György, aki teljesen informáltatta magát, valóságosan hosszú orral jött
be a bankba a kaszinóbul: «Csinálni kellene nekünk is valamit a holnapi
tárgyalásra, mert Perjéssy hívei mindenféle módon praeparálják a
hangulatot Alapi ellen a kaszinó tagjai közt.»
Többen együtt jöttek Csákyval a Zrinyi ujkori barátai közül. Ezek is
mind amellett voltak, hogy nem elég azt bizonyítani Alapiról, hogy
derék, becsületes ember, mocsoktalan lovag, akár maga a híres Lancelot,
mert itt a forma uralkodik. A forma és mindig csak a forma. A lényeg
semmi, hanem a forma szent. A mostani emberek olyan lovagok, mint
amilyenek madaraknak a kitömött madarak. Éppen nézegetett ma ilyeneket
Alapi a kirakatokban. Ha szépen áll a csőrük, a tollazatuk, hát
tökéletesek, az nem tesz semmit, hogy a belsejükben kócz van és nem vér,
azért ők a forma szerint kifogástalanok. Vigyázzatok, a formákkal ölik
meg Alapit. Hát a formák ellen hasonlóan formákkal kell küzdenie, mert a
formák embereinek csak megint a formák imponálnak. Jó lesz ennek folytán
valami okos, szakértő emberrel tanácskozni, például Gajári Ödönnel vagy
gróf Keglevich Istvánnal.
Csáky György szót fogadott és nyomban felkereste Keglevichet, aki
meghallgatván a tényállást, körülbelül tudta is már az összes
részleteket, műértően fontolgatva tekintett végig a tényeken, mint egy
finom szakács az elébe tett anyagokon, hogy mit lehetne azokból kihozni,
aztán egyszerre vidáman csettentett a nyelvével:
– Nagyon egyszerű a kérdés. Azt kell mondani a holnapi tárgyaláson, hogy
az Alapi esete a szerkesztővel teljesen abnormis és semmi szabály alá
nem vonható.
– Mért?
Keglevich furfangosan nevetett.
– Mert Alapinál esetleges fizikai lehetetlenségek foroghatnak fenn
minden sértésért elégtételt vehetni.
– Hogy-hogy?
– Tegyük fel, hogy Alapiról Pray, Istvánffy vagy Jászai, szóval:
valamelyik olyan történetíró írta volna meg, hogy gazember, aki már
kétszáz év előtt meghalt, hogyan vehetne most magának Alapi azokon
szatiszfakcziót? Hát nem volna az lehetetlen? S ami lehetetlen, az nem
diffamáló. Nos, ebből aztán egyenesen az következik, hogy Alapi abnormis
személy. S ha abnormis, nem lehetnek rá kötelezők a normális szabályok
és kodexek.
Csáky majd a bőréből ugrott ki örömében s vitte haza nagy sebbel-lobbal
a fifikus tanácsot.
A becsületbiróság másnapra halasztott tárgyalásán csakugyan használt az
argumentum. A Perjéssy-párti birák meghökkentek. Ez bizony igaz. A
kopasz koponya eleget izzadott (mert a kopasz becsületbiró vitte a
szót), látszott rajta a kinlódás, de nem bírt semmi ellenargumentumot
kifacsarni. Az ilyen fejnél a mészkő is hamarabb ad szikrát. Igaz vagy
nem igaz, ők azért a felük felé szeretnék hajlítani az igazságot, mert
ők birák, s oda argumentáltak, felhozván hetet-havat, hogy a felük még
sem tartozik megverekedni Alapival.
A másik Perjéssy-féle bíró megbetegedett az éjjel – tehát ujjal kellett
őt pótolni: báró Harkányi Frigyessel. Ez legalább szeretetreméltó
ellenség (vagy bíró – mert mindegy), közbe-közbe vidám adomákat szőtt.
– Ezeket már hallottam – jegyzé meg Zrinyi.
– Hol? Kitől? – kérdé Harkányi röstelkedve.
– Még csáktornyai lakos koromban az ottani plébánostól.
