vasárnap este szokott lenni. Az alkonyodó nap széthintette utolsó
fényét, mintha csurgatott arany lenne, a fákra, a füvekre és ott
játszott, ugrált a nagy szökőkút vízkévéjében, kimelegítette az
ezredesné arczát, olyan színe lett, mint egy nagyon érett szép baraczké,
bekandikált a Rózerék batardjába és az Annácska perkálszoknyáján, a
szélétől végig a térdén, egy arany pántlikát feszített ki,
megcsiklandozta egy kicsit a karját, mely a piros ernyő alatt egy
királygomba hófehér gyökének látszott. Ugyanegy időben felkereste a
doktor Wlada fiakkerjét is és hamarosan megforralta hév sugaraival a
pezsgőjüket (most már akár megihatja) s mint aki minden dolgát jól
végezte, egyszerre lebukott, eltünt, mintha szinházi sülyesztő volna
alatta.
Hűs szellő kezdett lengedezni, édes balzsam. Egy-két fordulás után a
köröndben Rózer-mama kiszállást vezényelt és egy kis gyalogsétát
ajánlott a fák között.
Személyeink csakhamar elvegyültek párosával a néptömegben. Sok ember,
sok ismeretlen ember szinte magány. Egyedül bolyongtak Zrinyi és a szép
ezredesné, Juranics és a kis Anna. Hogy mit beszéltek? Isten tudja. A
levegőről is beszéltek. Egy-egy kakaduformájú női kalapot megbiráltak.
Nézték az eget és az úszó felhőket (különösen a kis Anna nézte sokat),
valami a fák susogásából is beleszármazott a gondolataiba, meg az
útszéli virággruppokból… Aztán eljutottak ahhoz az öreg sírhoz is, amely
már nem is sír, hanem egy kő, egyetlen szomorú szóval: a «Fuit»-tal.
Vajjon milyen ember volt az, aki ott fekszik? Már a nevét sem tudják.
Pedig azt mondják, ő ajándékozta a ligetet a városnak. Minek? Ha most
felkelne, egyetlen embert sem ismerne a világon.
– Nini, nini, nézze csak, egy parányi lámpa ég a sírján.
– Egy szentjánosbogár – mosolygott Juranics, lehajolt és fölvette.
Anna még sohasem látott olyat. Szinte bántotta, hogy csalódott. Olyan
szép lenne az, ha az istenke gyujtott volna lámpát annak a jó embernek,
aki ezt a nagy kertet a városnak ajándékozta.
– Mutassa csak!
Juranics odaadta neki, de a kis leány megijedt tőle és elcsapta.
– Ejnye, Anna kisasszony! – incselkedett vele Juranics – hát maga így
bánik az én bogaraimmal? Most már csakugyan nem adom vissza a gyűrűjét.
– Ugyan, adja vissza!
– Adja vissza maga is az én bogaramat.
– Várja meg, mig egy másikat találok…
– Maga is várja meg, míg egy másik gyűrűt hozok érte.
Ezen a thémán folyt sok együgyü beszéd, de szebb volt ez a világ
legnagyobb bölcseinek a vitatkozásánál és a kigyúló csillagok az égen
hamiskásan hunyorogtak hozzá.
Mondanom se kell tán, hogy Zrinyi egészen máskép és másról beszélgetett
Bobornéval, ezzel a ravasz, kivánatos asszonynyal, aki ugyancsak meg nem
ijedt volna a szentjánosbogártól, – de úgy tetszett Zrinyinek, egyébtől
sem – és igen közömbösen vette volna a hunyorgató csillagokat. A
gönczölszekéren végre is nem lehet kucsirozni és a fiastyúkot se lehet
feladni az asztalra.
De hát ahogy volt, úgy volt. (Tilos a magánbecsületet érinteni.) A szép
vasárnap délutánnak egyszer csak mégis vége szakadt. Visszakocsiztak
Rózerékhez, ott Zrinyi elbucsúzott s egy revanche-ebédre hívta meg
Rózeréket a kaszinóba. Majd, mintha csak úgy ötletszerűleg történnék,
hogy éppen megpillantotta Bobort, odaszólt hozzá:
– Nagyon megtisztelne, ezredes, ha ön se vetne meg egy régi világból
származó katonát.
Az ezredes hajlongott és mosolygott. (Rettenetes volt, ha mosolygott.)
