együgyű dologról, a pártok összekonfundálódnak, mintha a babyloni
tornyot építenők, mindenki hozza a vakolatot, de hogy se fundamentum, se
tégla nincsen, arra senki se gondol; a kormány pertraktál
boldoggal-boldogtalannal, tanácsot kér nádtól-bozóttul s mint a rozoga
borona, minden rögöt beszalad, odébb taszít vagy kettőt, de egyet se bír
megtörni. Miről van szó tisztelt ház? Néhai vitéz Zrinyi Miklósról, aki
hős módjára halt meg Szigetvárnál az Úrnak 1565-ik esztendejében
Maximilián császár uralkodása alatt s porló tetemei elvegyülvén az
anyafölddel, életre kelnek fűben-fában, lelke él a lelkünkben, híre él
az idők végtelenében. (Zajos tetszés.)
De önöknek ez nem elég, önök egy eleven emberformát viselő Zrinyi
Miklóst szereztek. (Mozgás.) Honnan szerezték, mikép jött és kicsoda,
nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem ő, mert ő meghalt. (Nagy
nyugtalanság.) Tudom, önök azt mondják, hogy ez ő. Miért mondják? Mert
szeretnek csudálkozni. Azonfelül agnoszkálta egy bizottság és elismerte
a pápa. (Úgy van! úgy!) De hát látta valaki a régi Zrinyi Miklóst, hogy
agnoszkálhassa a jelenlegit? Mert én nem láttam. És nem látta a pápa se.
Még talán báró Dániel se. De ha látta volna is, ő ugyan nem tudná
fölismerni. (Derültség.)
Én sokra becsülöm, tisztelt Ház, a legendákat, de csak azokat, amiket a
nép csinál, nem amiket a papok csinálnak. S azokat is grano salis kell
fogadni, mert versben igen szépen hangzik és véderőnek olcsók is a Csaba
királyfi holt vitézei, kik megjelennek, valahányszor a haza veszélyben
van s állítólag harczolnak köztünk, de azért megmondhatná, ha akarná,
Láng Lajos képviselő úr a statisztikából, hogy az osztrák kórházakban
egyetlenegy sebesült sem fordult meg 1848 és 49-ben, akin eme Csaba
vitézei ejtették volna a sebeket. (Derültség.) A legendák tehát legendák
és a Vatikán szava nagy szó, szent szó, de az agnoszkáláshoz mégis csak
az kell, hogy az agnoszkáló látta légyen azt a valakit, akinek felismeri
a másik valakit. A Vatikán pedig semmit se látott, de a Vatikán mégis
agnoszkál.
_Molnár János:_ Az isteni igazság sugallatából cselekszi.
_Eötvös Károly:_ Úgy? De hát miért nem agnoszkálta annak idején
Solymossy Esztert, mikor annyi bajunk volt vele? Pedig az a’ volt. Hanem
iszen megmondom én, miért agnoszkálta most Zrinyit, pedig ő nem az.
(Nyugtalanság. Zaj.) Mert érzi a Vatikán, hogy a papoknak szükségük van
egy ujabb csodatételre. (Nagy zaj. Ellenmondások.) Veszprémmegyei ügyész
koromban, tisztelt Ház…
_Elnök_ (csenget): Méltóztassanak meghallgatni a szónokot. Egyébiránt
szóló is jól teszi, ha bevégzett és általánosan elfogadott tényeket,
habár kételkedik is bennük, czéltalanul nem feszeget.
