költeménynek vége. Az első levél is ki van szakadva, s a következő
szintén roncsolt lapon a versek – gyanithatólag Bachus szavai – azon
csonkán kezdődnek, mint a vers elején irám. Általában az egész kézirat
igen gyarló állapotban van, és fölötte nehéz olvasatú; alig volt valaha
nehezebb olvasatú kézirat kezemben a XVII-ik századból, kivéve Bethlen
Gáborét. Meg kell jegyeznem, hogy a jelen költemény terjedelmes, és én
csak az érdekesebb részeket szemeltem ki, az összefüggést a hol kell,
jegyzetek által eszközölvén, a mint az olvasó láthatja. Ily módon mégis
fogalmat nyerünk az egészről, a melynek csak hasznára válik az, hogy
igen-igen gyenge, sőt ma már majdnem teljesen értéktelen részei
elhagyattak. Létezik az eredeti kézirat a nemzeti múzeum kézirattárában,
hung. oct. 39. Időkorát azért teszem a XVII-ik század második felébe,
mert a „labancz“ szó 1672-ben vagy 73-ban keletkezett.
T. K.
RÉGI FELKÖSZÖNTÉS.
– A XVII-ik századból. –
„A régi magyaroknak bortköszöntő szólások ily szavakkal végződött:“
Vivat sincera sincerorum sinceritas!
Kurv’ az anyja rosz embernek, egy szó ugy mint száz!
A ki minket hátunk megett, nem szemben gyaláz.
Ollybá tartom rosz embernek reámszólását:
Mint szeméten gubás ebnek az ugatását.
Hadd koptassák a nyelveket haszontalanúl:
Engem sem hágy én Istenem gyámoltalanúl!
Ökör iszik kelve, ember barátságért.
Jó bor e’ gazda
Jó szőlő hozta,
Az Ur Isten áldja meg
A ki ezt kapálta,
A ki ezt hozatta,
A ki ezt megiszsza.
Iszsza már! Iszsza már!
Kend isz-szamár!
Ez a pohár bujdosik –
Illyen a barátság!
Kézrül kézre adatik –
Illyen a barátság!
Nossza pajtás tölts innom –
Illyen a barátság!
Feljebb töltsed poharom –
Illyen a barátság!
Illyen, illyen, illyen az, illyen az barátság!
Egyet tojik a fürjecske – rirom, rárom, rárom!
Retye-rutya, szénám renden, rendem, rendem, rárom!
Sárga rigó – tarka turó – rezes kalapácsot,
Bükkfa-nadrág, tüdős hurka, mámoros kovácsot.
Komámasszony félre csapta paszamántos kontyát
Czigányasszony ölbe hordja visító porontyát.
Förödjünk meg komámasszony elég nagy a kádja,
Hagyma, répa, répa retek légyen kamarába!
Jaj be bolond ének, pajtás, se füle se farka!
Száz esztendős kanverébnek – száz esztendős kanverébnek
Hátul van a farka, hátul van a farka.
Veszszen el a világ, maradjon a szőlő:
Mely kapálás nélkül légyen mindíg termő;
Torkainkat nedvesítse
Az elménket ékesítse,
Hajts! hajts! hajts! egy itallal fel is hajts!
Nossza pajtás: te is hajts! –
Vagyon egy főváros, melynek neve Buda,
Buda mellett egy víz, melynek neve Duna,
A Dunában egy hal, melynek neve harcsa:
Egymás-szeretőket az Ur Isten tartsa!
Éljenek azok
A kik igazok!
A kik nem igazok:
Légyenek gazok!
Adjon Isten minden jót!
Tele légyen mind a pincze, mind a bót;
Ne légyen a ruhánkon semminémü fót,
Szolgáljon a magyarnak oláh és a tót!
Adjon Isten minden jót!
Bort, pecsenyét, olcsó sót,
A lengyelnek sok borsót –
A németnek koporsót!
Adjon Isten egészséget,
Magyarok közt egyességet
Bort, pecsenyét, békességet –
Szép, jó feleséget!
* * *
(Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. LXII.) Régi nyomtatvány. Több verse
azonos a 130-ik lapon következő „Sokan szólnak…“ XVII-ik századbeli
énekével.
T. K.
FURCSA UTRAVALÓ.
– A XVII-ik századból. –
„A ki kapufátul vett bucsút, annak ezt kivánták régi eleink:
Záporesső vezesse
A forgószél kergesse;
Minden lova rúgjon fel,
A rúd szege hulljon el,
Repedjen a gyeplő-szí –
Pinczetokja folyjon ki!“
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74.
SOKAN SZÓLNAK…
– A XVII-ik századból. –
Sokan szólnak mast én reám nagy-ártatlanúl! –
Hadd koptassák ő nyelveket haszontalanúl,
Rám támadtak az irígyek, gyaláznak rutúl…
Engem sem hágy én Istenem gyámoltalanúl!
Nem jó magát az embernek hamar elhinni,
Jó-szerencsés állapotban fölfuvalkodni;
Sokan szoktak efféléért szégyent vallani –
Az Isten is illyeneket megszok alázni.
Kurv’ az anyja rosz embernek, egy szó ugy mint száz,
Az ki engem hátom mögül, nem szemben gyaláz;
Az rosz ember eb módjára ugatással rág –
Kedve ellen őt kövesse szomorodott gyász.
Noha mastan kis hajócskám szélvész közt haboz,
Irigy nyelvek habjaitul gyakran akadoz,
Evezőm is én kezemben romlik s hasadoz:
Hiszem Istent, nem sokára az partra kihoz!
Nem gondolok rosz embernek rám szólásával –
Mint egy hitvány gubás ebnek ugatásával,
Nem illik már többet szólnom, megéri azzal –
Nem illik már többet szólnom, megéri azzal.
Nem árt nékem az irigynek reám szólása:
Mert van nékem vigasztalóm, szándékom tudja,
Hiszem Istent, előtt veszem, nem űz el soha –
Hiszem Istent, előtt veszem, nem űz el soha.
Félti magát én rám szóló gonosz irigyem,
Rosz emberré nem akarná ő magát tenni:
De mast immár csak ruháját annak viseli –
De mast immár csak ruháját annak viseli.
Zörgölődő s morgolódó gonosz irigyim
Mit használtok ti mast azzal gonosz emberim?
Irigy nyelvek ne öljétek azzal örömim!
Irigy nyelvek ne öljétek azzal örömim!
Mint vargának cseres kádban ő tipródása:
Igy tinéktek én rám való gerjedt haragja,
Gubás ebnek borzas szőri, rám tátva szája –
Gubás ebnek borzas szőri, rám tátva szája.
Kigyómódra küvet fújnak gyakran ellenem.
Ritkán esik ezek miatt jóizü étkem;
Hálót hánytak: de mégeddig mind elkerültem:
Boszújokra továbbra is megtart Istenem!
Jaj mely könnyü az ártatlant nyelvvel megölni –
Mint az sasnak az galambot könnyü leütni:
De jövendőben ezekrül számot köll adni,
De jövendőben ezekrül számot köll adni.
Elhagyattam mindenektül, vagyok mint árva,
Az kitül jót várhatnék is – hozzám mustoha,
Noha mastan szegény fejem mindennek szitka:
De bizonynyal nagy sokaknak lészek én példa!
Volna bizony mit szólanom, de hadd járjon már,
Türelemmel szegény fejem többet remél s vár;
Noha mast van irígy miatt kertemben sok kár:
De megzöldül még én fám is tavaszszal immár!
Elég nektek immár eddig mindez például –
Ha vészitek intésemet példaadásul,
Ezek után adom magam tinéktek társul,
Ezek után adom magam tinéktek társul.
Még errül is majd beszélek, ha nem értétek,
Akaratom és szándékom észben vegyétek;
De utóbban beszédembül jobban értitek –
De utóbban beszédembül jobban értitek.
Sok kiáltás – ebugatás égbe nem hallik:
Mint az nyulnak ő futása messzi nem hallik:
Rosz embernek hire neve nem nevelkedik –
Rosz embernek hire neve nem nevelkedik.
Ám lássátok ti dolgotok ha viselitek:
Rosz embernek hirét nevét rátok veszitek,
Holtig abban mindvégiglen már ti éljetek –
Holtig abban mindvégiglen már ti éljetek.
Csak az légyen jóakaróm az kit kivánok,
Holtig való szolgálatom néki ajánlom –
Istenemnek nagy jóvoltát sokképen látom:
Rosz embernek hogy kedvezzek meg sem gondolom.
Már el is jün az az idő, elhozza Isten:
Kiben nékem jó szerencsém meglátja minden,
Ellenségem megszégyenül, kárt vall sokképen –
Engem penig boszújokra nyertessé tészen!
* * *
Szencsey György dalkönyvéből; vesd össze a következő dallal, melyet a
XVIII-ik században ezen versből compiláltak és variáltak.
T. K.
SOKAN SZÓLNAK…
– A XVII-ik s XVIII-ik századból. –
Sokan szólnak most énreám nagy ártatlanúl:
Hadd koptassák ő nyelveket haszontalanúl!
Kurv’ az anyja rosz embernek! egy szó úgy mint száz
A ki engem hátam megett, nem szemben gyaláz!
Nehéz ugyan ártatlanul rágalmaztatni,
Kivált egy giz-gaz embertől megpiszkoltatni;
De a finom jó aranyat rozsda nem fogja –
Jámborságom irígyimnek száját bedugja.
A skorpió a kit megmar maga gyógyítja:
Rosz ember is még szándékját jóra fordítja;
Mint pók mérget – a méh mézet szed egy virágról:
Úgy rosz roszról, de jó jóról itél igazról.
Példát vészen a’ magáról a ki mást megszól:
Mert a gizgaz másokat is csak gaznak gondol.
Általuszta már a Dunát el nem merűle –
Rágalmazás habjai közt partra kiére.
Igaz ugyan ki szeretőt akar tartani
Kell annak is rágalmazást sokat szenvedni;
De mit hajtok egy rosz ember csaholására?
Épen annyit mint rosz ebnek ugatására!
Hadd szapuljanak, szóljanak, – szájokban nyelvek!
Mint gizgazok még valaha ők is bételnek.
Hadd szóljanak, szapuljanak haszontalanúl:
Engem sem hágy én Istenem gyámoltalanúl!
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. több füzetkében, péld. XXIII.
Szencseyből variálva.
T. K.
MEGJELENTEM PANASZOMAT…
– A XVII-ik századból. –
Megjelentem panaszomat
Előszámlálom boszumat,
Értsed méltó haragomat –
Igy kezdem el szavaimat:
Nem hittem volt ezt felőlled
Hogy álnokság légyen benned,
Szivemet igy keserítsed
Hűségemért ezt miveljed.
Mikor ismeretlen voltam,
Veled még sokat nem szóltam,
Éretted nem óhajtoztam:
Éjjel nappal megnyughattam…
Akkor köll vala így tenned,
Velem soha nem beszélned,
Szép szavadat kéméllened,
Szemeddel reám sem nézned.
Csalárdsággal megkötözél
Szerelmed rabjává tevél,
Mutatád mintha szeretnél
Engem inkább mindeneknél.
Békességben lehetsz tőlem!
Szerezhetsz mást én felőlem!
Noha ugyan fáj az szivem,
Hogy igy járjak mert nem hittem.
Fogadásodnak nem állál
Tűlem hamar elpártolál
Igen könnyen máshoz hajlál –
Engem penig megutálál.
Tűled ezt érdemlettem-e?
Igy elvetni nem szánál-e?
Avvagy az szived nem fáj-e?
Könynyel szemed nem fordúl-e?
No hadd járjék, nincs mit tegyek,
Megvettetett bár én legyek,
Mint az árva keseregjek:
Vége lesz valaha ennek!
Megbocsáss eddig-valórul:
Nem busítlak már ezentul,
Nem szeretlek: ne félj attul –
Megnyughatsz már tagaimtul!
Légy egészségben viola
Kit szájam gyakran csókola;
Nem átkozlak szivem, soha:
Csak óhajtlak[50] mintegy árva.
Jóvoltodért jót kivánok:
De boszúért boszut állok,
Ha abban módot találok –
Érdemed szerént szolgálok.
Istenhozzád! Bucsut vészek
Többet véled nem beszélek;
Talám könnyebb lesz szivemnek
Ha szemeid rám nem néznek!
Te lész oka penig ennek,
Ne tulajdonítsd senkinek;
Ne tarts engemet vétkesnek –
Immár ajánllak Istennek.
* * *
E mind tartalmilag, mind alakilag gyönyörű költemény Szencsey
dalkönyvéből való. Belőle Udvarhelyszéken 8 versszak még ma is él, de
összezilálva. (L. Kriza: Vadrózsák, székely népköltési gyüjtemény. I k.
44. l.)
T. K.
KI-KI AZ MIT SZERET…
– A XVII-ik századból. –
Ki-ki az mit szeret, kedves az annál –
Kedvesb ő mégannyi-nyomó aranynál,
Mert minden öröme, kedve abban áll:
Víg mikor vele van: mord mikor elvál.
Böcsülettel való egymásszeretés,
Senkit meg nem sértő tréfa, nevetés,
Barátságban álló hivság-követés…
Ki mondhat rám átkot, szememre-vetést?!
Ki az bün nélkül van: vessen rám követ;
Éva almájábul valaki evett
Apró vétek nélkül senkisem lehet –
De nem érdemli meg az dühös nevet.
Talál az irigység – nem kétlem – okot:
Még az napfényben is keres ő mocskot;
Az sok hamis nyelvre ki vet lakatot?
Ugatni tartják az komondorokot!
Többire[51] mind olyan: szemben jó veled
Azt tudnád, majd söpri leülő helyed,
Mihelyt megemészti darab kenyered:
Azonnal mocskolja ártatlan fejed.
Fölhörpenti nálad gyakran az levet:
Akkor hizelkedik, fújja az követ,
Mást gyaláz, azt mondja, hogy nem hágy téged –
Hazud, mert irigyli jó szerencsédet!
Éljenek mind azok az kik igazok,
Piruljanak az sok irigy hazugok;
El ne felejtsenek minket amazok,
Kiket mi szeretünk: minket is azok.
* * *
Megvan Szencseynél, s egy 1752-ki vásári nyomtatványon. (Nemz. muz.
kézir. hung. oct. 74. XXV.)
T. K.
ÓH HITETŐ ÁLNOKSZIVÜ…
– A XVII-ik századból. –
Óh hitető álnokszivü Diánna!
Édesdeden beszélgető Heléna!
Vidám szivet szomorító szép nympha,
Vidám szivet szomorító szép nympha!
Nám ollyanok vagytok mint az tengerben
Syrenesek, mikoron az örvényben
Zöngedezvén énekölnek édesden,
Zöngedezvén énekölnek édesden.
Az tengeren evezőket szavokkal
Ó magokhoz hitegetik azonnal, –
Fizetni köll szegényeknek halállal,
Fizetni köll szegényeknek halállal.
Szökdécselő madarakat az tőrben
Az madarász el-békerít csak könnyen:
Énekölvén, zöngedezvén édesden,
Énekölvén, zöngedezvén édesden.
Énekölnek, zöngedeznek gyakorta
Az szép szüzek az ifjaknak károkra,
Igyekeznek szegényeknek bújokra,
Igyekeznek szegényeknek bújokra.
Te vagy, te vagy, ne titkoljad nevedet
Ki faggatod, búval ölöd szivemet, –
Meg nem szánod én keserves igyemet,
Meg nem szánod én keserves igyemet
Valjon kérlek mit vétettem ellened
Hogy éntűlem ily hirtelen szerelmed
Megtagadtad, és megvontad víg kedved,
Megtagadtad, és megvontad víg kedved?!
Tudod szivem, hogy tégedet egyedül
Szerettelek mindenkoron szivembül:
De nem tudom mint esém ki kedvedbül,
De nem tudom mint esém ki kedvedbül!
Ám légyen úgy, ha megvetél engemet:
De mégis csak szeretlek én tégedet,
Bús szivembül ki nem törlöm nevedet,
Bús szivembül ki nem törlöm nevedet.
Tudod azt is, hogy éretted fejemet
Gyakran vetém nagy próbára éltemet:
Ime mégis árvául hagysz engemet,
Ime mégis árvául hagysz engemet!
Hogyha látnád szivem, az én szivemet:
Mely iszonyún szeret s óhajt tégedet –
Nem engednéd kesergeni így őtet,
Nem engednéd kesergeni így őtet.
Hogyha szintén messzi földre bujdosom:
Szép nevedet mégis velem hozdozom, –
Rózsaszinü szép orczádat sajnálom,
Rózsaszinü szép orczádat sajnálom.
Már elmegyek, többet veled nem szólok,
Sirván járok, mikor rólad gondolok, –
Szerelmedért higyjed, én meghervadok,
Szerelmedért higyjed, én meghervadok!
Istenhozzád! már megbocsáss édesem
Teellened ha valaha vétettem!
Szerelmednek vagy kedvére nem jártam,
Szerelmednek vagy kedvére nem jártam!
Nem láthatom immár többé szinedet:
Azért köllött megkövetnem tégedet –
Kérlek szivem, emlegess meg engemet,
Kérlek szivem, emlegess meg engemet!
Szerelmemtül hogy keserven bucsuzám:
Szomorodott és bús szivvel ezt irám,
Nagy bánatnak árva fejem bocsátám,
Nagy bánatnak árva fejem bocsátám.
* * *
E mély érzelemmel, valódi költői érrel, s gyönyörü rythmusban irt
bucsudal Szencsey György dalkönyvében létezik.
T. K.
ÓH MELY ÁLLHATATLAN…
(„Cantio de amore.“)
– A XVII-ik századból. –
Óh melly állhatatlan világnak öröme!
Változás alatt van röjtve szöröncséje;
Rajtam is fordula szerencse kereke,
Mely szokott simának lenni ő tengölye.
Kérlek azért téged csillagomnak fénye:
Szomorú szivemnek ne légy ő gyötrője,
De szivem árjának légy csöndesítője –
Mert bánatimnak már megvidult tengere.
Reménségem-kivül ugyan megutálál,
Melylyel én szivemnek szomorú hirt adál:
De ugy látom, megént kedvedbe fogadál –
Adja Isten, velem együtt hogy lakhassál!
Bárcsak két szememmel mastan láthatnálak,
Nyelvemmel tégedet megszólíthatnálak,
Két kezemmel gyakran tapogathatnálak:
Kedves beszédemre nymphák hajlanának!
Sok ideje immár hogy utánad járatsz,
Mi lehet az oka, hogy választot[52] nem adsz?
Talám csak szivemnek biztatást mutogatsz –
Keserüségr’ okot lölkömnek kivel adsz.
Sokszor jutnak nékem eszemben csókjaid:
Mikoron függöttek vállamon karjaid,
Orczámon, vállamon voltanak ajakid –
Gyakran hunyorgattak kökén két szemeid.
Kláris: gyönge ajkad, néked gyöngy az állad,
Rúzsához hasonló az te szép járásod,
Hattyuhoz illendő az te ruházatod,
Gyöngygyel vetekedik az te ábrázatod.
Bár csak éjjel hagynál már nekem nyugodnom;
Ha nappal éretted nyughatatlankodom:
Éjjel azonképpen veled álmadozom,
És nyughatatlanul én ágyomban nyugszom.
Vénusnak kertjében nyőtt fejér rúzsácskám:
Ne vess el előled én szerelmes rúzsám!
Piros hajnalkorban szóló galambocskám
Szánd meg már kinomat édes virágocskám!
Orczád mint szép rúzsa szivemet sajnálá,
Tekéntetes[53] sólyom ki engemet vonsza,
Szivemet szivedhez öszve is kapcsolja –
Fekete két szemü gyönyörü szép rúzsa!
Rám fordítsad az te hű kegyességedet,
Világosíts(d) rajtam ragyogó szemedet,
És megoltsad bennem égő szerelmemet –
Csókkal pöcsétöljed szivedhez szivemet!
Soha gyöngeséged téged el ne hagyjon,
Az Isten tégedet minden jókkal lásson,
Engemet is az te kedvedben megtartson –
Szomorú hir téged soha ne aggaszszon.
* * *
Szencsey György dalkönyvéből.
VARGAVENDÉGSÉG.
– Hegedős-gajd a XVII-ik századból. –
Sok ideje miulta hallgatok, –
Az ki miatt ugyan beteg vagyok;
Az mit irnak csak azon háborgok,
De ugy tetszik mind reá találok.
Egykor esett egy jeles vendégség
Mellyet szerzett az vargamesterség,
Mindenben volt ő köztök az bőség:
De távul volt tűlök az emberség.
Mert két jámbort hivattak szolgálni:
Az mészárost pecsenye-forgatni,
Választották az szücsöt tartani –
Az konyhára vágott fát hordani.
Hogy megkészült az vargák ebédjek:
Vargaság nekiek azt izenték
Egyék-igyék ha pénzzel fizetnek,
De lám mast is keveset fizetnek.
Tizennyolczan voltanak az vargák:
Húsz kenyeret megettek az rusnyák;
Az tyukokat tollastul faldozták –
Az szakácsnak az ganéját hagyták.
Hát te takács miért várakozol?
Mért mivelünk egy kortyot sem iszol?
Semmit velünk itt nem mulatozol –
Jobb hogy innét haza vakaródol!
Az mészárost úgy elfárasztották,
Az pecsenyét véle forgattatták:
De hogy megsült – haza-pirongatták,
Mindenfelé őtet hajtogatták.
Az mészáros ballagott házához,
Folyamodék maga konyhájához:
Mert meglátszék az paraszt vargákhoz
Csak hejában bizik ő azokhoz.
Az mészáros áldást kiván nékik:
Hogy életek olyan hosszu légyen
Mint az nyúlnak az farka egészlen –
Az mészáros áldása csak illyen!
Az takács is áldást kiván szépen:
Hogy varga-vendégség akkor légyen –
Mikor az disznók szép seregessen
Szárnyon járnak az levegő égben.
Ollyan bő volt az fűszár-pecsenye:[54]
Hogy az ebet hagyigálták véle;
Torkig jártak az fekete lében:
De őnekik nem adtak ezekben.
Rakva vagytok embertelenséggel:
Mint ó ködmeny szőri az tetűvel,
Avvagy öreg leány szerelemmel –
Kár tinektek vargák az szép étel!
* * *
Szencsey György dalkönyvéből.
TERMÉSZETEMNEK…
– A XVII-ik századból. –
Természetemnek
Ez gyarló testben
Romlását,
Én életemnek
Sok vétkeimnek
Rútságát
Mikoron nézem:
Ottan ismérem
Iszonyú voltát,
Isten haragját,
Mert az pokolnak
Nyitva már látom
Ajtaját.
Irtózik lölköm
Édes Istenem
Ezektül,
Mert az pokolnak
Félek halálnak
Mérgétül,
Kiért napomnak –
Vidámságomnak
Szép világa is
Majd megsötétül;
Tűled kegyelem
Adassék nekem
Egyedül!
Reám bünösben
Ez rút köntösben
Ne tekints:
Sőt szent érdemét
Szép piros vérét
Te említs(d)
Az én Uramnak
Jézus Christusnak.
Mast az bűnömért
Egybengyűjtött kincs:
Azért hivednek
Harmatját kérlek
Reám hints(d)!
Nem hányomvetem
Édes Istenem
Érdemem:
Mert minden épség
Tökéletesség
Énbennem:
Szent Lölköd által
Kegyelem által
Ha valami jót
Valaha töttem; –
Csak mast Uramért
Adassék nékem
Kegyelem!
Az sok próbáknak
Rajtam valóknak
Mély árja
Hogy elboritson,
Reám bút hozzon
Nagy habja,
Hogy életemben
Ejtsen kétségben:
Mindenek ura
Ne hagyj Jehova,
Sőt kegyelmednek
Röpüljön hozzám
Galambja!
Vidámságszerző
Szép fényesítő
Napodat
Sok homály után
Hozzad fel reám,
Utadat
Hogy látván aztán
Én is az után
Értsem dolgodat,
Akaratodat:
Ez élet után
Hogy lássam aztán
Orczádat!
Az Írás errül
Lám kegyelmedrül
Azt mondja:
Hogy sok szenteknek, –
Bűnben élőknek
Példája
Nyilván kiáltja:
Hogy megtérőknek
Kegyelmes atyja
Vagy te Jehova –
Nyújts(d) hát kegyelmed
Ím régen kérem
Óhajtva!
Ímé megvallom,
El nem tagadom
Előtted
Sok büneimért
Kivel testemmel
Személyed
Én megmocskoltam
Undokítottam
Kiért tanácsot
Tűlem elkedved, (?)
Óh árvák atyja
Adjad Jehova
Kegyelmed!
Ez az kegyelem
Minden bűnösnek
Énvélem
Az Christus által
Hogy megadassék –
Mast kérem.
Oh árvák atyja
Áldott Jehova
Engedd meg nékem
Ezt hogy őrizzem,
És kegyelmedbül
Áldjad kedvedbül
Életem!
Amen.
* * *
Szencsey György dalkönyvéből. A fők értelme: „Tirnavaié“. A 8-ik
versszaknak ziláltnak vagy hibásnak kell lenni, mivel igy a mint van,
bajos eligazodni rajta.
T. K.
JÓ NAPOT SZIVEM VIRÁGOM…
(„Cantio de amore.“)
– A XVII-ik századból. –
Jó napot szivem virágom!
Mindenben jódat kivánom;
Éltessen Isten nem bánom –
Sőt tartson meg, azt kivánom.
Sok jó szerencsés napokra
Virraszszon Isten akkorra
Az mikoron az én szómra
Hajul szived szándékomra!
Mondjad meg szivem titkodat:
Ha szeretsz-e csak magamat?
És távoztasd el kinomat
Ki érted régulta fonnyat.
Mert bizony sok ideje már
Hogy ráró sebes szárnyon jár –
Én szivem is csak téged vár
Belső röjtökébe bézár.
Lágyítsad meg hát szivedet,
Ne őszítsed meg fejemet,
Ne örüljed elvesztemet
Éretted veszedelmemet.
Mert szeretlek csak egyedül:
Mint gillicze, ki fészken ül
Hogy ő társátul el nem vál –
Miglen nem választja halál.
Várok sok hetet, hónapot:
Löljek alkalmatosságot
Veled beszélésben módot
Találjak olly titkon-valót…
De mégeddig szép madarkám
Titkomat meg nem mondhatám,
Hogy szivedet vigasztalnám,
És én magamhoz hajtanám.
De immár ugyan fölpozsdult
Az szerelem is fölbuzdult,
Bennem az jóság megmozdult,
Szép nyájasságra fölindult.
Ne tiltsad meg hát magadat,
Szivem éntülem karodat,
Nyakamat általkapcsoljad,
És orczámat megcsókoljad.
Mert étczaka én ágyomban
Veled vigadok álmomban;
Ha fölsörkenek azonban –
Senki sincs mellettem ágyban.
Nincsen lölköm csak egy óra
Melyben szivem néked jódra,
Nem vágyakoznék ágyodra –
Hogy fekhetnék vánkosodra.
Nincs oly nap is, szép violám,
Melyben téged édes N...ám
Elfelejtenélek rúzsám
Gyöngén termett szép asszonkám.
Soha bizony én tentámmal
Föl nem irhatnám pennámmal,
Vagy ember gondolatjával
Ki nem mondhatja szájával
Hozzád én nagy hűségemet
És buzgó szeretetemet;
Csak néked mondom titkomat,
És megjelentem kinomat.
Szivem immár megértheted
Akaratomat tudhatod,
És kinomat megszánhatod –
Szivedet hozzám hajthatod!
Utánnad immár ne járasd
Szivemet tovább ne fáraszd:
Hanem titkodat megmondjad –
Magadat nékem ajánljad.
Frissen szól neked az nyelved,
Nincs semmi hiba tebenned;
Köszönetemet elvegyed
És titkomat megőrizzed.
Áldjon meg az Isten rúzsám
Tégedet édes violám,
Tartson meg jó egészségben
Téged egész életedben!
– Az ki ez verseket szerzé
És mast versekbe rendölé:
Nincs kétsége szerelmében –
De nem szól neki féltében.
* * *
(Szencsey György dalkönyve.)
MINT AZ UTONJÁRÓ…
(„Cantio pulcherrima.“)
– A XVII-ik századból. –
Mint az utonjáró ki két utra talál
Nem tudván az járást gondolkodik, s megáll,
Törődik magában, elméjére gond száll:
Jobbra eredjen-e, vagy mely balfelé vál?
Fél ha rosz ösvényre talál tekeredni
Oly fortélyos helyen fog ott téveledni;
Az hol nem fél: gonosz kezd reá eredni –
Az melybül jó utra nehéz keveredni.
Így az én elmém is nem tudja mit kezdjen,
Két ut van előtte: melyikre eredjen?
Az járatlan uton fél: el ne tévedjen,
Hogy az jó utrul is gonoszra ne térjen.
Azaz: ha tovább is nőtelenül éljek?
Vagy megházasulván feleséget végyek?
Kétséges az elmém ezek közt mit tegyek –
Két ut van előttem: mellyikre eredjek?[55]
Meguntam, meguntam az árva életet:
Minthogy az gyermeki sorbul már kiköltem;
Mit kezdjek? elmémet ezen sokat hánytam –
De tanácsot adni magamnak nem tudtam.
Meg köllene azért feleségesülnöm,
Páros gerliczeként már fészkemben ülnöm,
Társam melegétül ott kedvesen fülnöm, –
Ily árvaságban is tovább nem őszülnöm.
De az már az kérdés: kit kölljön elvennem?
Az jó feleségre mert nehéz szert tennem,
Hogysem penig rosznak, megveszettnek türnöm:
Jobb nőtelenségben örökké maradnom!
Ha udvarit veszek: nem szokott munkához –
Nem köll bizni annak gazdasszonyságához,
Az sült galamb penig nem röpül szájához:
Ha maga sörényen nem lát dolgaihoz.
Ha városit veszek: azok czifra gőgök,
Selyem-pártát, övet szerezni nem győzök;
Minden elég légyen, azt kivánja szivek –
Másként schola fele hunyorít az szemek.[56]
Áhitatosságok megvagyon ezeknek,
Mindjárt félbenszakad munkájok kezeknek
Mihánt[57] az templomban hallják hogy csöngetnek,
Az melynek szenével másutt is égetnek.[58]
Ha falusit veszek: otthon nyög s tudatlan,
Az szép nyájassághoz, s jó kedvhez szokatlan;
Akarmi tréfaszót nem hágy mordulatlan,
Nem kap az szép csínon, lustán jár s mosdatlan.
Mondanám, jobb volna ha özvegyet vennék:
Mert két-három vetett-ágyas ember lennék,
Egy rakásban sok szép eszközt készen lölnék –
Teknyőt, bölcsőt, nyerget ottan én megnyernék.
Ez is egyelsőben szól alázatosan,
Pityergésen kezdi beszédét módosan,
Azután kérkedvén mond: itt készen vagyon
Szekér, ló, fölrántó-szíjjam is csatosan.
Mig magát ajánlja: pénzem elég vagyon!
Köntöse magának, urának az rudon,
Magát mosogatván jó kedven is vagyon
Nyájas ember nála ki hozzá járhasson.
De az jó idején nagybátran azt mondja:
Ki őtet elveszi az csak ugy gondolja –
Ha dolgozik ő bár légyen kurv’ az anyja!
Hanem ha elvette: őtet el is tartsa!