fehérnépek nem olyan szemérmetesek, mint a hajdaniak. Ah átkozottul szép
ördög. És végre is megjártam vele. Ha csak ezután nem teszi jóvá.
– De hát mi volt? – puhatolódzik Alapi.
– Kicsi dolog, de megneveltük. Néhány hét előtt együtt járkáltunk
Juranicscsal a Zugligetben. Előttünk két nő ment a gyalogúton, egyik
szebb termetre, mint a másik, mindamellett rögtön fel lehetett ismerni,
hogy az egyik fiatal leány. Különben nekem fel se tüntek volna, hanem
egyszerre megállottak és elkezdték a gyepet birizgálni apró czipőikkel,
mintha keresnének valamit. Az egyik le is hajlott… Istenemre nincs
valami szebb, Gáspár, mint egy ívben meghajolt asszonyi test… Vén kecske
vagyok, de ezt már nem tudom én se nézni. Kisvártatva megfordultak,
felénk jöttek, folyton az utat nézve; hozzánk érve, az idősebb nő
megszólított:
«Nem találtak, kérem, az úton egy aranymelltűt?»
«Nem.»
A leány pironkodott, úgy tetszék, restelte, hogy társnéja megszólított.
«Pedig itt vesztettem el ezen a darab úton, fenn a nagy fánál még
megvolt» – mondá, inkább a társnéjához intézve szavait.
«Hogy nézett ki a tű?»
Erre a kérdésemre fölcsillant a reménye, azt hitte, mégis mi találtuk
meg s kétkedve, fürkészőn nézett a szemem közé. Olyan perzselő volt a
szeme, mint a láng.
«Igazán nem találták meg?»
Elnevettem magam, mire ő még nagyobb gyanura kapott.
«Ugyan, Mari néni, – figyelmeztette a leány – ha egyszer azt mondják az
urak…»
Mari néni oda se hallgatott.
«Nagyon becses ékszerem volt, a megboldogult uramtól való.»
Megtetszett nekem a tréfa, de a menyecske is, elkezdtem vele évelődni:
«És ugyan mit adna nekem, ha megtaláltam volna?»
«Mit kiván, uram?» – kérdé ő.
Félig mosolygott, félig boszankodott, de most már biztosra vette, hogy
az ékszer nálam van. Mi pedig ezen a tituluson nagy beszélgetésbe
bonyolódhattunk velük, kötekedve és tréfálózva; kivált Juranics csapta
erősen a levet a kisasszony körül.
– Becses kis kutya volt – sóhajtott Juranics. – Bár csak láthatnám még
egyszer.
– Nos, mi lett a vége? – sürgette Alapi.
– Semmi – folytatá Zrinyi. – Az ékszert nem találtuk meg, hát vissza nem
adhattam, de a révén megismerkedtünk s a hölgyek (ahogy most nevezik a
fejérnépet), miután hiába kerestük az úton még egy darabig a tűt,
megkértek, mutassuk meg nekik az utat a Laszlovszkyig, ahol a kocsijukat
hagyták. De egyikünk se tudta, hol van a Laszlovszky.
«Önök, úgy látszik, idegenek, – vélte a szép asszony – hogy nem ismerik
a Zugligetet.»
«Én ismerem, csak a Laszlovszkyt nem tudom.»
«Hogy lehet az?»
«Mert mikor még én utoljára itt jártam, akkor a Laszlovszky nem volt
meg.»
«Az lehetetlen, hisz a Laszlovszky van vagy százesztendős.»
«Hja, de én háromszáz év előtt jártam itt utoljára.»
A szép asszony a legyezőjével ráütött a kezemre.
«Menjen, maga csúf ember. Mindig bolondozik.»
«Becsületemre mondom.»
Erre egyszerre összerezzent és rám nézett.
«Ön talán…»
«Igen, én vagyok Zrinyi Miklós s ez itt Juranics Lőrincz hadnagy.»
«Én is katonaasszony vagyok: Bobor ezredesné s most már nem sajnálom a
tűmet, mert megismertem önt, akiért annyit rajongtam, míg a történelem
lapjain élt.»
«És most?»
«Ugyan menjen! – elpirult, a szemeit lesütötte. – Hát mit mondjak?»
