pillangókat fogdosva futkároztam, sokszor elábrándoztam nagy tetteiden s
tettvágy buzogtatta ifjonti véremet, feszítette idegeimet és együtt
tanultam nagy nevedet kiejteni Leonidáséval, eltelve büszkeségtől, hogy
magyar vagyok. (Élénk éljenzés.)
De most mégse hasonlítlak össze Leonidással. Mert ezen Leonidásnak
minden nagysága mellett mondhatnám azt: «Ön, uram, csak félig hasonlít a
mi Zrinyinkhez. Mert ön is meghalt hazájáért, Zrinyi is meghalt, de
Zrinyi fel is támadott érte.» (Hosszantartó zajos tetszés.)
Valamiképen Csaba királyfi, Attila fia, elhozza harczolni a rege szerint
holt vitézeit, ha a hazát vész éri, száguldó paripák lába alatt porzik
az út, egy fehérlő tejútnak nevezett íven az égbolton, te is eljövél
tisztelt barátom, holtaidból holt vitézeiddel, többé nem dobogó,
kihamvadt szived megérezvén, hogy az imádott hon fölött vészfellegek
tornyosultanak. (Zajos felkiáltások: Úgy van, úgy!)
Nem török tatár pusztít most e honban, hanem egy borzasztó szörny: a
korrupczió. Jókor jövél, Miklós barátom. Isten hozott. Isten éltessen!»
A szép toastra felhangzott a harsogó éljenzés, a Berkes tussa. Zrinyihez
odasereglettek kocczintani, mire ő, az idejebeli törökös mód szerint,
hajlongott, kezét előbb homlokához, majd a melléhez értetve, aztán
nagyúri gesztussal intett Radován diáknak, hogy feleljen.
Radován diák fel is állt és egy hosszú latin beszédet vágott ki ura
helyett. (Schlauch biboros egyébiránt azt mondotta, hogy nagyon
culinaris latinság.) Sajnos, a stenografusok nem tudván latinul, a
beszéd szövege nem örökíttetett meg.
A fekete kávénál, amit egyébiránt egyik vitéz se akart megkóstolni
(«Maradjunk csak a pezsgőbornál!» – szólottanak), amint a vendégek
helyeket kezdtek változtatni, az amabilis kedélyhangulatban Gyulai Pál
is odaférkőzött Zrinyihez és megfogván őt, elvitte Görgey Arthurhoz,
hogy bemutassa őket egymásnak.
Zrinyi hosszabban társalgott a daliás, szép arczú öreg úrral, kinek
fehér haja egészséges piros arczot borít, kinek a fején levő nagy
forradás kemény koponyáról tanuskodik, míg okos szemeiből szelid lélek
néz ki.
Mikor elváltak, Zrinyi kiváncsian kérdezé, ki volt ez a derék, igen okos
úr.
– Ez a jelenkori Magyarország legnagyobb hőse – felelte Gyulai, de mások
se mondtak ellent.
Zrinyi arcza úgyszólva kipirult az érdeklődéstől.
– És mit csinált?
Elmondták röviden a hadjáratait, győzelmeit, – lélekzet-elfojtva
hallgatta, mint egy gyönyörű tündérmesét.
– És aztán, aztán? – sürgeté mohón.
– Aztán letette a fegyvert Világosnál.
– De hát mért tette azt! – pattant fel Zrinyi és villámok czikáztak
haragos fekete szemeiben.
– Mert nem tehetett egyebet. Derék dolog volt tőle. Mert ezer meg ezer
magyar életét mentette meg vele.
Zrinyi lehajtotta a fejét lehangoltan a két könyökére és elgondolkozott
a hallottakon. Összehasonlította az életét amazéval. Komor ködként
gomolygott előtte a két pálya egy perczig: «Miket beszélnek ezek s miket
tettem én? Milyen felfogás! Lehet-e ez?» – aztán hirtelen felocsudva,
mintegy magának mondá:
– Vagy én, vagy ő, de valamelyikünk semmiesetre se hős.
Már oszladozni kezdett a díszes vendégsereg; ott künn a ruhatárban nagy
zenebona kezdődött a kabátokért, botokért, de ő még mindig ezen
tűnődött.
IV. A PRÓZA.
Vígan folyt így az élet egy darabig; dicsőség, népszerűség környezte
Zrinyiéket. A lelkesedés száz és száz alakban nyilvánult. Sehol egy
disszonáns hang, csupán a Tudományos Akadémiában, mely mindig ügyesen
találja el, miben helyezkedhetik ellentétbe a közérzésekkel, volt
demonstráló felolvasás a történelmi osztályban. Dr. Pauler Gyula ugyanis
kifejtette egy szakszerű értekezésben, hogy magához a föltámadás
tényéhez, mint ilyenhez, nem foglalkozván theologiai tanulmányokkal,
hozzá nem szólhat s így ama laikusokra nézve, akik nem szorosan vett
történelmi személyek, mint Radován diák, Bajony János, Istvánffy Pál,
Bosnyák Márton, Basa Péter, Mátyás György stb. nem vonja kétségbe a
föltámadás lehetőségét, de zerinvári Zrinyi Miklósra nézve kettőt
határozottan konstatál:
a) hogy Zrinyi Miklós voltaképen nem is gróf, mert csak _comes_ s a
comes nem volt örökölhető méltóság – tehát most a grófi titulus
egyáltalában meg nem illeti (hja, biz ez sokat le fog vonni
Magyarországon értékéből);
b) hogy Zrinyi Miklós tényleg Szigetvárott esett el s hült maradványai
ott lettek eltakarítva a többi elesettek testeivel, de fejét ugyanekkor
levágták s Szokoli Mohamed elküldte azt Budára az öcscsének, Szokolovics
Musztafának, hol az egyébiránt mélyen tisztelt fej több napig volt
kitéve közszemlére a hitetlen gyaurok elrettentéseül. Szokolovics
Musztafa elküldé a fejet gróf Salm Eckhardnak, Miksa császár
fővezérének; ez azt megint átadta Batthyány Boldizsárnak, ki a vándorló
fejet elvivé végezetül Csáktornyára és ott a Szent-Ilona klastromba
eltemetteté elhalt leányai és első neje, Frangepán Katalin mellé.
Világos tehát ebből, hogy ha lett volna is feltámadás Szigetváron, a
csáktornyai koponya, melyről különben, ha nem csalódik (tudniillik ha
dr. Pauler nem csalódik), dr. Török Aurél méreteket is vett fel annak
idején, nem röpülhetett át a Szigetvárott porladozó testtörzshöz. Ilyen
fizikai lehetetlenségről a bibliában sincs említés.
Dr. Pauler Gyulának tehát sikerült kompromittálnia ezt a másik Zrinyit
is, de szerencse, a haladó karaván útját nem sok szem figyeli, az
értekezés meglehetős nyomtalanul csúszott le a föltámadásnélküli
öröklétbe.
Zrinyinek nem ártott sokat. Mindamellett halványodni kezdtek a szép
napok. Ők is megunták már a sok ünnepeltetést és úgy látszik, az
ünneplők is elmaradoztak. Érezték mindnyájan, hogy ez nem tarthat sokáig
így. Valami után kell nézni. Különösen a Zrinyi alsóbbrendű vitézein
látszott meg erősen a kedvetlenség, sőt annak immár hangot is adtak
egymás közt.
– Háború nincsen, hát mit csináljunk itt? Henyélni nem rossz dolog; de
miből fog az urunk fizetni?
Némelyiket a honvágy lepte meg, szerették volna a szülőhelyüket látni,
esetleg maradékaikat; ez Tolnába, amaz Borsodba készült. Mások ellenben
már e néhány nap alatt elsodródtak. Csáky elutazott a Szepességbe az
utódaihoz, Szecsődy Vasmegyébe ment rokonokat keresni. Az alsóbbrendűek
közűl Nagy Kristóf megismerkedett egy özvegy szatócsnéval és szóbul szó
lett, sok szóbul szerelem lett, egy nap csak odaállott a pudli mellé
szatócsnak és mérte a gyömbért meg a narancshéjat. Komádi Mihályt a szép
szakálla miatt az Entreprise des pompes funèbres szerződtette, Laskay
Gersont pedig rávette egy főpinczér, hogy nyissanak együtt egy kis
korcsmát a Terézia-külvárosban. Már festik is a czímtáblát: «A valóságos
Zrinyi-huszárhoz.» Szóval: az élet nagy varga, kezdte őket átdolgozni,
kicserzeni, megfinomítani, átfesteni az uralkodó izlés szerint.
Magát Zrinyit is egyre sűrűbben elővették a jövő aggodalmai. Szorongva
látta, hogy társai el-elmaradoznak mellőle. Hiszen persze nem járhatnak
örökösen vendégségekbe. És egyszer a vendégségek is megszűnnek. Mi lesz
majd akkor?
Ugyanilyen gondok nyomták a kormányt. Érezte, hogy illik is, kell is
valamit tennie. A haza adósuk nekik s a közvélemény szivesen veszi, ha a
kormány törleszt. Azonfelül rendészeti és más szempontokból is
czélirányos, hogy a Zrinyi-féle kis sereg önmagától feloszoljék, de erre
nézve pénzzel kell őket ellátni, hadd mehessenek aztán szét, ki jobbra,
ki balra.
A magas kormány gondja elvégre nem nagy gond, hiszen csak arról van szó,
hogy melyik alakjában lépjen ki a jó osztogató Állam bácsi. Hát lépjen
ki a handlé alakjában. Ebben nagy. Mivelhogy az állam is néha handlé,
sőt valóságos mamuthandlé. Megvesz drága pénzen mindenféle ócska holmit.
Hasznavehetetlen embert, lim-lomot, vasat, encse-bencsét. Egy grófnak a
mázos agyagkorsóit vette meg, egy másik grófnak az összeszedett rozsdás,
csorba népfelkelő-kaszáit, elsárgult kiáltványokat, képecskéket; egy
nagy ember fiaitól megvette az apjok közzétételre nem alkalmas
irományait. Hát miért ne vehetné most meg Zrinyiéktől a ruháikat,
fegyvereiket, alapítván egy magyar renaissance-múzeumot.
Igen, egy magyar renaissance-múzeumot. Ez jó czím. És jó ötlet. Mert
három dolgot lehet vele elérni. Először lesz egy új, érdekes múzeumunk
valódi tárgyakkal; másodszor segítve lesz Zrinyiéken legalább egyelőre;
és harmadszor az uj múzeumba el lehet helyezni egy kiszolgált strébert
igazgatónak.
Hanem ezt a tervet gyöngéden és tapintatosan kell Zrinyivel közölni,
hogy megsértődve ne legyen.
Úgy kell előadni, hogy a haza kívánja tőlük azt az áldozatot.
Úgy is lett; Zrinyi beleegyezett, sőt – mint mondá – örül neki, mert
legalább levetik vitézei a hadba való ruhát, mely igen nevetséges és
nehéz, most, béke idején, némelyikük pláne pánczélt visel. De különben
is alkalmatlan öltözet, mert ahol egyet látnak az ujkori magyarok, utána
szaladnak a nyavalyások.
A magyar renaissance-múzeum tehát teljes megvalósulásához közelgett, a
lapok is közölték most már a bevégzett tényt, megdícsérve Wlassicsot,
aki az eszmét adta és Zrinyit, aki a ruhákat adja, midőn egy éjjel
Zrinyi a szállodája felé menvén néhány társával, egy boltajtó
kőgrádicsán lenge rongyokba öltözött leánykát pillantott meg. A szegény
kicsike mélyen aludt, messzire hallatszott jóízű szuszogása; az egyik
sovány kezecskéje vánkosúl volt a feje alá téve, a másik kinyújtva és
nyitva. Abban a helyzetben aludt, amint volt estefelé. Morfeus is
részrehajló. A szegényeknek ő is rosszabb álmot mér E gyermeknél a lélek
pihent és a test még mindíg dolgozott – mert a kéz most is koldult.
Hűs tavaszi éj volt. A Duna felől csípős szél rezegtette a lámpákban a
lángnyelvet.
– Nézd meg csak, Gáspár, nem beteg az a gyermek? – mondá Zrinyi.
Alapi odament; volt egy pakli svéd gyufája, roppant tetszettek neki ezek
az ördöngős kis pálczikák, örült, mint a gyerek, ha egyet
meggyujthatott.
– Szép arczú lányka. Nincs ennek semmi baja, Miklós bátyám, csak fáradt.
Zrinyi közel lépett, nézte s elgondolta, hogy az ő kis Klárája is ilyen
volt, esténkint, kifáradva a futkosásban, ott aludt el, ahol leült.
– Szegény kis jószág! Reggelig megveszi a hideg.
S ezzel egyet gondolt, lekanyarította a bíbormentéjét a válláról és
betakarta vele a gyermeket.
Zerinvár és Csáktornya hatalmas urának eszébe se jutott most, hogy
ruhásházában nem százszámra lógnak a menték, köpenyek és kaczagányok és
hogy holnap már nem lesz mit fölvenni.
És még kevésbbé gondolhatott arra, hogy a lapokban baj lesz ebből, mert
regisztrálván az érdekes hírt, hozzáteszik maró megjegyzésekkel, hogy
immár a renaissance-múzeum egyik legértékesebb darabja oda van. Ám a
Radován diák hamuszürke köntöse miatt aligha érdemes felállítani.
A kormányt igen elkedvetleníté Zrinyinek ez a könnyedvérű cselekedete.
Hja, ilyen emberrel bajos valamit kezdeni! De hát még sem lehetett már
abbanhagyni; s intézkedés történt, hogy a rendőrség kerítse elő a
mentét, ha a föld alatt volna is.
B–y kapitánynak jutott a föladat, legott átadta a mente leírását a
detektivjeinek, akik fölkutatva a fővárosi zálogházakat, hat
aranyskófiumos mentét hoztak össze másnap, mindenik azzal az állítással,
hogy ez a Zrinyi mentéje.
B–y kapitány a homlokát verte dühében:
– Már most mit tudjam én, melyik volt? Milyen ostobaság tőlem, hogy nem
fotografiroztattam le előre.
Nagynehezen mégis felismerték a mentét és a renaissance-múzeum
megvalósult; a szigetvári hősök egyenkint csinos összeghez jutottak s az
európai viselettel, melyet csúfnak találtak eleinte, mindjobban
megbarátkozván, – csupa lúd között maga az ember is gágogni kezd, –
kevés kivétellel elfogadták a franczia bugyogót, a gérokkot és a
czilindert. A fiatalabbak, mint Juranics Lőrincz és Istvánffy Pál –
legyen az ég irgalmas hozzájuk – még a monoklit is föltették.
Zrinyi pompásan festett az uj ruhában; a májszínű koczkás blúzban,
csíkos, szürke pantalonjában és elegáns lakkczipőiben, kivált mikor
néhány nap mulva kiborotváltatta középütt a szakállát, egy német
diplomata külsejével versenyezhetett volna.
Bár a kormánytól kapott összeg oroszlánrészét ő tartotta meg, az hamar
olvadt el kezei közt, mert gavallérmódra szórta a pénzt. Az ötvennyolcz
éves főúr, ki egész életét úgyszólván hadban és férfias kedvtelésekben
töltötte, most egy csillogó, elpuhult és élvezeteket hajhászó
társadalomba jutván, nagy mohósággal merült el a nagyváros és az uj
világ mulatságaiba, örömeibe, fényűzésébe.
Gazdag szeretett volna lenni, roppant gazdag. Nem hitte már, hogy a pénz
pusztán arra való, hogy harczosok zsoldját fizethesse vele. Maga tett
lépéseket a kormánynál birtokainak visszaadása iránt; tanácsot kért, nem
lenne-e jó, ha e végett személyesen menne fel Bécsbe a királyhoz.
– Az lehetetlen – mondák neki. – A birtokok a tizedik és huszadik kézen
vannak azóta. A király semmit se tehet. Hanem mi majd megpróbálunk
valamit.
A kormánynak minden könnyű. Megnyomott bizonyos billentyűket (hosszú
ujjai vannak a kormánynak), mire kisvártatva hollandi tőkepénzesek
kezdtek mozogni, megalapítva az «Első magyar földtehermentesítő bank- és
biztosítóintézetet» 20 millió korona alaptőkével, felosztva százezer
darab 200 koronás részvényre.
Az idea tetszetős volt s éppen arról a tőről rügyezett és nyílt ki,
amelyen a honvédlovak kikölcsönzése, a kataszteri intézmény és a regale
megváltása: a földbirtokos nemesség fölsegítése volt a főczél. Az anya
is a tékozló fiát szereti a legjobban. Mert hát a legkedvesebb is.
A földtehermentesítő bank- és biztosító-intézet alacsonyabb kamatozású
kölcsönt ad, illetve ilyenre konvertálja az adósságot, melyet egyúttal
életbiztosítással köt össze s ezt a biztosítást a fél együtt fizeti a
jelzálogos kölcsön annuitásával.
Mint ahogy Török József hirdeti: «Nincs többé kopasz fej», éppen úgy
lehet hirdetni a népszerű bank prospektusában: «Nincs többé eladósodott
birtok.» Micsoda édes jelszó a háromhalom országában! Pedig valóság,
mert a bank akkora tőkére köti meg az életbiztosítást, amilyen az
adósság, minélfogva, ha valamelyik eladósodott tekintetes úr örök
nyugalomra húnyja be szemeit, tiszta birtokot hagy az utódaira.
Gyönyörűen volt ez kigondolva.
A kormány megnyomott egy másik billentyűt is és a hollandusok szeme
legott Zrinyi Miklós felé fordult. Ő legyen a bank elnöke. Vonzóbb nevet
nem is lehetne találni a középosztály csoportosítására. Most már csak
Zrinyit kell értesíteni.
Közéletünk egyik kimagasló alakja vállalkozott Zrinyit informálni. – Ez
is hazai tipus. Más országban ritka s itt buján terem, mint a szerb
tövis. Ha valakinek resteljük a nevét kimondani, hát azt mondjuk:
«Közéletünk egyik kimagasló alakja.» Valaki esetleg semmit se csinált a
közéletben, de azért az mégis közéletünk kimagasló alakja lehet. Úgy,
hogy több ismeretlen kimagasló alakunk van, mint ismerős. Ez a
sajátszerű benépesítése a hazai közéletnek nagy alakokkal igazi magyar
találmány s legalább is sikerült annyira, mint egyebütt a mesterséges
haltenyésztés… Tehát közéletünk egy kimagasló alakja fölkereste Zrinyit
és tudatta vele, hogy a bank élére van kiszemelve.
– Aztán mi az a bank? – kérdé hanyagul Zrinyi. – Mire való?
– Hát pénzt ad kölcsön, aztán a befolyt kamatokból osztalékot fizet.
– Mi az az osztalék?
– Az a rész, ami egy részvényre esik.
– Mi az a részvény?
– Hát az egy papiros, amit a befizetett összeg fejében kap a részvényes.
– Hm. Nem értem. És mit kell ott nekem csinálnom?
– Hát üzleteket. Te és az igazgatóság kiadjátok a pénzkölcsönöket jó
firmáknak, aztán beszeditek a kamatokkal együtt.
Felfortyant erre Zrinyi és mérgesen csapott az asztalra, hogy tánczoltak
azon a poharak és mindenféle rajta levő tárgyak.
– Hiszen ti izmaelitának akartok engem! Egy szót se többet! Megtiltom.
De a közélet kimagasló férfia nem olyan könnyen téríthető el czéljától,
ha valamely megbízást elvállalt.
– De kérlek, igen szép állás, tekintélyes állás… többet ér, mint a
szigetvári kapitányság.
– Mindegy, nem leszek izmaelita.
– De látod, Széll Kálmán is, Radó is, Pallavicini őrgróf is…
– Még se leszek izmaelita.
– Gondold meg, hogy nem mindennap van ilyen alkalom és ajánlat…
Zrinyi szemöldei összevonódtak, orrczimpái dagadni kezdtek, ami a vihar
jele.
– Ostobaság! Szolimán szultán egész Horvátországot felajánlotta nekem; a
tűzbe dobtam a levelét. Vigyázz! hogy veled hasonló ne történjék.
A kimagasló alak mosolygott, – tudta, hogy akkora tüzek nem égnek a
kályhákban még télen se, ahol a kimagasló férfiakat el lehetne
hamvasztani.
– A kormány segíteni akar rajtad és némi ingerentiát gyakorolt a
dologra. De ha leveszi a kezét rólad, nem tudom, mit csinálsz. Végre is
ilyen tekintélyes állás… húsz millió…
Zrinyi elgondolkozott. Az már igaz, hogy ha a kormány leveszi róla a
kezét, nem tudja, mit csinál. És húsz millió is csinos összeg lehet.
Ámbátor a pénz értéke sokat változott azóta. És nem ott vagyunk már,
mint régen, mikor még öt forinttal küldte el Bécsbe a császárhoz
követségbe Budaházy Jánost és az még vissza is hozott az öt forintból.
– Igen, a húsz millió? – kérdé egyszerre csöndesebben. – Mi lesz a húsz
millióval? Mit gondolsz, mekkora darab birtokot vehetek rajta?
– Birtokot? – csodálkozott a kimagasló férfiú. – Hisz az alaptőke lesz,
abból fogtok kölcsönözni.
Zrinyi felette megütközék ezen.
– Hát nem az enyém lesz az a húsz millió?
– No persze nem.
Erre meg már aztán éppen egy szót se akart hallani többé az
izmaelitaságról, kikergette a kimagasló férfiút.
– Még egy kicsit éheztetni kell az öreget – gondolták a Zrinyi barátjai,
– majd megpuhul.
És csakugyan nem telt belé két hét – az ember hamar simul, nivellálódik
– megismerkedett egy kivánatos asszonynyal, aki igen szerette a szép
virágokat és a csillogó ékszereket s egy szép napon maga állt elő azzal
a szándékával, hogy elvállalja a bankelnökséget.
A bank most már gyorsan megalakult s az igazgatóságba bekerült Alapi és
Patacsics is, a felügyelőbizottságba pedig Juranics Lőrincz. Radován
diákot mint titkárt tartotta meg Zrinyi maga mellett, igen csinos
fizetéssel.
A kormány, mely nagyban poussirozta az uj bankot, nem feledkezett meg
Zrinyi többi vitézeiről sem. Istvánffy Pált kinevezte az országos
levéltárhoz, Bajony Jánost a renaissance-múzeumhoz tisztnek. Deák
Balázsból tanfelügyelő lett, de a miniszter szívére kötötte, hogy tollat
a névaláíráson kívül ne fogjon a kezébe, nehogy kompromittálja magát,
hanem tartson egy jó tollnokot; Dandó Ferencz uram az állami méneseknél
nyert kielégítő alkalmazást.
A kisebb emberek is majd mind kenyeret kaptak, némelyek kalácsot is,
többeket a közemberek közül Zrinyi tartott meg szolgálatában, kit
komornyiknak, kit inasnak, kit huszárnak. Szomorú volt ez a
szétszéledés. Majdnem könyeket sajtolt a Zrinyi szemébe, de meg kellett
történni.
– Nincs többé seregem – sóhajtá, – koldus lettem.
De lassan-lassan beletörődött az uj helyzetbe, bár folyton érték
kisebb-nagyobb kellemetlenségek. Az első mindjárt a bank megalakulása
napján, midőn az igazgatóság tisztelgett nála.
Egy kis sánta urat így mutattak be közülök:
– Zrinyi Mór, a biztosítási osztály főnöke.
– Hogyan?! – kiáltott fel megütközéssel. – Hiszen a Zrinyiek kihaltak és
a Mór név nem is volt szokásos a családban.
– Oh, kérem – szólt a kis emberke nyájas vigyorgással, a kezeivel vastag
óralánczába kapaszkodva, – én csak fölvettem ezt a nevet.
Zrinyi lábával toppantott és indulatosan mondá:
– Hát akkor menjen ki tüstént és tegye le.
– De kérem, kérem, gróf úr, én azt belügyminiszteri engedélylyel vettem
fel.
A bank ügyésze félrevonta Zrinyit az ablakmélyedésbe, hogy ez egészen
törvényes eljárás és nem lehet ellene kifogást emelni.
Megcsillapodék egy kissé, de mégis keserűen kifakadt:
– Azt, hogy a birtokainkat elveszik, ha már nem élünk, még értem, mert a
földet mívelni kell, a föld arra való, hogy az élőknek teremjen, a
halottak már nem esznek. De más, a holtak sirját felnyitni és elszedni
ékszereiket, neveiket, hogy az élőknek kamatozzanak. Ilyesvalamit az én
időmben nagyon büntettek, még ha egy gyűrűt lehúzott is valaki a holtak
ujjáról, hát még hogy a nevet is elvegye és használja…
– Igaz, igaz, de hagyjuk ezt; nem jó a kormánynyal kikötni, méltóságos
uram.
A bank különben igen jól indult. Az idea tetszetős volt, a banknak nagy
jövőt jósolt a közönség s a részvényeket, melyeket a hollandus alapítók,
kihasználva a kedvező áramlatot, siettek a piaczra hozni, roppant
felpénzzel kapkodták el. A teljesen befizetett húsz millió korona
alaptőkén kívül a részvényeknek harmincz forintos felpénzzel való
kibocsátásából kétszázötvenezer forint nyereség folyt be, melyet a
tartalékalaphoz lehetett csatolni.
Mindenekelőtt azonban alkalmas épületre lett volna szükség. Ez volt az
első teendő. Egyetlen ilyen ház mutatkozott kielégítőnek a
banknegyedben: a Nádor-utczában, ezt kell vagy megvenni, vagy kibérelni.
A bank ügyészét, Szebeni Mihályt és Juranics Lőrinczet bizták meg a
feladattal. A ház valami Rózer Jánosé volt, ki a Zöldfa-utczában lakott
egy kis ódon sárga épületben.
Eljártak megbizatásukban s a következő nap referáltak Zrinyinek.
– No mi van a házzal?
– Ott voltunk az öreg Rózernél. Eleinte azt mondta, hogy nem eladó a
ház. Később megkérdezte, mit adnánk érte. Mondtuk neki az összeget, a
fejét rázta. Igértünk neki tízezer forinttal többet. Arra is a fejét
rázta. Igértünk neki a ház kimutatott jövedelmének megfelelő tőkét, az
se kellett neki. Erre elmentünk. Egyszerre aztán visszahivott a
lépcsőkről és így szólt: – Isten neki, valami jutott eszembe, megkapják
a házat, de csak egy föltétellel…
– No, mi lenne az? – kérdé Zrinyi.
– Elő sem merem hozni, olyan bolond a dolog.
– Csak ki vele!
– Hát az a föltétel, mondá nekünk Rózer úr: «Gróf Zrinyi Miklós leköti
magát szerződésben, hogy minden vasárnap nálunk ebédel.»
Zrinyi nevetett. Tetszett neki ez a szamárság.
– És maguk mit feleltek?
– Mi azt mondtuk, hogy ilyen föltételt nem fogadhatunk el, inkább adunk
ötezer forinttal többet a házért.
– És aztán?
– Erre ő elvörösödött és így szólt: Ragaszkodom a föltételhez, inkább
adom ötezer forinttal olcsóbban a házat.
– Furcsa ember. No, és?
– Eljöttünk. Nincs alku.
– Miféle ember ez a Rózer?
– Szakasztott második Sartory, Pál – felelte Juranics – de a lakásán úri
fény van, az előszobában harisnyás inas.
– Ön se tud róla többet, fiskális?
– Alig, de megtudhatom, egy ismerősöm jár hozzájuk, az ezredes.
– Hogy hívják az ezredest?
– Bobor.
– Ah, Bobor! Ugy-e szép felesége van?
– Csinos asszony. Nagy race.
Az ügyvéd csettentett a szájával.
– Az is oda szokott járni? – kérdé Zrinyi élénk érdeklődéssel.
– Nagy barátnék a Rózernéval.
– Referáljon nekem holnap vagy holnapután erről a családról, fiskális!
Harmadnap egy több ívre terjedő munkálatot talált Zrinyi az asztalán.
Behívta Radován diákot:
– Nehezemre esik az olvasás, Radován, olvasd fel ezt a sok ákom-bákomot.
Zrinyi elnyújtózkodott a dívánon:
– Látod, diák, ilyen kényelmes dolgok nem voltak azelőtt.
Radován már éppen olvasni akarta az iratot, midőn hirtelen benyitott
Alapi Gáspár és Juranics Lőrincz, a két ellentét, a gárda legszebb és
legcsunyább lovagja. Alapi zömök, púpos, szőrrel benőtt ember volt, de
szűk koponyájában nagy ész lakott s azonfelül rokoni kötelék fűzte
Zrinyihez; Juranics ellenben, ez a szép horvát nemes, olyan volt, mint
egy Apolló, az asszonyok, leányok kedvencze.
Zrinyi láthatólag megörült, hogy jöttek; mert a rettenthetetlen hős
ilyenkor ebéd után, azelőtt is, ha végigfeküdt a medvebőrén,
kigombolkozott, pajkos és kedélyes lőn, mint egy jó czimbora: vagy a
hadi kalandjait beszélte bugyborékoló vidámsággal, vagy a vadászatait,
vagy a szerelmi csínyjeit. Csak a fegyver alatt volt rideg és szigorú.
– Jó, hogy jösz! – kiáltá Juranics elé. – A szép asszony jelt ad
magáról.
– Hát a leány? – kérdé Juranics kiváncsian.
– Még nem tudom.
Az okos fürkésző Alapi közbeszólt:
– Talán valami kaland, Miklós bácsi?