_Eötvös Károly:_ Engedelmeskedem, tisztelt Ház, az elnöknek, hát nem
bánom, vegyük úgy, hogy Zrinyi Miklós valóban a szigetvári Zrinyi
Miklós, ámbár én majd csak akkor kezdek hinni a csodákban, ha Erdély
miniszter úr benyujtja a katonai büntetőtörvénykönyvet (Derültség), de
vegyük úgy, ha tényleg Zrinyi az testestől és lelkestől, ez esetben én
is hajlandó vagyok, mint Pulszky és gróf Apponyi képviselő urak, megadni
neki azt a kivételességet, hogy őrá nézve a XVI. század szokásai és
törvényei az irányadók; legyen meg az a megnyugvása, hogy nemes főúr
módjára cselekedett, ezt neki megadhatjuk, mert nekünk semmibe se kerül
s neki örömet okoz – de, tisztelt Ház, nem Zrinyi Miklósról van szó,
hanem szó van nehány jogtalanul letartóztatott XIX-ik századbeli
honpolgárról, egy felkonczolt bankárról, egy csomó nehéz sebesültről,
akiknek az állam a maga védelmét a XIX-ik század törvényei szerint
köteles kiszolgáltatni. (Úgy van! úgy!) Az állam oda nem mehet Bobor
ezredeshez utólag: «Uram, én önt a XVI-ik század törvényei szerint
kárpótolom szenvedéseiért.»
Még kevésbbé állhat szóba a meghalt bankárral: «Ön nemde megengedi, hogy
megöletését a XVI-ik század szerint toroljam meg?» Mert ha a bankár
lelke nem olyan udvarias, mint amikor még porhüvelyében volt, akkor
ugyancsak megfojtogatja éjfélkor az igazságügyminiszter urat.
E pillanatban Fenyvessy Ferencz lépett be a szárnyas ajtón, a megszokott
szegfűvel gomblyukában s lihegve mondá, fehér zsebkendőjét
meglobogtatva:
– A király megkegyelmezett Zrinyiéknek!
– Lehetetlen!
– Tény. Itt van Bánffy a folyosón. Most kapta Bécsből a sürgönyt.
– Éljen! Éljen!
Mint a futó tűz, egy percz alatt elterjedt padról-padra, még a
karzatokon is észrevették s lázas fészkelődés támadt. A képviselők
kirohantak a folyosóra, magára hagyván Eötvöst, aki éppen most kezdett
bele egy új alineába:
_Eötvös Károly:_ Veszprémmegyei ügyész koromban, tisztelt Ház…
A folyosón óriási csoport vette körül Bánffyt és azokat, akik már látták
a bécsi sürgönyt. Nemsokára kiszivárgott a hír a Sándor-utczába, mire
kis vártatva, mint valami földalatti, folyton távolodó morajlás
szűrődött be az «Éljen a király» kiáltás. A tömeg pedig vonult az
Alkotmány-utcza felé, ahol Zrinyiék fogva voltak.
De elkésett. Zrinyi és társai már akkor szabadon voltak. Mint az esti
lapokban lehetett olvasni, pont délben nyiltak meg börtöneik. Az esti
lapok kövér betűkkel hozták a sürgöny szövegét, hogy a pört ő felsége
kegyelemből törülte és _hogy egyszersmind Zrinyit felhivatta Bécsbe
kihallgatásra_.
Zrinyi az esti vonattal, Radován diák és Sturm Albert kiséretében,
Bécsbe utazott.
A híréhes közönség mohón kapkodott másnap az esti lapok után, de csak
egy rövid kommüniké volt olvasható:
_Ma délelőtt tizenegy órakor ő felsége gróf Zrinyi Miklóst félóráig
tartó kihallgatáson fogadta._ (B. T.)
Csak éjjel, midőn a «Neue Freie Presse» estilapja megjött, terjedtek el
a városban a nevezetes kihallgatás részletei:
«Zrinyi a Magyar királyhoz szállott s onnan hajtatott a Hofburgba, a
népek nagy sokasága között. Mindenki szerette volna látni a nevezetes
magyar vitézt, aki halottaiból föltámadott. Zrinyi gránátszínbársony
mentét viselt és kerecsentollas föveget.
Ő felsége igen kegyesen fogadta őt s tudakozódván egészsége után,
sajnálatát fejezte ki a történtek fölött.
Mire az középkori szokás szerint, féltérdre ereszkedve, köszönte meg a
király kegyelmét.
– Keljen fel – mondá ekkor ő felsége – és éljen ezentúl vidámabban. Hány
éves ön?
– Ötvennyolcz multam, fölség.