– Tartom szerencsémnek! – pattogta vezénylő hangon, mintha egy szakasz
előtt kiáltaná ki.
A revanche-ebéd is nagyszerű volt és mikor Rózerék a kitűzött napon a
kaszinóba hajtattak, Krisztina asszony szíve repesett és kétszeres
sebességgel dobogott.
– Ki hitte volna, János, hogy mi valaha itt ebédelünk.
De Rózer úr már akkor nyakig benne volt a nagyzási hóbortban. Ő már nem
is csudálkozott.
– A világnak forognia kell, Krisztina. Az ördögbe is, forognia kell. S
ami a Harruckernekkel megtörtént, az megeshetik a Rózerekkel is.
Az ezredesék szintén ott voltak – de ez nem ment oly simán. Az
ezredesnek uj waffenrockra volt szüksége s következéskép uj kölcsönre.
– Segíts ki a zavarból, Rózer, ha már belehoztál ilyen slamasztikába.
Kötelességed, Rózer. Becsületbeli kötelességed. Úri emberhez való
eljárás.
A milieu, a jó pezsgő, a hangulat, ami e fényes helyen elömlött, a
szolgák alázatos arcza, meggörnyedt tartása, a szőnyegek színe, a
tányérok czirádái, a roccoco-székek és divánok és minden egyéb úgy
felvillanyozta Bobort, hogy a végén mágnásnak képzelte magát és ő is
meghívta a társaságot egy ebédre szerény házához – amire ijedten esett
ki a Rózer úr kezéből a villa és a fejét csóválta.
– Ugyan, Károly, Károly!
Az ezredes dühbe jött.
– Engem akarsz te dirigálni?! Mordizom adta! Ne izélj, Rózer, mert
megharagszom. Hát nem azt tehetem én, amit akarok? Hát nincs
Magyarországon szabadság? Mordizom adta!
Rózer úr elhallgatott és a Bobor-féle ebéd is elkövetkezett az idők
rendjén, persze megint egy uj kölcsön útján.
De mindez hasznos befektetés volt, mert minden ebéd uj ebédeket
kölykezett és minden uj ebéd uj látogatásokat tett szükségessé, ugy,
hogy mire bekövetkezett a tél, az e fejezetben bemutatott személyek
úgyszólván nélkülözhetetlenekké váltak egymásra nézve. Zrinyi az estéit
többnyire az ezredeséknél töltötte, néha a színházba mentek együtt. A
városnegyedben különös gyanu keletkezett s az utczabeli boltokban, ahova
az öreg ezredes betévedt vásárolni egyetmást, a kereskedősegédek mindig
összemosolyogtak a háta mögött s mikor az utczán végigment ingatag, de
mégis peczkes lépteivel, vihogva mondták:
– Ott megy az öreg agancsos!
Maga az ezredes azonban, ha valahol czélzást ejtettek a Zrinyi sűrű
látogatásaira s pajzánul hozzátették: «Jó lesz vigyázni a szép
asszonyra, óbester úr», ravaszul mosolygott befelé és így szólt:
– Ostobaság, mordizom adta! Két vén katona húz egymáshoz: Bobor Károly
és gróf Zrinyi Miklós. Két vén katona. Ez az egész. A vén katona még tud
vigyázni, mordizom adta, tud vigyázni – de a vén katona nem tud már
ostromolni. S itt van a kutya eltemetve. Az egyik vén katona azt
csinálja, amit tud (s itt a saját mellére ütött), a másik vén katona azt
csinálja, amit nem tud. És ez az egész.
Tényleg nagyon vigyázott az öreg. Az ezredesnét soha se lehetett egyedül
találni és igen nehéz volt vele egy-egy bizalmas szót váltani. Éppen az
ingerelte talán Zrinyit és szította lánggá a kicsiny szikrát.
Még a legjobban mulathatott az asszonynyal, ahol esetleg mások foglalták
el a férjét, idegen helyeken, Rózeréknál, vagy saját magánál, mert a
bank megvásárolván a Rózer-féle nádor-utczai palotát, a tél elején oda
költözött Zrinyi és ott igazán fejedelmi háztartást vitt. Radován diák
volt betanítva, hogy az ezredest kezelje. Rendesen disputált vele vagy
itatta; – ezt a két mulatságot kedvelte legjobban.
Farsang után még egygyel szaporodtak az intim házak, ahová mindnyájan
eljártak. Sőt az ezredesné ott néha egyedül is megjelent. Ugyanis
Juranics Lőrincz tett szert külön háztartásra. Advent első vasárnapján
megkérte a Rózer Anna kezét és nem kapott kosarat. Nagy fénynyel
tartották meg az esküvőt a farsangon, Zrinyi volt a násznagy, Boborné a
nászasszony s az egész szigetvári őrség ott tánczolt a lakodalmon, mert
hivatalosak lévén, összesereglettek a vidám napra az ország minden
részéből. Még Alapi Gáspár uram is olyan kedvre szottyant, hogy amit
életében nem tett, egy csárdást aprózott el Rózer mamával. Patacsics
pediglen, úgy hajnal táján, csupa duhajkodásból, a fogai közé vette a
czigányprimást a nadrágszíjánál fogva, úgy kellett muzsikálni a
nyavalyásnak, mialatt ő, Kinizsi Pál uram módjára, tánczolt és bokázott
vele a nótáján.
VIII. AZ ÖNKÉNTES DETEKTIV.
Budapest az epidemiák városa. (Hiába rázza a fejét tisztelt Sartory Pál
úr.) Nemcsak hogy idelátogat minden ragályos betegség: tifusz, pestis,
kolera, nóna és nem tudom mi, hanem a szembetegségek is bizonyos
epidemikus jelleggel lépnek fel. Ha a párbajok áramlata kezd jönni,
akkor egyszerre csak összevész mindenki mindenkivel s amerre a szem lát,
mindenütt kettesével lépkedő férfialakokon pihenhet, kik qua
szekundánsok járnak nagy gesztusok közt az utczán. S az emberek
felismerik az arczvonásaikról, mi járatban lehetnek; kitérnek nekik,
mint a minisztránsokkal a haldokló emberhez siető papnak. Ha az
öngyilkosság áramlata jön, akkor egyszerre csak kezdik az emberek főbe
lőni magukat tömegesen, szinte minden ok nélkül. És ez ellen hiába czikk
és tárcza. Ami egyszer passzió, hát passzió. A levegő fejleszt ki
bizonyos hajlamokat, lázakat. Hogyan? Miért? Senki sem tudja. Úgy van –
mert úgy van. Egyszer például mindenki elkezd Gerbeaudhoz járni és
valóságosan verekszenek a székekért; a következő évadban meg már senki
sem megy Gerbeaudhoz – pedig, esetleg, jobb a konyhája. Ez mind
epidemia.
A tavaszszal pedig mi történt! A lapokban igen gyakran lehetett olvasni
eltünt emberekről, akiket a család keresett, de meg nem talált se élve,
se halva. Eltünt egy trencsénmegyei fakereskedő, aki két napra lejött
Pestre. Most nyoma veszett. Kevéssel rá egy idevaló bankár tünt el
csudálatos módon, mintha a föld nyelte volna el. Hasztalan kutatott
utána a család, rendőrség. Aztán eltünt egy ügyvéd. Azt nem is igen
keresték. Az semmi. Elvitte az ördög elevenen.
Aztán úgy husvét táján a Boborék utczájában a boltossegédeknek feltünt,
hogy már napok óta nem látták az «öreg agancsost». Ugyancsak ezt az
észrevételt tették a «Zöld pásztorhoz» czímzett kávéház törzsvendégei.
Bobor minden hétköznap odajött egy órára, megivott egy kupicza
szilvóriumot és elolvasta a lapokat. Ide járt Sartory Pál és Schmitt
kapitány is. Hamarabb el lehetett volna hinni, hogy egyszer fogja magát
a természet és meg nem virrad, mintsem hogy Bobor Károly ne jőjjön el.
Hát mi lelhette az öreget?
Okvetlenül meghalt.
Csak ez az egy volt valószínű, mert azt már a «Zöld pásztor» pinczérei
se gondolták, hogy Bobor Károly meg nem halhat – annyira ritkaság, hogy
valaki a halált elkerülje.
Sartory Pál ellenben bizonykodott, hogy ha meghalt volna Bobor Károly, ő
okvetlenül kap parte-czédulát. Ezen aztán összedisputáltak és
elhatározták, hogy megnézik otthon.
Elmentek hát a Boborék lakására, ott a cseléd nyitott nekik ajtót (egy
szepességi német leány), ettől kérdezték meg, hogy otthon van-e az
ezredes úr?
– Nincs. Elutazott.
– Hová utazott?
– Nem tudom. Semmit se tudok. Csak azt tudom, hogy nincs itthon vagy
négy napja.
– Hát a méltóságos asszony?
– Az itthon van. És éppen vendég van nála.
– Kicsoda?
– A Zrinyi méltóságos úr…
Sartory Pál és Schmitt kapitány összenéztek és így szólának:
– No hát akkor nem megyünk be, fiam, hanem mondd meg a méltóságos
asszonynak, hogy itt jártunk tudakozódni az ezredes úr után.
A dolog hetekig lappangott így, hanem közbeesvén elseje, miután az
ezredes nem jelentkezett a nyugdíjáért, a bajtársai felkeresték s az
ezredesné kinyilatkoztatta, hogy nem tudja, hova lett a férje. Egyszer
reggel kiment a városba, semmit se szólt s nem jött haza ebédre; azóta
nem is látta.
– Tett-e a rendőrségnél följelentést?
– Minek? A rendőrség nem talál meg semmit.
– Hát mit gondol?
Az ezredesné vállat vont.
– Fogalmam sincs.
– Vannak-e valahol rokonai, akikhez elmehetett?
– Nem hiszem. De onnan is irnia kellett volna.
Ezekre a kérdésekre százszor és százszor kellett ezeket a feleleteket
megadnia a következő napokban, mert «Az eltünt ezredes» czím alatt
megjelent másnap a Bobor rejtélyes eltünése a lapokban, különbözőkép
kiszínezve s azontúl nem volt nyugta a szép Bobornénak a reporterektől.
A dolog nagy port vert fel, mert már a negyedik-ötödik ilyen eset volt
rövid idő óta. Mégis csak furcsa! Az orvosok azonban tudományos képet
vágtak ehhez is. Tudunk mi erről. Ez is egy betegség, epidemia és ritkán
fordul elő. Bizonyos vándorlási ösztön (a latin nevét is mondták, de
elfelejtettem), a peregrinatio egy neme, mely a macskáknál szokott
leginkább előfordulni. Elmennek, elbujdosnak minden ok nélkül. Aztán
megint visszajönnek hónapok, évek mulva. Hol voltak, senki sem tudja. És
ez néha az embereknél is jelentkezik, példának okáért a peregrinusnál,
ami egy lelki kényszer, egy titkos parancsoló erő, mely az agysejtekből
és az idegekből veszi eredetét. De ami jelentkezik az egyeseknél, az
mint betegség előfordulhat csoportokban s a ragályosság szimptomáinak
kizárása nem birna az alaposság föltételeivel.
A lapok azonban nem fogták föl ilyen tudományosan a kérdést s mivelhogy
egy hódító szép asszonyt hagyott itt az ezredes, a kujon reporterek
szivesen időztek e thémánál s igyekeztek azt minden oldalról
megvilágítani, nem hiányozván a gonosz czélzások sem. A közönség, ez a
falánk ezerszájú inyencz-szörnyeteg, mohón falta be a hireket s a
klubokban és szalonokban megindult a tömérdek trics-tracs.
– Mégis furcsa, hogy az asszony nem tett jelentést a rendőrségnél.
– Azt mondja, nem tud semmit.
– Vajjon?
– Különös, hogy nem is valami nagyon búsul.
– Hatvannyolcz esztendős volt.
– De legalább mutatná.
– Éppen az szól mellette, hogy nem mutatja. Ha valami bűn volna benne,
majd mutatná.
– Oh, jaj, nem lehet az asszonyi ravaszságot kiismerni.
Mindent beszéltek össze-vissza, pro és contra a rossz nyelvek és a jó
nyelvek, végre az ügy úgy megdagadt, hogy a rendőrség is megmozdult –
ámbár az előbbi eseteket se birta kisütni. A gúny ostora pattogott
felette már hónapok óta. A detektivek izzadtak, káromkodtak: Beniczky
Lajos esete óta nem történtek efféle dolgok. Különböző verziókat
találgattak ki. Hogy Somoskeőy jár itt és lopkodja el sorra az
embereket, ebben az ártatlan formában kedélyeskedvén a rendőrséggel.
Olyan kificzamodott elme is akadt, amelyik így kombinált: Az öreg
ezredes veszélyes katonai titkokat tudott, hát nem lehetetlen, hogy
muszka ügynökök megkerítették és elvitték egyenesen Szent-Pétervárra.
Úgyis egészen az a genre volt, ami Valsin-Eszterházy.
Végre be kellett avatkoznia a rendőrségnek is és a szép asszonyt
kihallgatták. Semmi ujat se mondott. Egész vallomása ebből állt:
_Boborné:_ Április 10-én egy mulatságban voltunk Rózer Jánosnál, aki
királyi tanácsosságát ünnepelte. Ott maradtunk messze éjfélutánig s én
egész tizenegy óráig aludtam másnap reggel. Mikor felkeltem,
kérdezősködtem a férjem után. A cselédleány azt felelte, hogy már egy
óra előtt kiment.
_Rendőrkapitány:_ Nem történt valami Rózeréknál, ami tisztelt férjét
felizgathatta volna? Vagy egyéb olyan körülmény, amely alkalmas a
kutatásnak támpontot adni? Adja elő, méltóságos asszonyom, részletesen
ama mulatság lefolyását.
_Boborné:_ Valóban aligha történt olyasmi. Férjem csendesen mulatott és
kártyázott.
_Rendőrkapitány:_ Kivel kártyázott?
_Boborné:_ Schmitt kapitánynyal játsztak piquetet.
_Rendőrkapitány:_ Férje nyert, vagy vesztett?
_Boborné:_ Említette hazamenet, hogy vesztett.
_Rendőrkapitány:_ Mennyit vesztett?
_Boborné:_ Emlitette, hogy tizenegy forintot.
_Rendőrkapitány:_ Nyugodt hangulatban volt hazamenet?
_Boborné:_ Kedélyes volt.
_Rendőrkapitány:_ Nem történt a lakománál valami kellemetlen epizód?
_Boborné:_ Sőt ellenkezőleg. Mindenki pompás hangulatban volt. Ami
elképzelhető is. Az öreg Rózer már rég vágyott valami kitüntetésre s
most gróf Zrinyi Miklós megszerezte neki a királyi tanácsosságot. Úszott
a boldogságban az egész család. Rózer úr hálából egy toasztban
jelentette ki, hogy összes tőkéin a Zrinyi-féle bankrészvényekből
vásárol.
_Rendőrkapitány:_ Ez jelentéktelen körülmény. Kik voltak még ott?
_Boborné:_ Zrinyi gróf, Patacsics, Alapi, Juranics a nejével és még a
szigetvári lovagokból néhányan, aztán Schmitt kapitány, Sartory a
leányaival és néhány öreg asszony, akik mindig ott szoktak lenni.
_Rendőrkapitány:_ Még egyre kérem szives válaszát. Nem talált valami
hátrahagyott levelet, czédulát vagy valami jelt?
_Boborné:_ Nem.
Mindössze ennyi felvilágosítást adott a szép asszony – ez nem több a
semminél. A kos szarvában sincs nagyobb sötétség, mint amilyen a
Bobor-ügyben volt. A rendőrség a legügyesebb detektivjeit mozgósította,
de hasztalanul. A lapok hir-éhes rendőri reporterei nap-nap után csak
azt hallhatták: nincs eredmény.
Felbosszankodék erre a «Pesti Gunár» czímü napilap rendőri reportere:
Perényi Miksa és szemtelenül, még bent a rendőrtanácsos szobájában
felcsapta a borzas czilinderét a fejére, az ajtóból kiáltván vissza:
– No hát majd kisütöm én, ha az urak semmit sem tudnak.
S amit Perényi Miksa megmond egyszer, az vas; csak amit megír, az
nélkülözi néha az úgynevezett «minden alapot.» Erre a nagy elhatározásra
egyébiránt ösztökélte a hagyományos gyűlöleten kívül, mely a rendőrség
és a sajtó közt van, Rózer Nep. János királyi tanácsos úr azon közzétett
hirdetése, ki barátjáról biztos hirt hoz, száz arany jutalmat kap.
Vékony kis emberke ez a Perényi, olyan arczczal, mint a kakadué és olyan
lábakkal, mint a batláé; az orra görbe egy kicsit, de a szimatja van
olyan, mint Lecoq úré a Gaborieau regényében, esze pediglen ki van
köszörülve s hajlékony, mint a legfinomabb penge.
Rögtön hozzálátott feladatához. Legelőbb megszerezte az ezredes
arczképét, aztán a színtért vette szemügyre, ahonnan meg kellett
indulnia titokzatos útjára. Boborék az aradi-utczában laktak egy
kétemeletes sárga házban. Ez egy hosszú, piszkos utcza rossz kövezettel,
eldugva az Andrássy-út mögé. Kietlen, alig épül, kereskedelme nem
fejlődik. A nagy oligarcha mindenben veszedelmes. Az Andrássy-út, mint a
czápa a kis halakat, föleszi a közelében levő utczák élénkségét,
forgalmát. Itt minden csöndes és kisvárosias.
Hogy a fonalat megtalálhassa, mindenekelőtt azt kellett volna tudnia
Perényinek, hova ment Bobor hazulról, vagy legalább hova indult. De erre
nem volt semmi adat. A szomszédos szatócsboltokban nem tudták
útbaigazítani, bár némely dolgokat mégis megtudott: hogy az ezredes szűk
anyagi körülmények közt van, hogy gróf Zrinyi Miklós igen gyakran tölti
ott az estéit és hogy erről sokat beszélnek az aradi-utcza vénasszonyai.
Ily viszonyok közt Perényi egy feltevésre vetette magát. Szuggerálta,
mintha ő lenne Bobor, aki megindult otthonról, ment-ment egy darabig, de
minthogy rossz volt a kövezet s hozzáképzelte, hogy az ő lába is
köszvényes, mint a Boboré, a legelső nyílásnál átcsapott az Andrássy-úti
aszfaltra. És ha ez a feltevés helyes, akkor önként következik, hogy a
legelső kocsiállomásnál beleül egy droskéba.
Szép májusi délután volt, az Andrássy-úton özönlöttek a liget felé az
emberek. A nagy urak fiakkerekben, a kisebb urak gyalog; öröm ilyenkor
sétálni; – az egyfogatúaknak nem volt keletük. Azoknak csak a tél jó és
az eső. A droskék kocsisai utálják a napfényt és úgy tartják a napot,
mint a legnagyobb ellenségüket. Most is ott ácsorogtak a kocsisok,
ostoraikat kézben tartva, viháncoltak, megjegyzéseket tettek a
járó-kelőkre és szidták az emberiséget, amely úgy van alkotva, hogy a
csizmája elkopik, de a lába nem. E kocsisok egyébként jó megfigyelők és
tudnak a szemekből is olvasni. Mihelyt Perényi Miksa feltünt a
látóhatáron, egyszerre ösztönszerűleg megmozdult valamennyi.
Perényi Miksa csakugyan hozzájuk igyekezett; villámhirtelen
szétfutottak, hogy levegyék az abrakos tarisznyát sovány gebéjük
fejéről. Képzelhetni, milyen kellemetlen érzés az a szegény állatnak.
– Ne fussanak hát szét, – szólt rájuk Perényi Miksa – sőt inkább
gyüljenek össze mellém. Ide, ide, aki nagy borravalót akar!
Hát ki ne akarna nagy borravalót? Mind oda kullogtak, bár kétkedéssel,
mert az ilyesmiből soha se szokott pénz kijönni, hanem valami
sületlenség. És Perényi Miksa se nézett úgy ki, mintha aranyak
potyognának ki a rosszul becsukott markából.
Miksa ur kivette zsebéből az öreg ezredes fényképét és így szólt:
– Ki vitte ezt az urat maguk közül?
– A vén katonát? Vittük mi már ezt mindnyájan. Mondhatom, komisz fráter.
Mindig elkéri a tarifát.
– Jó, jó, de melyikük vitte utoljára?
Hárman is akadtak, akik utoljára vitték, három vagy négy hét előtt. A
napra persze nem emlékezett egyik sem.
Hát itt most már a napszaka fog határozni – gondolta magában Perényi és
kivallatta őket, hogy hány órakor vitték. Kettő délután vitte, csak a
138. szám mondott délelőttöt.
– Maga az én emberem, – szólt Perényi – meg tudná-e mondani, hová vitte?
– A *úton szállt ki és bement egy házba.
– Nem tudja hányadik szám?
– Nem.
– Meg tudná mutatni?
– Azt hiszem.
– No hát, menjünk.
Perényi beleült a kocsiba s kisvártatva a kijelölt háznál voltak.
– Ez az – mondá a kocsis.
– No, elviheti az ördög, mert ez átjáró. Bizonyosan tudja, hogy ide ment
be?
– Ide ment be és innen jött ki, azután kifizetett és elküldött.
Perényi bement az illető ház udvarára, melynek közepén bazár van
különféle gyermekjátékokból s köröskörül czipészek, aranyművesek, olasz
narancsárusok boltocskái. Perényi a fejét vakarta. Itt minden további
kombináczió lehetetlen. Vizsgaszemei azonban csakhamar fennakadtak egy
invalidus katonán, akinek egy széke volt odatámasztva a falhoz az egyik
udvari bolt mellett. A szék karján egy táblácska fityegett egyszerű
betűkkel: «Molnár Istvány, a sadovai csatában megsebesült
szakaszvezető»; ott hevertek a szék mellett keféi és suvikszos
skatulyája. A járó-kelők poros czipőit egy-két krajczárért szokatlan
ügyességgel tudta fényesekké tenni. Ott ült a széken egykedvűen és nézte
a jövő-menők lábait – egyébre nem volt gondja; konokul meg volt benne
gyökerezve, hogy az emberi testben legfontosabb a láb – mit, ha
tekintetbe vesszük, hogy Sadovánál jelen volt, nem is lehet tőle rossz
néven venni. Ellenben, ha tekintetbe vesszük, hogy az ő egyik lába fából
volt – mégis tárgyilagos és önzetlen álláspontnak vehető.
Perényiben remény csillant meg az invalidus láttára. A katona megnézi a
katonát, kivált a szakaszvezető az ezredest. Hátha ez látta Bobort, hova
ment be.
Megszólította tehát a rokkantat, mutatván neki a képet:
– Nem látta-e, bácsi, valamikor ezt az óbestert?
– Elégszer.
– Járt ebbe a házba?
– Ide jár szegény feje.
S kezével egy zálogházas boltra mutatott az udvar balszögletében.
A reporter arczán diadalmas mosoly jelent meg s amint egész alakja
visszatükröződött az aranyműves kirakatából, szinte kedve jött
odakiáltani a rámosolygó énjének: «Makszi, te neked sok eszed van!»
Egy kubaszivart adott a vén katonának s aztán benyitott a zálogos
boltba, hol a rácsozattal elkerített helyen, mindenféle lim-lom között,
zöld házi sapkában egy öreg zsidó ült, mint papagály a kalitkában. Kívül
a rácsnál egy csinos fiatal férfi állt, akinek, úgy látszik, valami
házasságot ajánlott, mert mellesleg ezzel is foglalkozott.
– Lássa, maguk keresztények mind ilyenek. Azt mondják, nem házasodom,
mert szegény vagyok. Nevetséges, hogy egy «gój» esze mikép jár. Hisz
éppen azért kellene házasodni. Mert a fiatalság egy tőke, das muss man
eskomptieren. Az agglegénység nagy pazarlás. Megérdemli a sequestrumot.
A zsidónál ritkaság az agglegény. Nincs is. Mert a zsidó okos, tudja,
hogy mitől döglik a légy.
A papagályfejű, ki, mialatt ezt a házassági szakoktatást tartotta, egy
smaragdgyűrű vésetét vizsgálta nagyító üvegen, most észrevette Perényit:
– Mi tetszik, uram?
– Egy fontos dologról szeretnék önnel beszélni – mondá Perényi, mintegy
kilökve szemeivel a fiatal urat.
Az vitte is mindjárt az irháját. A papagályfejű rákiáltott:
– Gondolkozzék, tisztelt úr. Az öreg Salamont mindig megtalálja,
tisztelt úr! Az öreg Salamon mindig itt ül nyolcztól nyolczig. És ön,
tisztelt úr, mit parancsol?
– Én Perényi Miksa vagyok.
A papagályfejű csak a szemével pislantott, hogy jól van.
– Reménylem, ismer engem?
– Nincs szerencsém.
De már erre kipattant a kevélység Perényiből.
– Micsoda, maga nem ösmer engem? Maga nem ismeri Perényi Miksát? A nagy
Max Perényit. Piha! Szégyelje magát. Maga egy ordinári ember. Maga
becsületes zsidónak tartja magát és nem ismeri Perényit? Hát érdemes
maguk közt kiválni és felkapaszkodni?
A papagályfejű elunta a haszontalan beszédet és közbeszólt: