AZ ÁRGESI ZÁRDA.

Az Árges vizén le,

Amott a parton le,

Halad Negru vajda,

Vele kilencz mester,

Mind kőmives ember,

És Mánoli a fő,

Ő közöttük a fő.

A völgyben haladtak,

Helyet keresgélnek

A fényes klastomnak,

Örök emlékének,

Vajda dicsőségnek!

És a mint haladtak,

Utközben akadtak

Egy juhász legényre,

Furulya kezébe’;

És a mint meglátta,

Szól az ur hozzája:

– Hé te fürge juhász!

Oly ügyes furulyás!

Az Árges vizén le,

Juhnyájad legele;

Az Árges vizén fel,

Juhnyájad hajtád el,

Mondd csak te nem láttál,

Szerte a mint jártál,

Egy elhagyott falat,

Bevégzetlen falat,

Annak a tetője,

Fűvel van benőve.

– De uram én láttam,

A mint oda jártam,

Egy elhagyott falat,

Bevégzetlen falat;

Kutyám, a mint látta,

Futott is hozzája

És meg is ugatta,

Rosszát jósolgatta…

Az ur örült ennek,

Ennek a beszédnek;

S indult is lefelé,

Ama kőfal felé,

A kilencz mesterrel,

Kőmives emberrel,

Köztük Mánol a fő,

Ő közöttük a fő.

– Ime az én falom,

E helyet választom,

A zárda helyéül,

Örökös emlékül.

Hanem ti mesterek,

Kömives emberek,

Csak fogjatok hozzá,

Kezdjétek a munkát.

S nekem épitsetek,

E helytt emeljetek,

Egy oly magas zárdát,

Hogy ne lássam párját.

Kincset adok nektek,

Bojárokká teszlek,

De ha nem lesz olyan,

Megmondom komolyan,

Mind befalaztatlak,

Alapba rakatlak!

* * *

A sok mester siet,

Nyujtják a zsineget,

Megmérik a földet,

Sánczot ásnak, szélest.

Mindegyre dolgoznak,

Nyulnak már a falak,

De a mit épitnek,

A falak ledőlnek;

Másodnapra ismét,

Harmadnapra ismét, –

Negyedik nap rája,

Dolgoznak hiába.

Bámul Negru vajda,

Méregbe jő rajta,

Szidja a sok mestert,

Sok kőmives embert,

És ő be akarja,

Falazni a falba.

És a sok nagy mester,

Jó kőmives ember,

Ugy félnek mindegyre,

Dolgoznak remegve,

Hosszu nyári napon,

Reggeltől estvélig,

Dolgukban nincs haszon!

De Mánoli rája,

Nem is megy munkába;

Lefeküdt az ágyba…

S álmot lát álmába, –

És a mint felébredt,

Kezdé a beszédet:

– Héj ti kilencz mester,

Mind kőmives ember!

A mint elaludtam,

Ezeket álmodtam:

Egy hang szólott hozzám,

Mely megmondta tisztán,

Hogy kezünk munkája,

Ledől éjszakára,

Mig elhatározzuk,

Hogy mi befalazzuk,

A feleségünket,

Vagy a nővérünket,

A ki holnap reggel,

Legkorábban jő el,

Hozván finom étket, –

Férjnek vagy fivérnek.

Akarjátok tehát

Végezni e munkát,

Az isten szent helyét,

A vajda emlékét, –

Jertek fogjunk hozzá,

Esküdjünk meg reá,

És ezen eskünket,

Tartsuk meg, mint szentet,

Hogy feleségünket,

Avagy nővérünket,

A ki holnap reggel

Legkorábban jő el,

Azt mi feláldozzuk,

A falba falazzuk.

* * *

Másnap reggel korán

Fel is ébredett Mán,

S nyomba fel is méne

Vessző-keritésre

És lenézett róla,

A kanyargós útra.

De kit veszen észre?

Ki tart ott feléje?

Az ő hites társa,

A mező virága!

Közeledik egyre,

Hozván a kezébe’

Bort, hogy igyék férje, –

Párolog az étke!

A mint ő meglátta,

Szivét a kín szállta,

És ekép beszéle;

– Isten a nagy égbe!

Esőt küldj a földre,

Hogy a patak folyjon,

A viz ugy omoljon,

Nőjjenek a vizek,

Őtet állitsák meg,

Állitsák meg útba’,

Hogy térhessen vissza!

Isten meghallgatta

A szép imát, s nyomba

Felhőket hoz össze,

Sötét lesz, mint östve,

Az eső megeredt

És nagy eső esett,

A patakok folytak,

A vizek omlottak.

A viz bármint áradt,

A nő meg nem állott, –

Hanem csak jő egyre,

Egyre közeledve.

És Mán a mint látta,

Köny folyt az arczára,

Térdre hullott ujra,

Ekép imádkozva:

– Hozz istenem szelet,

Hadd fujja a földet,

Hogy fenyőt letőrjen,

Tölgyfa meggörbüljen,

Havas leszakadjon,

Ember hogy megálljon!

