A bojárok kérdik egyre:
– Mért oly fényes a két szeme?
Mintha volna ezüstözve,
Aranyszikra a közepe!
Szemöldököd, holló tolla,
Aranyszinü hajad fodra
Be van fonva hatba, hétbe’,
Hajad közé virág téve…
Ezüst fényü a két szemem?
Ugy szereti a kedvesem;
A közepén aranyszikra?
Szép rózsám is annak irta;
Szemöldököm sötét, barna?
Illik hozzá rózsám bajsza;
Fénylik hajam aranyszinben?
Mert fürösztöm rózsavizben,
És befonom szép virággal,
Mert galambnak csak igy áll jól…
Benn az erdőn gerliczém van,
Csak én tudom hol ül, hol van;
Ott ül ő a fenyőágon,
És lenyugszik virág-ágyon,
Előmbe jő a hajnallal,
Előmbe a kelő nappal;
A mint látom hozzá vágyva,
Én is vele kelek szárnyra;
S ekkor szemem fénytől rebdes,
Csakhogy neki legyek kedves,
Egész lényem fényes leszen,
Csakhogy őtet hőn szeressem.
Vele szállok, vele lépek,
Hogy szeressem a mig élek;
Utját ő csak nappal járja,
Szivem holtig őt imádja:
Nagy szerelem, a mit érzek,
Mit jegyesem iránt érzek.