Kire illatozván jószagu illatját
Monda, hogy megtartsam kedves ajándékját
Magát is rám bizza – ne keressem mássát!
Jobb volna engemet ha nem próbálgatnál,
Szép piros rózsámbul szakasztanom hagynál,
Egynehány szép csókkal engemet táplálnál –
Hogysem mint engemet árvaságra hagynál!
* * *
Mátray-codex.
MUTATTA VÉNUS…
– A XVII-ik századból. –
Mutatta Vénus két almát,
Elkapá tűlem az rózsát
Látta szivemnek bánatját
Adá Cupido jutalmát.
Vigyáznék rád ha látnálak,
S én magamhoz hozhatnálak,
És én magammal hagynálak –
Téged is lopogatnálak.
Az hol te jársz: rózsa keljen!
Az hova lépsz: gyöngy teremjen!
Ez világon hirünk legyen,
Szerelmünknek oka legyen.
Az hol te jársz: az nap megáll
Pávamódon nézvén csudál,
Minden ember téged kiván,
Soha téged nem bánt halál!
De tégedet kiválasztlak
Ha lehet magamnak tartlak,
Máshová el nem bocsátlak –
Kiki keressen magának!
Ifju Páris Helenáe,
Dido asszony Aeneásé
Gismonda is Gisquardusé –
Megengedte, legyen övé.
* * *
Ezen olly gyönyörű részekkel biró dalocska a Mátray-codex-ben létezik.
T. K.
ISTENVELED ÉDES-KEDVES…
– A XVII-ik századból. –
Istenveled édes-kedves Minervám!
Adjon Isten, lelkem, hogy lehess mátkám;
Engedje meg Isten, szivem Erzsókám,
Hogy szived lágyuljon, forduljon, hozzám.
Engedje meg Isten, hogy lehetsz enyim,
. . . . . . . mostan minden bánatim,[74]
Tűlem távozzanak sok gondolatim,
Kit Isten engedje, hogy lehetsz enyim!
Elhigyjed bizonynyal édes kis rózsám,
Kláris ajku szép, kedves Erzsókám,
Szép gyenge testedet hozzám szorítanám,
. . . . . . . . . . . . . . . . .[75]
Óh kedvedre tartott édes kis Nymphám,
Istenasszony módra született rózsám
Vajha azt érhetnék, szivem Erzsókám:
Akkor lennél bizony másszor világra!
Bárcsak egyszer nékem édes Erzsókám
Ugy szólnál énnékem az mint akarnám,
Pünkösdben virágzó édes kis rózsám –
Két orczáidat megcsókolhatnám!
Édes szép Erzsókám, te személyedért
Irtam ez éneket, szivem szivedért;
Engedje meg Isten, kit kivánsz azért,
Kérlek mondjad egy szót, ha lehet azért.
* * *
Mátray-codex.
„CANTIO JOCOSA.“
– A XVII-ik századból. –
Nosza s óhajts egyet, gondolj valahová,
Hunyd bé az szemedet, ne is nézz sohová,
Középtájon aránt, fel, amoda, alá…
Mondjad hogy ott lakik – de ne mutass reá.
Mély gondolkodásra bocsássad elmédet,
Világ négy részire vessed szemeidet,
Gondolj az világon mindenféle rendet –
Ki hamissan kaszál, ki vág igaz rendet…
Állhatatosságot szived itt nem lelhet,
Reméntelenségben minden tested reszket,
Rövid életed is naponként ad mérget:
Jobb, jól se tartanál – hogy még megemésztess!
Az ki mit nem szokott, nem tudja kivánni;
Az ki mit szeretett – szokta óhajtani;
Bizony jobb meghalni hogysem mint kívánni –
Kiváltképpen hogyha azt el nem nyerhetni!
Mikoron tanácsot kérdesz valakitül
Ha nem fogadod is okos lehetsz ebbül:
. . . . . . . . az mint szólnak errül –
Ez deákul vagyon: kérdd meg más embertül!