– Ön még jó erőben van és esetleg még védelmezheti a hazáját. De ön e
társadalomban, melybe hibáján kívül került, úgy tetszik nekem, nem
találja meg illő helyét.
– Valóban, fölség.
– Ön nagy szolgálatot tett egyik dicsőült ősömnek.
– Szivesen tenném meg felségednek is.
– Én azt meg akarom jutalmazni, kinevezem önt belső titkos tanácsosomnak
és önnek ajándékozom Vajda-Hunyad várát, valamint czivillistámból évi
egy millió forintot. Gyüjtse ön össze régi katonáit és éljenek ott ujra
egészen úgy, mint egykoron Szigetvárott. Egyébiránt adja át királyi
üdvözletünket vitézeinek.
S e szavaknál a király összeütődő sarkantyúja jelezte, hogy a rendkívül
érdekes kihallgatás véget ért, mely ilyen valóban királyi módon vetette
végét egy éles parlamenti konfliktusnak, mely Budapesten már-már
veszedelemmel fenyegette a Bánffy-kabinetet.»
Ezt hozta a Presse szórul-szóra – másnap a magyar lapok kiczifrázták
buja szinekben, vezérczikkek jelentek meg az esetről, a hírlapreporterek
egész Érsekujvárig eleibe utaztak Zrinyinek s boldog volt még az is, aki
legalább Radován diákhoz férhetett, tőle szerezhetvén némi friss
anyagot. Zrinyi kupéjába csak Perényi Miksa mert behatolni, felköltötte
ő exczellencziáját és meginterviewolta.
Az egész országban volt öröm a király ténye fölött. Még azok is jó
arczot vágtak, akik a törvény alkalmazását kivánták – mert a király
kegyelmi joga érvényesült és a törvényen nem esett csorba. Mindenki meg
volt elégedve, csak Bohus Zsigmond duzzogott titokban:
– Hát már mindenki titkos tanácsos?[9]
XII. EPILOG.
Ugorjunk át néhány esztendőt és hipp-hopp ne álljunk meg sehol, csak
Vajda-Hunyadon. Ott álljunk meg a fényes lovagvárban, mely az óriás
sziklán kevélyen mered a felhőkbe. Karcsú tornyaival, czirádás
erkélyeivel, klasszikus kidudorodásaival. Lent a szikla alatt a kis
Zalasd vize folydogál csendesen.
Az ember megigézve áll meg a tündérépületnél, szeme mohón tapad a
loggiákra, a czikk-czakkos százféle ablakokra, hogy nem jelenik-e meg
valamelyikében Hunyadi János, sisakos fejével, vállára boruló hullámos
hajával, vagy a szelid arczú nagyasszony: Szilágyi Erzsébet, előkiabálva
valahonnan a gyerekeket: «Laczi, Matyi, hol vagytok!»
Csalóka képzelődés. Csakugyan játszik a bástyákon két kis szöszke fiú…
De hol vannak már a Hunyadiak! Ám a renaissance-kor még itt van; a
várban gróf Zrinyi Miklós lakik a vitézeivel. Ide költöztek valamennyien
és úgy élnek, mint hajdan Szigetvárott. Így parancsolá a király.
A vár szebb, mint Sziget volt. Az Almás vizét a Zalasd pótolja, vad
bőven van az erdőségben, hanem a klima zordonabb és Szecsődy Máté uram
sokat panaszkodik, hogy örökösen hurutja van. De amellett jól élnek,
vígan élnek. Kürtszó hirdeti a kaputoronyból, ha vendég érkezik s majd
mindig érkezik. Castellanus uram, aki most Bothos Péter uram, nem győzi
nyitogatni-csukogatni a nagy kaput. Sólymokkal és uhubaglyokkal jár
vadászni Boborné és Juranicsné, mint a régi idők várasszonyai,
lámpavivő, sátorvivő csatlósok egész rajával. Lándzsások, fullajtárok
kisérik Zrinyi Miklóst, ha kikocsizik s három mozsárlövés pukkan el az
udvaron, ha ebédhez ülnek a márvány-oszlopos lovagteremben. Az ebédek
rendesen igen jók, mert Rózer-mama vezeti a háztartást s veszekszik
egész nap a szakácscsal, a kuktákkal, a kulcsárnéval és minden renden
levő cselédnéppel; – a királyi tanácsos úr, tudniillik Rózer Nep. János
úr, nem ártja magát semmibe, ő megelégszik azzal, hogy együtt élhet a
leányával (Juranicsnéval) és hogy várban lakhatik (sasfészekben – ahogy
ő szokta mondani) és hogy délutánonkint kedvére tartlizhat a
várkáplánnal: főtisztelendő Vinnyói János urammal a Nebojsza bástyán.
