És valamint kiván mindent készen talál;
Azontul porontyát föltartsa[59] ha csinál! –
Ha arra néz ember: annál mást is talál.
Ez is mindennapon fölindul haragra,
Bár rosz volt is: másik urát magasztalja;
Hanemha gonoszul történik halála –
Másképpen ő száját senki bé nem dugja.
Sőt néha kevésen ugyan megharagszik,
Ha bucsút nem adhat: melléd igyekezik;
Hogyha meg nem verhet, azon igyekezik –
Meghal majd – ugy tetszik – halála érkezik.
Nehéz eltartanom, hogyha szegént vészek,
Mast is szegény vagyok: annál szegénb lészek,
Egy koldusbul kettőt, nyomorultat tészek –
Lesz igy házasságom gonddal rakott fészek.
Ha gazdagot veszek: lesz súlyos keresztem –
Azt hányja szememre, hogy csak készre jöttem,
Övé mind az jószág mert nem én kerestem,
Azt is panaszolja az mit eszem-iszom.
Ha rút lesz: az rútat hogy-hogy szerethessem?
Imelyögés[60] nélkül meg sem ölelhetem;
Minden örömömet rúttal eltemetem,
Veszettség, kárhozat lesz véle életem.
Ha szép lesz: ugyis lesz elég fejem gőzi:
Mert őtet strázsálni mindenkor ki győzi?!
Elhódítják penig ha ember nem őrzi –
Az én fazekamban mas is konczát főzi.
Más sok okokbul is nehéz az házasság:
Kivántatik ahhoz sok alkalmatosság,
Fazék, kalán és tál, mindenféle jószág –
Búbánat, kárvallás, és nagy nyomorúság.
De Uram Istenem, kit nékem rendöltél,
Avvagy jóvoltodbul énnékem igértél
Anyámnak méhében mikoron teremtél –
Az időtül fogva rám gondot viseltél:
Oltalmazz meg mast is az csalárd ördögtül!
Egy jó feleséget adj nékem kedvedbül,
Kit bizonynyal kérek csak Istenségedtül –
Tudom, meg is adod nékem jóvoltodbul!
Szaladott[61] halacska mint az folyóviznek:
Úgyan örvendezzék az jó hirnek névnek!
Légyen kivánója minden jó erkölcsnek,
És vidámítója bánatos szivemnek.
Az mi marháinkat[62] soha ne fogyassa:
De az miben lehet inkább szaporítsa,
Hogy azt felőle ne kezdjék mondania:
Az mit ura keres – mind meg tudja innia![63]
– Ez éneket szerzém minap mulattomban
Bakony s Vértes között nem régen laktomban.
Az Ur Istent kérem, hogy jó házasságban
Részt tégyen énnékem minden ő javában!
* * *
E több szépséggel biró s helylyel-közzel igen correct verselésü ének
Szencsey dalkönyvében létezik.
T. K.
JÁSZSÁG KUNSÁG…
– A XVII. századból. –
Jászság Kunság mentiben szarkák kodácsolnak,
Az berényi malomban verebet patkolnak,
Szeged mellett Borosztyán baglyok furulyáznak,
Érken, Mérán a gyikok bojnyik-tánczot járnak.
Jákóhalmán a vargák ködmönt köszörülnek,
A szomszédban Jász-Dózsán csak el nem rémülnek;
Puszta-Szikszón Győr mellett mentét fürészölnek,
Esztergomnál, s Kiséren csontokat őrölnek.
Az ó testamentomban volt egy öreg bába
A kinek a szúféreg esett a fogába
Hatvanhat szarándok járt ..... az orrába –
A ki ezt el nem hiszi, bujjon .....ába.
Amaz öreg vénasszony fut, ugrik mint a nyul,
És a jó vetett ágyrul majd hogy le nem fordul;
Hogyha jó reggel fölkel, hurottul majd megful –
A sárkányok dobjábul sok titty-totty kicsordul.
. . . . . . . . . . . . . . .
A ki ezen jó dallást hallja füleivel,
Pénzt, póturát, petákot nem ad kezeivel:
Holta után ne nézzen bandzsal szemeivel,
A szerecsen-országban hollók temessék el!
