éljenzésekre, néhol feltünt neki egy-egy arcz: «Ejnye, de ismerős ember,
mintha már láttam volna.» De a vidék hogy’ megváltozott! Az emberek nem
lehettek a régiek, mégis rájuk ismert; a vidék ellenben a régi volt,
százszor megjárta és még sem ismert rá, csak a hegyek maradtak, a jó
öreg hegyek – az erdők eltüntek, tavak, mocsarak kiszáradtak. De mégis.
Nini, ez a Kavartyó völgye. Ez az övé volt, egy folyam szelte végig. A
folyam is eltünt, de ott a helye, az a czikczakkosan kanyargó sáv. Egy
mélyedés, de mert a fű bujább rajta, mintegy kitölti.
– Kié most ez a birtok? – kérdé kiváncsian. A vele volt urak
elmondották:
– Ez bizony egy bécsi bankáré.
Egy hangot se ejtett el, hogy valamikor az övé volt, hanem látni
lehetett, hogy nyomja valami a kedélyét. Búsan mondta valami ötletből
Szecsődynek:
– Ki tudja, meddig leszünk még együtt.
Szecsődy nyugtalanul tekintett rá s pathoszszal jegyzé meg:
– Örökké.
– Nem tudom, barátom. Hiszen szép a hűség és barátság, de ahhoz éléstár
is kell. Az én dominiumaimat felosztották. Más világ ez itt. Ki tudja,
mi a mienk belőle.
Kérdezte azután a fővárosi uraktól: szokott-e most a király birtokokat
osztogatni?
– Nem szokott.
– Hát mit csinál akkor? Mivel tartja fenn magát? Hát miért nem szokott?
– Mert nincs neki.
Zrinyi nagy szemeket meresztett.
– Hogy nincs? Ha teszem azt, leütteti valakinek a fejét.
– De nem ütteti…
– Hát aki «nótába» esik.
– Nem esik itt soha senki nótába.
Fejet csóvált, furcsának tetszettek neki ezek az állapotok. Hanyatlás,
minden vonalon nagy hanyatlás. Az ő álláspontjából így festett az uj
kor. Az ő álláspontja pedig az a kis vasrácsos ablak volt, mely a
vártornyokról nézett le kevélyen a világra. Hogy a Dőryék méneséből nem
javasolták kiszakitani a kétszáz paripát, ez az uj nemzedék
gyámoltalanságát jelentette. Hogy a király nem oszt birtokokat s nem
ütteti le az alattvalók fejeit, ez a királyi hatalom meggyöngülésének
tünt fel. (Nyilván valami Dobzse Lászlót sejtett a bokorban.) Mohón
szítt fel minden benyomást, de az mind úgy alakult át az ő középkori
koponyájában, mint egy kész veszedelem. Szegény Magyarország, mi lett
belőle!
Maga a vasút se tetszett neki. Beismerte, hogy nagyszerű találmány, de
elpuhítja a fajt. Egy nemzet, amely vasúton jár, már nem jó katona.
Thaly előadta, hogy éppen katonai szempontból sok hasznát vehetni, mert
a sereget gyorsabban lehet mozgósítani, szállítani, ahová tetszik.
– Nem ér semmit! – felelte Zrinyi. – Mert az ellenségnek is van vasútja,
az is gyorsabban szállít.
A fővárosi küldöttség egy pár tagja Zrinyinek helyeselt. Különösen egy
úr volt köztük: Sartory Pál,[3] aki mindenben a Zrinyi nézeteit
támogatta a fejbólintásaival, vagy rövid száraz megjegyzéseivel.
A büszke főúr igen megkedvelte útközben ezt a derék polgárt, a ki régies
szabású fekete krispint viselt és lazaczszínű nadrágot, nyakára első
Napoleon-korabeli divat szerint, fekete selyemkendő volt csavarva s igen
gyakran nyúlt a burnótos szelenczéjéhez, melynek fedelére egy hajporos
dáma volt festve, valami mult századbeli angol királyné. Igen izgékony
öreg úr volt ez, aki sokszor törülte az orrát tarka zsebkendőjével és
ilyenkor mindig letisztogatta csizmáit is (mert csizmákat viselt a
lazaczszínű pantallon alatt) ugyanazon zsebkendővel.
