hajó, ha valami hullámtól nagyot dől jobbra, okvetlenül mindjárt utána
éppen olyan nagyot dől balra, – míg végre eligazodik. Jönnie kellett
mindjárt az ellenáramlatnak is. Különösen a vidéken sajnálni kezdték
Zrinyiéket. Oh a vidéken mégis puhábbak a szivek. És azt is mondták a
vidéken: bizony nagy szemtelenség úgy bánni egy Zrinyivel, történelmünk
nagy alakjával, mint egy közönséges gonosztevővel és hát nem is valami
nagy kár azokért az összevagdalt zsidókért… Talán mégse puhábbak a
szivek a vidéken.
A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni.
És ha mégis megtalálja, mindjárt beleún: ejnye, de kellemetlen pofája
van! És – hogy rövidek legyünk – mesés gyorsasággal kezdett nőni a
vidéken a rokonszenv Zrinyiék mellett s egy nap mintha kilépett volna
Somogymegye czímerpajzsából a koronából kezdődő kéz s elejtvén
szőlőfürteit, tollat ragadott volna, sürgős feliratot írni a
képviselőházhoz, beavatkozásra kérve a parlamentet Zrinyi gróf és
társainak kivételes természetű ügyében.
Az országgyűléshez küldött feliratok, kérvények sorsa közönségesen
siralmas. Ha vár is rájuk valami jövendő, az csak olyan, hogy a
halottból legfeljebb prédikácziós halott lesz – életet itt bele nem
lehelhetnek. De a somogyi kérvény kivétel. Az csemege. Több: –
divatczikk. Leszorítja a legkomolyabb javaslatokat. Trikót húznak fel a
pártvezérek és ostrom alá kerül a háznagyi iroda karzatjegyekért.
De mielőtt még a somogyi kérvény tárgyalásra került volna, jelesül
előtte való napon, híre ment a városban és a politikai körökben, hogy a
Zrinyi-ügyben interpelláczió lesz. Pulszky Ágoston fog interpellálni.
Közvetlen a kérvények előtt.
– Tehát megrendelt interpelláczió. Lehetséges. Mert az interpelláczió
kényelmesebb a kormánynak, mint a kérvény. A párbaj csak egy játék,
kivált, ha az ellenfelet maga a válaszoló választja.
Másnap reggel már tíz órakor megtelt a folyosó és lüktetett, pezsgett,
forrt az élet; Nyegre, akit Szilágyi kiküldött az elnöki lakosztályból,
mint Noé a galambot, hogy nézze meg, van-e már valaki odakünn, azzal
csörtetett vissza:
– Itt vannak, kegyelmes uram, a betegek is, a mezei hadak is.
Az elnök nagy kékes szemei még nagyobbra tágultak, kérdőleg szegződve a
jegyzőre:
– Megbolondultak!
– A Zrinyi-ügy, kegyelmes uram.
– Szamárság! Ez az egész Zrinyi mindig föl volt fújva.
Élénk csoportok képződtek szerte a vacsoráló kis klikkek szerint; a
Hungária-szoba, a gentry-szoba, az István-szoba és mindenféle szoba.
Összebújtak és a nap legfrissebb eseményeit, benyomásait beszélték meg.
– Mi lesz Zrinyiékkel?
– Mit akar Guszti?
– Amit Bánffy.
– Hol van Pap Géza?
Mindenütt. Ahol említik, megjelenik a kis kobold; frissen siklik el az
egyes csoportok közt, mint egy gyík: hófehér apró fogai messziről
villognak, mint valami rizskásaszemek.
– Magunkhoz kell ragadni a kezdeményezést ebben a Zrinyi-ügyben. Nehogy
megint az ellenzék csináljon belőle tőkét. Molnár apát már kézbe vette.
Molnár apát ravasz, mézes arcza kibukkan a miniszter-szoba melletti
sikátorból, ahol Eötvös Károly tartja szóval, rezegtetve magát a
csipőin, mint egy kényes násznagy a lakodalomban. Kedélyesen évelődik az
apáttal:
– No, ugyan jó, hogy ezt a kis reakcziót kieresztettétek. Mert ha ezt
leverjük, az egész világ kálvinistává lesz, majd meglátod és ti aztán
elmondhatjátok, amit a jezsuiták: «Regnavimus sicuti lupi – Expellerunt
nos, sicuti canes.»
– Csakhogy tovább van a vers – vág vissza Molnár apát, – Redibimus
sicuti aquilae.
Ebben a perczben könnyed léptekkel suhan el mellettük Gromon Dezső:
– Azt hallom, hogy Boborné is itt van a karzaton.
Ah, szépek ezek a czikk-czakkos zig-zugok, sikátorok, mint az Olympus
berkei. Más-más istenek lyukai. Bent az elnöki szobában Vulkán lakik a
rettenetes pörölyével. Jaj annak, akire lecsap. A jobboldali folyosón
hűséges udvarával Janus tanyázik a multba és a jövőbe néző arczával.
Csak nagyritkán, nevezetes mozzanatoknál megy be a gyűlésterembe, hol
Vulkán szemöldöke igazgat és pörölye csattog. A másik folyosón Tantalusz
jár. Kis istenek és nagy istenek jönnek-mennek, megállnak egy-egy szóra
és igazítanak vagy rontanak a halandók sorsán.
Vannak, akik csak a tubákpikszisüket nyitják ki, ha bosszankodnak, de
vannak viszont, akik Pandora szelenczéjét kezelik és kieresztik belőle a
bajokat. Vulkán ravaszul hunyja be a szemeit és tiltakozik:
– A szelencze nem az én kezemben van, uraim.
Közel a miniszteri szobához Aeolus és legényei csinálják a szeleket, ha
csendes gyűlések alatt összebujnak. Minden zug érdekes itt. S még az
apró kis alakok is, kik csúsznak, másznak, hánykolódnak, ki frigiai
sapkában, ki csörgő-sapkában, ki elrejtve nagy füleit a sapkája alatt,
mint Midás, mégis valami fényt kapnak mindnyájan az istenek
közellététől. Apollót tömjénezik ezek és remélik, hogy nagy kitartásával
mégis megkapja Daphnét, akit mikor megölel, borostyánfává válik.
Jupiternek hoznak áldozatokat, tömjént és mirhát, amazok – mert itt
vannak a villámok és azok a bizonyos legendás fazekak. Vulkánnak nincsen
pártja, de félnek a kalapácsától és kényszerülve tánczolnak körülötte.
Mercur hektikában van, de a mérlege csillámló, míg ki nem esik a
kezéből. Valóban Olympus ez – ahova bevágyik minden halandó, kivált ha
magyar anya szülte. A levegő fülledt ugyan és füstös. De mert az istenek
is ezt szívják, tehát úgy kell beszürcsölni, mint illatos ambróziát. Az
istenek és kis istenek körül csúnya szolgálatokat kell végezni,
hajlongani, görbülni, hizelkedni. De ennek így kell lenni, míg a bájos
kis Hórák meghozzák egy napon kaczkiás kötényükben a jutalmat.
E pillanatban kilép odujából Szilágyi s követve a jegyzőktől és
wippektől, mintegy udvarával bevonul, sehol meg nem állva, utat nyit,
két nagy kezével kalimpálva a tömeg között, mogorva, szinte ünnepélyes
arczczal, mint egy angol speaker, aki tudja, hogy az a föld, amelyre
lép, érzi őt.
Az útvonalon, amerre megy, halk moraj kél. A sok dologtalan, henye ember
találgatja:
– Ma mérges.
– Dezső rosszkedvű.
– Nem szeretnék ma beszélni.
– Az a kérdés, kire haragszik ma: ránk-e, vagy rájok?
Egyik nap a mogorvaságát konstatálják ilyen körülményesen és mégis
semmitmondóan, máskor a jókedvét. S ez is egy neme ama mulatságoknak,
melyek oly drága pénzen vásároltatnak.
Az elnök után bevonul egy nagy raj, a konok beszédhallgatók, mert e sok
zöldségnek, vegyes szalma-széna-szecskának véges-végig való
meghallgatása szintén egy neme a drága pénzen vett mulatságnak, s
úgyszólván a magas beléptidíj teszi becsessé e gezemiczét. Az okosok
kívül maradnak a folyosón. Azok azt tartják, hogy csak háromféle
beszédet lehet meghallgatni: a nagyon okosat, amiből tanulni lehet, a
nagyon szépet, mely gyönyörűséget nyujt és a nagyon bolondot, mely
megnevetteti őket. A középszerű beszéd teljesen értéktelen. És a
beszédek, sajnos, majd mind középszerűek. A lapokban ugyan hirdetik őket
pártállás szerint nagyszabásúaknak, kolosszálisaknak, szépeknek,
bölcseknek, sőt elragadóknak, de biz azok a szegény párák csak
középszerűek.
Az ülés tehát megnyílik; következnek a különböző jelentések, a
jegyzőkönyv felolvasása, szóval, megindul az úgynevezett parlamenti
munka.
A folyosón maradt képviselők még a szivarjaikat szíjják és elmesélik a
coulissa-dolgokat; egyik is tud valamit, másik is: összeteszik, amijök
van és egy félóra múlva mindent tudnak, sőt az összehordott szálakból
kikombinálják azt is, amit nem tudnak.
A tanácsteremből kijövő alakok rövidesen, telegramm-stilusban az ottani
benyomásokat is elmondják:
– Wlassicsnak nagyon sötét az arcza. Valami baja lehet a Vatikánnal.
– Talán a Zrinyi-ügybe avatkozott be a pápa.
– A karzaton csakugyan ott van Boborné.
– Ohó, azt meg kell nézni.
Egy pár ember elcsapja a szivarját és bekullog.
– Szép-e?
– Gyönyörű.
– Hol ül?
– A középen, ametisztszínű ruhában, orgonavirágos kalappal.
Ezalatt, tip-top, a korridor felől folyton jönnek uj és uj alakok: Csáky
Albin Csáky Györgygyel, Zrinyi egyik katonájával, aki nem keveredett
bajba és most idehozta az érdeklődés és aggodalom.
Majd Széll Kálmán toppan be lemesre fésült hajával, finom fehér
zsebkendőjét kibontva, melyről rezedaillat száll és elkeveredik a füstös
levegőben.
– Rátótról jövök, – magyarázza – egy hétig voltam oda s immár
ostobaságok történnek. Ki beszél bent?
– Még senki.
– Pulszky fog interpellálni?
– Pulszky.
– És Bánffy mit fog felelni?
– Nem mondta meg, pedig éppen most beszélgetett itt.
– Nem vagytok politikusok, – mondja Széll kedélyesen, a kibontott
zsebkendőt gondosan összehajtogatva laposra. – Jupiter Dodonában a szent
tölgyfa leveleinek rezgése által tudatta a maga akaratát az emberekkel…
Ezalatt egy kis sánta úr tünik fel a folyosó tarkabarkaságában, sima,
borzéhoz hasonló fejével és vastag arany óralánczával, vastagabbal, mint
a Demkóé (mely az egyedüli fényes dolog immár a Házban).
– Ki ez? – kérdi Széll Kálmán – mintha ösmerném.
Senki se tudja – de Harkányi Frigyes mégis tudja. Sőt már beszélt is
vele. Harkányi Frigyes mindenkivel beszél, akivel találkozik, mindent
megnéz, mindent megfigyel, megkopogtatja botjával a házak falait, hogy
milyen anyagból vannak, megtapogatja kezével a szövetet az ismerősei
ruháján és aláhajlik a Széll Kálmán hóna alá zsebkendőjéhez, hogy egy
kis parfümöt élvezzen a máséból. Udvarias, élénk, kedves és
szolgálatkész.
– Hát nem ismeritek? Sapristi! Hiszen ez a Zrinyi Mór az első magyar
földtehermentesítőtül. Nagy ganeff – et caetera. Épen az imént beszéltem
vele. Képviselőket keres, akik a nyilttérben kinyilatkoztatnák, hogy a
földtehermentesítő bank vagyonilag szilárd alapon áll, daczára a
daczárandóknak.
– Úgy? Menjünk hát tovább, – folytatja Széll Kálmán – a szent tölgyfa
leveleinek a rezgése a fő. Ugy-e nem vesztem el a Fühlungot? Mindig csak
a levelekre kell ügyelni és az ember tudja ezekről, hogy Jupiter mit
akar.
– Én azt gondolom, kegyelmes uram, – mondja Rosenberg Gyula, szintén
egyik levele, de egyik rezgésbe nem hozott levele ezen tölgyfának, –
hogy Bánffy teljes jóakarattal van Zrinyi iránt, de azt hiszem, ez a
dolog főkép Erdélytől függ.
– Ugyan hagyd el. Az egy foltozó suszter. Uj bőrből nem tud varrni. Ez
pedig valami egészen uj bőr. És megvallom, bár kétségtelenül nagy
schnitzert csinált a szegény Miklós, de én nem engedtem volna
letartóztatni.
– Én se – felelte Rosenberg.
– Persze a sógorság miatt – évelődik Széll Kálmán. – Egy Rosenberg nem
lehet ellensége a Rosenberg-leány férjének: Zrinyi Miklósnak.
Csáky György élénken ugrik fel erre a szóra és bemutatja magát
Rosenbergnek nyájas kérdő tekintettel:
– Báró Rosenberg?
– Nem. Doktor Rosenberg. (S aztán ujra Széll Kálmán felé fordul.) Hogy
vannak a tehenei, kegyelmes uram?
– Köszönöm alásan a szíves kérdést. Éppen tegnap adtam el egy kétéves
bikát az alençoni herczegnek.
Mint mikor a méhek özönlenek minden tájék felől a kaptárba, jöttek
sorban a ritkán látott alakok, a jól táplált Hieronymi, a selyem talpu
Matuska nagy megbotránkozással. «Mégis plusquam amit csinálta meg a
Zrinyi; hát nem tudta tartani egy jogtanácsost, egy jót, aki megmondja
neki, hogy ami nem megy, az nem megy.» Majd jön a népszerű Darányi
prominczliszerű mosolyával, megfogja a Kabos Ferencz kabátgombját:
– Így járnak mindazok, Feri bácsi, akik a Náczi bácsi tanácsát nem
fogadják.
– Hát mi lesz vele, kegyelmes uram? Szabadon eresztik?
Darányi összevonja a vállait s jobbkeze két ujját a szájára ereszti:
– Hja, azt csak az Isten tudja.
Honnan, honnan nem, ott teremnek a későn kelő Andrássy grófok is. S
bizonyos üdeség oson be velük a fojtó, rossz folyosói levegőbe. Mindig
hoznak valami friss ideát. És mindig előjönnek igazítani. Éppen
megfordítva csinálják, mint a régi órákon a barátok. Ők a napfénynél
tünnek el és az esővel jönnek elő.
– Zrinyi követhetett el hibákat, – hangoztatja gróf Andrássy Tivadar –
de folyton megmaradt gentlemannek. Ő egy körömnyit sem vesztett a
prestige-éből. A kormány hibázta el a dolgot, hogy egy középkori urat
belesegít egy bankba. Azt ott azután sértegetik. Természetesen nem tűri.
Ez az egész a kormány lelkén szárad.
Most hirtelen megszólalnak idegbántóan a villanyos csengetyük. Egy wip
kinyitja az ajtót és kikiált:
– Urak, a Pulszky interpellácziója!
A folyosó alakjai berohannak s üres és csöndes lesz minden, mint egy
kripta.
_Pulszky Ágost:_ T. Ház! Azon közérdekű ügyben, mely abnormis voltánál
fogva is, de általjában is a judikatura és az ethikai érzések közötti
ellentétessége következtében, de más szempontból is, úgy a jogászkörök,
mint általjában az egész közvélemény foglalkozásának főtárgyát képezi,
indíttatva érzem nézeteimet röviden kifejezni. (Halljuk! Halljuk!)
Előre bocsájtván, hogy sem a merev pártszempontok, még kevésbbé a
történelem tanulmányozása következtében az iskola által beoltott
kegyeletszerű sensibilitás adják jelen felszólalásom megtételéhez az
impulzust, mint inkább azon általjánosan szembeötlő kivételesség, mely
ezen ügy elbirálásánál az egyedüli domináló szempont lehetvén, bizonyos
következtetések levonását mellőzhetlenül szükségessé teszi. (Halljuk!
Halljuk!)
Ezen ügy, tisztelt Ház, gróf Zrinyi Miklós és társainak a sajtóban és a
közönség nagy rétegeiben sokat pertraktált ügye. Mindnyájan ösmerjük a
sajnálatos esetet, mely miatt a fentebb említett letartóztatások
történtek s bizonyára ezen nagyfokú kihágás, sőt vérengzés…
_Dr. Mezei Mór:_ Sőt haláleset!
_Pulszky Ágost:_… halálesettel kapcsolatos vérengzés felől csak egy
vélemény lehet és az elitélő. (Úgy van! a jobboldalon.) Az is
kétségtelen, hogy büntetőtörvényeink e tekintetben világosak és mert a
törvény előtti egyenlőség is evidens, a kérdés tárgytalannak látszó
voltát csakis egyetlen körülmény alterálja és erre kérek engedelmet
röviden kiterjeszkedhetni, mielőtt interpellácziómat megtenném.
(Halljuk.)
A törvények, tisztelt Ház, mindenkor azon generáczióra érvényesek,
amelyre hozattak és mindazon következő emberöltőkre, akik azt meg nem
változtatják, de nem érvényesek azon generácziókra, melyek a törvények
keletkezése előtt élvén, a náluk fennálló állami rend szerint azoknak
hozatalába be nem folyhattak, sőt azokat nem is ösmerték. (Helyeslés a
jobboldalon.) Zrinyi Miklós más kornak a szülöttje.
_Thaly Kálmán:_ Mindig erőszakos volt! Katzianer tábornokot is ő ölette
meg közvetve.
_Pulszky Ágost:_ De nem lett érte semmi baja. Éppen ez mutatja, hogy ő
egy másik korban élt, amikor sok olyat elnéztek, ami most kihágás, sőt a
bűn kategóriájába esnék. Hunyadit senki se vádolta levéltitok
megsértésével, mikor a Brankovics vajda levelét elfogta.
_Eötvös Károly:_ Mátyást se mérték-hamisítással a czinkotai itcze miatt.
(Derültség.)
_Elnök:_ Ne méltóztassanak annyit közbeszólani.
_Pulszky Ágost:_ Balassa és Bebek köztudomású hamis pénzveréseinek
megtorlása hasonlóan foganatba sem vétetett a közhatalom azon
időszerinti faktorai által, de általjában nem megitélhető egy akkori
egyén ténykedése a mostani törvények és a mostani, ezen törvények által
szuggerált, közfelfogás szerint, senki sem tartván tolvajnak Aport, aki
a koronát Ottótól jogtalanul elsajátítá, sem zsarolónak Teleky Mihályt,
aki egy láda ezüstöt csikart ki Leopold császártól és nem tekinti
becstelen egyénnek gróf Csákyt, aki Brandenburgi Katalinnal
szerelmeteskedvén, ezen könnyelmű hölgyet minden értékétől kifosztotta;
mindezen férfiak akkoriban igen kiváló és becsületes embereknek
tartattak. (Úgy van! úgy! a jobboldalon.) De ha ténykedéseikkel
áthelyeztetnének a jelen korba, nem habozom kimondani, hogy ezen ház
egyik tagja által sem tartatnának korrekt embereknek. Mi következik
ebből tisztelt Ház? Az, hogy egyéneket megitélés szempontjából egy
bizonyos korszakból másik korszakba áttenni nem lehet. (Zajos helyeslés
a jobboldalon és a baloldal egyes padjain.) Szerves
elválaszthatatlanságban lévén a törvények az egyénekkel, ugyancsak
mozdíthatlanok a törvények és jogszokások is, mert ha, hogy egy példát
hozzak fel, ma a szent László törvényei szerint kellene idomítani
felfogásunkat, igen furcsán nézne ki maga ezen mélyen tisztelt Ház is.
Kérdem a tisztelt Háztól, mi történnék például Molnár János apát és
képviselő úrral, ha a Mátyás korába áthelyezve, vagy a Mátyás-kori
törvényeket és felfogást ide helyezve, elmenne a kerületekbe a
lakosságot a kormányzó hatalom ellen uszítani?
_Eötvös Károly:_ Lefejeznék.
_Pulszky Ágost:_ Vagy miképen itélnék meg Eötvös képviselő urat, ha
pénzt fogadna el azért, hogy valakinek tanácsot adott? Ez a kérdés egyik
oldala, tisztelt Ház, s ezen észjogi elvek és filozófiai igazságok
fonalán tovább haladva, konstatáljuk, hogy gróf Zrinyi Miklós, Szigetvár
volt kapitánya, ki 1508-ban született, saját hibáján kívül, tehát
akaratától független okokból, a természetnek valamely általunk
felismerhetetlen törvénye alapján, midőn mintegy másfél évvel ezelőtt
feltámadott, egy oly társadalomba jutott, melynek törvényei ő reá nem
lehetnek olyan mereven kötelezők, mint másokra, ha azt veszszük, hogy ő
ötvenhét évig más módon és más felfogás mellett volt teljesítője
állampolgári kötelmeinek; de ha mi fagyos merevséggel elzárkózunk ezen
egyébiránt okvetlenül tekintetbe veendő indok elől, akkor beáll azon,
megvallom, sajátságos, sőt páratlan eset, amivel ők előállhatnak, hogy
feltámadási időpontjukat véve, az összes vizsgálati fogságban ülő
vádlottak nem idősebbek másfél éveseknél, amilyen korú egyéneket pedig
büntetni nem lehet. (Úgy van! úgy! a jobboldalon. Mozgás a szélsőbalon.)
_Meszlényi Lajos:_ Pólyás csecsemők kaszabolták le a részvényeseket.
(Derültség.)
_Pulszky Ágost:_ Azonfelül tisztelt Ház, nem szabad elzárkóznunk azon
kiváló hazafias erények elől sem, amelyekkel méltán dicsekedhetnek! Nem
szabad elfelednünk, hogy Zrinyi Miklós hősi halált halt a hazáért.
_Madarász József:_ Meghalt Miksa császárért, annak a zsoldosa volt!
_Meszlényi Lajos:_ Nem volt kóser ember.
_Thaly Kálmán:_ Már az is rossz jel, hogy Pulszky védi.
_Elnök:_ Meszlényi képviselő urat rendreutasítom.
_Pulszky Ágost:_ És kell, hogy ez a nemzet viseltessék annyi kegyelettel
a saját történelme iránt, hogy annak nagy alakjaitól meg nem vonván a
köteles tiszteletet, ha a körülmények kívánják és ha az ősök tisztelete
és a törvények tisztelete szembeállíttatik egymással, kötelessége olyan
expedienst keresni, mely mind a kettőt lehetőleg megkíméli. (Általános
helyeslés.)
Mindezeknél fogva a következő interpellácziót van szerencsém benyujtani
az összkormányhoz (Olvassa): Van-e tudomása az igazságügyminiszter
úrnak, illetve a kormánynak arról, hogy Zrinyi Miklós és társai folyó hó
17-én elfogattatván, vizsgálati fogságba ejtettek?
Tekintettel az illetők történelmi és hazafiúi érdemeire és némely
mutatkozó abnormitásokra, szándékozik-e a kormány valamely kivételes
intézkedést tenni?
Báró _Bánffy Dezső_ miniszterelnök: T. Ház! (Nagy zaj.)
_Elnök:_ Méltóztassanak helyeiket elfoglalni!
Báró _Bánffy Dezső_ miniszterelnök: Engedje meg a t. Ház, hogy igen
röviden nyilatkozzam az imént elhangzott interpelláczió elválaszolása
szempontjából. Igenis van tudomásom, hogy Zrinyi Miklós volt szigetvári
lakos és az ottani, de már azóta elhalálozott s következéskép feloszlott
helyőrség néhány, nem is nagyon sok tagja, teljesen megfelelőleg annak,
amint azt tisztelt Pulszky Ágost képviselőtársam mondotta,
letartóztattatott.
Aminthogy nem is lehetett volna máskép, mert mit mondott volna a
tisztelt Ház, ha azok után, amelyek történtek, letartóztatás nem
történik. A letartóztatás tehát jogos, czélszerű és szükséges volt. (Úgy
van! a jobboldalon.)
Ami az interpelláczió másik részét illeti, ámbár az igazságügyminiszter
úr távol van, ő vele kontaktusban, általunk is komoly megfontolás és
megszívlelés tárgyát képezik azon, hogy úgy mondjam, különleges
momentumok, melyeket az interpelláló képviselő úr kiemelt (Élénk
helyeslés a jobboldalon) és nem habozom kimondani, tisztelt Ház,
megjegyezvén, hogy többet most nem mondhatok, mert nem látom se
czélszerűnek, se szükségesnek, se okosnak, miszerint, ha a vizsgálat
befejeztetik, nem előbb, csak akkor, a kormány se mulasztja el, hogy a
maga hatáskörében megtegye azon lépéseket illetékes helyen, amely
lépések leginkább felelnek meg úgy a magyar érzéseknek, mint a
méltányosság követelményeinek.
_Ivánka Oszkár:_ Ez nem válasz.
Báró _Bánffy Dezső_ miniszterelnök: Én annak tartom (Felkiáltások
balról: Mit akar hát Zrinyivel tenni? Kieresztik vagy nem?) és kérem a
t. Házat, méltóztassék azt tudomásul venni.
Bánffy leült s mozogni kezdett az egész Ház, mint a hullámzó tenger.
Elégedetlen mormogás tört ki köröskörül a balmezőn, bár különböző
okokból. A függetlenségi párton sokalták a kormány jóakaratát Zrinyi
iránt, a nemzeti és a néppárton keveselték. Sőt a kormánypárton is csak
a Bánffy leghívebb gárdája látszott megelégedettnek.
A Zrinyi-kérdésnek, mely pedig igen egyszerűnek látszik első pillanatra,
igen különös szögletei képződtek, melyek ismét sajátságos csoportosulást
okoztak. A néppárt rajongott érte, a kereszténység s illetve a
katoliczizmus bajnokának tekinté őt, aki annyi pogányt leaprított.
Bizony ez az utolsó tette, a részvényesek szétveretése is istennek
tetsző dolog. Körülbelül ilyenformán gondolkozott a nemzeti párt is
(ámbár Apponyi még eddig nem nyilatkozott). Míg ellenben a függetlenségi
párt Miksa császár hívének és az osztrák szoldateszka egyik tagjának
tartotta Zrinyit, aki azóta, ahogy feltámadott, valóságosan a kormány
tutélája alá helyezkedett. Zrinyi is csak egy mameluk s ha vétett a
törvények ellen, tessék megbüntetni, mint más embert.
Zrinyi általában sokat vesztett nimbuszából. Nem csoda. Az Olymp istenei
is azért taszíttattak le trónjaikról, mert néha megfordultak a földön az
emberek között. És ha a történelem nagy alakjai visszatérnének másfél
évre, tömérdek szobrot tördelne össze az emberiség.
Maga a jobboldal is megoszlott. A zsidó képviselők haragudtak Zrinyire a
nádor-utczai vérfürdő miatt; Beksics nagy agitácziót fejtett ki s tele
volt panaszszal, puskaporral:
– Hát demokráczia ez? Hová lesz így a szabadelvű lobogó szeplőtlensége?
Hát ezért írok én húsz esztendő óta vezérczikkeket, hogy most itt
szabadon lehessen embereket öldösni a nagy uraknak?
A nagy urak szintén duzzogtak, az Andrássyak, Csákyak:
– Ez nem elég. Pertörlés iránt kellene előterjesztést tenni a felségnek.
– Még pedig haladéktalanul – liczitált rájuk Tallián Béla.
A kálvinisták összebújtak a médium sorompóinál:
– A néppárt akarja kimenteni Zrinyit? Jó. De akkor mi nem mentjük.
A lutheránusok kiosontak a folyosóra. Isten tudja, hogy lesz, mint lesz.
A szélső balról fenyegető kiáltások hallatszottak:
– Nem úgy van az!
– Majd mi is hozzászólunk a somogyi kérvényhez!
Valóságos chaosz keletkezett ebben a csekély kérdésben. Mintha valami
pajkos tündér egy csalánággal érintette volna meg a ház összes tagjait,
mindenki nyugtalanul feszengett, mozgott és a roppant zajban alig birta
Pulszky elmondani, hogy örvendetes tudomásul veszi a választ.
– Nem veszszük tudomásul! – hangzott egyszerre a sok torokból.
Az elnök föltette a kérdést:
– Akik tudomásul veszik a miniszterelnök úr válaszát, méltóztassanak
felállni.
– Többség! Kisebbség! – hangzott egyszerre.
Az elnök szeme műértően végigsiklott a Ház vidékein s szemkarikái
kitágultak. Álom-e ez? A jobboldalnak csak a kisebbik része kelt fel.
Tisza Kálmán, Falk Miksa ülve maradtak; hasonlóan Csáky Albin, az
Andrássyak s a szürke mamelukok közül igen sokan. Széll Kálmán,
Hieronymi, Radó Kálmán felállottak. A csodálkozás fölszisszenése futott
keresztül a Házon. A nemzeti pártról felállott Apponyi, Horánszky,
Gullner és alig négyen-öten, a néppárt egytől-egyig fölemelkedett.
– Róma csörgőkígyói! – kiáltá rájuk egy hang, azon hitben, hogy a
fölszisszenések tőlük származnak.