1884.
_Urmánczy Ilonának_
ajánlja
a szerző.
Kedves Ilona!
Ime, átnyujtom az igért koszorút; egy koszorút a román népköltészet
virágaiból.
A ki gyönyörködni tud a szabad természet szépségeiben; a ki megbámulja a
vadregényes táj mesterkéletlen alakzatait; a kit meglep a nyilt mezőn
egy árvácska, egy harangvirág, egy nefelejts, vagy akár egy pipacs
rikitó pirossága, az gyönyörködni fog azon vadvirágokban is, melyeket a
román népköltészet annyira gazdag mezején összegyüjtöttem.
Nincs meg e virágokban a pikáns illat; a szinvegyülék meglepősége,
melyet a kertészet ma már oly tökélyre vitt; maga a megjelenés, az alak
is felette igénytelen; de mindazonáltal rá van nyomva mindenikre a
természetes egyszerüség; mindenike bir egy szinnel, az egyik kék, a
másik sárga, a harmadik vörös és olyannal, a mi felette sajátságos, a
minővel csak a szabad mező virágainál találkozhatunk.
A román népdal egyszerü, de annak minden gondolata igaz; minden érzése
valódi, a sziv mélyéből eredő.
A nép költője nem hazudik és nem affectál érzelmeket. A mit érez, azt
gondolatba foglalja; annak a gondolatnak kifejezése: a szó, egyszerü, de
találó.
Azért, a mikor a nép leánya énekel, a palotában a kisasszony figyel és
hallgat;… vele érez, vele gondolkodik s azon bámul, hogy az az egyszerü
leány, kinek összes világa nem terjed tul a láthatáron, kinek minden
igénye egy veres pántlikánál tovább nem éled, mint tudhat oly igazán
szeretni, mint tudhat oly érzelmeknek adni hangot, a melyeket ő is érez
a palotában; átveszi dalát és énekli aztán ő is, rágondolva ő is arra, a
kit szeret.
A dal igazságában, valódi érzéseiben egyesül a nép embere az urral, a
nép leánya a kisasszonnyal; a népdal az, mely összeforrasztja a
sziveket, mely leszállit mindenkit oda azon grádicsra, melyen első
sorban nem a rang, de maga az ember áll.
Meglehet, hogy az általam nyujtott koszorú egyes virága nem lesz
tetszetős; az egyes dalban a kifejezések nem találóak, fogyatékosak; a
hibás azonban mindenesetre én vagyok, hogy nem tudtam megtalálni az
igazi hangot; hogy a virágot az idegen talajba nem tudtam akként
átültetni, hogy életerősségét, szinét és üdeségét el ne veszitse.
Kegyed Ilona, a ki annyi előszeretettel viseltetik a román nép iránt,
midőn a fenséges szépségü Toplicza mezőin hallani fogja a román nép
leányát énekelni, jusson eszébe, hogy annak a leánynak is van bánata;
kérdezze ki szegényt és segitsen rajta!
Tudja meg azt is, hogy az a bánat mély, s nincs a világon senki, a kinek
elpanaszolná; az ő bajával nem törődik senki! Azért dalol ő, azért füzi
gondolatait dalba; nem embernek, de a természetnek panaszol; a Maros
habjainak, a fenyő tüleveleinek, az elrepülő hollónak, a messze elszálló
daru madárnak.
Érdeklődjék e nép dalaiban kifejezést nyert érzelmek iránt s érdeklődjék
mind az, a ki szereti az embert.
Ha megfigyelik dalát; ha szerelmében elősegitik; gyülöletében
korlátozzák, bánatában részvétet mutatnak fájdalma iránt; ha könyeit
letörlik s mosolyát duzzogó képpel meg nem rontják, azokat istene
gyanánt imádja, a föld minden kincseiért el nem árulja, a halálig hű
társuk lesz, mert ez az a nép, a mely jóban-roszban „tiene minte“; el
nem felejti a roszat, de a jót sem soha, a mig él.
Ilona példát ad, mint kell szeretni e népet; mások követni fogják s én
meg leszek örvendeztetve, hogy egy porszemmel a kölcsönös szeretetet s
becsülést előmozditottam.
Tordán, 1883. szept. 20-án.
Tisztelettel: Moldován Gergely.