tántorgott a miniszterelnökhöz. – Milyen blamage – mondta, a kezét a
mellén ájtatosan összetéve – milyen blamage! Lukács László behúzta a
fejét a vállapoczkái közé és féloldalt nézte a csodálatos kavarodást.
Mintha a Belzebub ördög egy véka kölest öntene össze egy véka
sárgakásával.
A miniszterelnök arcza fölvette tigrisszerű nevetését; volt abban valami
baljóslatú és vérfagyasztó. A wippek nagy robajjal rohantak a folyosóra,
hogy segédhadakat hozzanak, de hasztalan; az elnök, aki ott fent ült
dölyfösen trónusán, mint Báthory István a Matejko-képen, gúnyosan
kimondta a határozatot, mely fönségesen zúgott a beállott csöndben, mint
egy megrendítő égi szózat.
– A miniszterelnök úr válaszát a többség nem veszi tudomásul.[7]
A miniszterek elhagyták padjaikat és összebújva, sürgős tanácskozást
hevenyésztek.
Lett erre zaj és zavar. A képviselők kirohantak a médiumra.
– Névszerinti szavazást kérünk!
– Már késő!
– A határozat ki van mondva!
– Az elnök erőszakoskodott!
– Öt percznyi szünetet kérünk!
_Elnök:_ Az ülést felfüggesztem öt perczre.
XI. A MEGOLDÁS.
A mi parlamentünk éppen olyan kiszámíthatatlan, mint a mi országunk. Jó
parlament – híven jelképezi a szeszélyes szép asszonyt, akit Hungáriának
képzelünk pánczélos derékkal, nagy pallossal az egyik kezében, mosolygó
czímerünkkel a másikban.
Hát egy kicsit naiv asszony. Néha karpereczet kinálnak neki, azt mondja
rá: «nem kell, mert ez láncz.» Néha a lánczot is karperecznek nézi. Néha
megharagszik egy rossz tekintetért. A pallosára üt. Néha a palástját is
le hagyja szedni a testéről. Udvarlói elől becsapja az ajtót. A
rosszakaróját összeölelgeti. Kaczér asszony? Talán nem. Szenvedélyes
asszony? Talán nem. Csak asszony. Mint amilyen minden asszony.
Egy hajtűért, egy bojtért haragra gerjed, hogy hova szúrják be azt,
milyen színű emez, de néhány milliót non chalance-szal dob ki az
ablakon. Nem tudja, mi a lényeges és mi a haszontalanság. A csecsebecsét
eleibe teszi a szükségesnek. A szép szót tetejébe teszi az okosnak. Mert
fiatal asszony. Nem John Bull, aki a tengereken pipázik, izmos öklein
szétterpeszkedve és nem az öreg Germánia, aki harisnyát köt és tanítja a
gyermekeit. Olyan fityfirity kedves asszony, aki él az érzéseinek, a
divatnak és egy csöppet se törődik a holnaputánnal.
És a parlamentje is éppen ilyen. – Lelkéből lelkedzett gyermeke, bár nem
született szeplőtlenül, ahogy kellene – mindig a kormányt gyanusítják
(minél különb legény, annál inkább), de mindegy, éppen csak szakasztott
olyan, mintha szeplőtelenül fogantatott volna: minden porczikája az
anyjáé.
Épp olyan szeszélyes, néha a jó dolog se kell neki, néha a rossznak is
tapsol és éppen olyan impraktikus, nagy dolgokra vállat von, kicsi
dolgokon fennakad.
Itt van ez a Zrinyi-kérdés. Bagatelle. De a parlamentnek éppen ezen
tetszett megbokrosodni. S az évtizedek alatt összetömörült pártok,
melyeket meg nem bomlasztottak se a viharok, se a fonák helyzetek,
mindig együtt szavaztak az együvé valók, most egyszerre össze-vissza
hányódnak, mint a szétoldott rőzsekötegek gallyai.
A miniszterelnök válaszát tárgyalásra kellett kitűzni és beláthatatlan
eredményű zajos és szenvedélyes vita indult meg, tele egészségtelen
tünetekkel. Volt abban vallási kérdés, antisemitizmus, reakció,
liberalizmus, nemzetiségi kérdés, jogállam és ami azonfelül az egyes
fákról lehullott.