Ajkára illesztette két rózsás ujját és a hamis szemeinek egyikével felém
kacsintott, a másikkal a leányra mutatott, mintha mondaná: «Látja, hogy
semmit sem mondhatok e miatt a leány miatt.»
Erre aztán elváltunk, egy arra menő sváb asszony megmutatta nekik a
Laszlovszky irányát; ők rézsút csaptak át a rozstábla mellett, mi pedig
előre mentünk a gyalogúton s a dolog egészen ennyiben maradt volna, ha
egyszerre csak meg nem roppan valami a talpam alatt a fűben. Odanézek,
hát az arany melltű volt, hanem biz az úgy szétmorzsolódott és
összelapult az én léptem alatt, ami kő, gyöngy volt rajta, mintha
kalapácscsal törte volna szét valaki. Már most mit csináljak? A tűt nem
küldhetem el neki így. Elvittem egy régi ékszerészhez és a régi tű
fundamentumára rácsináltattam egy nagy gyémántot. Igaz ni, te fizetted
ki, Radován, mibe került?
– Éppen ezer forint volt.
– Nos, mikor elkészült, a Radován diák elvitte neki, megtudta a lakását
a rendőrségnél.
– És?
– Hát elfogadta és egy piros szegfüt küldött vissza.
– Ej, ej, Miklós bácsi! – fenyegette meg Alapi fejcsóválva. – Nem
hittem, hogy olyan kalafaktor.
– Hja, fiam, – nevetett Zrinyi Miklós – gonosz az ember, ameddig meleg.
És végre ha vár nincs az ostromhoz, az asszony is jó. Mindent összevéve
azonban czudarul felsültem.
– Hogy-hogy?
– A menyecske ura, egy nyugalmazott vén ezredes, halálra félti.
– Hála Istennek! – mondá Alapi önkénytelenül.
– Irigy kutya vagy, Alapi – förmedt rá Zrinyi… – De még nem reménytelen
a dolog, biztosítlak. Az asszonyok sokat romlottak azóta. Mit nevetsz,
Juranics? Azt akarod mondani, beste lélek, hogy már akkor is rosszak
voltak? No, mindegy. Egy aranyos asszonyi hajszálat látok keresztbe
fektetve az utamon. Olvasd csak, Radován diák, azt a paksamétát.
Radován bólintott fejével s olvasta fennhangon a következőket:
V. RÓZERÉK.
«Rózerék egyike a legvagyonosabb, legelőkelőbb polgárcsaládoknak
(lakásuk Zöldfa-utcza, saját ház), a polgári erényeknek és demokrata
műveltségnek azon fokán, mikor a nemesség után kezdenek áhitozni. (Ha
jól tudom, már ott is fekszik a dolog a belügyminiszter előtt.)
Régi patriczius polgárok, de a jelentékenyebb vagyonhoz a család mostani
feje jutott.
Roser Nep. János fiatal korában patikárusnak készült és be is végezte a
gyógyszerészeti tanfolyamot. (Rózer-mama hálószobájában függ a rámába
foglalt diploma.)
Azonban éppen mikor már segédi alkalmazást akart vállalni a
«Kigyó-patikában», egyszerre meghalt egy nagybátyja, a nagytokájú
Schramm József és egy kisebbfajta vendéglőt hagyott az unokaöcscsére.
Rózer úr megsiratván az öreget, így okoskodott:
– Bizony bolond volnék én, ha herbateákat, utálatos színű zsírokat,
keserű koktumokat főznék a «Kígyó-patikának» a laboratoriumában, mikor
fölséges töltöttkáposztákat, mosolygó túróscsuszákat főzethetek a saját
vendéglőmben.
Költői kedély lakozván benne, vendéglős lett. Ugyancsak ebben az
esztendőben meg is házasodék, vevén magának hitestársul háromszori
kihirdetés után egy nyugalmazott sótári tisztnek: Kós Ferencznek
Krisztina nevű becsületes hajadon leányzóját, akivel ma is boldogul él.
Meg kell adni, igen tevékeny és takarékos emberek voltak. Rózer maga
vásárolt be mindent a piaczon, maga nézett utána a vendégeknek, a csinos
ropogós menyecske pedig reggeltől éjfélig sürgött-forgott a konyhában és
ugyancsak tudott a főzőkanállal is bánni. A vendéglő igen jól ment
(sokkal jobban, mint néhai Schramm apó alatt), úgy, hogy Rózerék
szemlátomást gyarapodának anyagiakban.
Mert értett hozzá Rózer úr: nemcsak költői kedély volt, hanem praktikus
ember is, bővelkedő hasznothajtó ötletekben.
Mikor már volt vagy ötvenezer forintja megtakarítva, hirtelen eszébe
jutott gyógyszerészi mestersége és megvett egy a vendéglőjéhez közel
fekvő külvárosi patikát, ekképen okoskodván:
– Miért készitsem én ki az emberi gyomrokat az én tulajdon vendéglőmben
más emberek patikái számára? A vendéglő csak előszobája a patikának. Hát
miért tartsak én előszobát a mások lakásának? Legyen patikám magamnak
is.
A gonoszabb nyelvű törzsvendégek arra biztatták, hogy már most okozati
összefüggésből és logikai folytatás gyanánt, megfelelő tőkével csináljon
egy temetkezési vállalatot is.
Roppant elfoglaltsággal járt a két üzlet. Éjjel-nappal be voltak fogva
feleség és férj. Pláne mind a két üzlet benyulik az éjszakába. A polgári
munka embereinek igazán örömtelen az élet. Dolgoznak, egyre dolgoznak és
ha a strapától kimerülten leteszik késő éjjel fejüket a párnára, még
álmodni sem érnek rá. Nekik sietve kell aludniok, mert megint mindjárt
virrad. Az üzlet nagy zsarnok, az felránczigálja az embert legédesebb
álmából: «Kelj fel, dolgozni!»
Ez óriási tevékenységben és szorgalomban, melylyel kölcsönösen támogatta
egymást a házaspár, minden szaporodott, csak maga a család nem. Néhány
év alatt vagy háromszázezer forintot szereztek s ekkor így szólt Rózer
János:
– Hallod-e, Kriska? Voltaképen miért törjük mi magunkat tovább is? Ha a
patikát meg a vendéglőt eladom, vagyonunk innen-onnan egy félmillióra
rug. Annak ötperczentes kamatja huszonötezer forint. Éppen húszezerrel
több, mint kellene. Mert én, fiam, három rostélyosnál nem tudok
vacsorára megenni többet. Hát te ugyan tudsz-e?
– Nem tudok – felelte Kriska.
– Ennyit pedig ehetünk az eddigi vagyonunkból is; vonuljunk vissza az
üzlettől a nyugodt polgári életbe. Nekem több pénz nem kell. A
gondviselés nem adott gyereket. A pénzéből nem kérünk. Igazam van-e,
Kriska?
Kriska igent bólintott s Rózerék eladván vendéglőjüket és
gyógyszertárukat, megérdemelt nyugalomba vonultak. Mert ez az igazi
polgári vonás. A zsidónak semennyi pénz se elég, még Rothschild is
mindig játszik. Az arisztokratának semennyi föld, még a királyok is uj
földterületekre vágynak, hanem a polgár, az megelégszik a jóléttel és a
Herkó páternek se mozdul a jólétnél tovább.
Azonban mi nem történt? A gondviselés úgy látszik, komolyan vette és
megaprehendálta a Rózerék szemrehányását s ilyenformán szólhatott
magában:
«Ohó! Hogy nektek nem kell a pénz, mert gyereketek nincs? Hát jól van.
Adok egy csomó gyereket!»
A tunya, dologtalan élet kényelmei közt egyszerre csak szülni kezdte
Krisztina asszony a kicsiny Rózereket. Első évben a Pali született, aki
jelenleg önkéntes a dragonyosoknál, a második évben ikreket szült
Rózerné, a harmadikban szintén ikreket.
– Semmi az, – mondogatta Rózer úr – mégis mindegyiknek lesz még százezer
forintja.
De mikor aztán a negyedik esztendőben hármasakat hozott napvilágra a
derék asszonyság, erre mégis megriadt Rózer úr:
– No, no! Mi akar ez lenni?
A rokonok, szomszédok és az eddigi gyerekek számtalan keresztapái és
mamái gúnyolódni kezdtek. Mégis csak szörnyűség, hogy valakinek a
felesége _kubus_ szerint szülje az örökösöket.
Valóban csodálatos volt ez a nagy szaporaság a meddő esztendők után. Ki
látott már ilyen őrült gólyát! Ötödszörre egy szép kis leánykát hozott.
