Még súlyosabb lett a helyzet, midőn Bibithy Gedeon egy nap császári és
királyi kamarás lett s egy legközelebbi vasárnapon lemondott az ebédről,
azzal az indokolással, hogy rokonai számára sincs elegendő ideje s
valahol nagy társaságban ekkép nyilatkozott – az ezredesné
fülehallatára:
– Vigye a patvar az izék, a Rózerék ebédjét! Mikor hagynak már végkép
békét ezek a jámbor emberek?
Az ujdonsült kamarásnak ez a nyilatkozata csakhamar elterjedt a polgári
ismerősök közt, a József-téri «Virágbokor»-nál, a kerületi körben és a
régi pajtások, partnerek gúnyosan kérdezték Rózert:
– No, mi van Bibithyvel?
– Mikor találkozol Bibithyvel?
E neveletlen bugrisok, kik tűvel, árral és egyéb éles szerszámokkal
keresték kenyerüket, igen jól tudtak szurkálni szavaikkal és beszőni
beszélgetésükbe: «Bibithy, Rózerünk kebelbarátja» s még több efféle
csípős, maró dolgokat, amivel Rózert kihozták a sodrából, úgy, hogy
elrohant régi kedvencz tanyáiról, mint a megsebzett vad s fogcsikorgatva
átkozódott otthon:
«Ostoba ember voltam, hogy ilyenbe ártottam magamat. De most már nem
hagyhatom abba. Most már a szégyen ölne meg. Ki kell gondolni valamit.
Egy tromfot kell kiadni, egy nagy tromfot, amitől hanyatt esnek a
gúnyolódók.»
Éjjelente rágyujtva selmeczi pipájára (mert nappal nem mert pipázni
Georges miatt), e théma fölött kalandozott el nyugtalan elméje. Ott járt
örökké a Múzeum mögötti negyedben, a büszke, czímeres homlokzatú paloták
között; látta a lépcsőkön lelépegetni a finom rezedaillatú selyemruhás
delnőket, köztük az ő Kriskáját is. Aztán még egy nagyobbat lépett a
fantáziája s besurrant a fényes herczegi várakba, kastélyokba, melyekről
annyit olvasott lapjaiban, hol kardos ős apák és anyák lógnak a falakon;
vezérek, országbirák, bíbornokok s mindenkiről egy legenda szól, aztán
(eközben a pipája is kezdett kialudni) elszárnyalt felkorbácsolt lelke
egész a királyi trónusig s el-elmerengett a káprázatos gondolaton, hogy
ha ő király volna, mit csinálna… Hát azt csinálná, biz Isten megtenné,
elmenne egy ebédre a Rózerékhoz… Mikor nem is várnák, mikor nem is
gondolnák, csak úgy betoppanna egyszer: «Hipp-hopp, itt vagyok, hogyha
szívesen látnak.»
Ezen az édes gondolaton vagy egy ilyenfajtán szokott elaludni Rózer úr,
következéskép nem lehet csodálkozni, szerény véleményem szerint, hogy
midőn tegnapelőtt az «Első magyar földtehermentesítő bank» ügyében nála
jártunk, olyan extravagans ajánlattal lépett fel velünk szemben, illetve
általunk Méltóságod kegyes színe elé.»
VI. EGY «KÍNOS» ÜGY.[6]
– Eddig van – mondá Radován diák és letette a paksamétát.
– Jól _kieszkábálta_ az ördöngős fiskális – jegyzé meg Zrinyi, ki nagy
érdeklődéssel hallgatta végig Rózerék rangkórságának történetét. –
Nagyon mulatságos emberek. Istenemre mondom, a könyezésig kaczagtató.
Eredj el holnap, Radován és értesítsd ezt a Rózert, hogy vasárnap én és
Juranics náluk ebédelünk. Jösz-e, Juranics?
– Zrinyi parancsol – felelte a szép horvát nemes, meghajolva.
– És a kis szőke fruska semmi? Lőrincz, Lőrincz, te elpirultál!
– Nem komoly lovagokhoz méltó csinyek – morogta Alapi.
– Eh, bolondság. Kun László király volt s mégse restelte az efféléket.
– De torkára is forrtak.
Radován diák vette a kalapját s eltávozott az üzenettel Rózerékhoz.
Magukra maradván, komoly arczot vágott Alapi.
– Abban az ügyben jöttem, bátya.
– Igen, most délután lesz a tárgyalása a Nemzeti Kaszinóban, de nem igen
értem. Hát mi a substratuma?
– A dolog a következőleg történt – kezdé Alapi. – Mi, a Juranicscsal,
lehet vagy két hete, egy este benéztünk az orfeumba, ott egy kissé
borozgattunk is, néhány ismerős odaült az asztalunkhoz, vigan
beszélgettünk, amint egyszerre arra lépeget valami báró Perjéssy Mihály,
egy tejfeles szájú siheder. Hivták néhányan, hogy üljön közénk, azt
mondja gőgösen: Nem ülök olyan asztalhoz, ahol nem mindenki kóser ember.
Hát ki nem kóser? – kérdik. Hát az Alapi úr – mondja és tovább megy.
Kérdezem a szomszédjaimtól, mit jelent az, hogy nem vagyok kóser; ezek
aztán magyarázzák, ki jól, ki rosszul, míg végre megértettem, hogy azt
jelenti, mintha nem volnék becsületes ember. Ejnye, szedte-vette
czinegéje! kiáltottam dühösen, hozzatok hamar kardokat, de bizony nem
voltak ott kéznél kardok, de a báró is eltünt. Az asztaltársak
megnyugtattak, hogy sebaj, küldjek el hozzá reggel segédeket, mert az
így szokás, azok aztán majd megállapítják, hol és mikor kell
megverekedni és kiállítják, a jegyzőkönyvet. Hát az mi? Hogy t. i. a
jegyzőkönyv? Mondták, hogy ilyet minden verekedés után ki kell állítani,
mert ez bizonyítja, hogy az ember becsülete korrekt.
– Ostobaság! – vágott közbe Zrinyi. – Hiszen akkor nekünk egész
bibliotékákkal kellett volna feltámadnunk.
– Reggel aztán elküldtem a báróhoz Juranicsot és Patacsicsot; a báró is
megjelölt két embert, akik azt mondták az enyéimnek, hogy a báró nem
verekszik meg velem, mert elintézetlen ügyem van. No, ha nem verekszik
meg, mondám, öltsön magára szoknyát és szagoljon otthon az anyja mellett
rozmaringot.
– És aztán?
– Most aztán minden abbamaradt, mígnem tegnapelőtt megjelent az
ujságokban, hogy ki akarnak ballotirozni a kaszinóból.
– Mi az a kiballotirozás?
– Én se tudtam, megkérdeztem: azt mondják hogy annyit jelent, mintha
kilöknének a kaszinóból.
– De hisz ez semmi, mert ha oda nem mégysz, hát ki nem lökhetnek. Nagy
szamarak ezek a mostani emberek. És én kezdem is már pedzeni, hogy miben
sántikálnak. Mikor ide jöttünk, mindjárt az első napokban behoz a
szállodámbeli portás egy kártyát, amelyen egy ismerős miniszter neve
áll, a kártya egyik füle be volt hajtva. Minek ez a papiros? kérdeztem a
portástól. «A miniszter úr látogatást tett önnél ma.» Én nálam, hiszen
egész nap itthon voltam, nem láttam én egy fiát se. A portás nevetett:
«Hát persze, ő maga nem volt fenn, de a kártya az éppen annyi, és ha
most már méltóságod akarja visszalátogatni, szintén küld egy ilyen
behajtott fülű kártyát.» Hát hallottatok már ilyen marhaságot, hogy két
papiros találkozik két ember helyett. Én hát azt sejtem, Gáspár öcsém,
hogy valami kártyára ráirják a nevedet és azt lökik ki a kaszinóból;
mert igazán nevetséges szokásaik vannak.
E pillanatban megcsendült a telefon a másik szobában: Radován diák, aki
egyedül értett az ördöngős ládikához, nem lévén otthon. Zrinyi odaszólt
az egyik alabárdosnak, mert, mint otthon, Csáktornyán vagy Szigetváron,
most a bankban is mindig két alabárdos állt az ajtónál:
– Eredj, Mihály, szólits valakit, hogy a telefonhirt átvegye.
Kis vártatva bejött nagy hajlongva Zrinyi Mór.
– A kaszinóba várják méltóságodat az Alapi-ügyben, hogy azonnal
méltóztassék jönni.
– Üljünk hát kocsiba, Gáspár, majd elmondod útközben a többit.
Tényleg az «Alapi-ügy» foglalkoztatta most a közvéleményt s a
becsületbíróság mai tárgyalása elé nagy érdeklődéssel tekintett a
közönség, mely szereti az ilyen eseményeket. Mert azok a nagy vadak,
akik itt ejtetnek el, gyönyörködtetik a nagy közönséget. Épp úgy, mint
Spanyolországban a viadorok kezei által elpusztuló bikák. Más bikát!
ordítja a közönség, ha az egyik elvérzik. A mészáros is sok bikát megöl,
de azok a bikák nem érnek semmit – csak azok, akik a szintéren buknak
el.
Alapi pedig úgy jutott a krédóba, hogy a fiatal báró Perjéssy vonakodott
neki elégtételt adni – mert, mint mondá, elintézetlen ügye van.
E nyilatkozat hirtelen elterjedt a gentleman-körökben. Elintézetlen ügye
van! Hajrá! Hol van? Merre van? Ide vele?
A dologtalanok, mint a saskeselyük, ráereszkednek egy ilyen elintézetlen
ügyre.
Hát ki is ásták hamarjában. Egy lap ugyanis azt irta vagy két hónap
előtt, még a megérkezés mézes napjaiban, hogy Alapi Gáspár voltaképen
nem halt meg Szigetvárnál, hanem valamiképen elmenekült, mert 1572-ben,
tehát Zrinyi eleste után jóval, ő volt a horvát hadsereg vezére, amikor
elfogta a hires «parasztkirályt», Gubecz Mátyást, sőt később horvát bán
is lett. Lehetetlen tehát, hogy Szigetvárnál föltámadt volna ez az úr.
Semmi köze Szigetvárhoz. Alapi úr minden valószinűség szerint egy ügyes
csaló. Ha igazán ama nagykemléki Alapi Gáspár, akkor a barátait teszi
lóvá, elhitetve, hogy velük halt meg, – mikor ez most rá nézve előnyös;
vagy ha tényleg velük halt meg és velük támadt föl, akkor egyáltalában
nem Alapi.
Ez a közlemény feledésbe ment, elcsúszott akkor, s a nagy nemzeti
lelkesedésben Zrinyi főembereivel együtt, simán bejutott a Nemzeti
Kaszinóba. Most egyszerre földeríti báró Perjéssy az esetet és ott
fekszik a magas testület bonczasztalán a Perjéssy-féle konfliktussal
együtt tehát két elintézetlen ügy. Csudálatos lendülettel és
vehemencziával vitáztak. Széchenyi István a falról hallgatta őket.
A kaszinó könyvtárnoka a homlokát tapogatta, azt hitte, megőrült és
viziókat lát, midőn a legkoczkásabb nadrágú magas uraságok könyveket
jöttek keresni, krónikákat, történelmeket s bujták nagy mohósággal,
lelkendezve. Néhányan, a hevesebbek, kiballotirozási indítványt
nyujtottak be.
A Zrinyi-csoport hivei, akikben még a kegyelet dolgozott, ellenezték a
botrányt és azt kivánták, hogy egy becsületbiróság hozzon előbb több
világosságot az ügybe; a formát könnyű megtalálni. Az ő kiindulási
pontjuk az volt, hogy Alapi, nem lévén hozzászokva a XVI-ik században a
lap-olvasáshoz, nem vette észre az inkriminált közleményt; barátai
szintén nem voltak lapolvasók, tehát ők sem mondhatták meg neki; nagyon
eleinte történt; föl lehet tenni tehát, hogy Alapinak csakugyan nem volt
tudomása a hirlapi sértésről. Igaz ellenben, hogy a történelemben
előforduló adatok súlyosan esnek latba Alapi ellen és igen kellemetlenül
érintik a kaszinó leghiggadtabb köreit, különösen nehezen reparálható
mulasztás, hogy a Perjéssy-eset után annyiba hagyott mindent, ahelyett,
hogy a becsületbíróság elé vitte volna a dolgot.
A kiballotirozási indítványt visszavonták ideiglesen, s miután Perjéssy
is beleegyezett, a becsületbíróság megalakult. Egyik tagja Zrinyi volt,
aki, amint látjuk, későn érkezett, s sietve ment a tárgyaló terembe,
Alapit kívül hagyván, ha szükség lenne felvilágosításaira.
– Már várnak ott bent – mondá Kricsi gróf, egy nyurga fiatal úr, ki a
ruhatár felé sietett. – Der arme Kerl, dieser Alapi!
– Miért sajnálod? Mit történhetik vele? – kérdi könnyedén Zrinyi.
– Disqualifikálják, bruder.
– És mi baj lesz ebből? Mit jelent az? Mert én nem tudom ezeket a
mizimázi fogalmakat.
– Hát senki se fog vele többé megverekedni.
– De hisz az jó neki, te bolond. Egy ember, aki verekedhetik, de ő vele
nem verekednek. Ezt már másodszor hallom. Legyen hát eszetek, hogy
ilyeneket beszéltek.
Kricsi gróf vállat vont; csudálkozó grimaceokat vágott és lefelé indult
a lépcsőkön – Zrinyi pedig eltünt a tanácskozási terem ajtajában.
Ott ültek már az asztalnál mind a négyen azzal a fönséges komolysággal,
amelyet ez az ujmódi pallos-jog kölcsönöz az arczoknak. Alapinak Csáky
György volt a másik bírája, ki épen tegnap tért vissza a Szepességből.
Az ellenfél részéről két főúr szerepelt; elnöknek egy fehérhajú
aggastyán, hires katona.
Mind felálltak, mikor Zrinyi belépett, mintha egy incognitó-király
jönne. Csak a Kricsi-féle nyeglék merték őt brudernak szólítani. Azok
mindent mernek. De olyan is volt Zrinyi, mint egy régi király: nyájas,
természetes, egyszerű és mégis méltóságteljes.
– Jó napot, urak! Hát mit akartok az én derék Alapimmal? – köszönté
őket, vidáman helyet foglalva az asztalnál. – Mit vétett nektek?
– Hát kezdjük meg, urak – szólt az elnök – vegyük először az első
elintézetlen ügyet, ahol csalónak nevezik Alapit.
S ezzel felolvasta az ujságlapból az «Ál-Alapi» czímű közleményt.
Zrinyi figyelmesen hallgatta.
– Szemtelenség! – fakadt ki ingerülten – egy szó se igaz. Ő velünk volt,
velünk rohant ki, velünk halt meg és velünk támadt fel.
– Láttad, mikor meghalt? – kérdé az elnök csendesen.
– Nem láthattam, mert sűrű füstben rohantunk ki; a saját kardomat se
láttam, amelylyel vagdalkoztam.
– Te sem láttad, Csáky?
– Engem mindjárt a hidon halálos golyó ért – én se láthattam.
– Ennyire volnánk. Most már hallgassátok meg a történelmet.
Egy csomó könyv hevert az elnök előtt, azokból kezdte felolvasni, hogy
Alapi Gáspár megmenekült Szigetvárott, Kanizsa kapitánya lett 1572-ben;
Horvátország bánja volt 1574-ben Draskovics Györgygyel együtt.
– Lehetetlen! – hüledezett Zrinyi. – Miféle őrült diákok irták ezeket a
könyveket?
– Hiteles adatok és okmányok alapján áll minden állítás – ellenveték a
Perjéssy bírái. – Kinek higyjen az ember, ha a történelemnek nem?
Zrinyi fitymálóan intett a kezével és hitetlenül csóválta a fejét.
– Had lássuk, mi van ezekben a könyvekben én rólam?
Az elnök elmosolyodott s kinyitotta a legfelül álló Pallas-Lexikont,
felolvasván onnan a Zrinyiről szóló adatokat.
Nagy álmélkodással bólingatott a fejével.
– Az ördög vigye el a szerszámotokat. Szörnyüség, hogy ezek a kis bolhák
(a betüket értette) összefogdossák a cselekedeteinket. De az
Alapi-dolgot még sem hiszem. Képtelenség az! Hiszen unokaöcsém nyilt
szellemű ember s csak szólt volna nekem. És akkor nem is velünk támad
vala fel. Várjatok, amíg beszélek vele, odalent sétál az utczán.
– Fölösleges, – vélte az elnök – mert az nem lényeges, hogy Szigetvárnál
esett-e el, vagy később.
– Igaz, – bizonyítá Csáky György – még ha úgy volna is, ő még csak
érdemesebb hazafi ezzel, mert mikor már mi porladoztunk, ő még mindig
forgatta kardját a hazáért.
– Hogyan?! – kiáltott fel Zrinyi. – Az nem lényeges, hogy igaz-e a
közlemény vagy nem?
– Nem. A lényeges az, – folytatá az elnök – hogy az illető ujságíróval
Alapi meg nem verekedett.
– Úgy van, úgy! – bizonyítgatták a Perjéssy-pártiak.
– De ha nem tudta! – vetette föl Csáky György.
– Az mindegy! – vágott vissza egy sasorrú, kopasz becsületbíró. – Ami
szabály az szabály; az eset, sajnos, azok közé tartozik, melyek
disqualifikálnak.
– És mit jelent az? – pattant fel élesen Zrinyi. – Magyarázzátok meg,
kérlek.
– Aki ilyet eltűr magán, az nem gentleman, az nem lovag és nincs hozzá
joga többé, hogy fegyverrel kérjen elégtételt egy gentlemantól.
Zrinyinek fejébe szállt a vére, halántékai lüktettek.
– Nem lovag Alapi?! – tört ki az indulattól remegő hangon. – Alapi, aki
száz csatán volt velem és aprította a törököt, aki nemes tornát vítt
Zulfikár béggel, kit a «szultán kardjának» hittak, aki legyőzte az óriás
gróf Salm Jánost, kétfelé hasítva a koponyáját, aki négy nap, három
éjjel ült egyhuzamban nyeregben Budától Nagy-Kemlékig, folytonosan
csatározva portyázó katonákkal. És az nem lovag? – Fölkaczagott
gúnyosan, mintha egy vizzuhatag kezd ömleni. – Oh, nem; Alapi nem lovag.
Hanem ti meg, akik itt hasaltok a billiárdposztón, mióta az anyátok
köténye mellől eljöttetek és nem láttatok soha más vitézeket, csak akik
helvét kártyákra vannak festve, ti persze mind lovagok vagytok!
Ezzel rettentő öklét felemelte, olyat csapott dühében a vörös
mahagoni-asztalra, hogy rögtön kétfelé hasadt; hamutartók, gyufatartók
és a nagy foliánsok ugráltak rajta és gurultak le szerteszét nagy
csörömpöléssel, csattogással.
Ő pedig kirúgván a széket maga alól, rettentő furiával ment ki.
– Miklós, hát ne menj! – kiálták utána konsternálva.
– Félek, – mennydörgé az ajtóból, két hatalmas karját rázva – hogy
izzé-porrá zúzlak benneteket!
Zrinyi eltávozott az épületből is, senki se mert utána menni, hogy
visszahívja.
– Nem tanácsos ilyenkor – magyarázta nekik a szelid Csáky. – Ha
megbőszül, olyan, mint egy tigris; ha jó kedve van, olyan, mint egy
bárány.
A tanácskozást nem lehetett folytatni.
– Várjuk meg, míg Zrinyi lehűl – szólt az elnök. – Folytassuk talán
holnap.
Zrinyi haragos kivonulása feltünvén a többi termekben, mind betódultak a
kaszinó fürge, kiváncsi alakjai.
– Was giebt’s denn?
Különféleképen tárgyalták Zrinyi viselkedését, felfortyanását.
– Nem érti a lovagiasság szabályait – nyafogta egy körteképű, vörösre
duzzadt szemü uracs.
– Ez nem járja a kaszinóban! – tüzelt a másik a monoklijával hadonászva.
– Er muss einen anständigen Ton annehmen.
– Sapristi, csak nem akarjátok Zrinyi Miklóst is disqualifikálni?
És nyilván még többet is fecsegtek, csipkedtek volna, ha nincs ott a
robusztus termetű, piros képű Csáky György, aki kiváncsian nézegetett
embereket, tárgyakat, mert ma volt itt először s mohón kérdezősködött
mindenről.
– Kicsoda az az összevont szemöldökű úr a falon, aki, úgy látszik,
mintha haragudnék rátok?
– Az a Stefi Széchenyi.
– Ki az?
– Eigentlich, egy vasmegyei nagybirtokos; a Béla papája.
– Mit csinált, hogy ide festették?
– Gott weiss was. Hagyta nekünk egy serleg és muszáj inni belőle.
Alapi ezalatt künn sétált a Kossuth Lajos-utczában. A kis termetű, vézna
urat, akinek azonfelül a bal vállapoczkája is ki volt nőve, egykedvűen
taszigálták erre-arra a járókelők, kik ezen jól locsolt utczában nyáron
estefelé némelykor szinte megtorlódnak. De ő nem bánta. Annyi csuda
tárult eléje a kirakatokban, hogy nem győzte bámulni. Különben is
szerette a találmányokat. Fürkésző elméje nem pihent, míg a dolgok
végére nem bukkant. A legprimitivebb iparczikkek órákra lebilincselték,
olyanok, amiket már senki se néz meg, mert készen találta, mikor
született és természetesnek találja, hogy ezek vannak. De Alapit a
dugóhúzó is bámulatba ejtette, hát még a gyufatartó a kanóczczal, hát
még a Halifax-korcsolyák. (Szent isten, mire való lehet az?) Itt ez, ott
az. Ezer meg ezer különös tárgy. Egy fehérnemű-kereskedésben
vászonpánczél, két almanagyságú kidudorodással a mell tájékán. Mi a kő!
Csak tán nem az asszonyok járnak most hadba? (De bizony ők viselnek
ebben háborút a férfiak ellen.)
Szóval: telt az ideje, jól mulatott; néhány ismerőssel is találkozván a
szigetváriakból. Mindjárt a Gránátos-utczánál szembe jött vele Nagy
Kristóf vitéz, aki a szatócsnéval állt volt össze a mult hónapban. Nem
volt valami jó kedvében szegény Nagy Kristóf; nagyon lógott a bajusza.
Apránkint aztán kivallogatta, hogy otthagyta az asszonyt, mert
megundorodott tőle. Egyszer éjjel, azt mondja, hogy-hogynem, felébredt,
gyertyát akart valami okból gyujtani, de nem lévén gyufája, a felesége
ágyához botorkált, ahol mindig szokott lenni az éjjeli asztalkán gyujtó.
Amint keresi sötétben, egyszerre letaszít valamit, nagyot koppan,
csörren a padlón. Gyufát gyujt és lehajol érte, hát, uramfia, egész
testében összeborzad – az asszony állkapcsája volt. Pedig éppen a szép
fehér fogai miatt szerettem bele, – hajtogatta nagy keservesen a szegény
Kristóf.
Még el sem bocsátá a nyavalyást, imhol a francziskánusok épületéből már
egy másik ismerős lép ki: Vinnyói János, a káplán, tologatja a gömbölyű
hasát.
– Megállj, barát! – kiáltá eléje Alapi. – Bizony már nem láttalak száz
esztendeje. Bolykánál vagy Dombovárnál beszéltünk utoljára. Hát hogy
vagy, barát, mit csinálsz?
Minden ügyét-baját ennek is kikérdezte apróra. (Ezért szerették Alapit
az emberei.) Hát papnak mi baja eshetnék? A papnak van esze. Vinnyói
bevette magát, mihelyt Pestre ért, a francziskánusokhoz s úgy él ott,
saját bevallása szerint, mint a pók. Megtanult azóta kártyázni s ha
megunja magát a francziskánusoknál, átmegy a pagátot kergetni Budára, az
irgalmasokhoz. Ott is szívesen látják.
– Hát éppen semmit se dolgozol, Joannes?
– Egy kicsit foglalkozom a tanügygyel. Egy kis kártyára valót az is hoz.
– A tanügygyel? No és milyen módon?
– Verseket és történeteket dolgozok át a sacrécoeuröknél a
növendékleányok számára. Nagy költőket és írókat javítok át: Ovidiust,
Petrarcát stb.
– Ne beszélj!
Alapi kételkedve nézett rá. Alapi ajkai körül különben is mindig ott
játszott a malicziózus fanyar mosoly. De most talán indokolt is volt,
mert a barátot ostoba fráternek tartották Szigetvárott, aki nec ideam
habet a költészetről.
– Így sétálva is azt cselekszem, – folytatta az egykori várkáplán –
éppen most javítottam át egy szép strófát.
Alapi kiváncsi volt, legott el kellett mondania Vinnyóinak a versezetet:
Egy rózsaszálat kapott tőlem a babám,
De kedvesem haragszik, nem néze rám;
Mondám tehát: Add vissza a rózsát, babám,
Hadd kopogtassak más lány ablakán.
– Ez a strófa, uram, egy nagy költőbül való, akit ismernie kell az
ifjuságnak, a neve nem jut eszembe, de nem lehet fiatal szemérmetes
lányok kezébe adni, hát eképen lészen fölékesítve az én szövegemben s
élvezhetővé téve a zsenge leánypalántáknak:
Egy pompás csontot kapott tőlem a kutyám,
De a kutya haragszik, nem néze rám;
Mondám tehát: Add vissza a csontot, kutyám,
Hadd kopogtassak más eb ablakán.
– Hogy birtad ilyen szépen kigondolni? – nevetett Alapi.
– Nem nehéz az, nagyságos uram – jegyzé meg önérzetesen a káplán. – Csak
mindenütt kutyát kell tenni a fejér perszónák helyére.
E pillanatban egy kéz nehezedék az Alapi vállára. «Zrinyi», szólt, őt a
kéz súlyáról felismerve és csak aztán fordult meg. Valóban Zrinyi volt,
izgatottan, haragosan s ügyet sem vetve a várkáplánra, karján fogta
Alapit.
– Gyere, gyere, sürgős beszélni valóm van veled.
Vonszolta sebesen, fújva és a botjával csapkodva a levegőben, mintha
kard lenne, a Koronaherczeg-utczán át a bank felé. Sokáig nem szólt
semmit, de aztán még se állhatta meg, elkezdte mingyárt ott az utczán:
– Hát mért nem mondtad meg azt nekem soha, Gáspár, hogy te nem haltál
volt meg Szigetvár alatt!
– Hogy én nem haltam meg Szigetvár alatt? – ismétlé Alapi zavartan,
révedezve…
– Mi az, Gáspár? Te megzavarodtál? Hát igaz?
– Nem tudom – dadogta Alapi s apró kék szemeit álmodozva, meredten
szegzé Zrinyire. – Igaz lenne? Gyanít valamit, Miklós bátyám?
– Felolvasták a kaszinóban, a történelmekből, foliansokból.
– Mit?
– Hogy megmenekültél, hogy Kanizsa kapitánya voltál, aztán horvát bán
voltál egy ideig Draskovics Gyurival együtt, azzal a szeplőssel.
– Istenemre, igaz! – ordíta fel Alapi, a homlokára ütve. – Hogy is volt
csak, hogy is volt… Hadd szedjem rendbe…
A bécsi-utczai járó-kelők mind megálltak, meg visszafordultak, ha odább
mentek, annyira feltűnő volt a kis vézna ember viselkedése.
– Irják a könyvek, – folytatá Zrinyi – hogy egyszer, mint a horvát
rendek seregeinek vezére, valami paraszt királyt fogtál el, valami
Gubecz Mátyást.
– Igen, igen; kerékbe törettem a zsiványt. Mindenható az isten! Valóban
úgy történt minden.
– De hát mért tagadtad el akkor, mért nem szóltál nekem?
– Nem tudhattam.
– Hogyan? Nem emlékeztél volna?
– Emlékeztem, bátyám, de azt hittem, valami álom, valami képzelődés
nyűgöz le, vagy másoktól régen hallott história nyomódott be
emlékezetembe olyan élénken, mintha én magam lettem volna abban a
szereplő. Gyakran megtörténik ez. Minden összefolyt előttem. Rémlett
nekem, az igaz, hogy túléltem a szigetvári napot, de féltem, kinevetnek,
ha előhozakodom vele. S aztán nem támadtunk-e fel együtt egy csoportban?
Hihettem-e, hogy amit én álmodtam, az valóság is lehetne?
– Csakugyan megfoghatatlan; ha így van, miért támadtál fel akkor velünk?
– Igaz, bátya, a könyvek nem hazudnak; minden úgy történt; kidomborodnak
immár előttem a részletek: Szigetvárott a török kezébe kerültem s
felgyógyulásom után kiváltottak a rokonaim – igen, mert sokáig feküdtem,
tizenhét sebet kaptam Szigetvár alatt.
– Tizenhét seb! A mennykőbe is! – szólt közbe Zrinyi. – Tizenhét vitézi
seb bizonyosan úgy vétetik az égben, mint a hazáért elszenvedett halál.
Értem most már, hogy köztünk támasztott fel a gondviselés.
Az előbb még ádáz haragban tomboló hős ellágyult és gyöngéden nyujtotta
kezét Alapinak:
– Derék vitéz vagy, Gáspár öcsém. Hanem ezek a mostani szattyán-emberek
meg akarnak enni, mert rossz modorod van, kellemetlenségeket mondasz
nekik. Az ügyed nagyon rosszul áll a kaszinóban.
Alapi csak mosolygott, mint a gyermek, akinek fogalma sincs a
veszélyről. Olyan évelődésformának vette az egészet, körülbelül Zrinyi
is. Úgy tűnt fel neki, mintha azzal ijesztgetnének valakit, hogy mingyár
lőnek egy bodzafapuskából.