Panaszkodik azonban, hogy a pap csal a játéknál. Van két szép unokája
is, a Juranics-gyerekek, akiket minduntalan le kell kergetnie a fákról
és a különböző magaslatokról, ahová madárfiókokért felmásznak. Ez a két
vásott kölyök foglalja el egész napját.
Szóval: élnek, éldegélnek; Alapi és Juranics a hadakat gyakorolják a
várudvaron; a régi szigetvári vitézek kezdenek ugyan öregedni, de Zrinyi
ujakkal szaporítja.
Mindez egy kicsit unalmas, egyhangú és a főemberek türelmetlenül várják
naponkint az ujságokat:
– Mikor lesz már egy kis háború?
De hát a világ nem mozdul. Hej, a török! Ha még egyszer jönne a török.
Csakhogy az beteg ember, nem tud járni. Csak már jönne akárki, ha
ördögnek hívják is.
Sziget hajdani kapitányát itt katonái közepette elfogta némelykor a
harczvágy; a régi szilaj szenvedélyek sorra ébredeztek. Mit ér ez a nagy
vár, ez a sok levente, ha ki nem próbálhatja? Ha már nincs háború,
legalább egy kis hadi kaland akadna. A vadászatok se elégítették ki.
Nincs nagy vad. Nyulat, őzet nem érdemes lőni. Sokszor emlegette, kivált
téli estéken elmélázva a kandalló tüzének rubint szikráiban, hogy ha ő
király lenne, gyönyörű vadászatot tudna rendezni Budapesten, eleresztvén
az állatkertben a nagy vadakat, az oroszlánokat, tigriseket és hiénákat;
milyen fölséges mulatságot lehetne abból csinálni! Voltak napjai, amikor
visszasóhajtozott a budapesti modern életbe. A tarkabarka nép az
utczákon, a kirakatok, a szép festett asszonyok, a lóversenyek, a
klubesték vonzották szinte ellenállhatlan erővel. Érezte, hogy a modern
ember és a renaissancekori lovag mintegy összevesz benne; mindig
birkózik a két legény és hol az egyik van felül, hol a másik.
Egyszer aztán egy szép tavaszon bekövetkezett, amit vén katonái
kivántak. Radován diák, aki a napi postát bontotta fel, egy olyan
stafétát talált kibontani, melytől elkezdtek a szemei csillogni.
Arról értesítik Zrinyit Budáról, hogy készülődjék, erősítse meg magát,
szaporítsa meg a legénységét, mert alighanem lesz valami.
És két hét mulva már ott állott az ellenség Vajda-Hunyad vára előtt.
Nem vág keretünkbe az eseményeknél időzni, ellenkezőleg csak átsiklani
szabad azok között.
Az orosz támadta meg Magyarországot s míg derékhadával betört Máramaros
felől, egy kisebb sereget Románián keresztül Erdély ellen menesztett,
hogy kétfelől szorongassa meg a magyar királyt.
E hadosztály, melyet gróf Dimitriev Dekanov vezetett, ostrom alá vette
Vajda-Hunyadot éppen úgy, mint negyedfélszáz év előtt Szolimán
Szigetvárt.
Zrinyi elemében volt, életre-halálra védte magát s gyakorta tett
kirohanásokat, nagy pusztulást okozva az orosz seregben. Eközben pedig
várta a segítséget, mely az ostromlóktól megmenti.
Hanem az összes haderő el volt foglalva Máramarosban, hol hősiesen
megverte az oroszokat. E nagy győzelmi mámorban a szegény Erdélylyel
nagyon keveset törődött a hadügyi kormány.
