De erre még nagyobb tűzre gyuladt az önkéntes detektiv.
– Micsoda, maga ismer engem és le nem kapja a fejéről a zöld sapkát?
Mikor a reporterfejedelem áll maga előtt s a hatalmas «Pesti Gunár»
nevében jön, amely előtt reszketnek a miniszterek. S maga, egy
közönséges pondró, még a zöld sapkáját se veszi le?!
– Hát inkább leveszem, csak térjünk a dologra – mondá az öreg
türelmetlenül.
A reporter pszichologiával dolgozott: a megfélemlítésre és a
felülkerekedésre volt szüksége, mert tudta, hogy az ilyenfajta emberek
gyanakodók és hallgatagok. Itt is kivette a képet zsebéből és így szólt:
– Nézze meg ön ezt az öreg katonatisztet és mondja meg nekünk (Perényi
mindig e fejedelmi többest használta, oldala mellé képzelve a «Pesti
Gunárt» is), mikor volt itt utoljára és mi járatban volt. Vigyázzon,
öreg, úgy feleljen, hogy akként fogja a «Pesti Gunár» vagy lesujtani a
pokol katlanáig, vagy fölemelni a csillagokig, amint jól vagy nem jól
informálja.
Az öreg zsidó gondolkozott egy perczig, hogy érhet-e az valamit, pénzre
átszámítva, amit ő mondhat; azt határozta, hogy az semmit se érhet, hát
elmondta:
– Ez az úr sokszor megfordult üzletemben. Sokszor volt pénzre
megszorulva és ilyenkor elhozta vagy az ezüst szelenczéjét, arany
lánczát vagy egy-egy női ékszert, amelyre néhány forintot kapott.
Ismertem évek óta mind a tárgyait. Mert pontos ember s a hónap elsején
rendesen kiváltja, amit hónapközben behordott. Azt hiszem, nemsokára
jönnie kell már.
– És mikor volt itt utoljára?
– Vagy egy hónap előtt – felelte a zálogház tulajdonosa. – Igen
sajátságos esetem volt vele. Lelkemre mondom, most jut csak eszembe. Egy
gyémántos melltűt hozott, azt mondta, a nejéé és amellé az ezüst
szelenczéjét is elhozta. «Ma sok pénzre van szükségem, Pick.»
– Rosszkedvű volt?
– Vidám volt. Nevetgélt. Mondta, hogy mulattak az éjjel és hogy kártyán
is vesztett, azért hozott be két tárgyat. Kérdeztem, milyen összegre
volna szüksége. «Vagy harmincz forintra», mondá ő. Megnéztem a melltűt
és azt feleltem: «Adhatok rá ötszázat.» A becsületes öreg tiszt
megzavarodott: «Megbolondult maga, Pick, hiszen az ezüst ára lement és a
tűn kevés az arany». – «De a gyémánt – mondám én – a gyémánt csinos
darab». A katonatiszt rám meresztette a szemeit és összeszidott: «Maga
egy nagy szamár, Pick, maga tönkre fog menni, mert látja, az nem igazi
gyémánt.» Mire én ujra megvizsgáltam a tűt és kimondtam, hogy az éppen
olyan igazi gyémánt, mint amilyen igazi Pick én vagyok és ha nem hiszi,
hát nézesse meg akármelyik aranyművessel a világon. Az én öreg tisztem
szó nélkül, zavartan rohant ki erre a boltomból, magával vivén a
tárgyait és azóta nem tért vissza.
A reporter szíve nagyot dobbant: «Makszi, jó nyomon vagy.» Hálásan
veregette meg az öreg vállait:
– Maga derék ember, kedves Pick úr, de még egyet mondjon meg nekünk:
hová mehetett innen?
– Alkalmasint egy ékszerészhez.
– Talán ehhez, aki itt az udvarban van?
– Valószínű.
Perényi most már a vizsla szenvedélyével rohant az átellenes
ékszerészhez. Ott megnyílt előtte az egész perspektiva. Az ékszerész
emlékezett az ezredesre, aki egy gyémánt-tűt hozott hozzá megbecsülés
végett.
– És mennyire becsülte ön?
– Nyolczszáz forintra.
– És mit szólt erre az ezredes?
– Elsápadt és káromkodott. – «Az lehetetlen,» dadogta. – «A tű a
feleségemé és én tudom…» De én csak jobban tudom, feleltem, mert a
gyémántot és a tűt én készítettem gróf Zrinyi Miklós számára ezer
forintért. Az ezredes felbődült, mint egy vadállat és kirohant
üzletemből, még a szarvasbőrkeztyűit is itt felejtette.
Minden világos kezdett lenni Perényi előtt. Denique: keresd az asszonyt
és keresd a szeretőjét. Most már megvan a szál, a biztos szál. Bobor
kétségtelenül Zrinyihez ment, vagy segédeket küldött Zrinyihez, de
Zrinyinél kell keresni a további fejleményeket.
Kifizette az utczán várakozó egyfogatút, aztán betért egy kávéházba és
levelet írt a szerkesztőségbe.
Tisztelt szerkesztő úr! Nyomában vagyok a Bobor-féle ügynek. Roppant
érdekes részleteket szedtem össze. Csak késő este jöhetek be, amikorra
harmadfél hasábot kérek. Az ezredesné leleplezve. Óriási szenzáczió.
Hallatlan rekord. A rendőrségnek nagy pipa. Jó volna plakátokat
nyomatni. Gróf Zrinyi Miklós is bele van a rejtélyes ügybe keverve. Most
megyek hozzá a bankba. A felfedezett nyomok követését nem tudom
félbehagyni. Előleget tessék a segédszerkesztőnél hagyni.
Perényi.
A levelet elküldte egy hordárral a «Pesti Gunár» felelős
szerkesztőjéhez, maga pedig kettőzött léptekkel loholt a Nádor-utczai
Zrinyi-féle bankba, magához az elnökhöz küldvén be a névjegyét.
Zrinyit régi kedves emlékekbe ringatta a Perényi név, szögrül-végrül
rokonság is volt a Subicsok (amint hajdan a Zrinyieket hívták) és a
Prinyiek közt (amint hajdan a Perényieket hívták), legott bebocsátotta
tehát Perényi Miksát, de a belépő alak nagyon fölébresztette a gyanúját.
– Önöket Prinyieknek hívták azelőtt? – kérdé fürkésző tekintettel.
– Nem, Kohn-oknak – felelte Perényi Miksa nyájasan.
– Úgy? Hát mit akar?
– Én a «Pesti Gunár» reportere vagyok, méltóságos úr.
– Szép, szép, de mit akar?
– Én, kérem alássan, önkéntes detektiv vagyok és a Bobor ezredes
eltűnését kutatom lapunk érdekében. A «Pesti Gunár» eddig is a legjobban
értesült lap volt és ezentúl is az lesz.
– Még mindig nem tudom, mit akar?
– Meg akarom találni a Bobor ezredes urat. És bizonyos dolgokra jöttem
rá, amik előttem nyilvánvalóvá teszik, hogy csak a méltóságos gróf úr
igazíthatna engem útba nemes czélom eléréséhez.
A gróf ajkain szatirikus mosoly játszadozott.
– Tehát azt hiszi ön, hogy általam találja őt fel?
A reporter szemtelenül vigyorgott.
– Igen, mert megtudtam, hogy a méltóságos gróf úr egy gyémántos tűt
tetszett ajándékozni Bobor ezredesnének. (Zrinyi szemöldei
összevonódtak, mire az ügyes Perényi rögtön áttért más hangra.) Mert a
méltóságos gróf úr nagy gavallér és az ezredesné gyönyörű asszony,
bizony isten megéri. (Zrinyi szemöldei még jobban összevonódtak, Perényi
egy harmadik hangot keresett.) Hát úgy áll a dolog, kérem alásan, hogy
az a marha ékszerész elmondta az ezredesnek és az ezredes erre némileg
felhevülve, ide jött kellemetlenkedni a méltóságos gróf úrhoz.
– Ön, úgy látszik, sokat tud, – szólt közbe a gróf hirtelen
elhatározással – most még tehát azt akarná tudni, hogy hol van Bobor
ezredes?
– Igenis, kérem alásan.
– Hát mindjárt meg fogja tudni.
Ezzel egy csengetyüt nyomott meg a gróf és belépett némán két alabárdos:
Josipovics Mihály és Kántor Márton, két termetes vitéz, egy ölnél
magasabb mindenik.
– Verjétek lánczra ezt az ember-vakarcsot és vigyétek le.
Perényi hadonászott, rúgott, karmolt, harapott, kiabált, de a két óriás
vasmarka csakhamar úgy lenyomta, hogy meg se mocczanhatott, egy
előszobában hirtelenesen megvasalták, aztán egy melléklépcsőn levitte
ölben az egyik vitéz a pinczébe, ahol odalánczolta egy a falba épített
vaskarikához. Volt ott több vaskarika is és több fogoly is. Tarkítva
voltak, a fal mellett egy fogoly és egy Wertheim-kassza; megint egy
fogoly és megint egy Wertheim-kassza.
Nagy homály volt benn, csak fenn egy kis nyíláson szűrődött be némi
világosság a vakudvarról. Perényi nem bírta eleinte felismerni a
tárgyakat s csak valami alaktalan tárgy mozgásának tünt fel, midőn
fogoly szomszédja nagy lánczcsörömpöléssel hozzálépett, hogy magát
bemutassa:
– Bobor ezredes vagyok.
IX. A KATASZTRÓFA.
Föl voltak villanyozva a kedélyek a «P. G.» szerkesztőségében a Perényi
levele folytán. A segédszerkesztő vígan csattogtatta ollóját: «Holnap
pompás lapunk lesz, fiúk!» Minden toll megaczélozódott e kijelentésre és
vígan perczegett a «kutyanyelveken». Miniszterek skalpiroztattak, az
intendánsnak a talpába bevertek egy pár tövist. Az ujdondász megharapott
egy főispánt, a fővárosi rovatvezető, mint egy megvadult bika, nekiment
a Sartory-pártnak. A rendőrségnek meg majd leüti a szarvait Perényi,
mihelyt bejön.
Hanem a jó hangulat hova-tovább romlani kezdett, mert Perényi nem jött
be; elmult a tiz óra, még mindig nem jött, sőt nem jött be éjfélkor sem.
Két órakor már zárni kellett a lapot és Perényi Miksa még mindig nincs
itt. Daczára, hogy ott várja az előleg. Csudálatos az. Telefonoztak
utána mindenfelé, ahol meg szokott éjjel fordulni, de híre-hamva se
volt. Megfoghatatlan, hova lett Perényi.
De még nagyobb volt a megrőkönyödés másnap, mikor Perényi nem került elő
és a lakásán se fordult meg. Ez már félig se tréfa. Valaminek történni
kellett vele. A felelős szerkesztő rosszat sejtett, vagyis reménykedni
kezdett. Mert ha a «P. G.» reporterét például agyonütötték volna a
bűntársak, a Bobor-ügyben való kutatásai miatt, az sokat érő reklám
lenne. Vette tehát a Perényi levelét és elhajtatott vele egyenesen a
főkapitányhoz. Az a vállait vonogatta, nagy grimace-okat csinált és azt
mondta, hogy amit Perényi ír, merő képtelenség, de azért azonnal
megteszi a szükséges lépéseket s ezzel elhagyván távozni a felelős
szerkesztőt, négy vagy öt lépést tett a divánig. Meglehet, hogy ezek
voltak azok a «szükséges lépések», s ledőlt a délutáni sziesztáját
végezni.
Azonban egy órai jóízű szundikálás után mégis foglalkoztatni kezdte a
Perényi levele. Hogy Zrinyi gróf bele volna mártva a dologba és hogy
Perényi maga is oda ment és azóta nincs. (No, bárcsak megnyúzta volna
elevenen.) Hm. A dolog nem lehetetlen. És összevág a rendőrség híreivel
is. Boborné néhány nap előtt elhagyta régi szegényes lakását az
aradi-utczában s egy József-körúti palota egész emeletét foglalta el,
melyet gróf Zrinyi rendezett be neki nagy fénynyel. Éjjelenkint gyakran
látják ott a gróf kocsiját. Szóval: a gyanuokok kétségtelenek, de
czélszerű-e a rendőrségnek beleütni orrát a Zrinyi dolgaiba? Mit diktál
itt a tapintat? Mert fő a tapintat. Magyarország a tapintat országa és
inkább tíz bűn, mint egy tapintatlanság.
Annyit mégis megtett a főkapitány, hogy elhajtatott a belügyminiszterhez
és jelentést tett neki. A belügyminiszter azt találta, hogy egyelőre
semmit se tegyen a rendőrség – majd ő maga beszél Zrinyivel.
S mielőtt este a klubba ment volna, meglátogatta a szigetvári hőst, egy
másik minisztertársával együtt.
Rövid beszélgetés és barátságos szivarozás közben ügyesen beszőtte a
miniszter a Bobor-ügyet és a többi eltünteket.
– Nem tudsz róluk semmit?
Zrinyi ravaszul mosolygott és a kérdésre kérdéssel felelt:
– Érdekel talán valamelyik?
– Mindenesetre. És igen leköteleznél, ha őszintén megmondanád, mit tudsz
egyikről vagy másikról.
– Itt vannak nálam – felelte Zrinyi egyenesen, majdnem naiv
ártatlansággal – és igen szivesen eresztem szabadon a kedvedért
akármelyiket.
A belügyminiszter idegesen felugrott és elsápadt, mint a fal.
– Itt vannak, mondod? Hogy érted ezt? Hol vannak?
– Odalent vannak a pinczében.
– Elfogva?
– Lánczon – felelte Zrinyi természetes hangon.
De már erre a másik miniszterben is meghült a vér.
– Az Isten szerelméért, hát mért teszel olyanokat?
– Alkalmatlanok voltak nekem; egyike-másika pedig egyenesen
gorombáskodott. (Zrinyi szemei megcsillantak.) És ilyeneket én nem
tűrök.
A belügyminiszter minden hajaszála az égnek állt és az arcza kínos
verejtéket izzadott, hogy facsarni lehetett volna.
– No, ebből szép spektákulum lesz. (Az interpellácziókra gondolt, melyek
a Házban lesznek.) Egész Európa piszkolni fog érte. (A lapokra gondolt,
amit írni fognak.) Még az az egy szerencse, hogy zsidó nincsen köztük.
– De már az is van, – találta ki Zrinyi őszintén – tegnap egy
ujságreportert fogattam el.
Valóságosan érthetetlen volt Zrinyi előtt a két miniszter ijedt képe és
sopánkodása. Hiszen ő nem rosszból tette. Azok az emberek, akiket
elfogatott, mind vétettek ellene. Hiába ő nem büntet senkit. Hiszen
olyan puha ő, mint a vaj, hogy kenyérre kenheti a jó ember. De a
szemtelenséget nem tűri. Azt hibáztatják, hogy ha valami panasza van
valaki ellen, mért nem fordul a hatósághoz. De csak nem
alkalmatlankodhatik minden piszlicsár dologért másoknak? Hát nem jobb az
a hatóságoknak, ha valaki magától végzi el a maga dolgát?
– De a személyes szabadság, – sopánkodott a miniszter – a jogállam. Én
elhiszem, hogy te azt úgy csináltad azelőtt, de most más világ van, most
nem lehet. Magyarország a szabadság országa.
De már erre Zrinyit is elhagyta a hidegvére:
– Ti ezt szabadságnak nevezitek? – mondá gúnyosan. – A mult hetekben
kirándultam a Svábhegyre puskával, hát elvették a puskámat, mert nem
volt fegyverengedélyem. Ekkor aztán váltottam fegyverengedélyt, de most
megint nem volt szabad a puskámat elsütni, mert nem volt
vadászterületem; kibéreltem egy vadászterületet, elsütöttem a puskámat
és lelőttem egy nyulat, ezért megint megbüntettek, mert a nyulakra nem
szabad ilyenkor lőni. Akkor írtam hozzád mindezekért egy panaszt, ezért
megint megbüntettek, mert nem volt rajta ötvenkrajczáros bélyeg. És ezt
nevezitek ti a szabadság országának. Ugyan, szégyeljétek magatokat!
Ő exczellencziáik, daczára a kellemetlen ügynek, melynek ódiumát,
következményeit nehéz lesz eltüntetni, még sem hallgatták mosoly nélkül
ezt a középkori együgyűséget.
Pedig nem volt nevetni való az a théma. Kemény dió ez és nagy vihar
lehet belőle, ha el nem igazítják ügyesen. A két miniszter
jelentőségteljes pillantást váltott egymással.
Ők már ismerik az egymás hunyorításait, tüstént felkeltek és elvonultak
egy ablakmélyedésbe tanácskozni.
– Mit csináljunk?
– Ne nézzük meg a foglyokat?
– A világért sem. Ha látjuk őket és abban a perczben nem teszszük
szabadokká, veszve vagyunk, – ha pedig szabadokká teszszük, anélkül,
hogy Zrinyi kiegyezkednék velük, akkor ő veszett el.
– Közölni kellene Bánffyval.
– Mindenesetre.
Magukkal vitték Zrinyit a klubba, ahol kivételesen nagy nyüzsgés-mozgás
volt. Tele volt az egész szabadelvű kaptár, mert reggel botrány történt
a Házban. Hallatlan inczidens. Mindenki meg van döbbenve. Egy képviselő
megbirálta a minisztert. Bizonyosan megőrült. Mert képzelhetetlen, hogy
józan észszel valaki egy miniszterrel kikössön. És még meg is birálja. A
legrégibb mamelukok sem emlékeztek olyan aberráczióra. Mindenki sietett
este a klubba, mert kiváncsiak voltak, mi fog történni. A spártaiaknál
nem volt törvény az apagyilkosságra, mert apagyilkosság ott soha elő nem
fordult. Itt se volt semmi precedens, mert soha még mameluk nem emelte
szavát az ő miniszterének eszméi ellen. Képzelhetni tehát, milyen
kiváncsisággal jöttek-mentek a klub ismeretes alakjai a rozsdaszínű
szőnyegeken. Vártak valami különöset, valami természetfölötti tüneményt.
Hogy mit? Azt senki sem tudja. De vártak valamit, mert valaminek mégis
csak történnie kell a merénylet után. Lehet, hogy magát a merénylőt
várták és gyönyörködni akartak azon jéghidegségben, mely fogadja, hogy
aztán titkon megbotránkozhassanak e hidegségen is. A poseur-ök letették
ünnepélyes lárvájukat és közönséges halandók módjára elvegyültek a
szürkék közé, a stréberek, akik vígan keringenek a miniszterek körül,
mint a muslinczák a lámpa körül, most ég felé fordított szemekkel,
szörnyűködő hangon sopánkodának:
– Milyen idők és milyen emberek! Istenem milyen emberek!
Zrinyi belépte két ujabb miniszterrel egyszerre ezekre terelte a
figyelmet. Megint uj anyag a találgatásokra. Hát ez megint mi lehet?
Bánffyt keresték. Nem nehéz megtalálni. Ahol a legnagyobb csoport van,
benne kell lennie neki is. Olyan biztos az, mint hogy az alma magja az
alma közepében van.
Egy-két szót mondottak halkan Bánffynak, mire egyszerre nevetni kezdett
az arcza, az orra, a nyakcsigolyája. Igazi diplomatának való arcz.
Azt lehetne hinni, hogy örömhírt közöltek vele, azért nevet, de akik
jobban ismerik, azok hamar eltalálják, hogy ez a tigrisnevetés csak
takaró. Mi lehet alatta, lehetetlen kitalálni.
Intett a kezével s egyszerre megindultak némán, gänsemarsban, az olvasó-
és írószobán át a miniszteri szoba felé, melynek ablakai a
Dorottya-utczára nyílnak és ahol sok nagy dolog dőlt el, mikor az öreg
Deák talpai taposták ezeket a deszkakoczkákat.
Bánffy megállt az olvasóban és egy hírnököt fogott az ujságmolyok közül.
– Eredj kérlek, küldd be az öreg Tiszát!
Kevés vártatva Tisza is utánuk sántikált. No, ez már nagy dolog lehet. A
legcsudálatosabb kombinácziók termettek. Hátha horvát bánnak nevezik ki
Zrinyit. Nem bolond, hogy a bankot otthagyja a bánságért. Hátha
intendánsnak akarják? Ejh, dehogy, hiszen jóformán még színházat se
látott. No, éppen azért. Hátha képviselőnek akarják? Nem fizette ki az
adóját – jegyzé meg Katánghy Menyhért. És nem is magyar honos, mert
Horvátországban született – duplázott rá Mezei Mór.
Bent a miniszteri szobában pedig ezalatt nagyban főtt a korifeusok feje.
Az eset igen súlyos. Eltussolni nem tanácsos, mert hátha kisül
utólagosan. De el nem tussolni sem tanácsos, mert akkor mingyárt kisül.
Zrinyi még most is félvállról vette a dolgot s gyanakodva fürkészte a
miniszterek arczát, nem-e csak egy bohókás játék az egész, meg akarják
ijeszteni. Hiába olvasták fel előtte a büntetőtörvénykönyv idevonatkozó
paragrafusait is. Hanem Tisza neki is imponált. «Van benne valami –
mondá – az öreg Werbőczyből» és az nagyon meghökkentette, hogy Tisza is
súlyos hibának tartja az elfogatásait.
– Nagy hibát követtél el, de talán még jóvá lehetne tenni.
– De kérlek, – védekezett Zrinyi – hiszen tőletek függ és ti
beláthatjátok, hogy igazam volt.
– Tőlünk? – szólt az egyik miniszter. – Túlbecsülöd a mi erőnket és
hatalmunkat.
– Nos, akkor legalább mondjátok meg, kitől féltek?
– A lapoktól, a törvénytől, a közvéleménytől.
– De hiszen nekem arról beszéltetek, hogy a királynak egy millió
katonája van.
– Az igaz is.
– És mégis féltek a könyvektől és papirosoktól?
– Hja, a század, a XIX-ik század. Te azt nem érted. A jogállam, barátom.
Úgy kell elhelyezkednünk, hogy mindenkinek egyenlő joga van s mindenkié
meg legyen teljes épségben óva.
– Süssétek meg az ilyen állapotot. Az én időmben csak egy személyt
kellett respektálni: a királyt s már az is kényelmetlen volt, de
tizenhat millió emberre lenni tekintettel, hisz ez teljesen türhetetlen.
Ez maga a pokol.
Hanem lassan-lassan mégis beadta a derekát, elfogadván a Tisza tanácsát,
kivált miután megérttették vele, hogy ha napfényre kerül a dolog, a
kormányt is nagy kellemetlenség éri. Erre engedett.
A nagy debatter egész életében szerette a kompromisszumokat, tehát most
is kompromisszumot ajánlott a rabokkal.
– Hát jól van, mit tegyek? Mit kivántok tőlem?
– Hivasd fel őket éjjel a szobádba egyenkint és egyezz ki mindenikkel,
ahogy lehet, aztán ugyancsak egyenkint ereszd őket szabadon. De
lehetőleg végy tőlük egy irást, amelyben elismerik, hogy önként
tartózkodtak a házadban.
– Megteszem a kedvetekért, – mondá nehéz sóhajjal Zrinyi Miklós – ámbár
jobb kedvem volna összevagdalni a rendőreiteket, akiket elfogatásomra
küldenétek.
Soha se érezte magát oly levertnek, tehetetlennek, mint most. Látta, a
tekintélye hogy sülyed lejebb-lejebb. A miniszterek hangjában, modorában
volt valami pártfogói, valami mélyen sebző. E nagylelküség minden csöpp
vérét lázadásba hozta. A hatalmas régi oligarcha ki akart belőle ugrani,
de visszafojtotta.
Bánffy kihúzott egy szivart a zsebéből, lecsettintette a végét egy
piczike nyaktilóval és azzal feloszlatta a tanácskozást:
– El van végezve. Mi semmit se láttunk, semmit se hallottunk, semmit se
tudunk.
Ezzel eloszlottak, de kifelé menet az irószobában még félrehúzta Darányi
egy szóra, hogy ő is meggyötörje.
– Ez hiba volt tőled, Miklós. Neked egészen máskép kellene élned a te
tradiczióiddal. Engedd meg, hogy valamire figyelmeztesselek. Látod, már
közel egy éve vagy itt és még mindig nem voltál Berlinben. Pedig a
tapintat megkívánja, hogy megköszönd a német császárnak a reád vonatkozó
szavait a toastjában. Hát nincs igazam?
Zrinyi szórakozottan mormogott valamit, hogy az ő esze nem jár az
ilyeneken.
– Pedig látod, te szép karriért csinálhattál volna, ha felfogod a
szituácziót.
– Hagyd el, kérlek. Elég karriér nekem a szigetvári kirohanás – jegyzé
meg Zrinyi önérzetesen. – Meg vagyok vele elégedve.
– Hiszen szép, szép, – felelte Darányi szokott enyelgő modorában
magázásra fordítván a dolgot – meg lehet méltóságod elégedve. De hát még
más dolgok is vannak a világon. Tudja azt maga? Szent István-rendek,
aranyszőrű bárányok a király aklában s a többi. Úgy bizony, kapitány
bácsi, magának csak jót akar a Náczi bácsi – s egy kedves mosolylyal
otthagyta a rosszkedvű daliát, de alig két lépés után ujra visszatért
hozzá és a fülébe súgta bizalmasan:
– És csak legalább azt a zsurnalisztát ne fogattad volna el, mert az, ha
kiegyezel is vele, ki fog fecsegni mindent. Meglásd, hogy azzal baj
lesz.
Zrinyi ezt maga is valószinünek tartotta.
– Nem jó volna, – szólt habozva és erősen a miniszter szeme közé nézett
– ha… tudod… úgy titokban…
– Mit titokban?
– Ha lefejeztetném…
Darányi hátrahőkölt, mintha kigyóra lépett volna. Szirupédes mosolya
jéggé változott.
– Az Isten szerelméért, miket beszélsz! Legyen eszed, Miklós. Bajt ne
hozz magadra és ránk. Ne gondolj ilyen képtelenségekre.
Szeretetreméltóan megfenyegette az ajtóból is:
– Legyen okos és tapintatos, Zrinyi úr!
A nagynevű főúr, mint a bölény, leszegzett fejjel ment át a klubtermen
az ajtó felé. A mamelukok felállva köszöntötték a merre átment s aztán
azon kezdtek tanakodni egy csoportban, hogy a szigetvári várkapitányi
állás melyik dietenclassisba volna vehető. Zrinyi egy perczig se állt
meg, pedig Kapuczán Gergely ugyancsak ott settenkedett, hogy
megszólítsa, kölcsönt akarván kieszközölni borontói választóinak. Zrinyi
haza sietett és legott hivatta Szebeni Mihályt, a bank ügyészét.
– Szaladj fiam, Radován, keresd meg valahol Patacsicsot és Alapit is.
Dolgunk lesz ma éjjel.
Az érdemes urak el nem gondolhatták, mi lelte Zrinyit, hogy most éjjel
hivatja őket. Csak nem akar éjféli ülést tartani? De azért összegyültek
s Zrinyi körülményesen előadta a dolgok mibenlétét s a kormány
kivánságát, mire leginkább hüledezett Szebeni Mihály úr, a többiek nem
vették olyan fontosnak.
– Hát már most, – mondá hanyagul az ügyésznek – tessék ezeket
rendbehozni. A darabantjaim majd felhozzák a rabokat egyenkint, a
fiskális úr pedig megalkuszik velük és irást vesz ki tőlük; vigyázzon,
hogy oda ne írják a V. C. betüt, ami azt jelentené, hogy «Vi coacta».
Egyébiránt hiszen jobban tudja a módját, mint én.
– Félek, nagyon sokba fog kerülni – sopánkodott Szebeni.
– Ne kimélje a pénzt.
– Igen, de éppen a méltóságod anyagi viszonyaira való tekintettel. (A jó
Szebeni Mihály arczán valóságos felhők gyülekeztek ennél a thémánál.)
Nincs pénzünk, méltóságos uram. (Gyöngédségből használta a többest, mert
neki volt elég.)
– Van a bankban. És ha elfogy, majd nyomattat a király.
– De arról be kell számolni, méltóságos uram.
– Az az én dolgom lesz Szebeni Mihály uram.
– Ahogy parancsolja, méltóságos uram.
– Ti pedig, Patacsics és Alapi, kapaczitáljátok őket. Különösen te
használsz sokat, Patacsics, ha rettentő ökleidet megmutogatva,
megijeszted őket, hogy kigyúrod a lelküket, ha a lepcsest nem tartják
pórázon.
– Csak rám kell őket bizni.
– Az ügyvéddel, azt hiszem, könnyen végeztek; meg akart zsarolni az
imposztor és most czélt ér, de már a liptómegyei fakereskedőt, aki
nagyon szemtelenül viselte magát, jó lesz még egy kicsit felpofozni. Ezt
is te rád bizom, Patacsics. Ezekkel a pofonokkal nem is fog sokkal többe
kerülni az egyezség. Ellenben az ujságírót kezeljétek finoman, az egy
puha gyerek, mint a gyapot: adjatok neki havi fizetést, oly föltétellel,
hogy addig húzza, amíg hallgat. A legnehezebb lesz az ezredes. Nagyon el
van keseredve a börtönben és még jobban lesz elkeseredve a napfényen, ha
szétnéz. Hiszen értitek… Hát ő vele olyasvalami kötést szeretnék, hogy
kap egy csinos összeget, mondjuk ötven-hatvanezer forintot…
– De hisz az egész vagyon! – szisszent fel Szebeni Mihály.