Máttyus Arisztid és Kléh István úgy mutatták őt be, mint a
köztörvényhatósági bizottság egyik legbefolyásosabb tagját, akinek a
legnagyobb pártja van a közgyűléseken.
Az út vége felé úgyszólván csak magával Sartoryval foglalkozott Zrinyi,
vele beszélt, tőle kérdezősködött s feleletei néhányszor
megmosolyogtatták. Igen gyakran kiáltott fel: «Igaza van, Sartory uram!»
És nagyon mulattatta, mikor a többiek elmesélték Sartory egyik
köztudomású esetét, midőn ugyanis a városi közgyűlésen valamely térnek
befásítását indítványozták, azzal az indokolással, hogy Angliában
mindent befásítanak, Sartory felszólalt:
– A fák az erdőkbe valók. A városba házak valók. Nekem nem imponál
Anglia.
Mire felpattant az indítványozó és ekképen vágott vissza:
– De nekem meg imponál Anglia, mert ott wighek vannak és toryk, itt
Pesten pedig csak Sartoryk.
Zrinyi még sokáig élénken beszélgetett az öreg úrral, csak mikor
elszunyókált, kezdett Patacsicscsal évelődni:
– Igen értelmes ember – mondá, – csak egy kicsit _maradi_. Kegyelmednek
való. (Patacsics ugyanis ékes szószólója volt a buzogánynyal való
harczolási módnak és a nyilakért is lelkesedett.)
A fővárosi küldöttség fülét megszúrta ez a kijelentés. Ej, ej! Mégis
csak rettenetes, hogy Sartory Pált, akinek a legnagyobb pártja van a
városi közgyűlésen, még Zrinyi Miklós is maradi embernek tartja.
De nem szúrta meg Patacsicsot, akinek pedig szánva volt a csipkelődés,
mert Patacsics, a híres vasgyúró, aki a botykai határban a vasúti sínt
akarta kiemelni s aki egy ültőhelyében szokott elfogyasztani egy fél akó
bort, elszédült a vasút rázásától, kóválygott a feje, mintha tengeren
utaznék.
– Megöl ez a csúf sárkány – dadogta és szemrehányóan tekintett Tenczer
Pálra, aki nem akarta, hogy lóháton jőjjenek.
Hanem jó szerencse, már éppen füttyentett a gőzgép s Kelenföldről a
Gellért felé rohant a vonat.
– Budapesten vagyunk – mondták a fővárosiak.
Az ablakhoz rohantak a Zrinyi emberei, maga a vezér is fölugrott.
A bámulat felszisszenése hallatszott száz ajkon az elterülő fönséges
panoráma láttára.
Ott feküdt lábainál Magyarország tündéri fővárosa, szem nem látott
ilyet, fül nem hallott ilyenről – a képzelet sem hozhatta hát elé. A
középütt mintha egy czímerpajzsot választana ketté egy széles
ezüstpántlika: a Duna, fellobogózott hajóival, tarka bárkáival, azzal a
szépséges szemölcscsel: a Margit-szigettel – mintha zöldselyem-himzés
volna az ezüstszalagon.
Kétfelől a gyönyörű paloták nézik magukat a Duna tükrében és
messze-messze, amerre csak szem lát, mindenütt tornyok, kupolák és
kastélyok. Uram isten, hány király lakik itt?
Élvezet volt nézni azt a nagy elbámulást, azt a kábító hatást. Az Buda!
Ez itt Pest! Jézus Mária, ki építette ezt mind?
Sartory Pál felocsudott erre, szippantott egyet és a mellére ütött:
– Hát mink.
Csak úgy dőlt belőlük ezer meg ezer kérdés, önkéntelen felkiáltások,
naiv megjegyzések.
– Nini, a minarettek mind eltüntek!
– Aha, más valami van helyettük. Mi az a karcsú vékony, ami a füstöt
okádja?
– Az a gyárak kéménye.
– Mi az a gyár?
– Hja, azt nehéz volna ilyen hirtelen megmondani.
– Nézzék csak, nézzék csak… Ott messze egy tornyon egy muezzin.
– Dehogy… az egy vasból való pánczélos vitéz az új országház tornyán.
Befordult a vonat a palatinuskertnél, az összekötő-hídon, Pest felé. No
most, no most! mindjárt összeroppan az a filigrán híd.