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. IV. A kipontozott helyek obscenus
voltuk miatt nem közölhetők. – E gajd mint alakja s modora is mutatja:
igen régi, a végversszak nyilván bizonyítja, hogy még a jutalomért
éneklő vándor hegedősök korából való; ezért tevém fölébe a XVII-ik
századot, a meddig bizonyosan felvág.
T. K.
VÉN LEÁNY PANASZA.
– A XVII-ik századból. –
Bánatja nincs ez világon annak:
Az ki nevét tudja ő férjének,
Sőt vigsága nagy vagyon szivének –
Holtig nem lesz vége örömének.
Szent Istenem, lám te irgalmas vagy,
Bús sziveknek vígasztalója vagy,
Énnékem is kérlek örömöt adj:
Az pártában megagganom ne hagyj!
Mert ím, látom az én szemeimmel:
Sok leánybarátimat viszik el,
De lám engem senki nem viszen el,
Sok gondolatimban epedek el.
Magnakvaló volnék, minden látja,
Szépségemet senki nem kivánja,
Mert az vénség virágomat rontja –
Mint az füvet ugyan elszárasztja.
De ha engem valaki megkérne –
Annak bátor csak félszeme lenne,
Az lába is bátor bankós[64] lenne:
Csakhogy az én szükségemrül tenne!
Készen volnék bizony ha köllenék,
Csak kérnének mindjárt el is mennék,
Szegénylegént én mast nem utálnék –
Üngöt, gatyát szépeket csinálnék.
Az fársáng is imhol jön nagy lassan
Szintén mast volnék virágkoromban,
De férfival nem fekszem egy ágyban –
Megepedek sok gondolatimban.
Nem mondhatok jót az én anyámnak
Mert engemet szida vén kurvának,
Lapiczkának és az vaskalánnak
Rajtam kétje (?) az ő haragjának.
Ha szabados volna: megkéretnék
Egy deákot bizony választanék,
Akár vargát – azzal sem gondolnék:
Csak az fejér vénségre ne jutnék!
Az tüz az oldalam megsütötte,
Az orsó az újjamat föltörte,
Az dagasztás könyököm kiette,
Az tüzhely farom szélesítette.
Reám fogták azt is nagy hamissan:
Férjhez nem megyek! azt kiáltottam,
De bár kalodában tegyék nyakam –
Ha elmulik akarmikor rajtam!
Ha tisztességemet nem félteném:
Az pártámat mindjárt tűzben vetném,
Az fejkötőt az fejembe kötném,
Az kontyot is mindjárt föltekerném.
Örök Isten, hát én hová légyek?
Talám nem akarod, hogy örüljek,
Ez világban hogy én vigan éljek?
Vagy férfival én együtt fekügyek?
Ámbár nékem arra engednének:
Hogy fársángban legént kéretnének;
Bizony hármat mindjárt megkéretnék –
Negyediket szeretőül vennék.
Elsőben én deákot kéretnék:
Mert az deák nékem is tetszenék,
De mivelhogy otthonn nem ülhetnék:
Az menyecskék tűlem elszeretnék.
Igy mindennap pártámat elvesztem,
Azt kölletlen – délig elkeresem,
Ha megtölöm óhajtván föltészem –
De mégegyszer bizony megégetem!
Elviseltem nyolczvanhárom pártát:
De nem vettem soha bizony hasznát,
Az g.....nak csömögős falatját
Nem érzettem soha használatját.
Ez éneket az ki versben rakta:
Öreg leány árvaságát szánta
Sirásokat fülével hallotta,
Versek szerént ekképen formálta.
Légyen elég ez néhány versecske!
Néked irám te szép gerliczécske;
Az tavaszszal mikor megjön föcske:
Akkor lészen néked örömöcske!
* * *
Szencsey György dalkönyvéből.
SEREGEKNEK URA…
– Karácsonyi ének a XVII-ik századból. –
Seregeknek Ura, ki lakozol mennyben
Vigyázz mindenekre kik vannak ez földön;
Bünteted az bűnöst rettenetesképen:
De az igazokat megtartod végiglen.
Értünk szegénységben ez világra jöttél,
És emberi testet érettünk fölvettél;
Óh édes Jézusunk mely hamar szenvedtél
Mert te testecskédnek helet nem lölhettél.
Bötlehem városban bé nem bocsáttattál,
Óh egeknek Ura – jaj mire jutottál!
Romlott istállóban úgy bényomorodtál –
Keserves sirással jászolban nyugodtál.
Ki az mennyet földet teremté szavával:
Csak egyedül vagyon keserves anyjával,
Ki mindent megruház: egy darab posztóval
Bétakartat és sir, zokog szent anyjával.
Oh emberi állat! magad vedd eszedben:
Hogy érted szenvedett az mennybéli Isten;
Hagyd el bűneidet, élj jámbor életben –
Hogy bébocsáttassál fölső Bötlehemben!
Az szent angyaloknak ki vala királya:
Ökör és az szamár az ő udvarlója;
Az mennynek és földnek egyedül ő ura:
Csak az ő szent anyja néki szolgálója.
Tiszta szivbül azért menjünk eleiben,
Kövessük meg őtet, kik vagyunk sok bűnben,
Kik nem adtunk szállást néki mi lölkünkben:
Hogy ne adjon minket ördögnek kezében!
Amen.
* * *
Szencsey György dalkönyvéből.
ÁRVA FEJEM…
– A XVII-ik századból. –
Árva fejem – mi haszna éltem:
Ha csak búban forog személyem?
Nincs ki szánja
S vigasztalja
Szomorú fejem:
Mert elváltam attól az ki szerette szívem.
Rám mosolygó két szép szemével,
Angyalábrázatú szinével,
Vidámító
Szivámító,
Szép énekével,
Nyavalyámból kigyógyitó hű szerelmével.
Véletlenül bágyasztja szívem,
Szörnyü kinom hervasztja színem,
Sok busulás,
Gondolkodás
Foglalja testem:
Míg nem látom – csak óhajtom: nem lesz víg kedvem!
Azért kérlek, szánj meg; Istenem
Utaimban légyen vezérem;
Visszatérvén
Egészségben
Lásson két szemem,
Ne kényszeritsd elválásra kérlek, bús szivem!
Ez éneket, ki kivánja
Jól megérthet ki volt authora?
Versfejekben
Feltalálja
Egy szó, hogy „árva“
Ki szivében régtül fogva kesereg vala.
* * *
A Mátray-codexből. A versfőkben ez áll: „Árváé.“ Szép dalmérete hasonlít
a kurucz tábori dalokéhoz; s a versszakok három utolsó sora egészen
egyazon.
T. K.
GYENGE ROZSA…
– A XVII-ik századból. –
Gyenge rózsa, szép hattyucska, viola:
Édes lelkem, szép szerelmem, Vénuska!
Valjon élsz-e, s emlétesz-e valaha?…
Mert éretted csaknem meghalok búba.
Nálad nélkül nem jutok végórára,
Rád találok búm s gondom hajlékára;
Szivem szakad mégis óhajt nagy sirva,
Mondván: engem kinzó gyönyörű rózsa!
Elválásom tűled mint lőn véletlen,
Az szerencse mellőled hamar elvőn,
Kis hattyucska, tégedet özvegygyé tőn
Az Vénusnak haragja mindkettőnkön.
Jaj mit tegyek, s hova legyek egyedül?
Vigasztalást nem várhatok senkitül,
Szivem kinja naprul napra öregbül –
Bárcsak egy szót hallhatnék édesemrül!
Nyughatatlan szivem keserves kinja,
Megkereslek édes lelkem, kis rózsa,
Mert nincs sohol nálad nélkül orvossa –
Vajha szárnyom volna, röpülnék oda!
Jaj énnékem, jaj árva idegennek
Mert mind-éltig[65] csak nagy búmban kesergek,
Jó lovamot nyugodni sem engedek
Valameddig véled szemben nem leszek!
* * *
A Mátray-codexből.
ÁLL ELŐTTEM…
– A XVII-ik századból. –
Áll előttem egy virágszál,
Örvendetes liliomszál,
Kis kertemben ékesen áll
Ki életem, – egy virágszál.
Áll előttem szép violám
Rózsaszinü szép Ilonám,
Kegyes tekintető rózsám –
Gyönyörüséges violám.
Kis kertemben szép virágok –
Jó illatu szép virágok
Tündöklő szép piros rózsák
Gyönyörüséges violák.
Óh szép virág szerelmemben
Mikor volnék szép kertemben
Rózsa-, violaszedésben
Az te nagy és szép kedvedben!
Akkor lészen vigasságom: –
Rózsa-arczodat ha látom,
És ékesen csókolgatom –
Akkor lészen újulásom.
Néked egészség adassék,
Szép termeted böcsültessék,
Jó hired néked hallassék.
És éntülem szerettessék.
Füleidben immár vegyed
Fordíts(d) reám személyedet:
Halld meg keserűségemet –
Tarts(d) meg az én életemet!
Legyen bocsánat énnékem
Tűled óh én szép szerelmem;
Noha mostan távul vagyok tüled
Ne felejts el azért engem Eszter. (?)
* * *
A Mátray-codexből. Az utolsó két sor ugy látszik el van ferditve.
T. K.
AZ KI NEM RÉGENTEN…
– A XVII-ik századból. –
Ad notam: „Nosza sóhajts egyet, gondolj valahova…“
Az ki nem régenten válék el éntülem
Illy keserves szókkal lőn bucsúvételem,
Csak kevés ideig lőn beszéde vélem,
Mint árva madár él, marada el tűlem.
Engem csak egyedűl szomoru bánatra
Elhagyott mint árva, nem szabadulásra;
De nem reménlettem hogy ő érte végre
Jusson szegény fejem oly keserves igyre.
De méltó e mellett ezeket szenvednem:
Mert ő is sokat tűrt, szenvedett érettem,
Az irigyek miatt szive busult értem –
Azért ő helyette senki nem kell nékem.
Mert az ő szemei csak engem vigyáznak,
Melyek szerelmére engemet onszolnak;
Kérem azon őtet: ne hagyjon prédának:
Holtig tartson engem ő saját rabjának.
No nem illik nékem errül többet szólnom –
Mert nem hagyja szivem többé halasztanom,
Ideje már nékem az utnak indulnom,
Csak engedje Isten szép személyét látnom!
Ezminap mutatá személyét énnekem:
De nem beszélhetett akkor véle szivem,
Mivel az irigyek lesték életemet
Az kik meggátolták igyekezetemet.
Mert az ő termete ékes mint az cyprus,
Az Lybánus hegyén felnőtt magas czédrus,
Mellynek szerelmére az kegyetlen Vénus
Engemet hiteget – kiért szivem csak bus.
No ne féljünk már semmit az irigyektül –
Mert már ők elvesztek minden gyökerestül,
Valóban veretnek étczaki[66] szelektül,
Isten haragjának kegyetlen tüzétül.
– Egy keserves ifju igy végezé versét,
Vérével megfesté keserves énekét,
Kérvén azon ő szép régi szerelmesét:
Hogy kötné immár le ő megbusúlt szivét!
* * *
Mátray-codex. „Keserves ifju“ = kesergő, bánatos ifju; a „keserves“ szó
régen gyakorta igy jő elé.
T. K.
TITKOSAN SZERETEK…
– A XVII-ik századból. –
Titkosan szeretek
Csak egyet kedvelek,
Ki legyen? s hol legyen?
Én jól tudom.
Akárki mit mondjon,
Ámbátor megszóljon
Nem félek, – igy élek,
Ezt megtartom.
Sokan beszélnek,
És megitélnek
Engem kevélynek
Elhiszem, vélnek –
De a ki híven él
Nem csapdos mint a szél:
Mint kőszál
Bátran áll
Az nyelveknek!
Az tudja, s én tudom
Másnak nem is mondom
Mi közi – bár füzi –
Másnak ehhez?!
Megelégszem véle:
Mert kedves személye,
Elég az – hogy igaz
Ő hivéhez.
Ezt dobra ütni
Vagy megtudatni,
Mással közleni,
Vagy kibeszélni –
Mert illyes dolgokban
Hamisság gyakran van,
Szolgálnak,
És ártnak:
Ell köll hinni!
Lehetne találni,
Nem egyet számlálni
Hivségben, szivekben
Kik kárt tettek;
Jól meg nem vizsgálták
És meg nem fontolták
Hogy bátran és nyilván
Csak szerettek.
Mert ebben sok árt:
Szem s nyelv tehet kárt,
Igy immár sok járt
Egymástul elvált,
Végtére megbánták
De későre hagyták,
Nem hitték,
Szenvedték
Az illyen kárt.
Igaz, most is vannak
Kik engem vizsgálnak:
Akarnák, hogy tudnák
Kit szeretek?
Némely már kérdezte –
Ezt mondtam: quid ad te?
Pirultak – némultak
Az illyenek.
Így más is járhat,
Ebbül tanúlhat:
Az csak hallgathat
Ki nem szóllalhat;
Nem jó vizsgálódni,
Más titkát nyomozni –
Okos az
Boldog az
Ki – hallgathat!
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. quart. 178. II. 295. sz. E különben is csinos,
és könnyed-menetű dal reám nézve kétszeresen érdekes, mert mint a
versfőkből kiderül, valamelyik ősöm („Tali“) irta, a mit azon körülmény
is igazol, hogy mint Komárom vidékén ismeretes ének – küldetett be. A
külforma gyakorlott költőre, a nyelvezetnek itt-ott még érezhető ódon
zamata régiebb korra mutat. Én szerzőjeül legvalószinűebben az 1683-ban
a török ellen Párkánynál vivott ütközetben elesett Thaly Ferenczet
tartom, mivel, mint családi irományainkból látom, nevét ő szokta csak
egyszerüen „Tali“-nak irni, mig a többiek – az újabbak úgy mint a
régiebbek – „Thaly“-nak vagy „Thali“-nak irják; bár kivételesen, egy
régi pertárgyaláson láttam Thaly Gergelynek[67] Komárom-vármegye 1635–44
közötti vice-ispánjának nevét is h-nélkül irva, de oly réginek mint az ő
fiatal kora, a jelen költeményt nem tartom.
T. K.
MENJ EL MADÁR, MENJ EL…
– A XVII-dik századból. –
Menj el madár, menj el,
Mondd szolgálatomat
Az én asszonyomnak,
Kedves szép rózsámnak.
Vidd el levelemet,
Mondd meg hűségemet:
Engem oda várjon
És el ne aludjon!
Szive ne busuljon,
Azon ne óhajtson:
Ha véle szólásom,
Gyakran nem volt átkom.
Ez jövendő éjjel
Őtet nagy örömmel
Higyjed megkeresem –
Csak legyen örömben.
Mondjad, hogy szeressen,
Engem meg ne vessen
Egy hitván nyalkáért,
Egy rút förtelmesért.
Mert ha egy nyalkáért
Megvet csak egy roszért:
Kész az koporsóban
Vagyok leszállanom.
Mint az gerliczének
Nem szabad már nékem
Zöld ágra szállanom,
S tisztavizet innom.
Tudod hogy szeretlek,
Tégedet kedvellek
Gyenge liliomom, –
Gyenge majoránnám.
Kertemben mint rózsám,
Arany-vessző-szálom
Ollyan vagy te nálom
Mosolygó szép poskám. (?)
Megnyugodtam rajta
A mit minap mondál
Midőn szép csókokkal
Engem látogattál.
Ha tetszem kedvednek
Ékes termetednek
Engedek mindenben –
Csak legyek kedvedben!
Hogy te víg kedvedet
Nyerném szerelmedet;
Soha mást kivűled
Ne keressek szivet.
Soha az mig élek
El nem felejtkezlek:
Mert szivem közepin
Fel jegyzettelek.
Légyen egészségben
Az kit verseimben
Most kit emlegetek
Ez kis énekemben.
* * *
Mátray-codex.
ÓH ÁTKOZOTT KIS CUPIDÓ…
– A XVII-ik századból. –
Óh átkozott kis Cupidó
Piros vérem szomjuhozó,
Szerelmemben lenge, csaló,
Szép ifjaknak te vagy háló.
Ne gyötörjed én szivemet
Add meg nékem szeretőmet,
Ne adj nékem innom mérget,
Ujíts(d) elébbi kedvemet!
Tündéres vagy, mert nem látlak:
Ha látnálak, megfognálak,
Vas béklyóban jártatnálak –
Mint te engem kinoználak.
Szabadságod ugy nem lenne
Mert hatalmad mind elveszne,
Szép szeretőm is kedvelne –
Ha nyelvem nem hizelkedne.
De nem látlak, azért kinzasz,
Szerelemtől már megfosztasz,
Mulatságban veled nem hagysz –
Sőt halálomra mérget adsz.
Elbágyadott szintén szivem
Hogy nincs előttem szerelmem,
Ujontan újul gyötrelmem,
Szememből kicsordul könnyem.
Nem láthatom szeretőmet,
Fárasztom érte szivemet;
Járok sok üres rút földet:
Csak láthatnám szerelmemet!
De kétséges őtet látnom
Noha gyakran én óhajtom,
Kinaimat ugy számlálom –
Érted szivemet fárasztom.
Az tavaszszal az szép szüzek
Az mezőre kisétálnak,
Csak egymásra mosolyognak –
Azonközben csókolódnak.
Más rózsát is szakaszthatnék
Hogyha kedvemnek tetszenék,
Kiben vigságot találnék:
De ezzel csak bút szerzenék!
Vénus szerelem asszonya
Ifjak szivét busitója
Kinek keziben kézijja,
Idegében vetett nyila.
Megtöri ő az ártatlant
Nem szánja valakit kaphat,
Gyönyörködik hogy vért onthat,
Kedves nála illy áldozat.
Minap hogy egyik leánya
Engemet előtanála
Meglőni engem akara –
Megijedék, mondék arra:
Óh Vénusnak szép leánya
Mit haragszol te szolgádra?
Tulajdon saját rabodra –
Ha nem vétett néked soha!
Tudatlanságombul[68] néked
Ha vétettem te ellened:
Reám ne onts azért mérget –
Engedelmes légy ezeknek!
– Ezeket siralmas szókkal
Irtam könyhullatásokkal
Hogy sokáig én csókommal
Nem láthattam vígassággal.[69]
* * *
Mátray-codex.
DRÁGA SZEMÉLYEDÉRT…
– A XVII-ik századból. –
Drága személyedért
Hát én hová legyek?
Mire hajtsam fejem?…
Hát csak búban élek!
Bizony nincs olly próba
Kinn által nem megyek
Én, csak elolthassam
Égő szerelmemet.
Valamig nem lészen
Szerelmedben részem:
Addig mind csak búban
Foglalom életem.
Bizony ha újonnan
Adatnék születnem:
Phoenix madár-módra
Megégetnék testem.
Eleven nem volna,
Az ki nem kivánna,
Veled mulatozni
Ottan kész nem volna.
Egy szóval valami
Dicséretre méltó:
Szép asszonyságodban
Mind feltalálandó.
Kegyesség, ékesség,
Szépséges ékes szó:
Az ifjak lábának
Készittetett békó.
Mondd szolgálatomat
Öcsémasszonyodnak,
Hogy szintén most élem
Búban világomat.
– Ez verseket szerzém
Csak az te kedvedért,
Az én hozzám való
Kegyes szerelmedért.
* * *
Mátray-codex. Ugy látszik nehány versszak hiányzik e költeményből, vagy
hogy a stróphák nincsenek a kellő egymásutáni rendben. A 7-iknek
bizonyára a 6-ik előtt kellene állania.
T. K.
HOL VAGYTOK…
– A XVII. századból. –
Hol vagytok Pegázus, Parnassus leányi,
Szép éneklő múzsák Apolló hugái:
Legyetek szivemnek ti vígasztalói,
Elmult örömemnek visszatéritői!
Nem kérem tőletek Tullius szép nyelvét,
Sem az Herculesnek bátor, kemény szivét:
Csak egyedül szivemnek régi örömét –
Elmult jó kedvemnek visszatérítését!
Nem is igyekezem Tróját oltalmazni,
Achilles fegyverén Ajax-szal osztozni:
Akarom szivemet bútul oltalmazni –
Kit sokféle kinok szoktak is kinozni.
Miként tüzön-vizen nyargaló Phaeton
Fel s alá vonatik lovátul szabadon:
Így az én szivem is igen gyakran vagyon –
Fel s alá vonatik, mert búja nagy vagyon.
Annyira elgyötrött már az szomorúság
Hogy csak ollyan vagyok mint útfélen nőtt ág,
Kit minekutána valaki ha levág:
Minden utonnálló rajta tapod és hág.[70]
Miként az szélvészben eltévedett madár
Kit az záporesső ugy elfárasztott már,
Hogy fáradtság miatt csak alig s gyöngén jár, –
Jaj, mert mindenfelől halálos fegyver vár!
Vajha Mercúrius ez világban élne,
Jelen volna régi hatalmas ereje,
Jupiter kedvibül reám tekintene –
Engemet mint Bellist folyóvizzé tenne!
Bizony jobb is volna nékem eltávoznom,
Kis virágok között csendesen nyugodnom,
Avvagy zöld erdőkön, pázsiton bujdosnom:
Mintsem koporsómig igy kell szomorkodnom!
Könnyeim forrási áradnak naponként,
Soha el nem fogynak Pontus vize szerént;
Keseredett szivem valamellyre[71] tekint:
Talál ő magának mindenütt nagyobb kint.
Azért az koporsó hamar légyen készen;
Az hol pedig nékem temetésem lészen –
Följül koporsómon ez nehány szó légyen
Hogy énfelőlem is emlékezet légyen:
Itt fekszik egy árva, itt eltemettetett
A kinek éltében az bú véget vetett;
Jaj ez is éltében eleget kesergett –
Nyugodjék csendesen, bírja az egeket!
* * *
Mátray-codex.
„AZ HÁZASSÁGRÓL.“
– A XVII-ik századból. –
Az ki indul
Hosszu utra
Sokat búsul,
De nem tudja:
Ha járása
Bujdosása
Jóra lészen vagy fordul gonoszra?
Sokszor romol
Kárt gyakran vall,
Kedve bomol,
Pokol hirt hall:
Míg vigsággal
S jó haszonnal
Vissza nem tér kivánt jutalommal.
A sok káron
Sir, bánkódik,
A jó hasznon
Örül, ugrik,
S vigan lakik
Kedven nyugszik –
Eszik-iszik, semmit nem bánkódik.
Igy van dolga
A ki gondját
Házasságra
Adja magát,
Az út súlyát
Sok bú dúlját –
Mig végre nem viheti szándékát.
Nem tudhatja:
Nyér vagy veszt-é?
Ha haszonra
Fordulhat-é?
Jót talál-é?
Roszat vesz-é?
Kedve szerént ha úta fordul-é?
Ki haszonnal,
S ki jár kárral,
Ki angyallal,
S ki sátánnal,
Bűn anyjával
Szörnyü kárral
Akad öszve lelkének kárával.
A kedves társ
Nyilván angyal,
Ha jót találsz
Élhetsz azzal
Kevés búval
Ritka jajjal
Nem sóhajtasz lelked fájdalmával.
Helyén vagyon
Minden dolgod,
Nem lesz máson
Kivánságod
Éted, itod,
Vigasságod –
Tökélletes vigság minden dolgod.
Szomorkodjál
Ámbár néha,
Siránkozzál
S akadj kárra,
Juss bár búra
Szörnyü jajra:
De a jó társ lesz vidétásodra.
Fénlő gyémánthoz,
Rubinthoz,
Finum aranyhoz,
Ezüsthöz
A jó asszon
Gyakor haszon
Hasonlatos a drága gyöngyökhöz.
A tárháznak
Minden szine
Udvarának
Ékessége,
Szép tüköre
S drága kincse
A jó asszony urának öröme.
A jó asszony
Szép korona,
Ékes bizony
Mint pálmafa;
A szép rózsa
Sem viola
Nem ér véle liliom illatja.
A férfinak
Szép czímere,
Dolgainak
Kivánt vége,
Tisztessége
S hire-neve
A jó asszony segétsége, s élte.
Ne mondd magad
Nyavalyásnak,
Ne kiáltsad
Magad búsnak:
Sőt boldognak
S nagy gazdagnak
Ha szerit tetted a jó asszonynak.
Elég vagyon
Mert mindene
Kinek van jó
Felesége,
Tisztessége
S hire-neve
Nevelkedik ég alatt mindene.
Házát belől
Ha elnézi,
Mindenfelől
Elszemléli:
Tisztán leli
Mert van neki
A ki házát mindennap szépíti.
Óh boldogság!
Óh nagy öröm!
Óh nagy jószág
S segedelem!
Én Istenem
Adjad érnem:
Illy drága vendégben légyen részem!
– De a rosz társ
Merő sátán:
Mint hegyes nyárs
Mord az urán,
Örül kárán
Tapsol búván –
Megemésztő tűz a férfi házán.
Skorpióval
Együtt lakni
Viperával
Megalkudni
Könnyebb élni
S hasznosb járni:
Hogy nem ilylyel egy házban szorúlni.
Basiliscus
Látásával
Megöl: de én
Mégis azzal
Éjjel-nappal
Vigyázással
Inkább laknám mint a gonosz társsal!
Jaj hát annak,
Jaj mind éltig!
Megholt bizony
Immár félig –
Rosz asszonyra
S tunya társra
A ki talál, gyász dolga mindholtig.
Nem verradhat
Az örömre,
Estvét nem érhet
Kedvére,
Vagyon része
Könyves szembe
A ki talál tunya feleségre.
Étel-ital
Annak méreg.
Rosz asszonynyal
Ki ventereg,[72]
Óh rút féreg
S kinzó méreg
Szegény férfi körül sértő vasszeg.
Háznak minden
Csunyasága,
Tiszta ágynak
Gyalázatja,
Férfi gyásza
S kénzó láncza
A rosz asszony urának hóhéra.
A rosz asszony
Urát gyötri,
Higyjed bizony
Megemészti,
Lelkét sérti
Rontja s veszti,
Idő előtt aggasztja s vénéti.
Mint agyonvert –
Ha uton jár,
Vélnéd hogy rest,
Mert mint a sár
Szurkosan jár –
Vigyázz rá bár:
Felesége miatt megholt az már!
Óh szörnyü bú!
Jaj nagy eset!
Óh szomorú
Bajos élet!
Jaj mi lehet
Mondj csak egyet
A mi szörnyebben tépné az embert!
Óh nagy ostor
Ki előttem
Sirván sokszor
Forgasz nékem;
Én Istenem
Ne adj érnem
Illy rosz vendégben hogy légyen részem!
– Ezt kedvéért
Egy ifjúnak
Irám azért
Hogy jó társnak
Mint aranynak
Sőt gyémántnak
Keresője légyen tiszta ágynak.
Végyen példát
Barátjáról
Ki véle szólt
Bár csak arról,
Mert ki másról
S nem magáról
Tanul: az jár minden dolgában jól! –
* * *
Ezen igen nehéz szerkezetü, keresztrímekkel ellátott dalméretben irt
költemény a Mátray-codexben, úgy Balassa és Rimay énekeskönyve
toldalékában létezik. (L. pl. a debreczeni 1744-iki kiadás 350-ik
lapját.)
T. K.
MENJ EL KÉT KEZEMMEL IROTT…
– A XVII-ik századból. –
Menj el két kezemmel irott kis levelem
Tudakozzad titkon: hol légyen szerelmem?
Kérjed őtet igen: légyen szemben velem,
Hadd vigasztalja meg keseredett szivem!
Köszöntsed én szómmal mihelyen meglátod,
Virágos kertiben aluva tanálod,
Költs(d) fel őtet mindjárt, ha lesz benne módod,
Tudom megmutatja ha[73] lesz jó választod!
Mondd szolgálatomat; engem oda várjon,
Piros orczájárul szép csókokat adjon,
Más szeretőt soha kívülem ne tartson –
Sőt szép beszédével engem vigasztaljon.
Azonnal belépém virágos kertében,
Szép irott levelem látom kebelében, –
Megfelele mindjárt ő nagy örömében:
Istenhozott szivem, virágos kertemben!