Ez Nina volt, aki most a sacrécoeuröknél van, de a vasárnapi diner-kre
haza eresztik.
Kilencz gyerek volt már s mind virgoncz, eleven, mint a halcsik, egyik
csinosabb, mint a másik. Rózer úr elkezdett kalkulust csinálni:
– Ötvenezer forint se jut egyre, mert elfogy a nevelésükre valamelyest a
tőke is. Koldusok lesznek a gyermekeim!
Ezt a gondolatot nem bírta meg az ő puha polgári szive és imigy szólt
egy napon a feleségéhez:
– Hallod-e, jó Kriska? A vagyon nem elég többé annyiunk számára. A
biblia utolsó lapja tele van írva gyermeknevekkel. Ami ezután
következik, az már csak a margóra juthat. Azt mondom én Kriska, hogy
ujra üzlethez kell látnunk.
Krisztina, aki most is áldott állapotban volt, csendes mosolygással
egyezett bele az uj tervekbe. Rózer úr egy parkett-koczkagyárba fektette
a tőkéjét Szlavóniában és ezzel megint figyelmessé tette a gondviselést,
mely ilyformán okoskodhatott magában:
«Ördöngős Rózerék! Először pénzt adtam nekik bőven, akkor gyermekek
kellettek, aztán adtam nekik bőven gyerekeket, most megint pénz kellene.
Hát jól van, visszaszedem a gyerekeket és adok nekik még több pénzt.»
A gyár káprázatos haszonnal dolgozott, az ezresek őrült szaporaságban
kölyköztek, mint az egerek, de míg a vagyon nőtt, nőtt, addig a
Rózer-gyerekek elkezdtek egyre fogyni. A difteritisz, a skárlát
jöttek-mentek egymásután, a piros czédula le se ment az ajtóról. Öt
esztendő lefolyása után nem maradt életben kettőnél több: a Pali úrfi,
meg a kis szöszke, boglyas Nina.
Oh, azok a piczi koporsók, amint kimentek sorba a kék-fehérüveges hintón
messze-messze, meghökkentették Rózer urat.
– Isten büntetése rajtam a kapzsiságomért. Nem kell több pénz, nem, nem,
nem. Így is egy-egy félmillió jut már mindegyik gyermekemnek.
Megint visszavonult az üzlettől, végleg eladva a koczka-gyárat két
hollandus vállalkozónak.
Annyi pénzük volt így is, hogy nem tudtak vele mit csinálni. A polgári
költekezés akármilyen bő is, megmarad igénytelennek. Evés-ivásból áll,
délután kalabriászparthie a kerületi körben, este egy kis sörözés a
József-téri «Virágbokor»-nál, karácsonykor kriszkindli a gyerekeknek,
húsvétkor uj selyemruha Krisztinának, pünkösdkor kirándulás a
Svábhegyre. Ez az egész. Mi egyéb rendkívüli vágya és következéskép
kiadása lehetne még egy békességes érzésű polgárnak, aki fáradságos
munkával szerezte azt, amije van?
Így éldegélt a Rózer-család hosszú évekig teljes homályban – egy akkora
világítólámpával, aminő egy kerek millió. Megvásárolván a zöldfa-utczai
házat és egy telket a Nádor-utczában, melyre csinos palotát építtetett
Rózer úr, többi pénzüket betették az Első hazaiba és egyéb takarékokba s
a kamatokból kivettek annyit, amennyi szükségletük volt, a többit a
tőkéhez csatolván. A milliomosság nem nehéz mesterség. Az úr roppant
nehéz arany óralánczot viselt nyakában, az asszonyság gyémántfüggőket a
fülén. Az úrnak három pénztárcza volt a zsebében, az egyik a
nagybankókra, a másik a kisbankókra, a harmadik az aprópénzre: az
asszonyság pedig abban űzött nagy luxust, hogy tartott egy fehér
pincsikutyát, kék selyempántlikával a nyakán. Rózer azonfelül
burnótszelenczét is hordott magával s néha elvitte feleségét a
Margitszigetre uzsonnálni, hol rántott csirkével laktak jól.
Így folyt volna le egész életük csendben, egyszerüségben, ha egyszer az
asszonynak föl nem puffad a mája, mire a házi orvosuk: dr. Wlada
Celesztin, elküldte Karlsbadba.
A derék asszonyság vissza is tért egy hónap mulva kigyógyultan és
szerencsésen; más baja nem esett, csak az, hogy az egyik csomagja (egy
lakattal ellátott csomagoló-kosár) valahogy kicserélődött. Alkalmasint a
karlsbadi pályaházban történt a baj, olyanformán, hogy a mázsáló
hivatalnok két hasonló csomagra elcserélve ragasztotta fel a számot.
Elég az hozzá, hogy mikor az asszonyság otthon kibontotta a csomagot,
ahol selyemszoknyái, hálóréklijei és fehérneműi voltak elpakolva,
megrőkönyödve látta, hogy azok átváltoztak férfi limlommá.
Krisztina sírt bánatában a holmija után, azután kiszámította, mennyi a
vesztesége és mennyit érhet, amit a kosárban talált. Biz az édes-keveset
ért. Egy ruhatisztító és két suvikszoló kefe, egy borotválókészülék, két
pár kopott czipő, néhány harisnya és, amit előbb kellett volna
említenem, egy ujdonatuj urasági inasruha, ötágú koronás ezüstgombokkal,
mellényestül, nadrágostul. Valami nagy úr strimflis inasáé lehetett az
eltévedt kosár.
Rózerék írtak a vasutakhoz, reklamálták mindenféle úton és módon az
elcserélt holmit, de soha nem került az vissza, minélfogva a mindent
értékesítő polgári ész ügyet kezdett vetni a szép, előkelő libériára.
– Hallod-e Kriska? Ha már megvan ez a szép inasanczug, miért ne
fogadnánk bele egy ficzkót, amelyikre éppen ráillik?
– Nem bánom, János.
Csakhamar akadt is egy a gentry-klubból elcsapott spécies, aki bevált a
ruhához; csak a bajusz leborotválása miatt merültek még fel némi
nehézségek. Georges (valódi nevén Szabó Gyurka, Rév-Komáromból)
ragaszkodott a bajuszához. Wlada házidoktor pedig, akitől tanácsot
kértek, ragaszkodott ahhoz az állításhoz, hogy a harisnyás inas
meghagyott bajuszszal egy lehetetlen látomány.
Minthogy egy igazi polgár soha nem enged abból, amije már egyszer
megvan, s minthogy a harisnya tényleg megvolt, Georgesnak kellett
engednie a bajuszszal. Sok huza-vona után ötvenöt forintért végre is
megvált tőle.
Rózer úr kerekszámban ötvenet akart csak adni, de Georges makacsul
ragaszkodott a summához.
«Azt az ötöt a borbélynak kell adnom, – mondá, bánatosan sóhajtva –
egész életében hadd emlékezzék a gazficzkó, hogy mit semmisített meg
ezen a napon.»
Csinos és méltóságteljes lett ez ember, amint fölvette a livréet. Mily
bámulatos volt, midőn megjelent a küszöbön és meghajtotta magát
Rózer-mama előtt. Valami uj, csudálatos és előkelő levegő kezdett
lengeni e szűk szobákban, a ripszszel és kanavászszal bevont bútorok
között. Ezek a bútorok szégyenlősen látszottak összezsugorodni,
meglapulni az ő tekintete előtt s a kinyitott ablakon valami különös
előkelő illat ömlött be.
E derék polgárokat, kiket meg nem szédített a hozzájuk röpülő millió,
elbódította Georges ezüstgombjainak csillogása. Valóban féltek e
Georgestól, amint megjelent, hideg, merev arczán a hódolat némaságával,
zajtalan, csendes, egy kissé ringó lépteivel, miként a szinpadon a
marquis-k komornyikjai, e jó emberek összerezzentek és végignéztek
öltözékeiken, hogy nem talál-e rajtuk valami kifogásolni valót Georges.
Rózer úr nem merte többé pipája hamuját kiverni a földre, mert Georges
egyszer akaratlanul igy szólt a hamu láttára: «Pfuj!» Az asszonyság, aki
a divánon fekve szerette olvasgatni a Neues Pester Journal
kishirdetéseit, ijedten helyezkedett illő úrias pose-ba, ha a komornyik
lépteit hallotta közeledni.
Feszélyezte őket és egyszersmind csiklandozta egy eddig szunnyadó
érzéküket. Féltek tőle és mégis örültek neki, mint egy szokatlan
játékszernek, mely öreg gyerekek számára van kitalálva és amint beteltek
vele apródonkint, egyszersmind egy olthatatlan vágy kezdett magának
nyílást keresni.
– Mit ér az előkelő inas, – sóhajtá egy napon Krisztina – ha senki sem
tudja és nem látja?
– Nem értelek – dadogta János úr; de értette.
Egész nap gondolkozott valamin, nyögött, szuszogott, estefelé végre
megszólalt:
– Mit szólanál hozzá, Krisztina, ha egy fogatot szereznénk, egy szép
fogatot és valahányszor kikocsiznánk, a Georges ott ülhetne a bakon.
Az asszony szemei felragyogtak.
– Oh, be szép lenne, János!
Egy hét mulva megvolt a pompás hintó két szép almásszürkével s a
következő vasárnap Georges-zsal kikocsiztak a ligetbe.
Boldogok voltak, de csak kevés ideig.
– Mit ér, – pattant fel Rózer úr egy alkalommal – hogy szép kocsiban
ülünk, hogy megbámúlják a kocsinkat, inasunkat, ha sem ők nem tudják,
kit irígyelnek, sem mi nem tudjuk, kik irígyelnek.
No, ez igaz volt. Rózerné azonban megtalálta a mediczinát.
– Az kellene, János, hogy az ismerőseink hozzánk jőjjenek.
– Valami ilyesmi, – mondá az öreg úr komolyan.
– És hogy az inas szolgáljon fel az asztalnál.
– Természetesen.
– Miért ne adhatnánk hát diner-ket?
– Persze, hogy persze. Adjunk diner-ket, feleség.
Az asszonyság homloka elborult.
– Nem, nem! Hová gondolsz? Hiszen ahhoz szakács kellene.
– Ej no, úgy beszélsz, mintha csak egy szakács lenne a világon és az is
Rothschildnál szolgálna, ahonnan nem lehet elcsalni. Meglesz a szakács,
Kriska. Meglesz, ha mondom.
– János, te vagy a legnagyobb gavallér a világon!
Most azonban Rózer úr homloka borult el.
– Paperlapap! Bolondságokat fecsegünk, lelkem, mind a ketten. Hiszen a
diner-khez nemcsak inas szükséges és ebéd, hanem előkelő ismerősök is,
azt pedig nem lehet pénzen venni.
Rózerné elgondolkozott.
– Karlsbadból egy Bobor Károly nevű nyugalmazott ezredessel és ennek
nejével utaztam hazafelé. Olyan derék emberek, olyan udvariasak voltak
irántam, hogy azt hiszem, eljönnének az ebédünkre, ha szépen meghívnók
őket.
– Bah! – kiáltott fel egyszerre János úr örvendezve. – Tegyük össze,
amink van! Most jut eszembe, hogy Bibithy Gedeon országgyűlési képviselő
is eljönne.
– Ki az?
– Az ő erdejéből vettem a parkett-koczkákra való fát. Egy eladósodott
ember, de képviselő. S egy képviselő, egy igazi, eleven képviselő nélkül
nem is képzelhető, fiacskám, elegáns ebéd.
– Az egyszer úgy van – mondá meleg meggyőződéssel Rózer-mama. – S milyen
párti?
– Fájdalom, kormánypárti.
– Ejh, hagyd el, János, még talán jobb. Hátha valami érdemrendet
szerezhetne neked; olyan pompásan illenék ebédjeinken a frakkodra.
Rózer úr fülig vörösödött.
– Hallgass, Kriska, hallgass… és lesüté a szemeit szégyenlősen, a
tenyerét pedig a felesége szájára tapasztá.
Diktum-faktum, az ebédek tartása határozattá vált. Persze, mindez nem
ment csak olyan könnyen, egyszerűen: a régi kopott patriarchalis bútorok
közé nem lehetett oly előkelő személyeket hívni – tehát uj, pompás
garnitúrákat kellett rendelni Bécsből s e fényes holmit nem lehetett
bevinni azokba a szűk zugokba, át kellett alakítani az egész emeletet,
felmondani a lakóknak és szalónokat, szellős termeket csinálni a
bérlakásokból s mindehhez sok idő kellett, sok gond, sok pénz.
Most már tehát megtörtént szívük vágya. Ebédek voltak náluk, amelyeken
csakugyan részt vett Bobor nyugalmazott ezredes szép fiatal nejével;
némelykor a képviselő is megjelent, de ez mindig sok utánjárásba került.