Mert egy szabadelvű párti szónok négy fához hasonlította a négy pártot;
az egyik fa csak mindig virágzik, de nem hoz gyümölcsöket, a másik
díszfa, se nem virágzik, se gyümölcsöt nem terem, csak programmokat, a
harmadik egy odvas, korhadt fa, csak a tűzre való, – a negyediken
himbálódzik a sok gyümölcs.
– És belepotyog az alatta heverő basibozukok szájába – vágott közbe Hock
János.
Országra szóló tülekedés támadt a házban; izgatott, ingerült vita,
személyeskedő inczidensek, ezekből párbajok, jegyzőkönyvek, emezekből
mellékpárbajok. Eleinte csak olyan nemzeti kötekedésféle volt az egész:
mint mikor színes cserepekkel csőrikélnek a gyerekek; lassan-lassan
kezdett aztán melegedni a kérdés, míg végre forrt.
Győrffy Gyula határozati javaslatot adott be; utasíttatik a kormány,
hogy ő felségének sürgős fölterjesztést tegyen a pör törlése iránt.
Felolvasott néhány passzust a Vatikán lapjából, a «Piccolo» – ból, mely
megbotránkozását fejezte ki, hogy a magyarok a legnagyobb hősüket
hűvösre tették.
A néppárt felvillanyozva tapsolt a beszédnek s zajos «Éljen Zrinyi!»
kiáltásokkal tüntetett.
– Persze, mert maguk is a kriptákból jönnek! – pirított rájuk Dániel
Gábor.
Győrffyvel szemben Kossuth Ferencz indítványozta, hogy a Ház térjen
napirendre a kérdés fölött. A törvény nem ismer kivételeket, de nem is
ismerhet. A jogállam nem türhet extravagancziákat. A poézis igen szép
dolog, de a kodifikáló bizottságokba nem szokásos a múzsákat
beválasztani. Ha igaz a lélekvándorlás elmélete vagy az anyagok örök
átváltozásának tana (pedig valamelyik talán mégis igaz), akkor
mindnyájan fel vagyunk támadva és nem lehet tudni melyikünkben lakik
Hannibalból, Caesarból és Attilából valami. (Derültség jobbfelől.)
A vita eleinte lassan, vontatottan indult meg. A kis emberek beszéltek,
összehordva hetet-havat. Az egyik egy parlamenti bizottság elé kivánta
terjeszteni a vizsgálati iratokat, a másik egy történelmi adatot
derített fel, hogy Alapi Gáspár állítólag egy kályha-lyukba bújt volna
Szigetvárott és úgy mentette meg életét. Ez ellen Josipovics horvát
miniszter tiltakozott, fölemlítvén, hogy ezt csak ellenségei fogták rá
később és úgy csúszott be a krónikába. Ha Alapi ilyen gyáva lett volna,
bizonyára nem nevezik ki Horvátország bánjának.
– Ugyan mit mentegeti? – szólt közbe Thaly – hiszen nem a maga
ellenjegyzésével lett kinevezve.
Összehordtak egy csomó zöldséget, felállítottak néhány merész
büntetőjogi theoriát (melyekre Csemegi, ha hallotta volna, kiugrik a
bőréből). Ezalatt azonban folyton nőtt a jegyzői táblákon a névsor.
Hetvenen iratták fel magukat s a vita kezdte fölvenni a nagy
dimenziókat.
S ehhez járult az utcza. Az utcza megint megmozdult. A Sándor-utczában
nagy néptömeg várta az érkező képviselőket s daczára az ott czirkáló
rendőröknek, szórta a maga abczugjait és éljeneit. Az utcza teljesen
Zrinyié volt s gyakran lehetett hallani felkiáltásokat a tömegben:
– Menjünk, szabaditsuk ki Zrinyit!
Nemcsak a Sándor-utczát lepték el a dologtalan csoportok, még a
múzeum-kert fáin is csizmadia-inasok ülvén verebek helyett és
rikoltozván abczugokat, hanem az egész város forrt; az ifjuság a
kávéházakban gyülésezett és szónokolt (Herczegh Mihály pedig az
íróasztalánál ült és írta leszerelésükre a czikkeket), a Múzeum-körúton,
valamint a Kerepesi-úton is lavinaszerűen növekedő tömegek foglaltak
fenyegető állást, szívükben a Zrinyi kiszabadítására irányzott nemzeti
törekvésekkel. Valóságos véderővitai hangulat ömlött el a városon. A
kereskedők siettek fényes nappal becsukni boltjaikat. Mert a
honszeretetnek ezen az útján a kirakatok az első állomás.
A Ház ülései voltaképen idáig terjedtek, mert amint egy szónok valami
hangzatos mondatot kicsiholt koponyájából, futott ki a folyosóra, a
folyosóról az utczára s szájról-szájra egész a Kerepesi-útra; onnan
felelt rá a visszhang:
– Romboljuk össze a börtönöket!
– Hozzuk ki Zrinyit!
Egy öreg varga közbekiáltott:
– Én már kihoztam egyszer Táncsics Mihályt. Bizony Isten nem nagy
élvezet.
A levegő megtelt fosforral. Valóságos kis forradalom volt ez, persze
csak olyan jámbor, mint a waldecki, hogy délben hazaoszlott a forradalom
ebédelni s másnap délelőtt megint összegyült forrongani. Kicsike volt
még, de a gorombáskodó rendőrök és a krajczáros hirlapok mesterségesen
hizlalták, úgy hogy szemlátomást növekedett.
Maga a Ház folyosója is színes, mozgalmas. Hát még a karzat, melyet
zsufolásig töltöttek meg a szép asszonyok. A szivárvány összes színei
ott játszottak a ruhaszöveteken. De túlnyomó volt a rubint és smaragd
szín. Ezek az uralkodók most. Az a fekete ruhás liliom a jobb karzaton
Juranicsné, milyen szomorú és milyen törékeny. Különös, hogy a szép
Boborné ma nincsen itt. Pedig ma bizonyosan Apponyi fog beszélni. Ah, ni
azok a kis mosolygó konteszek, hogy nyujtják előre a nyakukat! Ugyan
kire kiváncsik a kicsikék? S hogy verik le legyezőikkel, libegő
csipkekendőikkel a finom illatot, mely száll, száll mesterségesen vert
szellő szárnyán lefelé és megcsiklandozza a szunnyadozó Fabiny Teofil
orrát. Amott is három szép asszony nevetgél egy csoportban. Valóságos
rózsagrupp. És mindenütt, amerre szem lát. Oh, semmi kétség, Apponyi fog
ma beszélni.
A folyosón hirlelték, hogy Polónyi nagy leleplezéseket tesz a
nádor-utczai titokzatos pincze rabjairól s hogy a kormánynak is lett
volna tudomása ez üzelmekről. Nagy csemege lesz ez. Mert a Bobor
fogságát is szóba hozza és az okot is – az asszonyt. El lehetünk
készülve pikáns részletekre. Azt mondják, zárt ülést kér. Ejnye, hát
lesz lelke lekergetni ezt a sok gyönyörű asszonyt a karzatról?
A folyosó hullámzó, élénk, sőt lázas képét csak rövid időközökre
szakítja meg egy-egy szónok, akitől valami érdekeset várnak. De különben
itt él, itt oldódik és kuszálódik páratlan elevenséggel a kérdés.
A miniszterelnök boszusan rágicsálja szivarját s panaszkodik nagy
zsörtölődéssel a hiveinek:
– Ilyen sületlenséget úgy felfújnak.
– Hja! Sok ember fult már meg kis szálkától.
– De hát mi lesz a vége?
Egykedvűen von vállat a miniszterelnök:
– Hiszen még azt se lehet tudni, hogy mit akar a ház. Az ördög ismeri ki
magát.
Széll Kálmán fénylik a nyájasságtól és minden perczben egy-egy fülkébe
von valakit. Ő az, aki fájdalom nélkül tud méregfogakat kihúzni, Matuska
Péter messziről bámulja és dicséri a körülötte állóknak:
– A Szill egy csodaember. Egy-két szót szólja rebellisnek s ereszti neki
fülibe egy bolhát, amitől az egyszerre úgy tánczolja (intelligitur az
ember tánczolja, nem a bolha), ahogy ő fütyülte neki.
Mindenki ideges, irritált, csak a generális ül egykedvűen a folyosón,
szokott helyén, a kandallóval szemben s éppenséggel nem titkolja, hogy ő
minden beavatkozást helytelenít, akár a parlament, akár a közvélemény,
akár a kormány részéről a birósági funkcziókba.
A wippek minden perczben jönnek és referálják a «nagy öreg embernek»:
– Mócsy beszél.
Az öreg úr vagy fumigálva int a kezével, ez annyit tesz, hogy nem
kiváncsi, vagy pedig azt mondja: «nos» s ez annyit jelent, hogy «hadd
hallom, mit mond».
Két-három kijövőtől is megkérdi, ellenőrzi őket, konfrontálja, mit
mondtak s ebből megalkotja magának egy ültőhelyében nemcsak az ülés
teljes képét, de a kérdezettek tehetségéről is tájékozást nyer. Ezért
tud mindent.
Ha nagy szónokot jelez a wipp – mint például most, «Apponyi fog mindjárt
szólani», akkor nagyboszankodva felczihelődik helyéről s először a félig
elszítt szivarjának keres valami magaslatot, ahonnan közönséges halandó
el ne vehesse s besompolyog «az erdő szélére», mert messzeutat nem
koczkáztat, csak a jobboldal szélén kuporodik le, ahonnan akármikor
visszatérhessen elhagyott szivarjához.
– Apponyi fog beszélni!
Egyszerre üres a folyosó. – Apponyi feláll és mély csönd támad. Feláll
és egy másodperczig várja, míg nagy robajjal elhelyezkednek padjaikban a
képviselők: ezalatt éppen jut annyi ideje, hogy futó pillantást vessen
manchettáira, ha a szimmetriának megfelelőleg vannak-e künn a sötét
kabátujjból, aztán a zsebkendőjét tekinti meg, melyből négy
czentiméternyi fehér síknak kell künn lenni a hóna alatt. Mindez
szükséges a röpüléshez; aztán feltekint a karzatra, honnan szöszke és
barna fejecskék bólintanak – s ha karzat, zsebkendő, manchetta
tökéletesen rendben vannak, megcsendül gyönyörű hangja s betölti a
termet a maga fönséges, hullámszerű hömpölygésével.
Gróf _Apponyi Albert:_ Tisztelt Ház! Azon sajnálatos rendszerrel
szemben, mely a félmunkák, a félig teljesített feladatok labirinthusába
való bolyongásra vezet, évtizedek óta foly a harcz e padokról, soha nem
csüggedve és nem lankadva, ujra és ujra rámutatunk, hogy a nemzetek
helyes kormányzása nem az összegyülemlett csomók mesterséges
kikerülésében, hanem azok teljes kioldásában keresendő.
Ily politika hiányában történnek azután olyan inczidensek, mint amilyen
most már napok óta foglalkoztatja a tisztelt Házat, felkorbácsolva s
harczba szólítva olyan szenvedélyeket is, amelyek eddig csak lappangva
mutatkoztak. Ez a krizis természete, tisztelt Ház. Ez nem a Zrinyi-ügy,
a Zrinyi-ügy csak a keret, melyben egy krizis jelentkezik. Egy krizis,
melyben több év óta vagyunk és mert a krizis felismerésétől irtóznak,
mert annak valódi elemeivel megbirkózni nem akarnak, nem tudnak, vagy
nem mernek s annak meggyógyítására az orvosszereket nem ismerik vagy nem
tudják, vagy nem merik alkalmazni (Felkiáltások a baloldal némely
padjain: Nem merik!) azért iparkodnak részleges válságokkal elvonni a
közfigyelmet a nagy és igazi válság lényegétől. (Zajos helyeslés és
tetszés a baloldalon.)
Különben már maga azon tény, hogy a miniszterelnök válaszát a Ház
többsége nem vette tudomásul, önérzetes kormányt azon alternativa elé
állítaná, vajjon megtarthatja-e a hatalmat vagy sem, mert a kis
dolgokban mutatkozó bizalmatlanság nagyobb súlylyal esik a fejlettebb
alkotmányos érzékek serpenyőjébe, mint a nagy dolgoknál mutatkozó
bizalmatlanság. (Zajos tetszés a baloldalon.)
Noha én magam, vezéreltetve azon fenkölt nemzeti érzésektől, melyek
minden magyar honpolgár szívében magasan fellángolnak gróf Zrinyi Miklós
nevének említésénél, teljes loyalítással elfogadtam a miniszterelnök úr
válaszát, mert még mindig jobb, ha történik valami, mint egyáltalában
semmi, noha mondom, részemről elfogadtam a miniszterelnök úr válaszát,
mint némi könnyítést ama nagy történelmi alak valóban sajnálatos
helyzetén, ez nem jelentette részemről, hogy ezen válasz kielégített.
Én ugyanis azt tartom, tisztelt Ház, hogy egy nagy fallácziában vagyunk
és összecseréljük a vádlottakat, a bűnösökhöz fordulván támogatásért az
ártatlanok számára. (Nyugtalanság a jobboldalon.) Mert midőn a kormány
minden előfeltételek nélkül gróf Zrinyi Miklóst csodaszerű feltámadása
után azon általam jelzett rendszer alapján, mely a fél feladatok
teljesítésében bírja jellemző vonásait, egy bank élére segíti, amint
mondottam, minden előfeltételek nélkül, már megpecsételte ama nagy
férfiú sorsát, a tragikumot mintegy kisérőjéül adván.
_Wlassics Gyula_ vallás- és közoktatásügyi miniszter: Maguk a
hollandusok választották. (Gúnyos felkiáltások balról: Mint
nemzetgazdászt!)
Gróf _Apponyi Albert:_ A francziák és angolok portást szoktak állítani
nagy férfiaik számára, ha azok vagyontalanok. Önök a tarpeji sziklára
vitték Zrinyi Miklóst, nem taszítván őt le, mert ahhoz a bátorság egy
neme kivántatik, hanem egy olyan pontra helyezték, ahonnan okvetlenül
önmagának kell lecsúsznia a mélységbe. (Frenetikus tetszés és taps.) A
kormánynak ilyen természetű jóakarata kártékonyabb a rosszakaratnál és
hozhatnék fel példákat, t. Ház (Nyugtalanság a szélsőbalon), hogy ilyen
jóakaró gyámolítás sokszor a legnagyobb történelmi nevekről lekoptatta
az aranyozást. (Zajos tetszés a bal- és szélsőbal egyes padjain.)
De ha hinnem kell is Wlassics tisztelt miniszter úr közbeszólásában,
amint hiszek is, hogy spontán akaratból, senki által nem befolyásoltatva
maga a németalföldi pénzcsoport helyezte őt ezen pénzintézet élére, a
kormánynak meg kellett volna ezt akadályoznia. A kormány mulasztása
kétségen kivül áll, mert a kormánynak tudnia kellett, hogy e
renaissance-korbeli, ragyogó lovagban váltakoznak a legtündöklőbb,
legnemesebb erények oly szokásokkal és hibákkal, melyek ily intézet élén
előbb-utóbb végzetes eredményekre vezetendnek.
Báró _Bánffy Dezső_ miniszterelnök: Én ezen hibákat benne lenni nem
láttam.
_Polónyi Géza:_ A Bobor ezredes lánczraveretéséről se volt tudomása?
(Nyugtalanság, mozgás.)
Gróf _Apponyi Albert:_ De nem akarok fölösleges rekriminacziókba
bocsátkozni, nem akarom megvilágítani ezen ügy összes részleteit,
melyeket még bizonyos homály fed (Halljuk! Halljuk!), nem akarom
föllebbenteni a saisi fátyolt s kisérni nyomról-nyomra a mulasztások és
az eltakarások egész sorozatát, mint általában ezen kormány egész
multjának vörös fonálként átvonuló főismérveit; pusztán utalok azon
arczpirító tényre, igenis ezt a lesujtó szót kell használnom, tisztelt
Ház, mely egész Európa előtt lealáz bennünket, hogy gróf Zrinyi Miklós,
a nemzeti történelem kimagasló alakja, kinek fölséges királyunk szobrot
rendelt emelni, kit a német császár mint a vitézség és hazaszeretet örök
szimbolumát a leglángolóbb szavakkal glorifikált, ma egyéni
szabadságától megfosztva, rideg börtönben tölti napjait, Magyarország
szégyenére és a czivilizált emberiség megbotránkozására. (Zajos
felkiáltások: Úgy van! úgy!) És kérdem, ki az értelmi szerzője e
szomorú, tanulságteljes drámának? – Önök hallgatnak. Ám elfogadom
feleletnek e mélységes hallgatást, de ujra kérdem, akiknek kezében így
megy tönkre és így végződik egy századokon át ragyogó pálya, mi lesz
azoknak a kezében az összetorlódott bajokban sinylődő országból? (Mozgás
jobbról, tetszés és taps a baloldalon.)
Tovább megyek. Odáig megyek, tisztelt Ház, hogy ha felvetjük ezt a
kérdést, egyszerüen, ridegen, minden szinezés és kommentár nélkül is,
hogy szabad volt-e Zrinyit letartóztatni, tekintettel arra, hogy ő nem a
mai Magyarország és mai társadalom egyik része, hanem egy korábbi
Magyarországé és társadalomé, mindenesetre nemmel kell felelnünk és
konstatálnunk kell, hogy az csak olyan kormány alatt történhetett,
amelynél kiveszett vagy legalább nagyon eltompult általában a
szabadságok, de különösen az egyéni szabadságok iránti érzék. (Úgy van!
úgy! a baloldalon.)
Ha szabad ebbeli felfogásomat illusztrálni – mely lényegesen eltér a
Pulszky képviselő urétól, ámbár szivesen elismerem érvelésének
bővelkedését jóizű és mondhatnám pikáns részletekben, sőt egyes
megjegyzéseinek helyességét is belátom, mindamellett, nézetem szerint,
más argumentumokban kell leczölöpözni a büntethetőség kizártságának
megdönthetetlen biztosítékait. (Halljuk! halljuk!)
Ismeretes, tisztelt Ház, – mintegy népszerüen kivánván magam
megérthetővé tenni – hogy az idegen hatalmak képviselői
területkívüliséget élveznek, vagyis a büntethetőség szempontjából úgy
tekintetnek, mintha nem volnának itt. De facto ugyan itt vannak, de jure
azonban a külföldön vannak. No már most, tisztelt Ház, amint ezen
egyénekre nézve fennáll a térbeli területenkívüliség, ugyanezen
jogköltés, fikczió alapján megilleti Zrinyit és társait az időbeli
területenkívüliség, vagyis az _időnkívüliség_. (Úgy van! a baloldalon.)
Látom Chorin képviselő úr arczán a gúnyos mosolyt, de ez engem nem hoz
zavarba, mert azt, hogy az extemporítás fogalma eddig a büntetőjogban
ismeretlen volt, mindenki nagyon természetesnek találhatja, még Chorin
képviselő úr is, ha elismeri azon állítás föltétlen alaposságát, hogy a
kriminalisztika eddig csak kortársak deliktumaival foglalkozott. (Élénk
tetszés a baloldalon.)
Mindezeknél fogva helytelenítem egészben és részleteiben a kormány
eljárását; jogtalannak, igazságtalannak, méltánytalannak, sőt
szégyenletesnek tartom gróf Zrinyi és társainak letartóztatását, mint
szárnyalni nem képes, köznapi gondolkozás veszélyes botlását: tiltakozom
lelkem teljes hevével és erejével a nemzeti kegyelet arczulcsapása ellen
és elfogadom a Győrffy Gyula határozati javaslatát. (Élénk éljenzés a
baloldalon.)
Apponyi beszéde – mint az ő beszédei rendesen – uj anyagot lökött a
vitába, az _időnkívüliséget_. A ház jogászai egymásután keltek fel, hogy
megtámadják a merész theoriát s kibeszélték az egész ülést.
Sajnos, hogy elbeszélésünk kerete nem engedi e beszédek közlését, pedig
itt is, ott is akadt búzaszem a sok szalma között.
Másnap Polónyi tett leleplezéseket Zrinyi ellen. Roppant izgatott ülés
volt. Hol szedte, hol nem szedte az adatokat, Isten a megmondhatója, de
mindent tudott, sőt még többet is, mint amennyi történt. Egy halom
bizonyító irat hevert előtte, táviratok, levelek, önvallomások, a
Zrinyi-bank portásának nyilatkozata, a liptómegyei fakereskedő hosszú
levele, melyben leírja, mint Pellico Silvio, fogságának történetét.
Perczel miniszter közbeszólt: Egy szót se tudok ezekről. Talán álmodott
a tisztelt képviselő úr?
De Polónyi nem az az ember, aki alul maradhasson; művészileg
inszczenirozza beszédeit és épen a kellő passzusnál megjelent a karzaton
Bobor Károly ezredes Pázmándy Dénes társaságában s a szónok
felkiálthatott, nagy páthoszszal a karzatra mutatva:
– Ime, éppen most lép be az egyik áldozat.
Minden szem odanézett, ahol a megsoványodott, megrokkant ezredes éppen
most helyezkedett el impresszáriójával.
– De többet mondok, tisztelt Ház, – folytatá Polónyi – biztos adataim
vannak, hogy a kormánynak tudomása volt a nádor-utczai pincze rabjairól
s ő tanácsolta Zrinyinek egy a szabadelvű klubban tartott szűk
konventikulumban, hogy ereszsze szélnek a rabokat, mert különben baj
lesz. A kormány bűnrészes. A kormány a főczinkos. Nemcsak az
eltussolásban, hanem egyebekben is. De nem akarom a Ház idegeit
túlságosan megrázni az események kiszinezése által, melyekhez hasonlók
Báthory Erzsébet csejtei üzelmei óta elő nem fordultak a czivilizált
Közép-Európában s merem mondani, tisztelt Ház, csak ásni kellene azon
pinczében, hogy egy rakás emberi csontot találjanak. Mert csak azokról
tudunk, akik élve jöttek ki onnan a napfényre; azok, akik soha sem
jöttek ki, jól tudnak hallgatni. Éppen olyan jól, mint a kormány.
A borzalom érzése szaladt végig a honatyai hátakon, a Zrinyi-ügy
rosszabbul kezdett állani, mint tegnap, a kormány helyzete pedig
éppenséggel megromlott.
A szélső balról viharos felkiáltások hangzottak fel a Polónyi beszéde
után:
– Halljuk a kormányt! Védje magát.
– Igazak a vádak, vagy nem igazak?!
– Mondjanak le!
A csöngettyű nyugtalanul csilingelt, majdnem sirt a nagy zajban. A
miniszterelnök nem volt a Házban, a kabinet többi tagjai nem mertek
felelni. A kérdés átkozottul kényes. A grand mamelukok, az
«ászpik-emberek», amint Szilágyi mondotta gúnyosan, leverten ültek az
első padokban, a Deák egykori helye körül.
Az öreg Nákó Kálmán kétségbeejtő gesztusokkal poroszkált ki a folyosóra:
– Dasz iszt a’ kapitale Tumhajt!
Künn aggodalmasan jártak-keltek a mamelukok, egy két miniszter is.
Várták Bánffyt. De hol lehet annyi sokáig? Az utczáról behallatszott a
tengermorgás. Az utcza még mindig a Zrinyié. Hiób-posták jöttek
perczenkint. A Kerepesi-úton a rendőrök karddal kergették szét a
tömeget; két jogász megsebesült. Este nagy tüntetés lesz a klub előtt.
– Hiszen épp ez a szép, – jegyzé meg Justh Gyula, ki a Bobor
Monte-Carlóból való ideutazási költségeire gyüjtögetett egy ívvel – hogy
a nép Zrinyi mellett van, a Ház Zrinyi ellen s a kormány most már csak
abban válogathat, ha egyet lép, hogy melyik vizbe fuljon be.
– Pedig ma okvetlenül nyilatkoznia kell a kormánynak.
– Boborné elájult a karzaton, mikor az ura megjelent, – beszélte gróf
Teleky Géza – odahozták a háznagyi hivatalba, ott locsoltuk fel.
– Cognac-kal?[8]
– Eredj, te bolond!
Bent uj szónok következett: Eötvös Károly. Ezt megint meg kell
hallgatni. Az egyik wipp a kapu elé szaladt megnézni, jön-e már Bánffy.
Még mindig nem jön – de Eötvös beszéde alatt majd csak megérkezik.
A folyosó ismét bevonult a tanácsterembe.