Istvánffy Pál behúnyta a szemeit, de a nap verőfényétől ametiszt
színekben csillámló víz, a sebes rohanásban keresztül-kasul metélve a
híd szaladó rácsozata által, átczikázott vakítóan még a becsukott
szemhéjakon keresztül is.
A szigetvári vitézek keresztet vetettek magukra. Megkóstolták már
egyszer a halált és még se kellett nekik. Vagy hogy éppen azért.
De nem történt semmi baj. Nem is asszonyanya szülhette azt, aki ilyet
épít.
A vonat szépen körben kanyarodott, hiszen nem is tehet egyebet, elment a
temető mellett és megjegyzé Máttyus Arisztid:
– Ez a szép mauzoleum amott a Deák Ferencz sírhelye.
Persze, hogy legott figyelmes lett Deák Balázs uram a rokonra:
– Ki légyen az a Deák Ferencz?
– Ennek a századnak a legnagyobb embere.
Bezzeg kiegyenesítette erre derekát Deák Balázs uram, aki egy zalamegyei
bocskoros familiának volt valamikor tagja s úrias orrhangon fennen
kezdte a kérdezősködést:
– Mit csinált ezen Deák Ferencz?
De már ezt Tenczer Pál volt illetékes elmondani:
– Nekem ő quasi barátom volt és igen szép beszédeket tudott mondani.
Tetszik tudni, a Belváros képviselője volt és mikor az utolsó nagy
beszédét tartotta a polgári házasság kérdésében, akkor reggel
felkerestem az «Angol királynőben» és…
– Szép, szép – vágott közbe türelmetlenül Deák Balázs uram, – de kit
vert meg?
– Nem vert az meg kérem alássan senkit, hanem inkább kibékítette, akik
haragudtak… Így a nemzetet is a…
Erre szerényen leesett a Deák Balázs uram álla és elfordult, nem is
hallgatta tovább Tenczer Pált azon bizonyos Deák Ferenczről, aki nem
vert meg senkit.
Ezalatt a földiszített indóházban türelmetlenül várták a vonatot az
illetékes személyek, kik csak külön-jegygyel mehettek a perronra. Igen
sok kanapéproczesszus folyt a fogadtatás dolgában. De az természetes is.
Mindig úgy volt és úgy lesz.
Hiszen evidens volt, hogy a főpolgármester fogadja a székes-főváros
vendégeit, de ilyen nagy eseménynél még se vonhatja ki magát a kormány
sem. A közvéleménynyel szemben sem volna opportunus. A mult szerdai
minisztertanács tehát elhatározta, hogy a miniszterek közül is mondjon
valaki néhány üdvözlő szót. De melyik? Hát természetesen a
ressort-miniszter. A ressort-miniszter pedig báró Fejérváry, minthogy
Zrinyi Miklós a hadügyi szakmában jeleskedett.
Mind bölcsen volt ez kifundálva és protokollumba véve a Tarkovich ő
exczellencziája lapidaris stilusában; de mit ért, mert báró Fejérváry,
aki másnemű elfoglaltsága miatt nem vett részt a szerdai
minisztertanácsban, kijelentette, hogy ő csak katonát üdvözölhetne, de
miután a Zrinyi Miklós neve elő nem fordul semminemű katonai
schematismusban, tehát éppenséggel nem tekinthető katonának és ő
(tudniillik ő exczellencziája) nincs hivatva eljárni.
Ezt belátta a kormány; ami igaz, igaz. De valakinek mégis csak szólnia
kell és valami jogczímet kell találni, hogy formája legyen. A nagy
töprengésben most is, mint igen sokszor, a Darányi fifikus esze
segítette ki a töprengő kollegákat.
– Zrinyi kétségtelenül vitéz ember – mondá – de a szigetvári kirohanása
nem annyira katonai aktus, inkább az emberi bátorság egyik csudálatos
példája. Tehát a bátorságot kell ünnepelni. S ha erről van szó, akkor ez
a báró Dániel szakmája, ki majdnem hasonló bátorságot tanusított a
tárczavállalással.
– Helyes, hadd mondja az üdvözlő szavakat báró Dániel.
Ez a coulissák mögötti lefolyása azon furcsának látszó ténynek, hogy az
indóházban a kereskedelmi miniszter várta a berobogó vonatot.
Természetesen jelen volt Márkus főpolgármester, Pekáry
helyettesfőkapitány és sok más. A gróf Csáky-családból néhányan, kik
ősüket fogadták. A Batthyányakból többen, kik rokonságot tartanak
Zrinyivel.