A többi vendégek az elhalt gyermekek keresztszülőiből s azok
családjaiból kerültek ki. Ismerőseink közül ott lehetett látni Sartory
Pált is – aki azonban a fejét csóválta a látottakon s gúnyos
megjegyzéseket gyártott a polgári körökben a híres ebédekről.
Azonfelül, hogy igen megszólták Rózerékat a régi ismerőseik, hogy
kígyót-békát kiáltottak nagyravágyásukra: «Bolondok, tönkre teszik a
leányuk jövőjét. Nagy úr el nem veszi, ha csak a pénzeért nem, az pedig
keserves. – Onnan, ahol tisztelnék őket, kilépnek oda, ahol kinevetik.»
Mondom, azonfelül sem hoztak ezek az ebédek nagy örömöket. Sőt.
Az ezredes nem volt jó anyagi viszonyok közt s igen gyakran szerette
mondogatni, midőn Budapest piaczainak drágasága jött szóba:
– Gráczban kellene laknom, de túlságosan szegény vagyok arra nézve, hogy
egy olyan koldús városban megélhessek.
Ebben a mondatban pedig shakespeare-i mélység lakozott és Rózer úr, bár
nem volt tudományosan művelt ember, megértette azt, mivelhogy Bobor
ezredes minduntalan apró kölcsönöket szeretett kérni ismerőseitől s
azokat soha vissza nem adta.
Bobor ezredesék tehát, az igaz, hogy szépen festettek az asztalnál, mert
az asszony, született Plichta Mária, gyönyörű volt vörhenyes hajával,
tejfehér arczával, élveteg piros ajkaival és Mária Teréziaszerű
termetével, az ezredes pedig sokat mutatott uniformisában, rendjeleivel,
de sokba kerültek Rózernek.
Eleinte még volt valami charme-ja a dolognak. Az első baráti kölcsön
után az ezredes pertu lett Rózerrel s ez Rózernek jól esett; de a «te»
csak állandó kellemetlenségek forrásává változott, mert most még
szabadabban mondhatta vagy írhatta az ezredes: «Rózer, vén czimbora, adj
hamar ötven forintot.» A második nagy kölcsönnél az ezredesné lett pertu
Rózernéval, ami Krisztina asszonyt kétségtelenül igen boldoggá tette.
Apródonkint pertu lett keresztül-kasul a két család; Boborné Rózerrel,
Bobor Rózernéval és mindnyájan a szépen kifejlett deli Rózer Annával és
a fiatal Rózerrel – ami Boborék részéről olyan benső s különös viszonyt
pecsételt meg, mely bizonyos vagyonközösséget is természetessé tesz, a
következő észjárás szerint:
– Rózeréknak többjük van, mint kellene, nekünk ellenben kevesebbünk van,
mint kellene: ilyen viszonyok közt aljasság volna Rózeréktől, ha nem
segítenének rajtunk.
Segítették is, mert hát mivé lennének az ebédek az ezredesék nélkül? Az
ebédeket nem lehet többé abbanhagyni, ez csúfság tárgyává tenné őket az
egész városban. Nem, azt nem teszi Rózer János, inkább meghal. S az
ezredesnét lehetetlen pótolni. Oly szép, oly előkelő és kápráztató (Anna
tanulhat tőle), sokat látott, sokat tud, sokat hallott s nem hogy
elfelejtene abból valamit, inkább hozzá ad. Nem, az ezredesnét nem lehet
nélkülözni az ebédeken.
Ah, ezek az átkozott ebédek! Mennyi bajt, keserűséget okoztak! Bárcsak
sohase fogant volna meg ez a gondolat.
Bobor a legcsekélyebb összekülönbözésnél gőgösen vágja a szeme közé:
– Utoljára voltunk nálatok, Rózer, utoljára.
Amely esetben az egész Rózer-család megrémül, Krisztina asszony
fájdalmasan emeli a szemeit ég felé.
Bibithy képviselőt is csak nagy kuncsorgással lehet megszerezni,
négyszer kell meghívni, hogy egyszer eljőjjön. Nem, ez nem élet, még
kevésbé uraság. Rózer úr sokszor jő indulatba s ilyenkor fel-alá
száguldva a szobában, kiabálja: