feleségét. De a hasát talán még jobban szereti. Kell neki a pénz. Ő vele
úgy kell megegyezni, hogy tüstént vándoroljon ki az országból.
– És a feleségét persze hagyja itt! – szólt közbe Alapi.
– Ne légy neveletlen, Alapi. Hát persze, hogy úgy akarom.
Ezekkel bizta meg Zrinyi a hiveit és azok reggelre csakugyan
eligazítottak mindent; az ügyvéd és a fakereskedő olcsón egyeztek,
örültek, hogy kiszabadultak, a fakereskedő még hálálkodott is. Perényi
Miksa pedig el volt ragadtatva, hogy egy éjszakát és egy napot
tölthetett a rettenetes helyen s mikor azt kérdezték tőle, mit kíván a
kiállott szenvedésért, elnevette magát:
– Hiszen még én fizetnék, ha pénzem volna, mert ez nekem megér négy
czikket és egy tárczát. Boldoggá teszem a lapomat.
– Ohó, fráter! Nem szabad ám ezt megirni.
– Ki tiltja meg?
– Mink.
– Hát akkor ne ereszszenek ki. Majd rám akad a rendőrség.
– De kieresztjük és még se fogja megirni, mert esküt tesz rá és irásbeli
nyilatkozatot ad.
– Nos, akkor majd lediktálom.
Hanem mikor aztán Szebeni Mihály megmagyarázta neki, hogy havonkint
háromszáz forintot kap, ameddig hallgat, egyszerre elszomorodott és csak
állt zavartan, némán, habozva, mint a Buridán szamara, aki előtt két
köteg széna lebeg, egyik ingerlőbb, mint a másik, de csak az egyikhez
nyúlhat.
– Hát hallgatok – sóhajtá végre s nagy izzadságcsöppek verődtek ki a
homlokán.
– Kezet rá! – kiáltá vidáman Patacsics s úgy megfogá a kezét, hogy
ordítani, jajveszékelni kezdett és mind az öt újján a körmöknél
kiserkedt a piros vér.
– No, mert ha nem találna hallgatni, – fejezé be Patacsics – én
tapogatom meg egy kicsit. Isten engem úgy segéljen.
Sokkal nehezebb volt nyélbe ütni a Bobor-dolgot. Az öreg ezredes bőszen
csörtetett be lánczaival, mint egy vadkan.
– No, mit akartok velem, gaz, középkori hordák?
Rettenetes volt ránézni; arczát, mely a hosszú fogságban különös
mohszint öltött fel, benőtte a serte, de minthogy az fehér volt, hát úgy
nézett ki, mint valami halpikkely, a szemei megdagadtak és véresek
voltak.
– Hol az a hitvány orgazda, aki Zrinyinek nevezi magát, hadd zúzzam
össze, mordizom adta, – hörögte, ökleit fölemelve – ha nemes ember és
lovag, álljon ki velem élet-halálra!
Patacsics hozzálépett és rátette a kezét a vállára csendesen. És e kéz
súlya alatt elkezdtek ropogni a csontjai és olyan fájdalom nyilalt
beléjük, hogy felordított, mert ahhoz képest a köszvény hasogatása
gyerekjáték.
– Lassabban, bátya, – mondá Patacsics – Zrinyi nincs itt és Zrinyi nagy
úr ahhoz, hogy ilyen vén ficzkóval bibelődjék, mint ön.
– Én nyugalmazott császári királyi ezredes vagyok – nyöszörögte az öreg,
még mindig érezve csontjain a fájdalmat.
– Az is valami. De Zrinyi meg világverő Caesarok és hősök ragyogó
mintaképe. Azért hát kuss, öreg, egy szót se többet. Hanem ha okosan
akar beszélni, akkor igazíthatunk valamit a dolgán. Pénze is lesz,
szabadsága is lesz.
S erre átvette a szót Szebeni Mihály és megtette neki a propozicziókat,
hogy hajlandók neki egy csinos összeget adni, ha kimegy a külföldre és
ezt az egész dolgot úgy veszi, mintha meg se történt volna.
Bobor a fejét rázta és a lábaival toppantott.
– Az nem lehet. Mordizom adta! Nem, nem! Boszút akarok, boszút!
– De ha sok pénzt kap. Nézze a világ folyását, ezredes úr, okosan. Ha
nem kell a pénz, hát nem kap pénzt; visszaviszik a pinczébe. Mi haszna
van ebből? Reményli, hogy megtalálják? Nos, tegyük fel, hogy megtalálja
a rendőrség, hát akkor is, mit árthat maga Zrinyi grófnak? Azt tudhatja,
hogy a nagy úr dolgát elcsinálják a többi nagy urak. Akkor is csak
magának esik baja, ha piszkálni kezdi.
Az ezredes tehetetlenül hörgött egyet, ami azt jelentette, hogy igaznak
tartja az okoskodást.
– Hát mennyi pénzt kapnék? – kérdé egy gyűlöletes pillantást vetve
rájuk.
– Mondjuk, harminczezer forintot, a kiállott szenvedésekért.
– Bagatelle.
– Egy háborúban többet szenvedett ön és kevesebbet kapott.
– De hát a feleségem? – sziszegte.
– Az alma kerek, kedves ezredes – felelte Patacsics – és azé, akihez
gurul.
Igen kínos és sajátságos alkudozás volt ez. Az asszony miatt. (Csak
asszony ne volna a világon!) Mert két érzés égett Boborban: a boszú
Zrinyi ellen és a szerelem a felesége iránt. Ha a sok huza-vona,
ráijesztés és okos tanácsban kifáradva, már-már hajlandó volt letenni a
boszúról, ezt abban az illuzióban tette, hogy a felesége mégis hű hozzá.
Amint tehát távolodott a boszútól, azon mód közeledett enyhülő szivével
a nejéhez. Igen, de Zrinyi úgy kivánta az egyezséget, hogy Bobor menjen
el Gráczba, vagy a pokolba a pénzzel, ahova akar, de az asszonyt hagyja
sorsának, vagy váljon el tőle. Ki kellett tehát Bobort ábrándítani,
kivallogatni módjával apródonkint egyet-mást, azt pedig csak sejteni
hagyni, hogy az asszony már nem érdemes olyan derék gentleman
ragaszkodására, aminő Bobor ezredes, hát ne is törődjék vele. Az asszony
már _nagyobbat lépett_, hogysem visszahúzhatná az apró lábát, a férje
oldala mellett megállni. Nem is lakik már a régi lakáson, hanem…
Szóval, ilyen módon kellett kikészíteni. S mikor az egyik oldalon
fölépítették már a dolgukat, a másikon ledőlt. Volt olyan percz, hogy
Zrinyinek megbocsátott volna, de az asszonyt epedve kivánta. (Még azt
mondják, hogy az ilyen embernek már csak a _melle_ van meg.) Volt aztán
olyan percz is, hogy az asszonyt elrúgta volna magától, de akkor Zrinyi
elleni boszúra szomjazott. S ez egy olyan megmérhetetlen szomj volt,
mint a tevéé a Szaharában.
A végén, úgy hajnal felé, mégis megtörtént az alku s mire délben
fölébredt Zrinyi, azt jelentették neki, hogy egy fogoly sincs a
pinczében, valamennyi kiegyezett.
– Mit fizettetek Bobornak?
– Ötvenezer forintot.
– Nem is valami nagyon sok.
– A világért sem, – gúnyolódék Alapi – körülbelül ennyiért zálogosította
el Zsigmond király a szepesi városokat házastól, földestől,
asszonyostól, mindenestől. Pedig de szépek voltak a szepesi asszonyok
is!
A dolog tehát el volt tussolva; Bobor elutazott Olaszországba s
megindította a válópert, amit Szebeni Mihály vitt a Zrinyi költségén. A
szép asszony nem sok teketoriát csinált, egy pár hét mulva
behurczolkodott egy sóra egy kenyérre, a bank palotájába; Zrinyi külön
equipaget tartott neki, Párisból hozatta a ruháit s négy frájla szolgált
a teste körül: az egyik fésülte, a másik öltöztette, a harmadik
mulattatta, a negyedik felolvasott neki.
Mindez igen sokba került; Zrinyi úgyszólván szórta a pénzt, amerre
megjelent; bőven osztogatta régi katonái közt is: aki itt volt, itt
szipolyozta, a vidékieknek postán küldözgetett pénzeket. A lipótvárosi
körökben csakhamar szájról-szájra keltek a tékozlási hirek és a különös
gazdálkodás részletei, melyek az első magyar földtehermentesítőt
meglehetősen diszkreditálták. Egész nyiltan beszélték a Nádor-utczai
kaszinóban s a börzén.
– Furcsa vége lesz ennek.
A részvények feltünően estek lefelé. Amint a «Pester Lloyd» írta: «Die
Curse haben sich abgebröckelt». Minden visszájára kezdett fordulni. A
hanyatló szerencse komor árnyakat vetett a szigetvári vitézek útjára.
Sartory Pál egy napon ráförmedt az öreg Rózerre:
– Nagyságos komám uram, ideje volna túladni a részvényeken.
– Most alacsonyan állanak, – felelte a királyi tanácsos úr – most nem
lehet.
– Lesznek azok még lejebb is, nagyságos komám uram.
Maga Radován diák is, aki pedig már kezdett konyítani a számadásokhoz,
így nyilatkozott egyszer, de persze csak úgy négy szem közt Alapi előtt:
– Megfordult a világ kutyamódra. Most már a mi urunk van úgy, mint
Szolimán szultán volt Szigetvár alatt. Hogy meg van már halva, de mi nem
merjük mondani.
Az okos Alapi szomorúan bólingatott a fejével.
– Biz az igaz lehet.
És nemcsak a pénzvilág berzenkedett. Az egész közvélemény morgott. A
pénzes-zsákok rángatództak, mint a megsózott békaczombok. A közönséges
emberek pedig valami egyéb miatt morogtak, mint a megpiszkált ebek.
A fogságból kiszabadult egyének ugyan nem tettek panaszt a biróságnál,
se az ujságba nem iratták ki szenvedéseiket, maga a «Pesti Gunár» is
hallgatott mélyen, hanem azért az eset kéz alatt úgyszólván
köztudomásuvá lett, persze fölczifrázva, megnagyobbítva, a fantázia
által kiformáltan terjedt folyton szélesebb rétegekben. Tudta, hitte
mindenki, de nem írták meg. Vannak dolgok, melyeket nem lehet kiírni
pozitiv nevek és dátumok nélkül. Vagy hiszen ki lehet írni, de nem
tanácsos. A Perjéssy sirján még csak egyszer nőtt fű. Még mindenki
emlékszik az Alapi Gáspár szörnyű vágására.
A kiírt igazságtalanságok pedig nem hatnak olyan mélyen, mint a ki nem
irottak. A nyomdafesték először eszik a fölháborodásból és csak a
maradék jut a közönségnek. A közönség fölhabzsolja a maradékot és
napirendre tér. Hanem az elhallgatott botrányok ingerlik; követeli őket,
beszél róluk, csügg rajtuk, szörnyűködik fölöttük és a tiz körmével
szeretné őket kiásni. A megírt botrányokat nem toldja-foldja, nem is
terjeszti, hisz ott vannak az ujságban. A kiírt botrányok nem élnek,
csak egy napig, ameddig az ujság. De a ki nem irottak halhatatlanok,
ezeknek hirdetőjévé szegődik mindenki, élnek az emberek ajkain és
izgatják a sziveket, forralják a vért és megtüzesítik a halántékot.
A pinczebörtön titkai valóságosan fellázították a közvéleményt. De oly
rémes dolog ez, hogy szinte hihetetlen. Eleinte legalább hihetetlen
volt. A XIX-ik század végén! Talán csak mese. De aztán kibontakozott
részlet részlet után. A sok szem, a sok száj összehordta. Egyik a Zrinyi
házmesterétől hallott valamit, aki az ételt hordta a raboknak, egyik ezt
látta, másik azt látta, a harmadik ezt hallotta. A negyedik Boborral
találkozott Monte-Carloban, annyi pénze volt, mint a polyva.
«Megszenvedtem érte», panaszkodott Bobor ezredes és ki-kicsúszott a
száján ez is, az is: «De otthon csitt, mordizom adta, mert engem
megvettek és én becsületes ember vagyok; egy gentleman megalkuszik és
szállítja az árút, punktum! Jó napot uram, egy szót se szóltam, uram.»
A közvélemény fészkelődött, zúgott, toporzékolt, prüszkölt és
csattogtatta a fogait: mégis hallatlan, hogy ilyen dologról nem írnak az
ujságok. Agyonhallgatják. Meg vannak véve. Bezzeg, ha szegény hivatalnok
öt forintot sikkaszt, van nagy gezéresz, vagy ha valami ujságírót
megczitáltat a főkapitány; de mikor egy nagy úr börtönbe vettet
kényekedve szerint egy csomó becsületes embert, arra nincs két csepp
tintájuk.
Szégyen, gyalázat ilyennek történni Pest kellő közepében, egy félmillió
ember szemeláttára. Hiszen ez hajmeresztő, vérlázító egy czivilizált
országban! No ezekre az urakra ugyan nem volt szükségünk, ezeknek kár
volt föltámadni. Aki meghal, maradjon veszteg. Mit kászmálódnak föl bajt
csinálni! És a kormány? Mondhatom szép egy kormány! Még a szemöldökét se
mozdítja. Hát még az a sok mafla képviselő, akik ha két bolhát látnak,
három elefántot és négy interpellácziót csinálnak belőle. De most, mikor
egy igazi elefánt van, egy igazi bűntény, mindnek beszövi száját a pók.
Ilyen irgalmatlanra fordult meg a hangulat Zrinyiék ellen. Hol vannak a
lelkes éljenek, melyekkel egy év előtt fogadták őket? Hol van a
történelem, hogy felütnék ilyenkor – ha méregbe akarnak jönni? Hol van a
Párka, aki eddig fogta a láthatatlan guzsalyt és szőtte le a még
hátralevő szöszből a Zrinyi életfonalát? – Valami rút boszorkányhoz
kerülhetett a guzsaly s förtelmes nyálával nedvesíti az arany kendert.
Minden rosszul ment. A bank is. Uj és uj veszteségek érték. Már magukban
az alapszabályokban bent volt a végzetes hiba. Nagyon liberálisak
voltak. Ostobaság például, hogy a biztosítás érvényét fenntartották
öngyilkosság esetére is. Ki az ördög látott ilyet? Egy úr, aki a «Magyar
Földhitelintézet»-nél lévő hatszázezer forintos jelzálog-kölcsönét az
«Első Magyar Földtehermentesítő Bank- és Biztosító-Intézet» által
konvertáltatta, az első negyedévi részletfizetés után főbelőtte magát.
Az efajta kellemetlenségekhez járult Zrinyi költekezése és gavallérsága.
Minden rokonszenves embernek megadta a kölcsönt, ha hozzá fordult és
olyan erőszakos volt a szakértő igazgatókkal szemben, hogy nem tűrt
ellenmondást; hiába figyelmeztették, hogy az illető el van adósodva és
hogy a pénz veszélyeztetve van.
– Nagyon becsületes arcza van – mondá ilyenkor roppant kurtán. –
Megadandó.
Ami az ő szükségleteit illeti, nemcsak a nagyúri élet, Boborné
divatszámlái emésztettek fel roppant pénzt, hanem egyik exczentrikus
szenvedélye, fegyverek, nyergek, puskák szerzése. Erről nem birt
leszokni. Mintha még folyton hadba készülődnék. Ha hallotta, hogy
valahol Woolwichban vagy Amsterdamban remek pengéjű kardokat vagy pompás
nyergeket csinálnak, tüstént rendelt belőlük két-háromszáz darabot. Ha
szemére vetették, hogy minek az, hát vállat vont: «Bizony magam se
tudom, csak úgy szokásból rendeltem.»
A pénzt annyiba nézte, mint a pozdorját s a legnagyobb könnyűvérűséggel
szedte ki az ezreseket a bankból, helyettesítvén azokat váltóival. Azt
hitte, hogy az egyik papir, amit ő ott hagyott és aláírt, éppen annyit
ér, mint a másik papir, amit kivett s amiért mindenféle szükségleteit
kielégítik a boltokban. Csudálta is emiatt, kivált eleinte, a
boltosokat. A váltó természete sohase ment a fejébe: hogy miért legyen
az nagyobb kötelezettség, ha valaki egy kisebb papirosra írja a nevét,
egy tenyérnyi skartetára, mintha egy nagyobb papirosra, melyben
világosan és körülményesen van elmondva minden?
A rossz időkkel kedve is rossz lett Zrinyinek. A sok savanyú pofa, a sok
jóslás, az elégedetlen hangok kihozták sodrából. A részvényesek
zúgolódtak, fenyegetőztek és sürgették a közgyülést.
A saját tisztviselői is aggodalmasan, ijedten jártak-keltek a
bureau-ikban. Zrinyi Mór megmondta a szemébe:
– No, a közgyülés! Lesz ám itt nagy hadd el hadd. Bizony, nem szeretnék
a méltóságod bőrében lenni.
Ejh, ez már mégis sok! Zrinyi Mór nem szeretne a Zrinyi Miklós bőrében
lenni. Hasadj meg anyaföld és nyeld vissza szegény Zrinyi Miklóst!
Nem múlt el nap, hogy valamelyik részvényes fel ne jőjjön nyöszörögni,
szemrehányásokat tenni, fenyegetni, hogy így lesz, úgy lesz. Nagy baj
lesz a közgyülésen.
Csak a becsületes Rózer jött mindig egyformán, nyájasan,
tiszteletteljesen, alázatosan és bár úgyszólván egész vagyona a bank
részvényeiben úszott, mégis csak az ebédjeire gondolt és minden
lezajlott ebéd után a következő ebédre, amelyik még szebb, még
kedélyesebb, még előkelőbb lesz.
– A feleségem születésnapja lesz vasárnap.
– Eljövünk – felelé Zrinyi.
– Nagyon, nagyon köszönöm, nagyon boldog vagyok, de…
– Mi a baj, kedves tanácsos úr?
– Nem is merem előhozni, pedig méltóságodtól függ, egyetlen szavától és…
– Csak ki vele bátran.
– Hát tetszik tudni, milyenek az asszonyok. A Krisztina… a feleségem…
mindeniknek hosszú a haja, rövid az esze… de restelem… becsületemre
restelem… Talán meg se mondom.
És szégyenlősen nyomorgatta kezében a czilinderét (mert czilindert
viselt, mióta királyi tanácsos lett).
– Ej, hát legyen bizalmas, Rózer bácsi.
– Egy minisztert szeretne a Krisztina – böffentette ki egyszerre, mint
aki valami pilulát vesz be, egyet nyel és igen csodálkozik, hogy már
megtörtént.
Zrinyi sok baja közt se állta meg nevetés nélkül.
– No, majd próbálok keríteni egyet a kisebbjéből.
– Nem bánom én, vagyis nem bánja a Krisztina, ha olyan lesz is, mint a
kis újjam. De hogy mondhassa… Hisz tetszik tudni…
De az ilyen derült mozzanatok már igen ritkák voltak. Csupa bosszúság
érte reggeltől estig. Monte-Carloból sürgönyt kapott Bobor ezredestől,
hogy minden pénzét eljátszotta, ha nem küld neki, visszavonja a válópört
s követeli a feleségét. A hollandi alapítók is kellemetlen leveleket
irkáltak, már oda is eljutottak a rossz hírek és sürgették a közgyűlést.
A szabadelvű klubban, a kaszinóban, ahová csak a lábát tette, mindenütt
figyelmeztették bizalmasan, jelentőségteljesen a barátai:
– Nagyon meg fognak támadni a közgyűlésen. Elejét kellene venni.
Persze, elejét kellene venni. Erre ő is gondolt. Igen, igen, elejét
veszem.
S amint kitűzték végre a közgyűlés napját (tizenhat hónapig tartott az
első üzleti év), Zrinyi gyakran zárkózott be szobájába és leveleket írt,
néha órákig. Máskor Radován diák végezte az ilyet, most Radován diákot
se avatta be.
De az látta később a borítékokról, hogy vitézeinek szólnak a levelek,
akik szétszéledtek azóta különféle polgári foglalkozásokban, az ország
minden részébe.
Ez így tartott vagy négy-öt napig, aztán egyszerre megint a régi nyugodt
Zrinyi lett, járt-kelt ruganyosan, vídáman, de volt benne valami
zárkózottság. Látszott, hogy titkol vagy előkészít valamit.
A közgyűlés előtti estén néhány hivatalnok bent maradt a bank
helyiségeiben, hogy mindenáron elkészítsék a szükséges iratokat, nyers
mérleget, könyveket, számadásokat, ha reggelig kell is dolgozniok.
Zrinyi hazakergette őket.
– Az igazgató úr rendelte, – mondák – mert sürgős a munka.
– Én pedig azt parancsolom, menjenek haza.
– De kérem alásan, az iratok.
– Irka-firkákra nem lesz szükség – felelte Zrinyi kurtán.
Azok eltávoztak és a fejüket csóválták, de persze csak ott künn a
lépcsőn.
Zrinyi Mór beszélte, hogy éjfélkor egy jourról ment haza a feleségével a
bankpalota mellett, kivilágítva látta az összes helyiségeket – de fel se
tűnt neki a dolog s éppen nem vont le más következéseket, mint hogy a
hivatalnokok végzik most már lóhalálba a közgyűlés előtt sürgősen
szükséges előterjesztéseket.
Reggel aztán megnyílt a várva-várt közgyűlés, délelőtt tíz órakor. A
nagy tanácskozási teremben gyűltek össze a részvényesek, ott voltak az
alapító hollandusok, a bécsiek és a harczias lipótvárosiak. Ott volt
mindenki. A pesti ember elmegy a pokolba is, ha egy kis botrányra van
kilátás. Ott voltak a lapok közgazdasági rovatvezetői és a riporterek.
Sőt egy pár kaszinói alak is bekukkantott csupa passzióból… Azok közül,
akik gyönyörködnek az akasztásokban.
Mélységes csönd volt a teremben, nem az a rendes, vidám, élénk, keleti
gesztusokkal kisért zsongás-bongás, mely az efajta gyűléseken szokott
lenni, hanem csönd, minő vihar előtt van a tengeren. A sápadt arczokon,
a mérges tekinteteken és a vonagló ideges ajkakon észre lehetett venni
az elfojtott indulatokat.
Az asztalfőn Zrinyi ült a nagy, hatalmas csillár alatt, melynek
kristályfityegőin lilaszínekben hányta-vetette magát az ablak zöld
redőnyein beszűrődött napsugár.
Nyugodtan ült ott, mint egy oroszlán, aki emészt. Egy ív papír volt
előtte, a finom ezüst csengetyű, egy czeruza és a hanyagul odadobott
téglaszínű keztyűi.
A papirosról nagyúri pongyolasággal olvasta le a néhány szót, amivel az
ülést megnyitottnak nyilvánítá. Aztán felolvasta az egyik igazgató az
évi jelentést. Az hosszú, unalmas dolog volt, alig lehetett a végét
bevárni. Számok, számok és mindég számok.
A mellette ülő Patacsics mogorván szegezte le fejét s nagy ökleivel az
asztalra dőlt, míg ellenben a másik oldalon Alapi szinte besülyedt
zsölyéjébe s apró szemei gúnyosan kémlelték a részvényesek arczát.
– Halljuk, halljuk! – hangzott minden oldalról.
– Kólmark az egész! – ordítá egy hang, mire derültség támadt és zagyva
lárma.
Ezek a számok csak Zrinyinek voltak olyan unalmasak, holtak és némák. A
részvényeseknek éltek azok s mint a gonosz manók, faunok és koboldok
ugráltak, sípoltak és ingerkedtek velük.
Egy-egy helyen kitört az ingerültség.
– Schwindli!
– Gyönyörü wirtschaft!
Zrinyi csak ült csendesen, mozdulatlanul, mintha kőből lett volna.
Az egyik igazgató, bizonyos Pollacsek K. F., áthajolt az asztalon:
– Kegyeskedjék csöngetni.
De csak a kezével intett annak a bizonyos Pollacsek úrnak és nem
csengetett. Hagyta, hadd kiabáljanak, hadd piszkolódjanak, hadd teljék
az ürömpohár.
Aztán bevégződött az évi jelentés. Tízen is beszélni akartak.
Harmincz-negyven hadonázó kéz jelentkezett.
Legelőbb jutott szóhoz egy jól táplált úr, olyan képe volt, mint egy
maczesz, kerek, fehér, buczkás és amint beszélt, Zrinyi Miklóst támadva
és feltüzelte magát, a nyála szétfrecsegett a körülötte állókra.
Zajos helyes-ek és úgy van-ok zúgtak fel minden gorombaságnál. Ez csak
villanyozta az ipsét s mint egykor a vakmerő Ikarus, egyre merészebben
kezdett röpülni. Elősorolta az elnökigazgató összes visszaéléseit,
erőszakos természetét, melylyel szemben nem érvényesülhettek a bank némi
intelligencziával bíró egyedei (sic!), a zabolázatlan orgiáit – s ekkor
elkapatva a felhangzó tapsoktól, felkiáltott:
– Még a szerelmet is a mi pénzünkön vette!
Zrinyi nagy flegmával és nagy méltósággal odaszólt Radovánnak:
– Ugorj fel, diák és üsd pofon!
Radován diák szó nélkül felpattant és nyakoncserdítette a szónokot.
Óriási zaj keletkezett erre s egy őrült chaosz. Mint a darazsak,
sziszegve rohantak Radovánra, széket feldöntve, czilindert megroppantva,
emberi lábat megtaposva. Esernyők és botok villantak elő.
Zrinyi Miklós megragadta e pillanatban a csengetyűt és meglóbázta nagy
erővel; élesen szólt, mint egy harang.
Ez volt a jel.
Egyszerre szétpattantak háromfelől a tanácsterembe szolgáló
szárnyasajtók és omlottak be rajtuk kivont, villogó kardokkal a Zrinyi
katonái, kik hívó szavára az éjjel összegyűltek az ország minden
részéből.
– Jézus! Jézus! Jézus! – kiálták és elkezdték a részvényeseket
kaszabolni.
Leírhatatlan jelenet következett. Hörgés, ordítás, jajveszékelés. A vér
patakzott a teremben és befröcsögtette a falakat és az asztal zöld
posztóját. Némelyek felmásztak a szekrények tetejére, mások leborultak
Zrinyi lábai elé és kegyelemért rimánkodtak. A legtöbben az
ajtókijárathoz törekedtek s ha sebesülten is, igyekeztek menekülni; az
egyik részvényes berugta a kályhát és azon bújt ki. Egy másik feltépte
az ablakot és kikiáltott az utczára:
– Policzáj! Policzáj!
* * *
Az esti lapok hosszadalmasan leírva hozták a hajmeresztő véres eseményt,
némelyik külön kiadásban. Huszonnyolcz sebesülés történt és ebből hat
súlyos eset, halállal csupán egy végződött. A sértegető szónokot
felkonczolták.
Az egész város elszörnyűködve, méltó izgatottságban töltötte a napot,
hibáztatva a rendőrséget, mely nem vette észre, hogy Zrinyi összevonta
hadait a vidékről, felfegyverezte, kiruházta, betanította s mindezt
titokban. Mocskolták a kormányt, mely mindent eltűrt Zrinyinek, sőt ő
adta neki a szarvakat.
Az éji órákban azonban jöttek a csillapító hírek. Hogy a rendőrség az
ügyészség megkeresésére letartóztatta Zrinyit, mikor a kaszinóba
hajtatott, nyolcz rendőr vetette rá magát a száguldó lovakra. Több
elfogatások is történtek. Patacsics, Alapi, Radován diák, Juranics
Lőrincz hasonlóan letartóztattattak és Zrinyivel együtt a
gyüjtőfogházban várják, míg a vizsgálóbiró elkezdi a kihallgatásokat.
Zrinyi hadai azonban még mindig szabadon vannak a banképületben és a
rendőrség elégtelen elfogatásukra, mert véres ütközetté fajulhatna a
dolog, minélfogva erre a czélra még az éj folyamán elegendő számú
katonaságot fog a belügyminiszter requirálni.
X. A PARLAMENT.
Napok multak el a megrázó esemény után, mely a «nádor-utczai csata»
néven lesz ismeretes örök időkre a fővárosi pénzintézetek történetében.
Zrinyi és emberei a vizsgálati fogságban ültek (az együtt maradt
közlegénységet is sikerült túlnyomó katonai erővel lefegyverezni és
fogolylyá ejteni ama véres napot követő éjjelen), a föllázadt emberi
érzéseknek immár elég volt téve. A megtorló hatalom megtette a magáét.
Nem mondhatja senki, hogy nincsen egyenlőség és hogy nincsenek törvények
Magyarországon. Azt lehetett volna hinni, hogy már elpihen a közvélemény
és egész csendesen hagyja a vizsgálóbíró perczegő tolla alatt szaporodni
a vallomási jegyzőkönyveket, míg végre megérkezik az izgalom tetőpontja:
a század legérdekesebb végtárgyalása.