… Az országot tüzzel-vassal
Három izben összedulta,
Novák vitéz fia Gruia!
– Gruia, Gruia, édes fiam,
Hadd az italt, hadd az álmot,
Rajtad ezek vernek lánczot, –
Kerüld el a korcsmákat,
Felejtsd el a sok babákat.
Annak a ki nappal-éjjel,
Tivornyázik szerte-széjjel,
És az üdvöt borban, lányban
Keresi csak és találja –
Üres lesz a tarisznyája…
Add sisakod két ökörér’,
A pallosod még kettőt ér…
Gruia, Gruia, édes fiam!
Ugyan mondd meg milelt téged?
A nősűlés vágya éget?
– A nősülés nem bánt engem,
Belgrád felé szállna lelkem!
– Gruia, Gruia, édes fiam,
Járj a merre neked tetszik,
Tégy azt, a mit akarsz, tetszik,
Csak kerüld a korcsomákat.
Bort ne igyál, lányt ne szeress,
Bortól, leánytól rettegj, reszkess…
Ne lépj Belgrád városába,
Belgrád vára szép a szemnek,
Van sok pénze, katonája.
Felült Gruia a lovára,
Előtte állt Belgrád vára;
Nem figyelt az atya-szóra,
Bement, betért vacsorára
A királyi fogadóba.
– Korcsmárosné, ha nem bánod
Bort előmbe, drága lélek,
Megfizetem hogyha élek.
… Meg is ivott három vedret,
Három után kért még hetvent, –
Elprédált már három hordót,
Fizetésre nem is gondolt.
A csaplárné ölt azonnal
Piros czizmát a lábára,
Fehér szoknyát derekára,
El is indult, elment nyomba’
Elérte a király házát
Nem telt bele tán egy óra.
– Korcsmárosné, virágszálom!
A mióta szolgálsz engem,
Három éve lesz a nyáron;
És te mégis soha, soha,
Nem is gondolsz az adóra!
– Oh, felséges nagy királyom!
Haragodat immár látom;
Nem fizetni adót jöttem…
A tegnap igy este tájba
Beszállott volt egy erdélyi,
A királyi korcsomába. –
S ezt mondotta első szóra:
– Korcsmárosné, ha nem bánod!
Bort előmbe drága lélek,
Megfizetem, hogyha élek.
Meg is ivott három vedret,
Három után kért még hetvent;
Elprédált már három hordót,
Fizetésre nem is gondolt. –
– Korcsmárosné, virágszálom!
Hü vagy hozzám immár látom!
Hanem az, ki este tájba,
Beült az én kocsomámba,
Nem más, mint a vitéz Gruia,
Ez országot tüzzel-vassal,
Három izben összedulta…
Hanem étesd, itasd ingyen,
Szép szemedbe, hadd tekintsen.
Gruia magát le is itta.
Ezt a török meg is tudta, –
Megfogták és megkötötték
Uj szijjúval, uj kötéllel;
Hét sing vassal és egy féllel,
Térdig vasra, lánczra verték.
El is vitték onnan nyomba,
Oda, hol a török császár
A rabokat tartni szokta, –
S mint felébredt est tájba,’
Magát térdig vasban látta.
… Betelt Isten akaratja…
Messzetájról repült rája
Holló madár fiókája.
– Holló madár fiókája!
Orrod hamar de megérzi,
Hogy van veszni való férfi…
Ide jöttél sebes szárnyon,
Tüskén, bokron vizen, árkon,
Tán husomat, hogy megedd,
Tán véremet, hogy megidd,
S életemet hogy elvidd!?
– Gruia, Gruia, Novák fia!
Sem megenni lágy husodat,
Sem meginni szép véredet,
Sem elvinni életedet,
Jöttem ide sebes szárnyon
Tüskén, bokron, vizen, árkon, –
Atyád küldött engem, mintha
Balsorsodat tudta volna. –
– Holló madár fiókája!
Azt izenem jó atyámnak,
Fia vagyok a halálnak;
Hanem mégis arra kérem,
Öltözzék fel, dúsan, szépen,
Kapja fel a buzogányát,
Nyergelje meg azt a sárga
Ifjukori paripáját.
… Betelt Isten akaratja, –
Holló madár sebes szárnyon
Repül, repül messze tájon.
Novák ezen gonosz hirre,
Dusan szépen felöltözve,
Felkapta nagy buzogányát,
Felnyergelte azt a sárga
Ifjukori paripáját. –
Meg sem állott Belgrád-várig
A királyi korcsomáig.
S a mint Novák közeljára,
Lova nyeritő hangjára
Gruia tisztul a sok láncztól!
– Gruia, Gruia, édes fiam!
A két oldal-szárnyat törjed
Hadd számomra a középet.
– S fordult Novák dühvel jobbra;
Hullt a török mint a gomba,
Fordult balra s egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa!
– Vágjunk, fiam, a mit vágunk,
Hagyjunk egyet hirmondónak;
S nézzünk széjjel, hol a lányunk,
Ilonádat vigyük haza,
Mert szeretőd, s szeret téged,
Legyen is a feleséged.