! Te nem oda termettél, Pistuka, ott kicsúfolnak, kinevetnek,
eltipornak, akik nagyobbak, erősebbek nálad… Ott fogsz élni, Pistuka, a
szobában, befűtök a kályhába, hogy meg ne hüljön gyönge tested és majd
én fogok neked meséket mondani, amikben benne lesz minden: a napfény, a
szabad levegő és a ligetek… És ez jobb is lesz neked, Pistuka, mert
lásd, odakünn sokszor jönnek sötét felhők, jönnek fagyos telek, de
teneked örökös lesz a tavaszod, mert az én meséim nem fogynak ki soha!
E naptól kezdve ott élt Pistuka a szobában apró játékai között,
szépséges mesékben, amiket édesanyja mesélt neki végig heveredve a
padlón. A szoba mindíg egyforma meleg volt, az ablakokban mindíg nyíltak
a virágok; anya beváltotta az igéretét: a mesék sem fogytak ki soha. Oh
mily gazdag az anya fantáziája, amikor gyermeke életét kell
földerítenie!
Így teltek a napok, évek öntudatlanul. Anya nem tartotta számon és
Pistuka sem. Minek is? Hiszen a szobában nem változott semmi, Pistuka
épp úgy befért most is ruhácskájába, mint kétéves korában és most is oly
édesen nevetett, mint akkor, ha anya elmondta az arany szamár
történetét.
De egyszer egy időre megszakadt e boldogság. Anya beteg lett, ágyba
feküdt és másnap Pistuka egy csecsemő egészséges sírását hallotta a
másik szobából. Most hát magára maradt Pistuka a játékaival és a
meséivel, de később behozták hozzá a kis babát. Első pillanatban félt
tőle, mert nagy gyermek volt, aki hevesen kalimpált vaskos kezecskéivel
és haragosan nézett pufók vörös arcával. De aztán mégis
hozzámerészkedett és eljátszott véle mindaddig, amíg egyszer a csecsemő
bele nem kapott az arcába a kezével. Akkor panaszosan szaladt az
anyjához:
– Anyus, megvert a babuska! A babuska rossz volt!
– No ne félj, Pistukám, majd megbüntetem a babust! Ezentúl nem lesz
rossz!
A csecsemő ezentúl valóban nem is volt rossz, hanem nőtt, nőtt,
szédületes gyorsan. Ruhácskáit mind kinőtte és azokat mind Pistuka
kapta. De még föl is kellett neki varrni belőle, hogy ne húzza maga után
a földön. Az öcsike pedig fiús nadrágot, kis csizmát kapott, mert
egyszer sírva jött be, hogy lánynak csúfolják a gyerekek a szoknyában.
Most már egész nagy legénynek látszott Pistuka mellett és nagy legényhez
illően viselkedett. Becézte, kényeztette, eljátszogatott vele gyöngéd
szeretettel. Egyszer lovasdit játszottak és ezen összekülönböztek.
Pistuka kocsis szeretett volna lenni és az öccse is. Már-már sírásra
került a sor, ekkor azonban közbelépett az anyja:
– Ugyan, Feri! Nem szégyenled magad ekkora kamasz létedre?… Hadd legyen
Pistuka a kocsis… Hiszen te vagy a nagyobbik!
Ekkor megállapíttatott a családban, hogy ezentúl Pistuka lesz az öccs.
Miért is ne? Gyermekruhájában kötényében most se látszott többnek
kétévesnél.
Egyszer aztán Feri szép bőrtáskát kapott a nyakába és iskolába küldték.
Pistuka sírt, hogy ő is szeretne menni, de az anyja megsimogatta selymes
haját és szomorúan mondta:
– Te még ráérsz… majd ha te is olyan nagy leszel, mint Feri!
De azért neki is vettek egy bőrtáskát, mint Ferinek. Amint a nyakába
akasztotta, a földön húzta maga után, aminek különben nagyon örült, mert
így legalább egymaga is lovasdit játszhatott véle. Feri iskolából
hazajövet dicsekedve mutogatta mindig neki az ékes, cifra betűket,
amiket a palatáblára rajzolt. Iskolát játszottak; Feri volt a tanító és
Pistuka a tanítvány és apró ujjai közé fogva a palavesszőt, nagy
igyekezettel próbálta utánozni a betűket. Így kapta rajta az anyjuk és
szeme tele volt rémülettel:
– Rögtön hagyd abba, Feri!… Mit fárasztod azt az ártatlan kis gyermeket?
Óh, félt a betűtől, a tudástól! Megsejtette, hogy az minden öntudatlan
boldogság gyilkosa. Nem, nem! Pistuka csak maradjon ilyen, amilyen most:
ily jókedvű, játszadozó gyermek, akinek ártatlan nevetése az anyaszív
legnagyobb öröme! Miért sejtse, hogy amíg ő gondtalanul gügyög
gyermekjátékai között, addig odakünn évek futnak, rohannak a semmiségbe,
ifjak öregek lesznek és öregek a nedves sírba hanyatlanak? Miért tudja,
hogy odakünn folyik az örökös marakodás; az ember a körmével vájja a
földet és az eget víjja a hangjával; testvér a testvért pörli és zord,
haragos elemek kószálnak időnként, hogy fölemésszék, amit útjokban
találnak?
Ime, Feri egy napon elbúcsúzott apjától, anyjától és Pistukától és
Szatmárra utazott, a gimnáziumba. És mikor év végén városiasan, művelten
visszatért vakációra, Pistuka még mindig a játékai között
foglalatoskodott és úgy tipegett elébe, mintha tegnap váltak volna el.
– Hoztál nekem valamit, Feri?
– Igen, hoztam, Pistukám, egy szép képes könyvet. Majd a képeket együtt
nézegetjük és a mesét én mondom el hozzá…
… Egyszer nyárutóján történt – Ferinek már akkor a bajusza is
serkedezett és épp a nyolcadikba készült – hogy Pistuka estefelé
kilopódzott a szobából a hátulsó kertbe. Vigan tipegett a
ribiszke-bokrok között, nagy erőmegfeszítéssel mászott meg egy-egy
vakand-túrást és ha megbotlott egy-egy rögben, jóízűen fölkacagott. Ám
amint éppen kibukkant egy bokor mögül, meghökkenve állott meg. A
zöldséges ágyakban egy egészséges parasztleány gyomlált ingujjban,
térdig föltűrt szoknyában, hogy kilátszott gömbölyű, téglavörös
lábszára. Feri ott térdelt mellette és átfogta a derekát. A leány
húzódozva mondta:
– De úrfi! Ejnye, nyughassék már az úrfi!
Feri kivörösödött arccal hebegte:
– No, ne bolondozzék hát, Mari!… Ha mondom, ne bolondozzék!
Hirtelen bedugta a fejét a leány álla alá és megcsókolta a nyakát. A
leány vonaglott, küzködött, de Feri el nem eresztette és viaskodva
lihegte:
– Ne bolondozzék hát, Mari!
Szegény Pistuka ott állott; egy csalánbokor elfödte egészen. Sápadt
halántékán kidagadtak az erek, apró fogai vacogtak és beléfeküdt a
nedves fűbe, hogy észre ne vegyék… Itt találta meg később az anyja, aki
rémült kiáltozásával fölverte a ház-tájat. Bevitte, ágyba fektette,
melengette és csókolgatta kicserepesedett ajkát. De Pistuka e naptól
kezdve beteg lett; meghült és tüdőgyulladást kapott. Nagy-nagy láza
volt, mindig eszméletlen volt, de heves álmai lehettek, mert mindíg
izgatottan fetrengett a dunyha alatt és letépdeste magáról a jeges
kötést.
Négy napig volt így, akkor aztán eszméletre tért. Anyja ott leste az ágy
mellett és szomorúan rebegte:
– Megismersz, kicsi gyermekem? Úgy-e, jobban vagy már? Fáj valami?
A gyermek hangtalanul tette kezét keskeny mellére. Mutatta, hogy ott fáj
neki.
– Akarod, hogy mesét mondjak? Mesét a királylányról, akit bezárt a
fekete várba a boszorka.
– Igen, mamuska, a királyleányról…
– És aztán jött a királyfi az aranycsikón, amelynek szárnya volt, mint a
madárnak és…
A gyermek arcán valami mosoly suhant át. Az utolsó mosoly, amelyet a
halál odarögzített, hogy ne illanjon el többé soha. Szegény Pistuka ott
halt meg édesanyja karjai között, a királyleány meséjén csüggve. A szép
mese beröppent a szívébe és leszállt vele a sírba, hogy ott tovább
szövődjék, tovább virágozzék és elmulattassa Pistukát időtlen időkig.
Hófehér koporsóba tették, mint a többi apró gyermekeket és gyalogosan
vitték ki a temetőbe. Egy ember elbirta a hóna alatt a csekélyke terhet.
Sírjához fejfát állítottak, hófehéret, amelyre letört rózsabimbót vésett
a mester és ezt a nehány egyszerű sort írta rá arany betűkkel:
ITT NYUGSZIK VAJNAY PISTUKA. ÉLT TIZENKILENC ÉVET. MEGHALT KÉT ÉVES
KORÁBAN.
Vogel Elza és a szerelem.
Elza papájának hír szerint negyven milliója volt. De lehet, hogy csak
harminc volt neki. Harminc vagy negyven, ennek nem volt nagy fontossága,
mert az életmódjuknak egy millió kamata is sok volt. Az a sok érték,
amelyből a Vogel-vagyon kitellett, csupa kis elkényeztetett zsarnok
volt, aki külön-külön odaadó gondozást és ápolást követelt. A
bérházaknál veszekedni kellett a lakókkal, a földeknél az ispánokra,
béresekre, feles gazdákra kellett vigyázni, az értékpapiroknál a
konjunkturákra kellett spekulálni. Ennek folytán Vogel papa úgy élt,
mintha a saját üzletének elég jól fizetett hivatalnoka lett volna, akit
mindjárt elcsapnak, mihelyt egy kicsikét enged a buzgalmából.
Elza naphosszant alig is látta. Egy darabig ez nem is tünt föl neki,
mert tanult, lovagolt, vívott, golfozott, táncolt, öltözködött és a
kellő fontoskodással rótta le a gazdag leányok minden időtöltő
semmiségét. De mikorára huszonkét éves lett, mindennel fölhagyott
egyszerre. Leginkább otthon szeretett maradni. Egy nagy, üveges
szekrényben egész kis baba-lakás volt berendezve; szalon, ebédlő,
férfiszoba, hálószoba, fürdőszoba, konyha, éléskamra. Itt takarítgatott,
rakosgatott, aztán a babáit öltöztette, pirinkó varrógépen kelengyét
varrt nekik. Pedig a nagyszemű, butapofáju babák már amúgy is bőven el
voltak látva kelengyével, hogy akár egy királyfi is elvehette volna
őket. És e foglalkozásában se szomorú, se víg nem volt, hanem egykedvű,
mint a kisgyerek, aki komolyan veszi a játékait. Mademoiselle Adéle
biztatta folyton:
– Kocsikázzunk ki a ligetbe. Vagy menjünk sétálni a városba. Vagy…
egyáltalán menjünk valahova!
De Elza megrázta a fejét és makacsul mondta:
– Te csak menj, Adéle, ahova akarsz. Miattam ne zsenirozd magad. Én nem
megyek.
– De miért nem? Egy kis levegő…
– Hagyd a levegőt, Adéle! Annyi fa és virág van a házunk körül, hogy sok
is egy embernek.
– Elvadúlsz egészen! Nem is látsz embereket!
– Bolond vagy. Az ablakomból annyi embert látok, amennyit csak akarok.
Szegényt, gazdagot, olyat, aki siet és olyat, aki lassan sétál…
Mindenkit látok és… ők nem látnak engem.
– Hát ez az! Igy nem lehet élni!
– Dehogy nem lehet így élni! Majd meglátod, hogy lehet! Ha majd egyszer
megúnom, hogy a papám folyton nyaggat, szót fogadok neki és férjhez
megyek. Ne félj, a papám hoz majd egész csapat kérőt. Sorsot húzok
köztük.
Lassan nevetgélt erre az ötletére, de ettől a nevetéstől egy csöppet se
lett vidámabb az arca. A mademoiselle elfordult s rosszkedvűen
elfintorította az arcát. De Elza leselkedő szeme ezt is meglátta.
– Hallod-e, Adéle! Megparancsolom neked, hogy velem ne törődj ezentúl.
Délelőtt, délután, vagy éjszaka; akkor menj ki, amikor kedved tartja. Te
szép vagy, mindenkinek öröme telik benne, ha téged néz. Vétek volna
elzárnod magad a világtól.
– És te?
– Óh, tudom! Mindig akad majd, aki szépnek talál, amíg a papám olyan
szigorúan vigyáz a vagyonára…
A demoiselle tiltakozni akart, de Elza egy komoly pillantással
megállította.
– Hagyd csak… Egy darabig fölvettem a hazugságaitokat, mint a babáim a
sok cifraságot. De most már kinőttem a babaruhákból… Emlékezzél csak,
mikor egyszer Budán kocsikáztunk és találomra betértünk egy cukrászdába.
Senki se ismert bennünket és én olyan jól mulattam, hogy mindenki téged
bámul, engem direkte lenéztek. Engem néztek a társalgónőnek.
– Mon dieu, azok a budaiak! Mit tudják azok!
– Azok tudják csak igazán, mert ők nem ismerik a papámat és sohse
számlálták meg a pénzét. Hát persze, hogy nekik volt igazuk! Te szép
vagy, mint egy legitime marquise, én pedig szánalmas race-talan, mint
egy cseléd. És az elegánsabb is te vagy. Csináltathatom én akárhol a
ruhámat, mégis csak te vagy az elegánsabb. Hiszen emlékezzél csak: mikor
kalapot vettem, ha rajtad próbáltam ki előbb, minden kalap jó volt, ha
pedig az én fejemre tettem, ez se jó, az se jó, – az egész raktárt végig
próbálhattam.
Napról-napra jobban lomposodott Elza. Tükörbe nem nézett, valahonnan
kikereste egy régi szürke kosztümjét, azt hordta odahaza is. Úgy
gubbasztott benne, mint egy megtépdesett madár. Mintha fázott volna,
pedig még csak most kezdődött a nyár. Egyszer, amikor a demoiselle éppen
a fátylát tüzdelte a tükör előtt a kalapjához, hirtelen rászólt:
– Mondd, Adéle, van neked valakid?
A demoiselle hevesen tiltakozott:
– Már hogy volna! Én tisztességes leány vagyok! Tudtam, hogy végül
gyanuba fogsz, mert néha kimegyek egy kicsit levegőzni. Hisz elrothadok
a szobában!
Elza szigorúan összevonta a szemöldökét:
– Tehát senkid sincsen? És nem is volt?
– Nem, ha mondom!