MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI
UJ ZRINYIÁSZ
MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI
ÖTÖDIK KÖTET
KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS
BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX.
UJ ZRINYIÁSZ
AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.
MINDEN JOG FENNTARTVA
Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten.
ELSŐ RÉSZ.
I. A PRAELUDIUM.
Majd minden író után marad olyan munka, melyről az a vélemény, hogy ha
egészen kidolgozza, szépet adhatott volna. De ezt az illető író már nem
hallja.
Én ezzel ellentétben még életemben látni akarom az én vázlatban hagyott
munkámat és hallani akarom, amint mondják:
– Kár, hogy nem dolgozta ki jobban.
Pedig én úgy fogom kidolgozni, amennyire erőmtől telik, de a théma a
különös, a théma ölel fel annyi anyagot, hogy okvetlenül vázlatnak kell
maradnia – vagyis azt a látszatot viseli.
Hogy mikép jut modern politikai rajzba Zrinyi éppen ez az, ami egy kis
magyarázatra szorul. Én a középkori szokásokat akarom szembeállítani a
mai modern felfogással, mert az olvasónak így szembetűnőbb, hogy a világ
mennyit változott, bár alapjában a karakterek, bizonyos viszonyok közt,
mindig ugyanazok voltak. Petur bán ma is megvan, száz alakban, a Dózsa
Györgyök is itt lappanganak. Leírtam egyszer Olay Lajost, hogy ő az, aki
fölkisérte Zách Felicziánt a királyi palotáig, aztán megbiztatta az
udvaron:
– Csak eredj fel Félix és üss közéjük. Ne félj semmit. Én nekem azonban
egy kis dolgom van itt az Omodéék komornájával, hát átszaladok.
Bercsényi Miklós bizonyosan megvan, de most esetleg Justh Gyulának
hívják és él Zrinyi Miklós is, de meglehet, udvari konczipista és nem
Szigetvár kapitánya. A karakterek maradnak, de más viszonyok közé
keveredve, máskép festenek. Mi lenne például ma II. Rákóczi Ferencz?
Föltéve, hogy megvolna rettentő földbirtoka, mely az ország egy
harmadrészét képezte. Ma nem csinálhatna forradalmat, de másként mutatná
a virtust. Egyszerűen nem lehetne parlamentárizmus miatta, mert ő maga
küldene több mint száz képviselőt a gazdatisztjeiből és fiskálisaiból,
aztán amikor kedve támadna, oda üzenhetné Bánffynak:
– Én ezt vagy azt a törvényjavaslatot nem szenvedhetem. Tessék levenni a
napirendről!
Ily groteszk ideák és összehasonlítások vittek rá, hogy szigetvári
Zrinyi Miklóst ma szerepeltessem. Nem bírtam ellentállni az ingernek.
Nem kegyelethiányból teszem Zrinyi iránt (félre ne értse az olvasó), ez
csak a forma. Választhattam volna egy más történeti alakot is, de Zrinyi
volt a legjobb, az ország egyik első leventéje, akinek viselt dolgait
mindenki ismeri Magyarországon, még a kis gyerekek is. Választhattam
volna a világtörténelemből hőst, hogy könyvem így az idegenek előtt is
érdeklődést kelthessen, de mit nekem az idegen világok – én csak enyimek
irója vagyok: a magyaroké. Megmaradok Zrinyinél.
Azért tehát mindenekelőtt fel kell őt támasztanom. És ez a legkönnyebb.
Már a szentírás is megigéri, hogy itéletnapkor mindenki feltámad, nekem
mindössze a dátumot kell megváltoztatni.
Az Úr hivatta Gábor arkangyalt (aki ezzel a feltámasztási funkczióval
már régóta meg van bízva) és rendeli neki:
– Gábor, lemégy a trombitáddal és háromszor egymásután belefújsz
odalent. Ma lesz az itéletnap.
Gábor vidáman csapkodtatta meg a szárnyait.
– Megyek, uram.
– Jól figyelj. Az első trombitaszóra feltámadnak azok, akik a hazáért
meghaltak. Ők az én kedvenczeim.
– Igen, uram.
– A második trombitaszóra feltámadnak az öngyilkosok, mert ezekben jó
szív volt, Gábor. Sok érzékeny, nemes szív volt közöttük.
– Értem, uram.
– Most aztán vigyázz, Gábor. Ha még a föld nem népesül be nagyon, akkor
harmadszor is belefújsz a harsonába, mely fölhasítja a sírokat. De ha a
föld már tele volna, hadd el a harmadik trombitaszót.
Gábor arkangyal leszállott a parancscsal és hozzáfogott a munkájához.
Trombitáját szép piros szájához emelte és fujjantott egyet.
Egy láthatatlan kéz megfogta és egy hang mennydörgé:
– Állj meg, hiba történt! Néhány ezer évvel eltévesztettük a számítást.
Hagyj abba mindent, a világ még tovább marad.
Gábor leejté a trombitát ijedten, de már késő volt, a kürtbe lehelt első
félhangra feltámadtak Zrinyi Miklós és társai és mintha az egész
természetes lenne, vígan megindultak Dombovár felé Budának.
II. AZ ELSŐ HÍREK ÉS A VATIKÁN.
Csinos kis csapat voltak, mind szemenszedett vitézek, megrázkódtak, mint
a mesékben szokás. «De jóízűet aludtunk», aztán körülnéztek, hol vannak
a törökök, de azokból biz egy se volt ott. Juranics Miklós a király
zászlóját kereste, amit tegnap (háromszázharmincz év előtt) adott át
neki Zrinyi, hogy ki ne adja élve a kezéből. A zászló nem volt sehol. A
katonák szemeiket dörzsölték.
– Uramfia, hol vagyunk?
A régi roncsolt vár se volt ott, amelyből az imént kirohantak, minden
ismeretlennek látszott előttük, csak az Almás vize folydogált és
locsogott csöndesen, mint azelőtt. Éj volt ugyan (mert az éjfél csöndjét
választotta Gábor arkangyal eltévesztett műveletéhez), de a hold
kisérteties fényével megvilágítá a tárgyakat. Nem álltak már ott
Szolimán sátrai, a várat is kicserélte valami bűbájos tündér egy másik
várral. Megfoghatatlan volt az egész.
Zrinyi Miklós maga ott állott szótlanul, könnyű bíbor dolmányában,
fekete, kerecsen-tollas kalpaggal, aranyos markolatú kardjával, úgy,
amint kirohant s nehéz köd borult az agyvelejére. Mi történhetett?
Álmodta-e az egész harczot, avagy most álmodik bohóságokat a sírban?
Száz aranyat tett a zsebébe és a vár kulcsait. Megtapogatta magát.
Híre-hamva sincsen se a kulcsoknak, se az aranyaknak. Kilopták a zsivány
kontyosok. Vagy hogy talán nem is tett be semmit? Talán nem is Zrinyi
Miklós ő? De hát akkor ki?
– Hej, Alapi! Hol vagy, Alapi?
Egy vézna, púpos emberke, csupa bőr, csupa csont, lépett elő,
pánczélingben, sisakkal.
– Mit parancsol, Miklós bátyám?
– Mi történt velünk, te Gáspár?
– Istennek különös csodatétele.
– Hogy érted azt?
– Én azt hiszem, föltámadtunk uram és a Jozafát völgyében vagyunk most.
– Ostobaság! – vágott közbe gróf Zrinyi. – Hiszen itt van az «Almás»,
ott alant barnállik az Ujváros, amott kéklenek a hegyek. Ha nappal
volna, legott látnád, hogy Szigeten vagyunk. De mégis, mégis… (tünődve,
zavartan nézegetett előre-hátra.)
– De hiszen, uram, sokan vannak, akik látták, mikor sebekben összeestél
a hidon és mikor a gonosz Szokoli Mohamed lenyisszantotta a fejedet.
– Az én fejemet – szólt különös mosolygással és valami kusza emlékek
torlódtak eléje. – Igen, igen… emlékszem Szokolira… beszéltem vele… vagy
láttam őt.
E perczben odalépett közéjük Szecsődy Máté és leoldotta rettentő széles
kardját, odanyujtván azt Zrinyinek.
– Uram, én nem tudom, mi lett velem. De annyit tudok, hogy megőrültem,
mert itt látom Deák Balázs komám uramat, valamint Botos Pétert, pedig
ezelőtt két héttel temettük el. Most paroláztak velem. Vegye vissza
tőlem nagyságod a vezérséget a gyalogság fölött, mert az én eszem nem
tiszta.
Szigetvár kapitánya elhárító mozdulatot tett kezével.
– Csak tartsa meg kegyelmed azt a kardot. Vagyunk itt elegen babona
alatt. Hanem Deák Balázs uramat magam is szeretném látni elevennek,
mivelhogy én mondtam fölötte el a miatyánkot – amikor a sírba tettük.
Sarkonfordúlt Szecsődy Máté, mint a karika és daliás, könnyed léptekkel
elsietett. Mindnyájan összenéztek; Szecsődynek tegnap még össze volt a
lába zúzva, egyik kezében mankóval járt, a másikban karddal, most úgy
lépeget, mint egy zerge. Biztos, hogy valami török boszorkány varázsolta
át Zrinyi hadait, összecserélve testeket és lelkeket, eleveneket és
holtakat.
Istvánffy Pál tudott is mingyárt egy esetet mondani, hogy a pajkos
dzsinek valahol Bagdad városában mikép cseréltek el egy lakodalmas népet
egy temetésen levő gyülekezettel.
Istvánffy Pál nagy mesemondó. Hej, tavaly még de édesdeden hallgatta a
Zrinyi legkisebbik fia, – a Rosenberg-lánytól való – de most ott van
szegényke Csehországban.
Talán Zrinyi is ő rá gondol, vagy csak a különös helyzeten álmélkodik,
amint előtte gomolyognak alvezérei, hadnagyai, katonái, fürgén, vidáman,
egészségesen. Keresi elméjében az elveszett fonalat. Miért vagyunk mi
itt? – Hogy jutottunk mi ide és mi czélból? Hiszen a hidon voltunk… a
vár égett. Az ágyú bömbölt… roppant füstgomoly volt… a törökök felénk
rohantak handzsárral, lándzsákkal és hát hova lehettek egyszerre? Se
vér, se halott. A vár se ég. Füstszag nem érzik sehol. Az éji szél
orgonaillatot hoz. Minden nyugodt és csendes, csak a kutyák ugatnak lent
a városban és a kakasok kukorékolnak.
Szecsődy csakhamar előkerítette az ősz Deák Balázst, abban a fekete
habitusában, amelyben eltemették, aztán a többieket is, akik az Ó-város
ostrománál kinnszorultak, midőn Zrinyi hirtelen bezáratta a kapukat és
ott őket a törökök felkonczolták. Ehol ni, nemzetes és vitézlő Mátyás
György vajda uramat (az alhadnagyot hítták így) négy darabban találták
meg az ellenség elvonulása után. A fejét a Nádasdy-bástyánál, az egyik
kezét a rőzséken, az ötödik és hatodik darabja, a két lába soha meg se
került, azt a szép kordován-csizmája miatt hihetőleg magával vitte
valami istentelen spahi, aki restelt sokáig piszmogni a
csizmalehúzással. No, és most tessék megnézni Mátyás György uram ő
kegyelmét, olyan egy darab legény megintelen, hogy a piktor se pingálhat
különbet.
Ott volt még a poczakos Basa Péter, a rövidlátó Bosnyák Márton, sőt –
minden jó lélek dicséri az Urat, – amint keresgélné az Ó-város
védelmében elhaltakat s gyüjtené őket maga köré, hát egyszerre csak
találkoznak Dandó Ferenczczel és a pajkos Radován diákkal. Legott
keresztet vetének magukra ijedtükben:
– Szent Isten, kisértetek! – dadogta vaczogó fogakkal Mátyás György,
mivelhogy Dandó és Radován már jóval előbb temettetének el szemük
láttára, még a néhai óvárosi plébános által, elesvén az Ujvárosban egy
portyázás alkalmával.
– Hát kegyelmetek nem azok? – kérdi Szecsődy Máté fázékonyan, mereven
tekintve Mátyás Györgyre és Basa Péterre.
Azok egymásra bámultak a becsületes, őszinte szemeikkel, mintha
mondanák: «Meg van ez a Szecsődy bolondulva.»
– Ha kisértetek volnánk, nem lennénk olyan éhesek és szomjasok –
tréfálkozik Basa Péter – mint a toportyánféreg.
A Radován diák nyakában egy kulacs lógott, nagy udvariasan odanyujtotta
Basának:
– Igyék, bátyámuram!
Megrázkódott Basa Péter, brrr! Dehogy fogadná el egy halottól.
– Ne incselkedj velem, jó lélek, hanem térj vissza a te uradhoz,
teremtődhöz. Hallod-e a kakaskukorékolást az Ujvároson?
Radován diák fölnevetett:
– Szeretném kitekerni annak a kakasnak a nyakát és odaadni valami szép
menyecskének, hogy süsse meg – mondá Radován diák és megsodorta hetyke
kis bajuszát.
Egy nagy, átláthatlan chaosz volt ez. Mind jobban, jobban gomolyodott.
Hangos felkiáltások hallatszottak a sürgő-forgó táborban:
«Boszorkányság! Ördöngősség!» Vinnyói János, a várkáplán, ki maga is
elesett az utolsó kirohanáskor, magasra emelé a keresztet és ájtatos, de
mégis mindent túlharsogó hangon énekelte: «Halleluja! Feltámadának!»
(Már mint ők: mert mindenki azt hitte, hogy ő megvolt.) Némelyek térdre
ereszkedének és elkezdtek imádkozni.
Bajony János nyakra-főre rohant, szinte fellökte Szecsődyt.
– Lassan a testtel, János! Hová szaladsz?
– Zrinyit keresem – lelkendezett Bajony – valami különöset találtam.
– No, ugyan mit?
– Egy kőoroszlán áll odaát egy oszlopon s alája olyan valami van irva:
«Zrinyi Miklós, Szigetvár hősi védőjének.»
– Teringettét? – vélte Patacsis Péter. – Talán az öreg Szokoli Mohamed
emberelte meg magát.
Szecsődy Máté ellenben csak egyre csóválta a nagy fejét és vakargatta
egyik kezével a tarkóját:
– Gubó legyek, ha egy szót értek mindezekből. Ha azt mondják
kegyelmetek, hogy nem kisértetek, hát beszéljék el a mi utolsó
kirohanásunkat.
Basa Péter, Deák Balázs és Dandó Ferencz nagy szemeket meresztettek
Szecsődyre.
– Miféle kirohanásról beszél kegyelmed?
– Hát a szeptember 8-ikiról, amikor az urunk fölvevé gyémántos forgójú
kalpagját, szép aranyos köntösét és száz magyar aranyat tett a zsebébe.
Aztán kirohant a taraczk füstjében villámló karddal, mint egy Cherub…
– Fogjál magadnak más bolondot a meséidhez komám, – duzzogott Deák
Balázs – mikor lesz még szeptember nyolczadika. Nem érzed-e az
orgonaillatot, hékás?
– A siri szagot érzem rajtatok – felelé Szecsődy ünnepélyesen. – Most
már világos, hogy vagy a halál után vagyunk mindnyájan és álmodunk
egymásról a föld alatt, vagy föltámadtunk és élünk. De akárhogy van is,
gyerünk a kapitány elé. Kivált téged kíván sürgősen látni, Deák Balázs
komám, minthogy ő maga imádkozott feletted egy miatyánkot, mikor
temettek.
– Ha már ennyibe van a dolog, hogy csupa egyszőrüek vagyunk – szólt
közbe élénken Basa Péter, – add ide mégis azt a kulacsot, Radován diák.
A szájához emelte a szokásos tréfás tósztjával, «az isten éltesse
feleségem urát», de a kulacsban nem volt semmi. – Hiszen üres, süsd meg!
Radován diák kotyogtatta volna, de nem adott hangot, káromkodott is
szörnyen:
– Ejnye no! úgysegéljen, megitták előlem a lelkek a másvilágon!
– Gyerünk, gyerünk a kapitányhoz.
De nem kellett menni. Zrinyi bán éppen ott termett kapóra s meglátván
régebben elesett hű harczosait, akiket egyenkint megsiratott volt,
eképen szólott lendületes, nemes hévvel:
– Dicső katonáim! Vitézlő magyarok! Akár varázslat, ami velünk történt,
akár valamely csudálatos isteni akarat, én nem okoskodom fölötte. Egy
bizonyos, mi itt vagyunk és a kardjaink az oldalunkon és hogy a török
nincs itt. Hát keressük meg legelőbb a törököt, a többi magától
következik. Utánam, fiúk!
Dörgő «Vivát» hangzott és megindultak a vezér után harczi menetben
Botyka felé. Felette csodálkozának, hogy az Almáson eddig soha nem
látott ismeretlen híd volt. Pater Joannes Vinnyói égnek emelé a szemeit,
mondván: «Isten támasztá számunkra e hidat» s annyi csoda között,
valóban, ez fel se tünt. Még az se látszott különösnek, hogy a
rekettyés, mocsaras vidék száraz volt és porzott.
– Az a kutya Szokoli Mohamed csónakon vadászott itt kacsákra a mult
héten – morogta Juranics.
– Magam is láttam a vártoronyból – bizonyítá Csáky György.
De voltak még nagyobb meglepetések is. Radován diák egy helyen két
fényes vasdorongot látott meg a földön, lehajolt, föl akarta emelni, de
nagyon hosszú volt és rettenetesen odatapadott.
– Mi a menykő ez? Gyere csak, te óriás!
Ez a vasgyuró Patacsics Péternek szólt, ki olyan virtuscselekedetekben
jeleskedett, hogy a Szelim aga kezéből kifacsarta a buzogányt és a
térdén ketté törte vala, aztán a törökökre dobálván a darabjait, mint
egy-egy gerelyt, két janicsárt ütött agyon.
Nekirugaszkodott a marhaerejével a vasdorongnak, de biz az neki sem
mozdult.
Restelte szörnyűképen és elkezdett mellette szaladni, hogy mekkora
darab, hát amint ment, ment és a többiek amint kisérték, sehol se akart
vége lenni, mentek már vagy fél óráig és még mindig tartott a vasdorong.
– No atyafiak! – kiáltá Patacsics, – mi légyen, nem tudom, de hogy nem
istentől van és nem élő embernek, arra mérget veszek.
Szecsődy Máté a homlokára ütött és Zrinyi mellé lépett.
– Uram! Mi mégis a másvilágon vagyunk; lelkek vagyunk uram!
– Mindegy – felelte zordonan Zrinyi – ha lelkek vagyunk is és a
másvilágot járjuk, hát az se baj: itt vannak a török lelkek is, vagy ha
nincsenek, áttörünk a Mohamed paradicsomába és velük folytatjuk tovább a
harczot. Sohse törődjék az efféle részletekkel, Szecsődy Máté uram.
Nem is törődött most Szecsődy… Mert uj csoda bontakozott ki az éjben,
mely őt is megdöbbenté. Egy rettenetes szörnyeteg közelgett a távolból,
óriás sebességgel, prüszkölve és dübörögve, mintha a hétfejü sárkány
jönne és látni lehetett, amint elől egyik csillogó csápját mozgatja.
Alaktalan barna tömeg volt, nem hasonlított semmi élő állathoz a
világon. Két nagy vörös tűzszeme messzire világított, füstöt és
szikrákat köpdösött – és egyenesen feléjök tartott.
– Rántsátok ki a kardokat! – vezénylett Zrinyi rettenthetetlenül.
Kétszáz penge ugrott ki hüvelyéből, süvitve mintha repülő sas-sereg
suhogna a levegőben.
– Jézus! – kiálták Zrinyi vitézei.
De csodák-csodája, nem volt az reájuk rohanó óriás, se rettenetes
fenevad és egy újjal se bántotta őket: egy száguldó város vagy falu
volt, mely, füst előtte, füst utána, elrohant mellettük.
Volt mit beszélniök, mikor fölocsudtak, mert csak egy szempillanatig
tartott az egész, mindenki nem láthatott mindent.
Radován diák mennyre-földre esküdött, hogy az eleje mégis élő lény volt,
valami irdatlan szörnyeteg, aki eléje volt fogva a házikóknak, melyek
vaskerekeken gurultak. Hiszen szeme is volt, hiszen prüszkölt is. Hogyne
lett volna élő lény.
Csáky György ellenben az embereket figyelte meg a házikók kivilágított
ablakain át.
– Huh, de szép asszonyok voltak! – vágott közbe Bajony János, aki
egyébiránt egész világéletében a kötények körül somfordált.
– Az asszonyok éppen csak olyanok voltak, mint a mi asszonyaink –
magyarázta Csáky – hanem a férfiaknak két orruk volt, az egyik rendes
helyén, a másik a szájnál nyult ki és égett és füstölgött.
– Ne beszélj bolondokat, Gyuri – szólt Alapi.
– Becsületemre mondom.
