Az Árges vizén le,
Amott a parton le,
Halad Negru vajda,
Vele kilencz mester,
Mind kőmives ember,
És Mánoli a fő,
Ő közöttük a fő.
A völgyben haladtak,
Helyet keresgélnek
A fényes klastomnak,
Örök emlékének,
Vajda dicsőségnek!
És a mint haladtak,
Utközben akadtak
Egy juhász legényre,
Furulya kezébe’;
És a mint meglátta,
Szól az ur hozzája:
– Hé te fürge juhász!
Oly ügyes furulyás!
Az Árges vizén le,
Juhnyájad legele;
Az Árges vizén fel,
Juhnyájad hajtád el,
Mondd csak te nem láttál,
Szerte a mint jártál,
Egy elhagyott falat,
Bevégzetlen falat,
Annak a tetője,
Fűvel van benőve.
– De uram én láttam,
A mint oda jártam,
Egy elhagyott falat,
Bevégzetlen falat;
Kutyám, a mint látta,
Futott is hozzája
És meg is ugatta,
Rosszát jósolgatta…
Az ur örült ennek,
Ennek a beszédnek;
S indult is lefelé,
Ama kőfal felé,
A kilencz mesterrel,
Kőmives emberrel,
Köztük Mánol a fő,
Ő közöttük a fő.
– Ime az én falom,
E helyet választom,
A zárda helyéül,
Örökös emlékül.
Hanem ti mesterek,
Kömives emberek,
Csak fogjatok hozzá,
Kezdjétek a munkát.
S nekem épitsetek,
E helytt emeljetek,
Egy oly magas zárdát,
Hogy ne lássam párját.
Kincset adok nektek,
Bojárokká teszlek,
De ha nem lesz olyan,
Megmondom komolyan,
Mind befalaztatlak,
Alapba rakatlak!
* * *
A sok mester siet,
Nyujtják a zsineget,
Megmérik a földet,
Sánczot ásnak, szélest.
Mindegyre dolgoznak,
Nyulnak már a falak,
De a mit épitnek,
A falak ledőlnek;
Másodnapra ismét,
Harmadnapra ismét, –
Negyedik nap rája,
Dolgoznak hiába.
Bámul Negru vajda,
Méregbe jő rajta,
Szidja a sok mestert,
Sok kőmives embert,
És ő be akarja,
Falazni a falba.
És a sok nagy mester,
Jó kőmives ember,
Ugy félnek mindegyre,
Dolgoznak remegve,
Hosszu nyári napon,
Reggeltől estvélig,
Dolgukban nincs haszon!
De Mánoli rája,
Nem is megy munkába;
Lefeküdt az ágyba…
S álmot lát álmába, –
És a mint felébredt,
Kezdé a beszédet:
– Héj ti kilencz mester,
Mind kőmives ember!
A mint elaludtam,
Ezeket álmodtam:
Egy hang szólott hozzám,
Mely megmondta tisztán,
Hogy kezünk munkája,
Ledől éjszakára,
Mig elhatározzuk,
Hogy mi befalazzuk,
A feleségünket,
Vagy a nővérünket,
A ki holnap reggel,
Legkorábban jő el,
Hozván finom étket, –
Férjnek vagy fivérnek.
Akarjátok tehát
Végezni e munkát,
Az isten szent helyét,
A vajda emlékét, –
Jertek fogjunk hozzá,
Esküdjünk meg reá,
És ezen eskünket,
Tartsuk meg, mint szentet,
Hogy feleségünket,
Avagy nővérünket,
A ki holnap reggel
Legkorábban jő el,
Azt mi feláldozzuk,
A falba falazzuk.
* * *
Másnap reggel korán
Fel is ébredett Mán,
S nyomba fel is méne
Vessző-keritésre
És lenézett róla,
A kanyargós útra.
De kit veszen észre?
Ki tart ott feléje?
Az ő hites társa,
A mező virága!
Közeledik egyre,
Hozván a kezébe’
Bort, hogy igyék férje, –
Párolog az étke!
A mint ő meglátta,
Szivét a kín szállta,
És ekép beszéle;
– Isten a nagy égbe!
Esőt küldj a földre,
Hogy a patak folyjon,
A viz ugy omoljon,
Nőjjenek a vizek,
Őtet állitsák meg,
Állitsák meg útba’,
Hogy térhessen vissza!
Isten meghallgatta
A szép imát, s nyomba
Felhőket hoz össze,
Sötét lesz, mint östve,
Az eső megeredt
És nagy eső esett,
A patakok folytak,
A vizek omlottak.
A viz bármint áradt,
A nő meg nem állott, –
Hanem csak jő egyre,
Egyre közeledve.
És Mán a mint látta,
Köny folyt az arczára,
Térdre hullott ujra,
Ekép imádkozva:
– Hozz istenem szelet,
Hadd fujja a földet,
Hogy fenyőt letőrjen,
Tölgyfa meggörbüljen,
Havas leszakadjon,
Ember hogy megálljon!
Állitsa őt utba,
Hogy térhessen vissza.
Isten meghallgatta
A szép imát, s nyomba
A földre eresztett
Kemény, hideg szelet,
A fenyőt letőrte,
Halomra döntötte,
A havas leszakadt,
A nő meg nem állott,
Hanem csak jött egyre.
És elért a férjhez,
Jó Isten kegyelmezz!
* * *
A sok mesterember,
Mind kőmives ember,
Őt a mint meglátta,
Őket öröm szállta;
De Mánt kín gyötörte,
Nejét megölelte,
Ölébe felvette,
Derekára tette,
S feltette a falra,
Tréfálkozott rajta:
– Megállj édes lelkem!
Ne félj senkitől sem,
Az egész csak tréfa,
Berakunk a falba.
Anna hitt a szónak,
Ajkai mosolygtak;
De Mán csak sóhajtott,
És hozzá is fogott
A fal felrakáshoz…
Be is telt az álom!
A fal már nőtt egyre,
Már-már körülvette,
Fehér lába sarkát,
Fehér bokacsontját;
Szegény asszony erre,
Nevetni nincs kedve…
Hanem egyre mondja:
– Manoli, Manoli!
Nagymester Manoli!
Ne tréfálkozz’ férjem,
Magam nem jól érzem!
Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
A fal szorit engem,
Már fáj is a testem!
De Mán nem szól – hallgat,
Csak rakja a falat,
A fal már nő egyre,
Emelkedik rendre,
A lába sarkáig,
A boka-csontjáig,
Vékony oldalcsontig!
S jaj a szegény asszony,
Foly a köny az arczon,
Csak ezeket mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
Szorit a fal engem,
Szorul tőle keblem!
A testemet nyomja!
A férj sirva fakad…
De rakja a falat,
A fal már nő egyre,
Emelkedik rendre,
Az oldalcsontjáig,
Egész ajakáig,
Szemevilágáig!
Az asszonyt, jaj neki!
Már nem látja senki!
A falból ezt mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
Szorit a fal engem,
Meg is halok lelkem!…
* * *
Az Árges vizén le,
Ott a szép parton le,
Negru vajda megyen,
Hogy imát rebegjen,
Ama szép klastromba, –
Amott áll a zárda,
Melynek nincsen párja.
És a mint ránézett,
Nagy örömet érzett,
És imigyen szólott:
– Ti hires mesterek,
Kőmives emberek,
Mondjátok meg tisztán,
Lélekre gondolván,
Van-e tudománytok,
Épitni tudnátok
Egy más zárdát nekem,
Legyen nagy emlékem!
Fényesebbet ennél!
Sokkal szebbet ennél!
És a kilencz mester,
Mind kőmives ember,
A zárda tetején,
A zárda fedelén
Mind egymásra nézve,
Mosolygtak rajta,
És feleltek arra:
– Mi hires emberek,
Kőmives emberek,
Nincs a földön párunk,
Csak egyedül állunk, –
Mi bármikor tudnánk
Épitni ily zárdát,
Ennél sokkal szebbet,
Sokkal fényesebbet! –
Az ur figyel erre,
Gondolkodik egyre,
S aztán parancsolta,
Hogy szedjék le nyomba,
A nagy lajtorjákat,
A nagy állás-fákat…
Hogy a nagy mesterek,
Kőmives emberek
Ott fenn maradjanak,
Ott fenn pusztuljanak
A zárda fedelén,
A zárda tetején.
De a nagy mesterek
Szárnyat készitettek,
Könnyü a szárny röpte,
Zsendelyből készitve…
Kiterjesztik gyorsan
S elrepülnek onnan…
De a földre esnek,
Százba megy a testek.
A szegény Manoli,
A mint megpróbálta,
Hogy kelljen már szárnyra.
Ime egy hangot hall,
Mintha szólna a fal, –
Siró fojtott hangot,
Egy oly kedves hangot,
Mely a falból nyögve,
Ezeket beszélte:
– Manoli, Manoli!
Szorit a fal engem,
Sir belé a lelkem,
Mellemet ugy nyomja,
Életemet oltja.
Ennek hallatára,
Mán keblét kín szállta
Szeme forgott szörnyen,
A felhők az égen,
És a föld mellette,
Mind forogni kezde.
Zárda fedeléről,
Zárda tetejéről
Hallva hullt a földre!
De mi lett a helylyel,
Hová Mán esett el?
– Csergő patak támadt,
Kevés vize árad,
Sós a patak vize,
Könytől jő az ize.