Tövében a fenyőfának,
Hol a rablók kelnek-járnak,
Ül egy nő, még ifju, gyermek,
Arcza sápadt, teste remeg…
Csecsemőt tart puha ölbe,
… Mért, hogy ezt is meg nem ölte?!
Nem is vitte a teplomba,
Keresztelve bár meg volna!
És a mint a nő ott jajgat,
Megrezdűl a fűn a harmat,
Lehajlik a fának ága,
S rá elnémul a madárka.
„Tűz égesse s ölje bánat!
Elhagyta a kicsiny házat…
Mily boldogok voltunk ketten,
Megcsalt, pedig hogy szerettem…
Verje meg a könyem árja,
Nehéz gondom sokasága,
Részvétemet akkor kérje,
Midőn jólét int feléje.“
A nő könye egyre pereg,
Feljajdul a kicsiny gyerek:
„Kis csecsemőm, beli, beli!
… Ne adj, oh ég, nyugtot neki
Viselem én a gondodat,
Éjszakára csinálok majd
Egy kis viskót zöld faágból,
Benne ágyat nyilt virágból.
Körülötted szellő lengve,
Édes álom száll szemedre;
Csak a madár dalolása,
Ébreszt majd bús valóságra,
Itt az erdők vadonjában,
A nagy rablók hazájában!“