Ott láttuk gróf Zichy Jenőt (mert ő mindenütt jelenvaló), Rohonczy
Gedeont (mert ő is kirohant),[4] Szana Tamást, aki a legujabb kor minden
temetésén megjelent – most, változatosság okáért, egy feltámadásnál
akart jelen lenni. Továbbá ott volt Fadrusz János (a szobortárgy
okáért), Kossuth Ferencz (aki szintén világhistóriai nevet visel),
Pichler Győző, Kathángi Menyhért és Fenyvessy Ferencz országos
képviselők, Beniczky Ferencz pestmegyei főispán, Jókai Mór, a
«Szigetvári vértanuk» költője, Sturm Albert magyar díszruhában és az
összes budapesti napilapok reporterei, köztük Lakatos Sándor, az
«Országos Hirlap» tudósítója. (Ő a felelős, ha rosszul van megírva ez a
dolog.)
Távolabb álltak egy csoportban a klérus tagjai, élükön az épen
Budapesten időző Talliani pápai nunczius, kedélyes tömzsi alakjával. A
köztiszteletben álló nunczius nagy érdeklődéssel nézegette az összegyült
főrangú hölgyeket, kik virágcsokrokat tartottak kezeikben. A hölgyek
különösen Juranics Lőrinczre voltak kiváncsiak, aki azon kor legszebb
leventéje volt; a háttérben poroszkált Szász Károly ev. ref. püspök,
nagy aggodalmakat keltve, hogy nem fog-e ő is beszélni.
Kívülről keresztül szűrődött a falakon és az üvegfedelen át tompán a
távoli embermoraj, az óriási tömegek zsivaja, melyek elállták az
útvonalat az indóháztól kezdve a kerepesi-út mentén egész a
József-körútig; s átkanyarodva a körútra, az Andrássy-úton lesz a
bevonulás a Hungáriába.
Mindenfelé tribünök emelkedtek ezernyi kiváncsi hölgyközönséggel. De még
a toronyablakokban is álltak emberek, fej fej mellett. E tornyokból úgy
tünhettek fel alant a tribünök, a színes napernyők sokaságával, mint egy
mákkal bevetett tábla, mely éppen most virágzik. A lovasrendőrök nagy
káromkodással ugrándoztatták paripáikat, mire a megriadt, hátraszoruló
tömegben hullámzás és fészkelődés támadt. Ez, úgy látszik, nagy
gyönyörűséget okozhat a rendőröknek. A hordárok rekedt, rikácsoló hangon
árulják négykrajczáros füzeteiket: «Zrinyi Miklós hősies kirohanása,
vagy a száz arany.» Száz arany négy krajczárért! kiáltják az ő piaczi
élelmességükkel és a tömegben kitör a röhej és vihanczolás. Mert a nagy
tömegek vagy nagyon haragosak, vagy nagyon kedélyesek.
De ki győzné leírni a tarkábbnál-tarkább jeleneteket, a lengő zászlókat,
a póznákat díszítő Zrinyi-czímereket; egy várbástya a pajzs jobboldalán,
– két szárny kék mezőben a balon. Mi ihlette meg azt a régi királyt, aki
a czímert rajzoltatta, hogy eltalálja Zrinyi Miklós jövendőjét, a
bástyával a kirohanást, a szárnyakkal a föltámadást? Ha a Múzsának
szárnya volna, és hiba, hogy nincs, mert annak a szárnyából kellene
kitépni a calamusnak való tollakat, – de ha ilyen tollam volna, se
tudnám kiszínezni azt a lelkesedést, ami itt volt. Hát még a
meghatottságot, mikor Budapest minden tornyán megkondultak a harangok,
még a bazilikáé is, a harangok apja, fönséges ünnepélyességgel: Bim,
bam! bim, bam! Az öreg Gellérten megdördült az ágyú.
– No, most érkeztek meg!
Egy pár perczig eltartanak a beszédek. (Jaj, csak ne beszélnének
hosszasan.) A tömeg megmozdul, nyugtalan, izgatott. Most, most,
szorítsd! Mindenki jobb helyet akar elfoglalni. A rendőrök őrült
vágtatással söpörnek tisztást a menetnek, aztán egyszerre fölzúg az
orkánszerű éljen az indóház tájékán és hömpölyög idébb, idébb, nőve és
nagyobbodva, mint a lavina.
A többit már mindenki elgondolhatja. Hogyan vonultak be virágzápor közt,
mely a kocsikba hullt; nem nehéz kitalálni, hogy Zrinyi a miniszter
jobbján ült. Alapi Gáspár a főpolgármesterrel jött, a többiek aztán
össze-vissza ültek a kocsikon; elég Cliótól, ha nem restelli följegyezni
még, hogy Patacsics vajda Zichy Jenő gróffal ült össze, aki tüstént
elbeszélte, mikép akadt rá a Zichanov herczegekre távol a magyarok
bölcsőjében, Ázsiában.
Megtörtént a nagy bevonulás földreszkettető éljenzés közt, mindenütt a
legszebb rendben. És csak mikor már elhelyezkedtek a vendégek a
Hungáriában, jutott eszébe a föltámadottak fogadására alakult fővárosi
bizottságnak, hogy a _Zrinyi-utczán_ kellett volna keresztül vezetni a
menetet. A polgármesterek a homlokukra ütöttek. Ejnye, ejnye! De a
közönség nem sajnálkozott, mert a közönség megszokta már, hogy a
fővárosnak utólagosan vannak eszméi.
Azt sem kell mondani, hogy a már előre jelzett programm pontosan
betartatott. Ebben nem ismer a főváros könyörületet: még ha félholt
volna is az a szegény illusztris vendég, akit a sorsa ide sodor: meg
kell néznie az elevátort, az árúcsarnokot és a közvágóhidat. Ami muszáj,
az muszáj. Ez a rekompenzáczió az ellátásért. A polgármesterek folyton
és folyton hallani akarják mindenkitől: «Milyen intézmények! Milyen
haladás!» Igen, ők szeretik hallani, hogy haladnak.
Sartory Pál erőnek erejével be akarta még ékelni a programmba Gül Baba
sírját és a Nagy-Kristóf megtekintését, mert Sartory Pál még
gyermekkorában hallotta a nagyapjától, néhai Sartory Tóbiástól és
megszokta azóta, hogy a Gül Baba sírja és a Nagy-Kristóf két
figyelemreméltó nevezetessége Pestnek, tehát éppen olyan speczialitás,
mint akár a közvágóhíd és az elevátor – de a polgármesterek lebeszélték,
azzal az argumentummal, hogy Zrinyi már eleget látott holt törököt és
hogy a vitézei közt van egy Nagy Kristóf nevezetű – minélfogva a
tapintat kérdése ezt a két speczialitást ezúttal mellőzni. A _tapintat_
pedig annyira uralkodó planéta Magyarországon, hogy annak még Sartory
Pál úr sem állhat ellent.
Zrinyi meglehetősen únta ezeket a «speczialitásokat», egyszer-kétszer
ásított s valóban nem értette, kivált a közvágóhídon, hogy minek az a
teketória az ökröknek: Egy czifra vérpad. Mily fenhéjázás! Valaha
megelégedtek azzal is, ha a mészáros ott ütötte le őket a taglójával,
ahol szemben találta.
A városi tanácsnokok közül valaki észre is vette, hogy Zrinyinek terhére
vannak ezek a vendéglátási chablonok és nem restelte megkérdezni:
– Nem óhajtana-e a méltóságos gróf inkább valami más szórakozást? Ha ma
már nem is, mert az Operába kell majd elmenni, de talán holnap a
díszbanket előtt…
Zrinyi gondolkozott egy kicsit, aztán igen nyájasan felelte:
– Szeretnék holnapra egy kis bölényvadászatot.
A polgármesterek dühösen pillantottak a tapintatlan tanácsnokra és
siettek felvilágosítani, hogy bölények már nincsenek, az utolsók egyikét
Zrinyi Miklós, a költő teritette le Erdélyben. Itt Budapest vidékén soha
sem voltak.
– Tudom, de azt hittem, hogy azóta már bölények is vannak. Hiszen annyi
minden van – tette hozzá lekötelező mosolylyal.
Az Opera se sikerült – pedig zsúfolva volt a nézőtér a legelőkelőbb
közönséggel. Erkel «Szent István»-ját adták. Zrinyi és társai nagy
figyelemmel nézték a szép termet s meg voltak lepetve, mikor egyszerre
csak fölfelé kezdett szaladni nagyördöngősen az egyik fala s belül egy
más mező tárult eléjük.
Zrinyi és főbb emberei a páholyban ültek – ellenben a szigetvári
várőrség nagyobbrésze a földszinten, közöttük Radován diák a
menyasszonyával és leendő sógornőjével, valamint Botos Péter uram
mindjárt az első sorban.
Amint odafent a szinpadon énekelni kezdtek a belépő személyek, akiknek a
hajába gyöngyök valának fonva és a zenekar instrumentumai is nagy
zakatolással, dörömböléssel és mindenféle pokoli zir-zörgéssel, síppal,
dobbal, klarinéttal és trombitával nekiszilajodtak, csak hallgatta,
hallgatta egy darabig Botos Péter uram, de miután látta, hogy a többi
bajtársak is boszankodva fészkelődtek, fogta a hosszú palloskardját, a
tokkal együtt és megdöfte vele hátulról azt a bolondos emberkét, aki egy
fekete pálczikával hadonászott a muzsikusok előtt.
– Ácsi, more! Vagy ti hagyjátok abba, vagy az dalosok, mert a fityfene
se érti az egyiket a másik miatt.
Az idegenek (jobban mondva az idevalók) nevetgélve adták szájról-szájra,
hogy mit mondott a Zrinyi-féle vitéz, hanem mikor aztán maga Szent
István magyar király toppant be s mindenféle bakugrások között tele
tüdejéből kezdett bőgni és ordítani, szörnyűködének a középkori leventék
a vakmerőségen.
– Ejnye, beste lélek! Ez a mi első királyunk ő szentségét maskarázza ki!
– De már ezt nem tűrjük!
Egyszerre húszan, harminczan is kardot rántottak, hogy a szinpadra
rohannak és felkonczolják a komédiást; az asszonyok sikoltoztak, nagy
zűr-zavar lett. Kúsza kiabálások hangzottak össze-vissza – de Zrinyi
intett a páholyból, vastag szemöldje tiltólag húzódott össze, mire egy
szempillanat alatt lecsendesedett a viharos jelenet, aminőt se azelőtt,
se azóta nem élveztek az enervált szinházi habituék.
De bár Zrinyi Miklós megakadályozta a botrányos szcénát, maga is kikelt
a dolog ellen:
– Utálatos! nem birom tovább nézni.
Felkelt s ott hagyta utána igazodó vitézeivel az Operaházat.
A főkapitány átment a belügyminiszter páholyába.
– Valamit kellene tenni, kegyelmes uram, elszedni a kardjaikat vagy mit,
mert félek, hogy valahol még nagy galyibát csinálnak ezek a mi derék
elődeink.
– Majd kigondolunk valamit – nyugtatta meg a belügyminiszter.
Hazahajtattak a Hungáriába a számukra kijelölt bérkocsikon s ott
megvacsorálván, némelyek lefeküdtek, hogy erőt szerezzenek a holnapi
programmhoz, mások ellenben, köztük Zrinyi is, elhatározták, hogy
bevárják az éjfélt, amikor már lefeküsznek a város lakosai s nem
csoportosulnak össze, nem ordítanak a füleikbe folytonos éljeneket és
nem alkalmatlankodnak kisérők és magyarázók gyanánt furcsa észjárású mai
emberek, kényük-kedvük szerint bejárhatják gyalog a várost,
megnézegetnek egyet-mást és kibeszélgetik magukat.
S úgy is lett, nekiindultak éjjel az utczáknak egyedül. A hold
világított, de a gázlámpák is pislákoltak. A nagy háztömegek komor
csöndben aludni látszottak leeresztett boltredőnyeikkel.
Víg, csapongó kedvük támadt, mint a gyermekeknek, ha egy kis
szabadsághoz jutnak. Hát még mikor annyi látni- és tapasztalnivaló áll
előttük! Ismeretlen gyönyörök. Valóságokká átvarázsolt káprázatok! A
Seherezade meséiből valók, melyeket a rab törökök mondogattak el
esténkint a kis várkisasszonyoknak. Zrinyi Miklós is hallott ilyeneket
gyermekkorában.
Meg-megálltak a sängerájok előtt, vagy valamely kivilágított kávéház
kapunagyságú ablakainál, hol férfiak, hölgyek vegyesen itták a grogot és
a különböző színű folyadékokat parányi üvegekből. Biztatták egymást: –
Bemenjünk?
De aztán megint csak tovább mentek, mindig beljebb, beljebb az
ismeretlen felé. Ki tudja mit találnak még?
Hát amint mennek-mennek (ez az Andrássy-úton lehetett), egyszerre
elfogja őket a rémület, alakok rohannak velük szemben, hosszú
egymásutánban: kisértetek, a Gellért-hegyre gyülekező
boszorkány-mesterek, ijesztő csengetéssel, egyetlen csupasz kereken
őrülten lovagolva.
Háromszori «Jézus» kiáltást hallattak, a rendes hadi szokás szerint, ha
ellenség közelgett; de itt ellentállásról szó se volt, kisértetekkel nem
lehet harczolni. «Keresztútra jutottunk!» – kiáltá fogvaczogva vasgyúró
Patacsics. (Az oktogonnál voltak.) Szétfutottak babonás rémülettel. Maga
Zrinyi Miklós is keresztet vetve félreugrott s roppant csodálkozék a
sarki rendőrön, aki kezeit mellén összefonva, egykedvűen nézte a szörnyű
jelenetet.
– Mik ezek? – kérdé a rendőrtől, mihelyt eltüntek a kisértetek,
úgyszólván síri csendben, nesztelenül s látta, hogy semmi baja se
történt.
– Ezek a «Hunnia-kerékpárosok» – felelte a rendőr, katonásan köszönve.
– Meghalt lelkek?
– Dehogy. Többnyire jámbor kereskedősegédek.
A megrémült lovagok visszaszállingóztak apránkint, de a borzalmas
látvány megrázta őket, mulató kedvük lelohadt, rögtön visszamentek az
éji szállásukra.
A következő nap és még aztán is napokig, kifogyhatatlan sorban
következtek az ünnepségek: fáklyás-zene, ebéd Bánffynál, kirándulások a
Margitszigetre és a «Szép Juhászné»-hoz. (E hegyek közt sok jó órát
töltött valaha Zrinyi Miklós, mátkájával, Frangepán Katalinnal.) Eközben
a megyékből érkező küldöttségek fogadása is sok időt vesz igénybe s
mikor ennek vége lesz, átveszik őket a fővárostól a mágnások; estélyeket
rendeznek tiszteletükre, leviszik birtokaikra vadászatra és mikor a
mágnások rájuk unnak, akkor jön majd a gentry és így örökké
lejebb-lejebb, míg csak az egész szalmaláng ki nem alszik és legföljebb
egy kis korom marad utána.
Ne ijedjen meg a nyájas olvasó, nem lesz kénytelen végigdöczögni a sok
ünnepélyen és ebéden; unalmas lenne az mindenkinek, még nekem is (hiszen
végigenni sem jó, nem hogy leírni), de a Redoute termeiben rendezett
díszbanketet, melyen vagy ezren vettek részt, mégis részletesebben kell
érintenem – de igérem, ebben is rövid leszek.
Fényes és emlékezetes banket volt az; ott voltak a magyar közélet összes
kitünőségei, úgy hogy még az asztal végén is csupa exczellencziás urak
ültek. Ott volt az összkormány (Zrinyi Schlauch bibornok és báró Bánffy
Dezső közt ült), a Budapesten időző arisztokráczia férfitagjai, a
főrendiház és képviselőház elnökei, alelnökei, az országos képviselők, a
birói kar oszlopos tagjai, közös hadseregbeli tisztek, Lobkowitz herczeg
is megjelent, honvédfőtisztek számosan, akadémikusok, írók, művészek
stb. Az első felköszöntőt a «Poulard de France» – nál Bánffy Dezső
mondta a király egészségére, aztán gróf Károlyi István emelkedett föl:
«Uram, uram, gróf Zrinyi Miklós tisztelt barátom uram, szállok hozzád…»
(Zrinyi arcza láthatólag sugárzott a megtiszteltetéstől, hogy gróf
Károlyi István pertu szólította.)[5]
«… Hasonlítanálak, tisztelt barátom – így folyt a toast szövege – ama
bizonyos Leonidás nevű egyéniséghez, ki a termopilei szorosban lelvén
hősies halálát, a történelem egyik tündöklő csillagát képezi mielőttünk,
kik a hazát szeretni már a bölcsőben tanultuk (élénk éljenzés) és kiknek
sziveiben a dicső példák felgyujtják a legszentebb lángot.