A becsületbíróság gonoszul mosolygott a régi adomákon, de Zrinyi
gavallérosan viszonozta egy ujjal:
– Olyan világ van itt tiköztetek – mondá kedélyesen, a tárgyalás
argumentumaira czélozva – mint az én gyermekkoromban volt Ferdinand és
János alatt: Ferdinand is nevezett ki a megyémbe, Somogyba, főispánt,
Szapolyai is. A Ferdinand főispánja is megyegyülést hívott össze
Kaposvárra és megalakította a tisztikart: alispánt, szolgabirákat,
községi birákat, nemkülönben Jánosé is. Már most aztán egy-egy faluban
az egyik ember a Szapolyai hívének mondotta magát, a szomszédja ellenben
már a Ferdinand pártján volt és így tovább. Ha két különböző párton
voltak Péter és Pál és ha összepereltek, hát egyik is a maga
szolgabirájához vitte panaszát, a másik is. Volt ebből nagy
herczehurcza. Ha pedig egy párton voltak és elmentek teszem azt a
Szapolyai-párti bíróhoz, hát amelyik elvesztette a pörét, legott
átpártolt Ferdinandhoz, ahol aztán okvetlenül megnyerte a
Ferdinand-párti bírónál. Ezért tüntök ti fel nekem olyan nagyon
ismerősöknek. Mintha már találkoztam volna az igazságaitokkal valahol.
Hosszas vita után végre az elnök, a katonaviselt fehér aggastyán, az
Alapiék argumentumainak adott igazat s meghozatott a határozat, hogy
báró Perjéssy elégtételt tartozik adni Alapi Gáspárnak.
Nagy érdeklődést keltett a fashionable körökben a párbaj híre.
Egyébiránt mindenütt. Hogyne az ördögbe: Párbaj egy exholttal! Egy
Zrinyi korabeli vitézzel. Aki különben úgy néz ki, mint egy beteg
macska, vagy mint egy egészséges szabólegény. (Kricsi’s Worte.) Ah, a
Perjéssy, a kedves Miska báró. Irigylendő egy miskaság! (Auch Kricsi’s
Witz.) Mondieu, milyen rekord! Megvagdalni egy renaissance-korabeli
lovagot, egy afféle Bouillon Gottfriedet en miniature.
A nevezetes esemény minden mozzanata reprodukáltatott a lapokban. Ezek a
papir-orgazdák szeretik a vért. Nagy farizeusok. Ha meglátják a vért,
lármáznak, szörnyűködnek, közzé keverik könyeiket és tintájukat, de
szeretik, kimondhatatlanul szeretik a vért – a másokét.
És a Belzebub segíti őket. Nagy szenzácziót tologatott eléjük.
A párbaj, mely egy vívóteremben történt, könnyű sértés lévén, kardra
ment, első vérre. Senki se gondolt szerencsétlenségre. A Miska báró már
két év előtt megkapta a «bajnok» czímet az Athletikai Clubtól, hát nem
csirke; – Alapi is tudja a módját, ha el nem felejtette, hát egy pár
bravour-suhintást mutatnak és végzik valami szerény karczolással.
A felek kiálltak s Alapi csak játszott egy darabig a kis báróval, még
hátrált is, aztán mintha egyszerre megunta volna, hogy elég volt már,
bizonyos vehemencziával csillant meg kezében a penge sajátszerű
czikázással, amit, állítólag, egy arabstul tanult háromszáz és néhány
esztendő előtt.
Egyetlen könnyed vágással, annyi grace-szal, mint mikor egy almát akar
valaki elegánsan kettészelni, a balhalántéktól kezdődve, végig a
balszemen, a szájpadláson, széthasította Perjéssy koponyáját, úgy, hogy
megnyilt belseje, mint egy bibliotheka, a szeme pedig kifutott s az
irtózatos vágás el nem végződhetvén a koponyán, utat hasított magának be
mélyen a vállpereczbe és ott átvágta az életeret. Élő emberek sohase
láttak ilyet. A Toldi Miklós ereje lakott ennek a vézna embernek a
sovány karjaiban.
– Ide, Farkas! Hamar Farkas! – rohantak az orvosok a szivacsaikkal,
tapaszaikkal, tűikkel.
Alapi Gáspár ellenben leereszté a kardját nyugodtan és csendesen, a
Perjéssy segédei felé fordult:
– Manu propria – mondá az ő szatirikus fanyar mosolyával. – Reménylem,
elismerik most már az urak, hogy az _igazi_ Alapi Gáspár vagyok de
Nagy-Kemlék.
Azok szótlanul, megüvegesedett szemekkel néztek rá, mint egy
természetfölötti szörnyetegre.
Az orvosok mindent megtettek, amit lehetett, de nem volt mentség: az
elvérzést nem lehetett megakadályozni és az előhivott mentők már csak
holttestet találtak.
Volt nagy megrőkönyödés a városban. Az eset hire elterjedt, mint a
futó-tűz, egy óra mulva már a kis bogárhátú házakban is beszélték, a
Gellért alján és a távol Zuglóban fákat nyesegető napszámosok közt folyt
a szó:
– Megint bomlanak a nagyurak. Egyet leöltek maguk közül.
– Ostoba mulatság. Mikor vadaskertjük van és ölhetnének őzet is vagy
szarvast.
Bent a város közepén a Koronaherczeg-utczában pedig csoportokban álltak
ki a boltajtók elé az inczi-finczi varrólányok, élőrózsák a művirágok
között és sóhajtozva emlegették:
– Pedig, istenem, de szép fiú volt!
A hordárok rikácsolva árulták a lapok rendkívüli kiadásait: «Halálos
kimenetelü kardpárbaj!» A nemzeti kaszinó épületére kitüzték a
gyászlobogót. A képviselőház folyosójára Dr. Rosenberg Gyula hozta meg a
hírt s ott mingyárt azt kezdték firtatni, hogy mit hagyott itt a halott;
s minthogy nem volt egyéb, csak egy vadászebidomító szövetkezetnek
elnöke, azt találgatták, hogy kit lehetne a helyére tenni. Mint minden
megüresedett hivatalnál a világon, itt is mingyárt mindenkinek Hieronymi
Károly volt az első gondolata – csak azután ágaztak szét a jóakaratok
kevésbbé tekintélyes egyéniségek közt.
A részvét a temetés napjáig (szombaton délután volt a Perjéssy temetése)
óriási módon felcsigáztatott, részint a lapok czikkei által – melyekből
csak néhány czímet kell fölemlíteni: «Középkori brutalitás», «A holt
vitéz suhintása», «Egy horvát Holubár» – részint azon megható részletek
miatt, melyek kolportáltattak. A halál különben is nagyítóüveget visel s
ha hirtelen visz el valakit, a nagy sietésben rendesen ott felejti.
Ez az üveg szépnek, okosnak, felülmulhatatlannak mutatja az
elköltözöttet. Lángész volt, gavallér volt. A szívek húrjait
megrezegteti egy fájó gondolat s egy kis keserüség támad nyomában. A
halott igazsága erősebb, mint az élőé – az ő örökre becsukott szemeiből
világosabban látszik az őszintesége. Egyébiránt az összes emberi
hazugságok közül ez a legszebb.
Száz és száz koszorú borította el a koporsót s óriási tömeg kisérte ki a
temetőbe: rokonai, menyasszonya, a kaszinó urai és az utczák dologtalan
népei. Ez a csőcselék. Ez a ronda nép. Ki adna ennek a véleményére
valamit. És mégis ez a legnagyobb pompa. Nagy pályák, nagy ambicziók,
ragyogó életutak betetőzése. – Ez, amit pénzzel nem lehet megvenni. Hogy
megindulnak anyókák, csizmadia-inasok, faczér pinczérek és székálló
legények. A pálinkás-söntések mellől, amerre a menet megy, előkullognak
a vén napszámosok és ők is mennek a hömpölygő népárral; kimenőt vesznek
a szolgálók és szakácsnők, hasonlóan belevegyülve a kavargó
embertömegbe, hol egy-egy mondás, szinte szikra égeti, izgatja,
háborítja a fogékonyakat.
– Bizony nem jó, nem szép, hogy a hajdani magyarok ölni kezdik a
mostaniakat.
Megy-megy a tömeg lassan, ünnepélyesen a koporsó után, mintha az övé
lenne. Ez alacsony, máskor közömbös rétegeket áthatja egy homályos
érzés, egy sejtelem, több, egy tudás, hogy most _történik valami_.
És aztán? Aztán elmulik a temetés, bekaparták a halottat, egy púppal
több púp van a földön s egy evővel kevesebb itt fönn; egy evővel, egy
parancsolóval vagy egy szolgával. De az mindegy.
A nagy urak hazaoszlanak, a síró menyasszony elájul, a szülők zokognak,
a csőcselék pedig elérzékenyül ezeken – a közhangulatot beszívja, mint
az itatóspapiros a zsírt. Ezzel a közhangulattal aztán oda csoportosul a
Zrinyi-féle bank elé és elkezdi a tüntetéseket.
– Abczug Alapi! Abczug Zrinyi!
Jó szerencse, hogy nem alszik a gondviselés. A rendőrség ott toppan és
szétkergeti őket.
MÁSODIK RÉSZ.
VII. A POÉZIS.
Szarkák! Ti csacsogó, kedves jószágok, röpüljetek ma a Zöldfa-utcza egy
házára, ahol a Rózerék laknak. Láttatok már valaha kéményt olyan vidáman
füstölögni, láttatok már embert olyan kevélyen lépegetni haza a
templomból, mint Rózer urat? Meg-megáll útközben nyájasan beszélgetni
egy-egy ismerőssel, de nem sokáig, csak egy vagy két perczig, ameddig
elmondhatja: «De, jaj, sietnem kell haza, mert gróf Zrinyi Miklóst várom
ebédre.»
És már a hét elején kezdődött a nagy boldogsága, az övé, meg a
Rózer-mamáé. Összekombinálni az ebédet, scampikat rendelni Fiuméból,
kaviárt Orsováról, sajtot Fogarasról, fehér czipót Rima-Szombatról,
szőlőt Velenczéből. Aztán volt egy nagy gourmand ismerőse, egy bonvivant
porosz herczegnek az ex-segédtisztje, egy nyugalmazott vén féreg, aki
mindent megkóstolt, ami jó van a világon. Őt is fölhajkurászta Rózer úr
valahol a Nagymező-utczában és az italneműek iránt tudakozódott,
kérdezvén őt kerülgető után, hogy mit tart a legurasabb italnak.
– Az igen relativ dolog – mondá, a szájával csettentgetve, lovag
Schmitt. – Atyám, néhai lovag Ulrich Schmitt, egy csésze theát készített
egy nap Suezben, barátjának: Sir Ralph Abercambrenek, aki az angol
sereget vezette a francziák Egyptomból való kiszorítására. Atyám
leleményes ficzkó volt, Rózer úr. A csésze theához a Gangesból, a
Themseből és Nilusból szerzett egy-egy kis vizet az onnan jött és ott
horgonyzó hajókról s ezek közé ausztráliai kókuszdiót és amerikai
nádmézet kevert, – úgy hogy mind az öt világrész képviselve volt a
csészében. Biztosítom önt, uram, hogy a thea nem volt jobb bármely más
theánál, de Sir Abercambre bizonyára nagy élvezettel szürcsölte azt.
Még sok csudálatos italról és folyadékról emlékezett meg Schmitt
kapitány, míg végre megállapodtak a Pommery-secben, a
Rothschild-Moutonban és a Chablyban. Egy kis tokaji persze szintén nem
árt. De bármennyit fáradt is Rózer úr és Rózerné asszony, mindent bőven
kárpótolt azon percz édessége, midőn végre Georges belépett a szalonba
és az összegyült vendégek nagy meglepetésére (mert Rózerék az effektus
nagyságára dolgozván, csak éppen ezeknek nem árulták el a nagy titkot)
jelenté méltóságteljes ünnepélyességgel:
– Gróf Zrinyi Miklós és Juranics Lőrincz urak.
– Ah! – röppent el minden ajkon. A szép Bobor ezredesné halkan
felsikoltott, forró és piros lett a képe, mint a láng. Rózer mama
ijedten kapott a frizurájához s mint valamikor hajadon korában,
megnyálazván ujjait, azokkal egyengeté simára. Georges egy ideig szigorú
pillantást vetett rá. Rózer kirohant a vendégek eleibe, mint egy bolond.
A szegény kis Anna pedig, akire senkise figyelt, olyan fehér lett, mint
a fal.
– Isten hozta! Oh, isten hozta!
Maga az ezredes is glédába állott, mintha egy Feldzeugmeister beléptét
várná.
De hát hiszen éppen az volt a Zrinyi egyéniségének varázsa, ha belépett
valahova, hogy úgy tünt fel, mintha mindig ott lett volna. Rokonszenves
volt, szinte ennivaló. Könnyed, fiatalos mozdulatokkal. Oly egyszerű és
mégis látszott rajta a nagy úr, az oligarcha.
– No hát, eljöttem, – mondá, kordiálisan nevetve és a Rózer úr kezét
megrázva még odakünn – és ha jó lesz az ebéd, akkor megcsináljuk a
szerződést a házra.
Rózer úr arcza sugárzott.
– Oh, ne is tessék említeni… Ne is tessék. Kinevetnének, ha megtudnák.
Oh, nagy szerencse, nagy szerencse. Hát hiszen majd megegyezünk.
Mindenesetre megegyezünk. Csak ne tessék említeni.
Olyan zavarban volt, nem hogy a vendégeit eresztené elől, maga futott be
előre, mint egy uszkár s nagy szemöldeit jelentőségteljesen mozgatva,
hangosan kiáltá a lányoknak (ugyanis ott volt a Sartory Pál két
kisasszonya is):
– No, jön ám egy szép fiatal ember! Hm.
Már ott is volt a fiatal ember, Juranics, s maga is hallotta a Rózer úr
felkiáltását. Zrinyi a háziasszonynak mondott néhány udvarias szót, a
szegény teremtés nem tudta, mit tegyen; keresztül-kasul futkosott a
székek közt, hogy melyik a legszebb, legérdemesebb (notabene egyforma
sárgaselyem székek voltak a szalonban), aztán felkapván egyet, fölemelte
és megfujta, a kendőjével lecsapkodta róla a port, pedig nem is volt
poros s úgy vitte Zrinyinek, hogy üléssel kinálja.
Ennyi idő éppen elég volt, hogy Zrinyi és Juranics megismerkedjenek
mindenkivel. Bobor ezredessel is. Zrinyi melegen rázta meg a kezét, ő is
eltanult már egy-két ujkori frázist, fölvett egy kis mázt.
– Sok szépet hallottam vitéz tetteiről – szólt nyájasan.
Mire a goromba öreg ezredes boldogan pirult el s meghajtván fejét,
nagynehezen mondta:
– Én is az önéiről.
De a bámulat fogta el, látván, hogy Zrinyi Miklós egyenesen a
feleségéhez tart s mint régi ismerősök kezdenek társalogni. Mordizom
adta! hogy lehet ez? A zöldszemű szörny kombinálásra ösztökélte. Nem
valami fiatalkori ismeretség? Eh, hiszen Zrinyi háromszáz év előtt élt.
Mariska pedig csak harmincznégy éves. De mégis ismerik egymást. Ez tény,
ez látnivaló. Megfoghatatlan valami.
Iparkodott is legott a közelükbe férni, hogy miről beszélnek, mert eddig
csak egy pár szó ütötte meg a fülét messziről:
– Mily meglepetés? Hogy jut ide? – kérdé a szép ezredesné és szeme,
arcza szikrázott, még a rőt haja is szikrákat látszott hányni.
– Mert most már én vesztettem el valamit – felelte Zrinyi kedélyesen.
– No, ugyan mit? – S az asszony negédesen vetette hátra fejét.
– Találja ki.
– Miért nem mondja inkább, hogy találjam meg?
És hamisan lesütötte a szemeit.
– Hiszen mondanám én, – nevetett Zrinyi – de…
– Hiszen találnám én, – nevetett vissza a szép asszony – de…
– Eh, csak ez a sok «de» ne volna, ezek az útonálló zsiványok, akik
akadályoznak, kifosztanak…
– Az enyém nem zsivány – incselkedett az ezredesné, a narancsszín
keztyűivel legyezgetve magát kaczéran. – Az enyém csak egy kövér
kanonok, aki azzal rémítget, hogy nagyon le kellene hajolni.
– Az ördög vigye azt a kanonokot, rám nézve ő tisztelendősége mégis csak
utonálló.
Különös párbeszéd volt, senki sem értette a magját, de mégis azt a
benyomást tette, mint két damaszkusi kardpenge, amelyik a másiktól ad
szikrát.
Zrinyi elemében volt. Harun Al Rasidnak képzelte magát, aki Giafar
vezirével kalandon van, Bagdad egyik külvárosában. Egyszerre megfordult,
éppen mire odaért az ezredes s észrevévén, hogy Juranics Lőrincz már
ráakadt a zugligeti kis leányra, maga is odalépett Rózer Annához s
megcsipkedte arczát, öreg bácsi módjára:
– Derék Juranicsom csak mindég megérzi, hol vár rá a legnagyobb
veszedelem.
Anna arcza lángba borult, lett fehér rózsából piros rózsa.
– Sokat búsult a fiú maga után.
Anna lehúnyta a szemeit, hosszú pillái mint selyemrojtok rezegtek édes
arczán.
– Ah, Istenem! kicsufolnak – rebegte.
– A holtak nem hazudnak, szép kis húgom.
Aztán sorba vette a vendégeket, mindenkivel váltott néhány szót. Sartory
Pálnak, aki már régi ismerőse, elmagyarázta, hogy a régi Pest hogyan
nézett ki (az öreg Sartory, mint egy kovács műhelybeli fujtató, folyton
sóhajtozott ama régi Pest után), majd Wladával, a doktorral diskurált és
Schmitt kapitánynyal, aki szintén jelen volt. De mind ez csak perczekig
tartott, mert Georges jelentette, hogy tálalva van, mire az ebédlőbe
mentek a vendégek és helyet foglaltak. Az asztalfőn az ezredesné ült,
jobbfelől mellette Zrinyi, balfelől a háziasszony, mellette Bobor
ezredes, aztán vegyesen tarkítva az elhalt Rózer-gyerekek keresztmamái
és a férfiak, Schmitt kapitány, Sartory Pál és dr. Wlada; míg ellenben
Juranics a házikisasszony és az egyik Sartory-leány, a Zsófi közé
került.
Az ezredesné picziny lába mindjárt a leves után a Zrinyi lábára talált
valahogy rátévedni, amely tévedés aztán egész a sajtig permanencziában
maradt és Szigetvár hős védője igen örült, hogy ez a szokás még ki nem
veszett. Csak nemrég is (egy évvel a szigetvári veszedelem előtt) ezzel
a selymasággal töltötte idejét egy nagy ebéden, Pozsonyban, Salm
grófnál, a Kanizsai Orsolya lábacskájával. Vannak hát halhatatlan
szokások. Az emberiség csak a magas régiókban, a felületen módosul, a
napfénynél, ahol látják, de örökké változatlan marad, ahol nem látják –
az asztal alatt.
De még sok esemény vár ránk, nem időzhetünk bőven az ebéd leírásánál,
melyről sokat fognak pedig beszélni Sartoryék és az elhalt gyerekek
keresztszülői. Az tény, hogy minden jó volt; a menü tökéletes, a tálalás
szédítő gyors, akárcsak a királynál. Zrinyi hangulata egyre emelkedett,
meg tudott az ott nyerni egy pár szóval minden embert, de különösen
Bobor ezredest, akivel vis-à-vis ülvén, sokat diskurált.
– Milyen csatákban vett ön részt, ezredes?
– Ott voltam Sadovánál, uram.
– Nos és mi lett önökkel?
– Megvertek, meghátráltunk.
– Csudálom, hogy ilyesmi megtörténhetett, ha ön is ott volt.
Bobor kevélyen pödörgette ősz bajuszát.
– Teringettét, magam se értem a dolgot. De egy ember csak egy ember,
uram.
Bobor ezredes az ebéd végén a kávénál kijelentette, hogy I. Napoleon
után Zrinyi Miklóst tartja a legkülönb embernek, s aki ezt kétségbe meri
vonni, azt két egyenlő darabra vágja. S ezzel szétnézett vérbeborult
szemekkel a társaságban, mint egy felbőszült oroszlán, mert ha bort
kóstolt, rabiátus lett.
A pompás borok különben mindenkire megtették hatásukat. Juranics régi
magyar nótákat énekelt, melyek rendkívül tetszettek. Rózer Anna
álmatagon hallgatta, hátradülve kissé egy fauteuilben és nézte, nézte,
egyre nézte ölébe eresztett jobbkeze ujján a kis mélyedést, amit egy
gyűrű viselése okozott. Egy kis zöld topázgyűrű, ami most nincs ott,
pedig még ott volt azelőtt. Nem álom-e, hogy nincs ott? Nézi, nézi és
nem álom. Valaki megfogta a kezét az ebéd alatt és a régi idők udvarlási
módja szerint lehúzta nagyügyesen a szegény kis topázgyűrűt. Mégis csak
nem szép attól a valakitől.
Wlada doktor hasonlóan el volt ragadtatva a Juranics hangja által s
elfogván a sürgőforgó Rózeréket, lelkesen szedte szavakba kitörő
érzelmeit.
– Milyen koloritja van! Gyönyörű dolgok. Szeretném tudni, hol lehet
ilyesmit élvezni. Dalokat, melyeken a dédapánk nagyapja érzelgett.
Királyoknak való mulatság! Gratulálok az önök ebédjéhez, Rózer úr és
asszonyság! Én már herczegeknél is ebédeltem – de az mind schmarn.
Rózeréket ugyan kár volt villanyozni, Dunába vizet csurgatni; most se
birtak már a kevélységükkel, majdnem szétrepesztette őket.
– Doktor, doktor, – sugdosta Rózerné – ennek a Juranicsnak tetszik az
Anna. Az én szemem nem csal, doktor, azért, hogy ostoba asszony vagyok.
Ez az ember bomlik az Annánk után.
– És kiféle, miféle ez a Juranics? – vágott közbe Rózer úr.
– Nagy úr, horvát főnemes; bánok, főispánok véréből való. Várai voltak
az őseinek, neki is – de most persze semmije sincs.
Rózer önérzetesen ütögette a mellét.
– Van nekem. Hm.
Csak még fokozta a Rózerék boldogságát, hogy odakünn az előszobában egy
pár ujságíró jelentkezett, akik részleteket óhajtottak tudni a mai
ebédről és kérték Rózer urat, hogy diktálja, mi mindent beszélt Zrinyi
az ebédnél. Nem mondott-e valami anekdotát a régi világból? Vagy valami
kritikus megjegyzést a mai viszonyokról?
– Ah, istenem! – mondá Rózer úr és a szeme villogott, mint két
karbunkulus. – Mennyit beszélt ő nálunk! De nem emlékszem, uraim. Oly
rossz memóriám van. Tele van növénynevekkel. Tetszik tudni, még patikus
koromból. Mert kicsiből vertem fel magam és nem szégyenlem elmondani.
Ah, mennyit beszélt. De az átkozott növénynevek miatt semmi se fér már a
fejembe. Hanem a feleségem, az nagy talentum az ilyenekre…
S ezzel kinyitván a szalonajtót, bekiáltott, hogy mindenki hallja:
– Kriska, Kriska, gyere ki fiam. Itt vannak az ujságírók. Írni akarnak a
mai ebédünkről!
Kriska asszony kitipegett-kitopogott, mint egy szaladó kacsa, fekete
főkötője lefityegő csipkéi libegtek-lobogtak, csapkolódtak jobbra-balra.
No, ő aztán beszélt is annyit az ujságiróknak, hogy tíz hasábot is tele
lehetne vele írni, a szívükre kötvén kétszer-háromszor:
– Ki ne felejtsék, lelkem, a befőttet. Nagyon tetszett neki a befőttem.
Azt mondta a befőttemre, hogy az anyja házánál sem evett olyat. Pedig az
anyja, bizonyos Karlovics Ilona két országban volt – azt mondja – hires
gazdasszony.
E nagy örömmámorban csak egy bántotta Rózerékat, hogy az egész világnak
meg nem mutathatják magukat. De hátha erről is lehetne segíteni? Ha
például Wlada doktor egy kis sétakocsizást ajánlana a ligetben egészségi
okokból. Nosza rá kell a doktort beszélni.
Wlada kötélnek állt és csakugyan nyélbe ütötte a kocsikázás tervét, csak
éppen Bobor ezredes ellenkezett, mondván, hogy egy kis «post kaffanum»
(a kávé utáni borozgatás) többet ér minden friss levegőnél az
egészségre. A ravasz doktor ezen is segített.
– Tudja mit, ezredesem, üljünk mi ketten egy kocsiba, én majd hozok a
kabátom alatt egy palaczk pezsgőt, a zsebemben két poharat s künn, az
Isten szabad ege alatt, valahol a Zuglóban, kocczintunk egyet.
Isten neki. Ez már nem rossz idea. Így nem forogván fönn többé semmi
akadály, kocsikat hozattak s egész karaván indult útnak. A családi
batardban Rózer-mama a leányával, az előülésen Juranics, a másik
kocsiban Zrinyi Miklós az ezredesnével, a harmadikban Rózer úr
keresztlányaival, a Sartory-kisasszonyokkal, a negyedikben Wlada doktor
az ezredessel. Az öreg Sartory és Schmitt kapitány otthon maradtak
dominózni.