Így aztán teljesen magára hagyatva, oda jutott Zrinyi, ahol egykor volt:
az élelme kifogyott, a várfalak meg voltak rongálva, de a várőrség
lelkes volt, kivévén Rózer papát, aki szeretett volna otthon lenni a
Zöldfa-utczában és inkább Sartory Pállal tartlizni a polgári körben,
mint a «sasfészekben», ahol a villámok laknak.
Egy nap parlamentair jelentkezett a várkapunál. Dekanov is megúnta a
fáradalmas ostromot, meg talán hallott is valamit a magyar király
máramarosi nagy győzelméről és alkudozni akart Zrinyivel.
A parlamentairnak bekötötték a szemeit és Zrinyi elé vezették. Ott
átadta a Dekanov levelét.
«Bátyuska – írta gróf Dekanov – add fel a várat és megkapod Erdély
fejedelemségét. Ha fel nem adnád, elveszem erővel.»
Zrinyi Miklós előkereste a kalamust, ritkán írt ő maga, de most az
egyszer a saját szarkabetűivel válaszolt:
«Bátyuska, tanuld meg, hogy Zrinyi Miklós nem szokott várakat
feladogatni. Ha nem tanulnád meg, megtanítalak.»
Ezzel aztán kieresztvén a parlamentairt, megparancsolá a castellánusnak,
hogy semmi élő lelket ne ereszszen többé se ki, se be. Összehívta a
várőrséget, szép hazafias beszédet tartott nekik és felszólítá, hogy
rohanjanak ki, úgy mint régenten. Az élelem elfogyott, segítősereg nem
jő, a bástyák meg vannak rongálva. «Haljunk meg a hazáért másodszor is!»
– Bis repetita placent! – kiáltá lelkesen a rettentő erejű Patacsics.
– Haljunk meg! – visszhangozák mindnyájan.
– Fel fogunk ujra támadni! – biztatá őket Juranics.
Ekkor azután a várkápolnába mentek, ahol Vinnyói János misét mondott s
lelkileg ekkép megerősödve, Rózer-mama fölosztotta köztük az utolsó
élelmi adagokat. Holnap már nem lesz semmi ennivaló. De nem is kell. Az
asszonyokat és a gyerekeket kivezetik majd a rejtekúton éjjel a szabadba
és holnap reggel kirohannak, megnyitván a vár kapuit.
Mind kemény vitézek voltak. És csak egy pillanatra lágyultak el, mikor a
templomból jövet meglátta Juranics az udvaron szaladgáló kis fiait,
azokat ölébe vette, csókolgatta és egy könnycseppet morzsolt el a
szemeiben:
– Szegény kis cselédkéim – susogta.
Zrinyi maga is megindult.
– Eredj te is velük – kérte Juranicsot.
Juranics sértődve, kevélyen emelte fel a fejét:
– Kinek néz engem exczellencziád?
Zrinyi az emeletre sietett fel, a palotatermekbe. Szüksége volt a
magányra. A lelki egyensúlyra, az elmélkedésre, a készülődésre. Odaszólt
az ajtónálló alabárdosoknak:
– Egy lélek se háborgasson.
– Még a légy se jön ide, kegyelmes úr.
Fel s alá kezdett járkálni, a márványkoczkák egyhanguan, kisértetiesen
kongtak a léptei alatt.
Egyszerre kopogtatást hallott egy belső ajtón. Összerezzent s
indulatosan fordítá arra a fejét. Ki merte a parancsát megszegni?
Az ajtó megnyilt és belépett – Perényi Miksa.
Egy perczig nem tudott szólni az ámulattól, hogy jöhetett be ez az ember
az orosz seregen, a vár becsukott kapuin, a palotatermek őrein
keresztül?
– Hogy jutott ön ide? – kiáltá rá mérgesen.
– A saját leleményességemmel – felelte Perényi hajlongva és a szemével
hunyorgatva; – hírt adtam Boborné ő méltóságának, hogy divatos
szöveteket árulok s tetszik tudni, milyenek az asszonyságok? Bizony
kiváncsi volt a szövetekre és kitalálta a módját, hogy idejöjjek.
– És mit akar?
– Meg akarom exczellencziádat interviewolni.
– Hagyjon békét, mert ledobatom a bástyáról.
– Azt én nem hiszem. Exczellencziádnak sokkal jobb szíve van, mintsem
egy szegény gyámoltalan ficzkón töltse a haragját. Azonfelül pedig
exczellencziád méltányolni tudja az ország közvéleményét, mely remegő
aggódással csügg sorsán és nem fogja ellenezni, hogy informálva legyen.
– Mit akar tudni? – szólt türelmetlenül.
– Igaz-e, hogy ki akar rohanni?
– Holnap reggel megtörténik.
– Igaz-e, hogy megint az ünneplő ruhájába öltözik, mint hajdan
Szigetvárott?
– Igaz. Ott van a ruha a széken kikészítve.
– Igaz-e, hogy exczellencziád megint száz aranyat tesz a zsebébe?
– Azt én úgy szoktam – felelte keserű mosolylyal Vajda-Hunyad ura.
– Szabad kérdenem, milyen aranyak azok: húsz- vagy tízkoronás aranyak?
– Húszkoronások.
Perényi Miksa most közelebb lépett Zrinyi felé, mintha ösztönszerűleg
érezné, hogy valaki hallgatózik (amint hogy ott volt a kulcslyukon a
Boborné rózsaszínű fülecskéje).
– Tudja mit exczellencziád – mondá szemtelen vigyorgással, halkított
hangon. – Ne tegyen a zsebébe semmit; mit ér, hogy az az ostoba kozák,
aki levágja, meg fogja ott találni. Hát megérdemli azt az a kozák? Én
tudom azt, hogy a gróf úr a történelemre dolgozik és ha én be fogom
írni, hogy száz arany volt a zsebében, méltóztatik engem érteni, hát
akkor az úgy lesz a történelemben és nem máskép. A felét nekem adja, a
másik felét hagyhatja exczellencziád valakinek. És mind a ketten
csinálunk egy jó gseftet.
Zrinyi habozva állt ott, mintegy megszédülve e hallatlan vakmerőségtől
és mégsem tudta hirtelen elhatározni, hogy nevessen-e nagyot az ötleten,
vagy pedig kinyitván az ablakot, kapja fel Perényi urat, mint egy
macskát és lökje le a mélységbe.
De éppen ebben a szempillanatban belépett Boborné, még mindig fiatalos,
nyulánk alak, csak az arcza halovány és a szemei bánatosak, kisirtak.
– Akar valamit? – kérdé szelíden Zrinyi.
– A mentegombokat jöttem berakni – felelte tompa, remegő hangon.
* * *
Másnap, napkeletkor felöltözött Zrinyi granátszín mentéjébe, melyet
híres bécsi útján viselt, fölvette kerecsentollas kalpagját, meghúzatta
a harangokat, kinyittatá a kapukat és kirohant vitézeivel a hármas
«Jézus» kiáltással az ágyuk füstje között.
Mind, mind elestek egy lábig, de nem olcsón. Maga Zrinyi odavágtatott a
vezérhez, Dimitriev Dekanov grófhoz:
– Húzd ki a kardodat, bátyuska!
Azzal összeütötték aczéljaikat s Zrinyi olyat vágott a fejére, hogy az
menten két darabban esett szét.
A kozákok most rárohantak Zrinyire és szuronyaik alatt csakhamar holtan
esett össze.
Valami suhogás támadt a levegőben. Talán a villámló kardoké. Hátha tán
szelídebb? Hófehér égi szárnyaké. Az «angyal légióé», melyet a másik
Zrinyi Miklós, a költő, álmodott oda az öreg Zrinyiászban, világhírű őse
utolsó lélekzetvételéhez:
Gábriel, bán lelkét, két tized magával
Földrül fölemelé gyönyörű szárnyával…
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSEI.
Ezt a könyvet 1898-ban irtam. A könyv az akkori társadalmi, politikai
események és felfogások persiflage-a, különös szemüvegen át, egy régen
elmult korszak szokásaival szembeállitva. Egy olyan dicsőséges alakot
kellett ehhez választanom, akinek történetét mindenki ismeri – de
különben is az alak itt csak forma; a lényeg a tárgyalási anyag, az
ország akkori actualis társadalmi viszonyai, kicsinyes bonyodalmak,
melyek rendszerint eljutnak az országgyülés elé s melyeket rendszerint a
király old meg.
Igy volt ez akkor, igy van ez nagyjában ma is. Az ország nem haladt
azóta messze, de az idők némileg elhaladtak s munkámban, mely többé nem
lehet oly friss, mint a minő volt, némely szin fakóbb lett, némely ötlet
értelme elmosódó. – Imitt-amott tehát magyarázó jegyzeteket kellett
tennem. Még most csak néhány helyen volt szükséges, de ha idők folytán
esetleg uj kiadások lennének, hova-tovább mind-mind több-több jegyzet
fog kelleni, mig végre megeszik egész munkámat a jegyzetek.
Vagy a jegyzetek, vagy az egerek – hiszen egyre megy voltaképpen.
_Mikszáth Kálmán._
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Fraknói Vilmos: Mátyás király élete, 391. lap. «Az egész
testrész – mondja Korányi – súlyos agymegbetegedésre mutat, melyet
rögtöni keletkezése miatt gyuladásnak tekinteni nem lehet, hanem
agy-gutaütésnek. Az ilyen bajra való hajlandóság Mátyás királynál már a
megelőző évben előforduló ájulásokban mutatkozik» stb.]
[Footnote 2: Tenczer Pál a könyv keletkezése idején agilis városatya
volt; kis sánta emberke, közismert alak Budapesten, azelőtt egy német
lap szerkesztője.]
[Footnote 3: Sartory költött alakja az irónak, kit sokszor szerepeltet
politikai és társadalmi egyéb czikkeiben is, a maradi városatyákat
gúnyolva benne.]
[Footnote 4: Éppen azokban az időkben volt egy híres kirohanása a
kormány ellen.]
[Footnote 5: Czélzás arra, hogy Károlyi István gróf első volt, aki
Grecsákkal szemben a képviselők közt (míg osztályparlament volt)
szokásos pertu-t megtagadta, ami akkor nagy konsternácziót keltett a
politikai körökben.]
[Footnote 6: E fejezet humorának teljes megértésében vissza kell
emlékezni az abban az időben a Kaszinó által tárgyalt s az egész
közvéleményt nagy izgalomban tartott Szalavszky-affaire-re.]
[Footnote 7: _A szerző szándékosan két hihetetlen dolgot akart e kis
szatirikus korrajzban pertraktálni, az egyik: Zrinyiék föltámadása, a
másik: a mamelukok föl nem kelése. E kis jegyzetben kér bocsánatot a
nyájas olvasótól mind a két lehetetlenségért_.
_M. K._]
[Footnote 8: Teleky Géza háznagysága alatt honosult meg, hogy a
képviselők bejártak a háznagyi hivatalba papramorgóra.]
[Footnote 9: Bohust azért említi a szerző, mert azokban a napokban ő
volt a legfrisebb sütetü titkos tanácsos.]
TARTALOM.
ELSŐ RÉSZ.
I. A praeludium 1
II. Az első hírek és a Vatikán 4
III. A híres szalmaláng 27
IV. A próza 54
V. Rózerék 73
VI. Egy «kínos» ügy 88
MÁSODIK RÉSZ.
VII. A poézis 110
VIII. Az önkéntes detektiv 125
IX. A katasztrófa 142
X. A parlament 169
XI. A megoldás 187
XII. Epilog 207
A szerző megjegyzései 215
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
7 |Ott vott |Ott volt
68 |fürkészö |fürkésző
70 |Zugligetet. |Zugligetet.»
93 |ferhérhajú |fehérhajú
94 |1752-ben |1572-ben
162 |hetyettesítvén |helyettesítvén
168 |Juranics Lőricz |Juranics Lőrincz]