Állitsa őt utba,

Hogy térhessen vissza.

Isten meghallgatta

A szép imát, s nyomba

A földre eresztett

Kemény, hideg szelet,

A fenyőt letőrte,

Halomra döntötte,

A havas leszakadt,

A nő meg nem állott,

Hanem csak jött egyre.

És elért a férjhez,

Jó Isten kegyelmezz!

* * *

A sok mesterember,

Mind kőmives ember,

Őt a mint meglátta,

Őket öröm szállta;

De Mánt kín gyötörte,

Nejét megölelte,

Ölébe felvette,

Derekára tette,

S feltette a falra,

Tréfálkozott rajta:

– Megállj édes lelkem!

Ne félj senkitől sem,

Az egész csak tréfa,

Berakunk a falba.

Anna hitt a szónak,

Ajkai mosolygtak;

De Mán csak sóhajtott,

És hozzá is fogott

A fal felrakáshoz…

Be is telt az álom!

A fal már nőtt egyre,

Már-már körülvette,

Fehér lába sarkát,

Fehér bokacsontját;

Szegény asszony erre,

Nevetni nincs kedve…

Hanem egyre mondja:

– Manoli, Manoli!

Nagymester Manoli!

Ne tréfálkozz’ férjem,

Magam nem jól érzem!

Manoli, Manoli,

Nagymester Manoli!

A fal szorit engem,

Már fáj is a testem!

De Mán nem szól – hallgat,

Csak rakja a falat,

A fal már nő egyre,

Emelkedik rendre,

A lába sarkáig,

A boka-csontjáig,

Vékony oldalcsontig!

S jaj a szegény asszony,

Foly a köny az arczon,

Csak ezeket mondja:

– Manoli, Manoli,

Nagymester Manoli!

Szorit a fal engem,

Szorul tőle keblem!

A testemet nyomja!

A férj sirva fakad…

De rakja a falat,

A fal már nő egyre,

Emelkedik rendre,

Az oldalcsontjáig,

Egész ajakáig,

Szemevilágáig!

Az asszonyt, jaj neki!

Már nem látja senki!

A falból ezt mondja:

– Manoli, Manoli,

Nagymester Manoli!

Szorit a fal engem,

Meg is halok lelkem!…

* * *

Az Árges vizén le,

Ott a szép parton le,

Negru vajda megyen,

Hogy imát rebegjen,

Ama szép klastromba, –

Amott áll a zárda,

Melynek nincsen párja.

És a mint ránézett,

Nagy örömet érzett,

És imigyen szólott:

– Ti hires mesterek,

Kőmives emberek,

Mondjátok meg tisztán,

Lélekre gondolván,

Van-e tudománytok,

Épitni tudnátok

Egy más zárdát nekem,

Legyen nagy emlékem!

Fényesebbet ennél!

Sokkal szebbet ennél!

És a kilencz mester,

Mind kőmives ember,

A zárda tetején,

A zárda fedelén

Mind egymásra nézve,

Mosolygtak rajta,

És feleltek arra:

– Mi hires emberek,

Kőmives emberek,

Nincs a földön párunk,

Csak egyedül állunk, –

Mi bármikor tudnánk

Épitni ily zárdát,

Ennél sokkal szebbet,

Sokkal fényesebbet! –

Az ur figyel erre,

Gondolkodik egyre,

S aztán parancsolta,

Hogy szedjék le nyomba,

A nagy lajtorjákat,

A nagy állás-fákat…

Hogy a nagy mesterek,

Kőmives emberek

Ott fenn maradjanak,

Ott fenn pusztuljanak

A zárda fedelén,

A zárda tetején.

De a nagy mesterek

Szárnyat készitettek,

Könnyü a szárny röpte,

Zsendelyből készitve…

Kiterjesztik gyorsan

S elrepülnek onnan…

De a földre esnek,

Százba megy a testek.

A szegény Manoli,

A mint megpróbálta,

Hogy kelljen már szárnyra.

Ime egy hangot hall,

Mintha szólna a fal, –

Siró fojtott hangot,

Egy oly kedves hangot,

Mely a falból nyögve,

Ezeket beszélte:

– Manoli, Manoli!

Szorit a fal engem,

Sir belé a lelkem,

Mellemet ugy nyomja,

Életemet oltja.

Ennek hallatára,

Mán keblét kín szállta

Szeme forgott szörnyen,

A felhők az égen,

És a föld mellette,

Mind forogni kezde.

Zárda fedeléről,

Zárda tetejéről

Hallva hullt a földre!

De mi lett a helylyel,

Hová Mán esett el?

– Csergő patak támadt,

Kevés vize árad,

Sós a patak vize,

Könytől jő az ize.

Koszorú a román népköltészet virágaiból · 第 111 / 134 题