Meghidd, vagy meghalok, vagy tűled elfutok,
Vagy érted elveszek – vagy enyimmé tészlek;
Szánj meg édes szivem, ugyan kinszerítlek:
Isten ugy segéljen: szivembül szeretlek!
Éltemet éltedig, – nem kivánom tovább,
Ne légyen halálom később sem hamarább;
Az megbúsult ember elméjében díb-dáb –
Ez derekas dolog nem valami líb-láb!
Irám ez verseket tulajdon kedvedért,
Énhozzám mutatott kedves személyedért;
Már többet nem szólok felőled ezekért –
Az Isten áldjon meg az te jóvoltodért!
* * *
E sok szép helylyel és szabatos verseléssel, zengő rythmusban irt vers a
Mátray-codexben létezik. Az 5-ik stropha kipontozott félsora a codexben
is üresen van hagyva; nyilván: a codex összeirója nem tudta elolvasni
eredeti példányának – mint a következő sorból gyanítható – latin
szavait.
T. K.
MIT VÉTETTEM…
– A XVII-ik századból. –
Mit vétettem – édes szivem, hogy megutáltál?!
Én helyettem – szép szerelmem mást választottál;
Te vagy-é az az ki engem ekként elhagytál?…
Óh álnok sziv, melly véletlen engem megcsaltál!
Lám, méreg volt – az te szép szód, kit méznek véltem,
Szép szerelmed máshoz hajlott, kivel én éltem;[76]
Mást választál én helyettem édes Dóricskám –
A kit én soha tetűled nem reménlettem!
Jutnak szivem – most eszemben az mit miveltél,
Mostan esztendeje velem az mit végeztél,
Én ölömben ülvén sokszor mit beszélgettél:
Több ifjak közt csak egyedül engem szerettél!
Jóllehet bánkódik szivem, hogy igy van dolgunk, –
Sok szép virágokkal együtt elmult szerelmünk;
Mert jól látom édes szivem, hogy vigasságunk
Elfogyott, s nem leszen többé friss újulásunk.
De hagyján! ha szintin nem lehetek is tied:
Csak parancsolj – én mindenben lészek te hived,
Ne mondhassák nagy örömmel az sok irigyek:
Megutálták ezek egymást, elmult szerelmek!
* * *
E szép éneket is a Mátray-codex tartá fenn.
MINDEN ÁLLAT ÖRÜL…
– A XVII-ik századból. –
Minden állat örül a tavasznak,
Kedvvel várja nyilását az fának,
Mint szép leány gyenge koszorónak –
Fejét hajtja ékes madárszónak.
Minden állat ő társával sétál
Nincs olly fene ki szelidben nem vál,[77]
Míg egymástul elválasztja halál –
Vagy irígy nyelv reájok nem talál.
De te zengő szegény árva fejem
Semmi hasznot nem találhatsz ebben;
Az szép tavasz mi haszon énnékem –
Ha az itt nincs az kit szeress híven!
De ha szintén most nem láthatom is,
Szép orczáját nem csókolhatom is:
Megadhatja az Isten még azt is –
Nem lesz késő, tudom, még akkor is!
Ha egymástul szintén elválunk is:
Ne utáljuk szivem meg egymást is,
Csak izengető ékes szóddal is
Ajánljad holtodig magadat is.
Ám menj el szivem mostan békével
Lásson Isten sokszor, ha beszélhetsz
. . . . . . . . . éltig szerelmeddel,
Könnyezz akkor értem szemeiddel.[78]
És mégegyszer szivem jövendőre
Lépek akkor ajtód küszöbére,
Én is akkor gyönge köszkenődre
Könnyet öntök te szép személyedre.
Ha lehetne koporsóban érted
Szállanék, mint Diannáért . . . . .
Teéretted ma vaddá változnék,
Ha csak szép személyed tűlem láttatnék.[79]
Utáljon meg immár bár ez világ:
Csak akkoron nyiljon majd az zöldág,
Miénk lenne akkor az mennyország,
Vénus asszony játéka, vigasság.
Egy tekintet szerzi az szerelmet,
Szerelemnek lángja egyességet, –
Vénus asszony játéka ezeket
Gyenge szinü sok szép nézéseket.
– Authorát mostan meg nem mondom
Négy verseit ez éneknek toldom;
Jankó neve ha jól meggondolom,
Vénus asszony játékát forgatom.
* * *
Mátray-codex.
„CANTIO PETITORIA.“
– A XVII-ik századból. –
Vagyon egy kis ráró – szárnya nélkül járó,
Sugár szárnyon járó – rám röpülő ráró,
Istenasszonyok közt sem volna utolsó:
Csak ne volna ollyan rettenetes kinzó!
Ifiu, de szelid mint gerlicze ki tűr,
Fejér mellye olyan mint az megrakott csűr,
Piros orczáskáján csaknem hasad az bőr, –
Kövérke, édeske, mint az szép kövér fűr.[80]
Szelid, engedelmes, galambtermészetü,
Csinos, kegyes, és nem kicsin tekintetü,[81]
Szerelemreméltó, Dianna-termetű
Kit elkötölözett[82] szivem, mert hozzá hű.
Víg ráró szivemet régulta kinozza,
Mind nappal, mind éjjel örömét fogyatja;
Szerelme testemet ugy fölgyulasztotta –
Hogy szörnyű kinomat nincs ki kimondhassa.
Szánj meg azért illy nagy szörnyű kinaimat
Mert csak meg nem ölöm éretted magamat;
Enyhíts(d) kinok miatt lankadt tagaimat,
Mutasd mint én hozzád, hozzám jóvoltodat!
Szánj meg mégis végre, kérlek édes szivem –
Hadd lássam, hogy nem vagy idegen én tőlem;
Töltsd bé ez mostani szomorú kérésem –
Elnyomod szerelmed… Istenem légy vélem!
* * *
Mátray-codex.
VÁRJ MEG MADARAM…
– A XVII-ik századból. –
Várj meg madaram
Szerelmes társam,
Mit viszsz, hadd lássam –
Üstöm, aranyam.
Látd-é, fáradok,
Utánnad járok,
Sok jót hordozok
Kit neked adok.
Te is violám,
Kedves Örzsókám,
Szerelmes mátkám
Jőjj ide hozzám!
Nem kérek gonoszt
Te se adj panaszt,
Tudod az mórest,
Ne hagyd szerelmest.
Tégedet tartlak,
Mátkámnak hílak,
Én meg nem csallak –
Adj helyt igaznak!
Mert szánhatsz azért
Engem az jóért
Nem veszlek pénzedért:
Csak szépségedért!
Ne nézd atyádat,
Hadd szóljon bátyád,
Hallgasson anyád –
Sok jómat kivánd!
Mikor kéretlek
Felelj ezeknek:
Tetszik szivemnek,
Hozzája megyek!
Noha ő szegény,
De lám nem kevély,
Együgyü[83] legény,
Nem igen fösvény.
Szeretem őtet,
Ő is engemet,
Ne bánts(d) szivünket –
Adj öszve minket!
Élek ő vele,
Halok ő vele,
Mert szivem tüze
Görjed szivembe.
Igy szólj atyádnak,
Te rokonyodnak,
Sok jókat kivánj
Te asszonyádnak.[84]
Hozzám jőjj lölköm
Vagyon két pinzem,
Édes szerelmem
Egyetlen egyem.
Jámborul tartlak,
Nem szidlak, verlek,
Szépen jártatlak –
Csak ne hagyj kérlek!
Röpülj ölömben
Mintegy szép kertben
Verj fészket benne –
Mint szép mezzőben.
Haja, hop, hajda!
Ki-ki mint rójja,
Engem Örzsóka –[85]
Minden azt mondja!
* *
Mátray-codex.
VÉKONY CYPRUSFÁHOZ…
– A XVII-ik századból. –
Vékony cyprusfához hasonló víg szived,
Angyali orczával vetekedik képed –
Tehát én szivemet kérlek, miért sérted?
Nem volt-é érdemem, hogy hűségedben végy,
Vagy hogy szerelmemben kedves gyámolom légy,
Hogy már szemlátomást más kebelébe mégy?!
Ámbár használj véle, de lásd mit nyersz végre?
Ha sólyom volnál is, ne szállj bár kezemre:
Ha már szemlátomást jobb másnak személye!
Csak ne esmértelek volna: könnyebb volna,
Tudom kegyességed most így nem szaggatna,
Ezzel sem gondolnék, csak már ne kinozna.
Hasonló derekad sudárult cyprushoz,
Járásod közelít szép Vénus asszonyhoz –
Mind kétféle formád vonszon ő magához.
Alcinous kerte nem termett olly almát:
Mint mellyed közepén fojtogatsz két rózsát –
Meghalad ő mindent, fel nem éri gyémánt.
És domború volta mint kerék kis alma
Kitetszik gallérbul tejfejér-szin volta:
Mintha szököllenék – magát mutogatja.
Hiszem csuda-dolog hogy nőhet magátul
Talám eredetet vett az ur-gombátul
Az ki öntözéssel sáros földbül burul.
Nem árt kevés harmat ezt is ha érdekli –
Mert ugy nevelkedik ő gyenge gyökeri, –
Nem jó gorombául ez almához nyulni.
Körmös kezet utál, gyenge kézre vágyol,
Természeti kemény, ő soha nem lágyul –
Az hol nevelkedik, onnét ki nem vadul.
Te is ezzel raggatsz inkább szerelmedhez,
Ha én bánkódnám is bevisz az képedhez –
Kegyességgel ottan fordulok szivedhez.
Ha ez megszünnék is, mikint szádnak sipja
Szomoru szivemet melléje szólitja
Asszonyom, lám asszony almáját mutatja.
Erkölcsed szerelmes, nem vagy észszel szeles
Mint mások elméje félhavas, sötétes, –
Engemet hogy megszánsz: vagy érette kegyes.
Nó megadád magad, fogjad jobb kezemet
Hogy ugyan megvárod hozzád hűségemet –
Ugy adjon az Isten szerencsét mindenben!
* * *
Mátray-codex.
BÚM ELFELEJTÉSÉRE…
– A XVII-ik századból. –
Búm elfelejtésére
Jóm közölgetésére,
Virágos fák
És violáknak nézésére,
Virágok szedésére
Kedvem betöltésére:
Indulék egy völgyen, kinn
Jövék sűrüre.
Leülék egy árnyékban
Hogy mulatnék, azonban
Esék szivem, fáradozott
Titkos dolgokban;
Valék nagy vigyázásban,
És nagy fohászkodásban,
Kitül merültek szemeim
Ottan álomban.
Hogy én ott szép csendesen
Aludnám nagy kedvesen:
Azonban hát egy kis ráró
Olly egyenesen
Röpül szörnyen sebesen,
Holott válék egyesen:
Látám alá hajtá magát
Engedelmesen.
Mondék: honnét jutottál –
Hogy így megfáradoztál?
Talám éh vagy, préda után
Sebesen juttál?
Mondd, itt miért állottál?
Hogy tovább nem szállottál
Mondd okát: álmomban miért
Háborítottál?
Monda: egy holló kerget
Ki régulta fenyeget
Félek rajta, hogyha elér –
Megis sérteget;
Engem, szegény fejemet
Már régulta fenyeget:
Okát nékem nem is mondja
Miért űzöget?
Mondék: ne félj, veszteg légy,
Utadra is nyugtot végy!
Másszor is ha kivántatik
Velem illy jót tégy!
Imhol versecském, fogd, így,
Kit éntűlem te elvégy,
Olvasgassad, utaidban
Valahova mégy!
Mellyen igen örül ő
Hozzám jó kedvet szinlő,
Verseimet olvasgatván
Rajta örülő:
Azonban szép áldással
És nagy fohászkodással
Egynehány szép csókadással
Tűlöm röpül ő.
* * *
A Mátray-codexnek itt, a codex közepe táján igen hibás kéziratából.
T. K.
EGÉSZSÉGGEL ÉN SZERELMEM…
– A XVII-ik századból. –
Egészséggel én szerelmem, lelkem, virágom!
Kit régulta óhajtalak édes Zsuzsánkám.
Én kedves rubintom,
Változó klárisom,
Rózsaszinü – ékes szavu
Én édes sólymom!
Kezet fogván – térdet hajtván, jer menjünk tánczban,
Szerelmessen beszélgessünk nagy nyájasságban;
Sőt nagy vigasságban
És nagy bátorságban
Titkonvaló szerelmünket
Tartsuk magunkban!
Ez világban míg én élek csak tiéd leszek,
Más szeretőm tekivüled soha nem leszen.
Én nagy szerelmemben
Csaknem szakadt lelkem
Száz darabra érted szivem, –
Végyed kedvedben!
* * *
Mátray-codex.
JAJ KI KESERVESEN…
– A XVII-ik századból. –
Jaj, ki keservesen esik ez énnékem
Hogy gyönyörü szép szád nem beszélhet vélem,
Rózsaszinü szép orczádat elfordítád tűlem –
Kin megkeseredett én szomorú szivem.
Idegen énhozzám miért vagy édesem?
Noha bizony néked soha nem vétettem,
De másoknak boszujokra ne vess most meg engem,
Mert nincs semmi vétkem – jól tudod édesem!
Lám, hűséges voltam parancsolatidban,
Még csak egy órát is el nem hagytam abban;
Valamikor póstád érkezett házamban:
Sem nap, sem éj nem volt az elhalasztásban.
Liliom-lágyító gyenge kezeiddel
Szivemet újító ékes verseiddel
Jövel s vigasztald meg elbágyadt szivemet…
Mikor lágyítod meg hozzám te kedvedet?!
Boldog az az óra, mellyben te születtél,
Sokaknak javokra ez világra löttél, –
Némelyeknek pedig csak boszuságokra,
S nekem is szegénynek szörnyü halálomra.
Nem hiszem soha, még hogy az angyalok is
Szebben teremtettek légyenek azok is;
Nem győznek meg szépséggel még az Diánnák is,
Sem szép személyekben – sem szép termetekben.
Messze távozással idegen országra
Ritka vagy előttem mint hattyu-madárka;
Vajha kezemre szállanál szép karoly[86] módjára,
Piros ajakidat vetnéd ajakimra[87].
Soha nem lesz immár szivemnek nyugalma:
Valamíg az te szád számot nem csókolja,
Gyenge szép két karod vállamat nem nyomja –
Reád bizom aztán magamat nem másra.
Vagy hogy teljességgel akarod: ne éljek?
Vagy siralmas gyászszal ruhákat viseljek?
Mindennek szemek előtt, s előled elmenjek?…
Talám kedved telik másokban tenéked!?
Essék meg már szived ennyi panaszimra!
Mit haragszol szivem sokáig szolgádra?
Tudom, nem vagy ollyan mint fene bestia
Ki őmagát adja fiáért halálra.
Légyen azért bár ugy, az mint te akarod –
Miért hogy haragod most ellenem tartod;
Lássad mit cselekszel, temagad megbánod,
Rosszul cselekszel, – azt ha jól megvizsgálod.
Ha mind igy tész vélem: én valedicálok,
Az te küszöbödön soha bé nem hágok,
Teutánnad bizony többé én nem járok –
Mert látom, hogy néked heában órálok!
Hozzák az paripát, hadd induljak utra,
Elmegyek ez világ négy határaira,
Nem jövök tehozzád többé ennyi búra, –
Légy magadnak bátor[88], érjen szived búra.
– Ez néhány verseket mikoron rendelém:
Párduczbőrös grófnak magamat itélém,
Seregben tündöklő paripámra ülvén
Igy szólván magamban, ez szókat illetém.
* * *
Mátray-codex.
ÓH KEDVES FILEMILÉCSKE…
– A XVII-ik századból. –
Óh kedves filemilécske,
Zengedező raj, méhecske,
Szépecske, fejér menyecske:
Szánd szivem – szintén ideje.
Ajánlom szolgálatomat,
Mindenben barátságomat,
Ha vészed en jóvoltomat –
Néked adom én magamat!
Jőjj be, hadd lássam személyed
Tenéked ékes termeted,
Csókoljam gyenge szemedet –
Mert meghalok majd éretted.
Kit ha élek, megszolgálok
Míg ez életben maradok
Szivemben majd békapcsollak,
Szivem, meg is csókolgatlak,
Ujjodban kedves, győrőmet,[89]
Tekintsed én személyemet
És ne felejts el engemet –
Szivedben ird bé nevemet.
Kertemben felnőtt szép rózsám,
Mastan felnőtt virágszálom,
Zöldelő szép majoránnám –
Kerítsen Isten kezemhez!
Az Isten áldjon meg rózsám,
Éltedben édes asszonykám,
Sok jókkal áldjon madarkám –
Ékesen szóló szajkócskám.
Birj már ugy mint sajátodat,
Egyetlenegy virágodat,
Felnevelkedett rózsádat
És megfogott madarkádat.
Szolgálatomat ajánlom,
Mert én szeretlek virágom;
Bár rövidüljön világom:
Csak lenne veled vigságom!
Az Isten azt adta volna –
Reád sem találtam volna
Meg se ismertelek volna:
Most szivemnek könnyebb volna!
* * *
Mátray-codex. E csinos dal utolsó versszaka ma is él a nép ajkán.
Jellemző, hogy a rythmus iránti érzék már a codexnek két századdal
ezelőtt élt irójában annyi volt, hogy e versszak második sorában a
„sem“-et m-mel, mig a harmadik sorban m nélkül irta. –
T. K.
TENGEREKEN USZKÁLÓ…
– A XVII-ik századból. –
Tengereken uszkáló gályák
Gályaságokkal kik az tengert szörnyen hasítják
Hasítással gályájokat előbb-taszítják,
Taszítva, csendes partjokat várják.
Ezenközben szörnyü nyavalya
Nyavalyáimnak mert soha nem lehet száma,
Számasodik búbánatja, közel halála,
Halálának végóráját várja.
Nem reménli menekedését,
Menekedésének mert nem láthatja jelét,
Jeleivel mint biztassa kétséges életét –
Életének mert jól látja végét.
Gyakran nékem is igy vagyon dolgom,
Dolgaimban ez világon úgy tusakodom,
Tusakodván ez világot gyakran megunom:
Unás halálnak jele – jól tudom.
Ez igy lévén, kinaim nevelkednek,
Nevelkedvén, tetemim is ugyan reszketnek,
Reszketéssel halálomra szörnyen készülnek,
Készülvén elhült bennem az lélek.
Reménségem fonnyasztó bánat,
Bánat miatt bús szivem is ugyan elfáradt,
Fáradással siralmimon szintén elhervadt,
Hervat[90] miatt már csak alig szólhat.
Életemnek öröme elmult,
Örömemnek szép csillaga homályba fordult,
Fordulással ez világtul vett szegény bucsut –
Bucsuzván, halálnak utjára indult.
Zokogással mégis barátját
Barátjának mert ugy szánja szomoruságát
Szomoruságával mert igy siratja magát
Hogy nem hallhatja . . . . . . . .[91]
Vég nélkül való keserves kin,
Kinok miatt tagaimban megszáradt az in,
Kinaim megháboríták, elmém nincs helyin, –
Jajgatok szintén halálnak völgyin.
Igy mulik el minden vigasság,
Vigassággal mert mindenkor harczol ez világ,
Ez világban jól tudjuk azt, nincs állandóság –
Állandóság, sem maradandóság.
Légyen bátor kevéssé kedves,
Kedvezésével de bizony sok búkat szerez,
Szerzésével elhigyjed, az hogy halált is nemez –
Nemzésének hálójában evez.
Azért én is mégyek utamra
Utaimat mert senki el nem halaszthatja,
Halasztásával ki engem megmaraszthatna:
Nincsen ez világon soha olly kedves rózsa.
Gyenge nyelvem már számban nem peng,
Pengésével citherája ékessen nem zeng –
Zengésével megholt testem noha csak itt ....[92]
Mennyekben lelkem veled együtt zeng.
* * *
Mátray-codex. E versezet annyiban sajátságos, hogy az egyes sorok
végszavai a következő sor elején, vagy ugyanazon, vagy más időalakban
ismétlődnek, s egymásba lánczszemekként kapcsolódnak. Gyűjteményemben
ily eset már egyszer fordult elő. (II k. 63 l.) A 11-ik versszak igen
homályos és érthetetlen. A versfőkben ez áll: „Tenger ez világ.“
T. K.
„A FÉRJFI ÉS AZ ASSZONY VERSENGENEK.“
– A XVII-ik század második feléből. –
Férfi: ‚Óh gonosz szerencse, hogy megjátszodtattál!
Friss állapotomtól rútul megfosztottál,
Midőn illy vén kofát a nyakamba csaptál –
Ifju örömömtől éppen elválasztál.
E miatt pénzemet mind eltékozlottam,
Drága ruháimat csapszékben béittam,
Azért feleséget vészek ugy gondoltam –
De szegény fejemet ezzel csak megcsaltam!
Jaj én szerencsétlen, be roszra találék!
Egy ágyuba-való durczos kofát vévék,
De ha asszonyvásár valaholott esnék:
E piszkos vén kofán mindjárt elébb adnék.
Nem tudom mit tégyek; jó lesz salétromnak,
Puskásoknak adnám, jó volna ágyunak,
A czigányoknak is jó volna surgyénak,
Egy pénzért eladnám – csak érte adnának!‘
Asszony: „Mit beszélsz rosz ember te most a pinczében?
Jobb volna, hogy rokkám most vennéd kezedben,
Avvagy a kontyomat tennéd a fejedben,
A nyerget hátadra vennéd fel mindenben.“
F. ‚Tolnát, Baronyát én ugy tetszik béjártam,
Horvát, rácz nyelveket Pécsen megtanultam,
Dunántul, Tiszántul gyakran megfordultam:
Illyen mord vén kofát soholsem találtam!‘
A. „Hazudsz beste-kura, eb-ellette fia!
. . . . . . . . . . . . . . ette kura,
Hórihorgas padláb, pohánkán nőtt nyalka –
Lám, olly mosdott a szád mint a szarka farka!“
F. ‚Nem hiszem, született volna olly magyarfi:
Urfi, Márfi, Nyálfi – akarmelly kurafi,
Ugy nézzen szememben bár nékem a Györfi:
Nem parancsol nékem sem Csáki, sem Pálfi!‘
A. „Czoki! szedtevette, eb hátán ülj szikra!
Egy fáról essél le, akadj a másikra!
Feketék tábora ragadjon Sarkadra –
Én meg nem siratlak, mondom bizonyomra.“
F. ‚Pokol fenekérül származott bestia
Megdühödt szeléndek, vérszopó Hárpia,
Óh te kegyetlen vad, átkozott fúria
Ki nem szánsz engemet igy megpiszkolnia.‘
A. „Eddig csak hallgattam rosz ember beszédét.
Nem türhetem tovább fenyegetődését;
Még ma kezeimmel megtépem fejedet,
Mint disznópásztornak kimérem helyedet.
Hallgass most gazember, hiszem egy vadalmát
Minden mesterséged nem ér egy polturát;
Nem érdemled te meg a zab-kenyér héját –
Nem vehetem néki soha semmi hasznát.
Ha szántani küldöm: árnyékon bordódzik;
Kapálni ha mégyen: ott csak ásítozik,
Estve ha hazajön: csak részegeskedik,
Mintegy fűzfa-jankó mellettem úgy fekszik.
Elrugom magamtól, az ágy alá vetem,
Avvagy kotyló tyukok között megrekesztem,
Szélvész-hozta fiát majd megkissebbítem –
Süvegét fejérül még ma letétetem.“
F. ‚Édes feleségem ne pirongass engem,
Csak emberek előtt add meg becsületem:
Ne mondják, hogy kontyért cseréltem süvegem –
Talám biróságom inkább elnyerhetem!‘
A. „Kutya rosz embere, hogy mérsz te beszélni?
Nem tudod-é, hogy majd meg foglak nyergelni?
Kontyom süvegedért el fogom cserélni:
A mit én akarok, azt fogod mivelni.“
F. ‚Egy asszony nem nyergel soha meg engemet,
Nem is adom kontyért könnyen süvegemet;
Hidd el, a pofádra vetem tenyeremet –
Azután nem tartasz kutyádnak engemet!‘
A. „Óh te enczen-benczen beste-kurafia!
Te mernél megütni?… akarnám látnia!…
A kopasz üstököd kezemben maradna –
Majd meg is tanitlak eb harminczadjára!“
F. ‚Édes feleségem ne piszkolj igy engem;
Bár soha ne légyen semmi becsületem:
Ha többszer ellened vétek feleségem,
Soha ne szenvedd el csillagom, énnékem!
A fejedben tégyed bodros süvegemet,
A te főkötőddel kötözzed fejemet,
Nem bánom hátamra ha teszed nyergedet –
Csak mostan az egyszer ne gyalázz engemet!‘
A. „Tedd le a süveget, nesze fogd a kontyom,
Azt sem érdemled meg a miképpen mondom
Hogy a kutya-fiktát uramnak nem hivom:
Mert a mult éjtszaka volt arról mély álmom.
Semmi haszon nincsen a sok hallgatásban;
Ha ki akar élni a szép szabadságban:
A rosz gazdán előbb-adjon[93] hamarjában –
Nyergelje meg urát, úgy élhet bátrabban.
Az illyen katuskán csak előbb kell adni,
Pad alá s ágy alá csak bé kell bujtatni,
Hogy asszonyt megbecsül: meg kell fogadtatni –
Látjátok, hogy immár nem is mér szóllani!“
F. ‚Átkozom az órát hogy megházasodtam!
Átkozom az éjjelt hogy asszonynyal háltam!
Óh hogy én azelőtt régen meg nem holtam!…
Illyen tüzrevalót én eddig nem láttam.
Urát megnyergeli egy részeges asszony?…
De majd megtanítom, minden rá vigyázzon!
Hiszem nagy gyalázat ez a férfiakon –
Feladok én e vén, megaggott fatuskón!
Farkas a bárányhúst miképpen szereti:
Úgy a rút vén kancza az ifjat kedvelli;
De ezt a vén kofát a lelkem gyülöli – –
Mindjárt a malomban viszem megőrölni!‘
A. „Lám mennyi pogácsát tenéked sütöttem,
Sok veres pénzemet te reád költöttem,
Mennyi inget, gatyát én tenéked szűttem:
Ne őrölj meg azért édes uram engem!
Ne, fogd a süveged, add ide a kontyom –
Csakhogy meg ne őrölj kedves szép galambom;
Ha többször ellened vétek már csillagom:
Megőrölni mindjárt vígy édes alakom!“
F. ‚De megőröllek én kur’asszony kofája –
Légy több asszonyoknak világos példája;
Minden a ki meglát, mondja meg a szája:
Hogy nyerged hátamat már többé nem nyomja!‘
A. „Békéljél meg kérlek édes uram velem!
Ne vigy a malomban szivem uram engem!
Soha is gráczia ne légyen énnekem –
Ha hátadra tenni akarom a nyergem.
Már én mindenekben tenéked engedek,
Mint édes uramat ezután becsüllek,
Soha is terólad semmi szót nem tészek:
Csak szegény fejemnek grácziát nyerhessek!“
F. ‚Ne szólj többet, mert csak boszúmat neveled!…
A malomban mostan ha őrölnek? nézzed,
A malomkő súlyát lássad mint emeled –
Ma megpróbáltatom annak terhét veled!‘
A. „Már tenéked többé soha nem instálok;
Az hajam megfogád: azért protestálok;
Eb ura légy többé, már tőled elválok –
Jerünk komámasszony, bosszút rajta állok!“