Száz és száz megfigyelés pattant ki most; egyik ezt, a másik azt vette
észre s hüledezve hallgatták a tömérdek megfoghatatlant. Cselejthey
István ökröket látott az egyik rácsos házikóban, a másikban pedig
lovakat. Hátha ezek a lovak huzták valahogy a szaladó várost? Eh,
ostobaság! Tudnak is a lovak oly sebesen futni! Hm. De hátha táltosok
voltak…
Így mentek, mendegéltek, beszélgetve, tünődve, találgatva a Zrinyi
föltámadt daliái Botyka felé. Az ég kelet felől pirkadni kezdett. A
kelni készülő napnak biboros leple előre csúszott s az éj barna
folyadékja közé, mintha milliárd csövön át tejet szűrne egy láthatatlan
kéz…
– Virrad, – mondá Szecsődy Máté. – Ez mégis a régi világ! Menjünk, vitéz
barátim, mintha falut látnék ott a fák mögött.
* * *
A napra, mely mint a vén szinész, most még a maga jelenetét várta a
kulisszák mögött, nagy szenzáczió várakozott a világgolyónak ezen a
felén. Siess, vén Phöbus! Fogd be a lovaidat, hamar kantározz, furcsa
dolgokat látsz még ma.
A délután s az est folyamán különös sürgönyök érkeztek Budapestre a
szerkesztőségekhez, de csak egyetlen lap: a «Nemzet» közölte, az is ily
czím alatt: «_A megőrült vidéki levelező_. Dombovárról valaki különböző
álnevek alatt ma az összes fővárosi lapokhoz azt telegrafálja, hogy
Zrinyi Miklós és társai az elmult éjjel föltámadtak Szigetvárt és
Dombovárra érkeztek, hol is jelenleg az indóházban tartózkodnak és
mulatnak, mintegy kétszázan, régi bársony és biborruháikban és
fegyverzetükben, némelyek pánczélingben és sisakosan. A városban
általános a csodálkozás és érdeklődés. A közönség tolong az indóház
körül. Ezt a hóbortos dolgot, mely csak annyit jelenthet, hogy valakinek
az esze tisztul, meg se említettük volna, ha egyidejüleg Szigetvárról a
következő sürgöny nem érkezik: «_Itt ma reggel a régi temető némely
sirjait nyitva találták. Megvizsgálván a nyitott sirokat, azokban
koporsószilánkok igen, de ami rejtélyes és feltünő, semminemű csontok
létezése nem volt konstatálható._» Világos ebből, hogy a dombovári és
szigetvári sürgöny között okozati összefüggés van s közel fekszik az a
föltevés, hogy valami papi babona van készülőben. A «Magyar Állam» talán
tudja.»
E kis, jelentéktelen betükkel nyomtatott közlemény általában nem volt
szenzáczióra számítva – pedig mégis nagy szenzácziót okozott. Mert a
Fiume felől érkező vonatok utasai már az éji órákban elterjesztették a
különös hírt a fővárosban, mely mint a futótűz terjedett. Reggelre tele
volt vele a város: «Igaz-e, hogy Zrinyi hadai feltámadtak?»
Nevettek rajta, de tovább adták. Szavahihető emberek látták Zrinyit a
dombovári indóházban; szakasztott olyan, aminőnek az arczképéről
ismerik; kerek nyomott arcz, alacsony homlok, nyirott körszakáll. És az
alvezérei is mind ott voltak: Alapi, Juranics, Szecsődy, Csáky; megannyi
középkori dalia. Hiszen persze nem lehet igaz – de sok sajátszerű van
benne. Deákul és magyarul beszélnek egymás közt, de milyen magyar nyelv
az – olyforma, mint a Caroli Gaspar bibliája, vagy még ódonabb
valamivel.
Ezer és ezer apróságot tudtak mondani az utasok felőlük. Eh, bolondság,
felelgettek vállvonogatva az okos emberek. Bizonyosan valami
szinésztrupp szökött meg valahonnan mentében, jelmezekben és most
bolondítják a világot.
– Szinésztrupp? De hát hol van kétszáz férfitagból álló szinésztrupp a
vidéken?
– Nos, mik tehát, ha nem szinészek?
– A jó isten tudja. De az eset különös és igen-igen érdekes.
Némi kiváncsiságot okozott a dolog. Előbb csak kiváncsiságot: hogy ugyan
mi lesz ebből, mire növi ki magát? A kiváncsiságból aztán izgatottság
keletkezett, amint ez szokás, és az izgatottság nőtt, mint a lavina.
A «Pester Lloyd» esti lapjában már terjedelmes communiqué jelent meg az
esetről: «A dombovári rejtélyes urak» czíme alatt. Egy szemtanú, aki
délelőtt érkezett Budapestre s színről-színre látta az indóházban
Zrinyiéket, a következőket írja:
«A magát Zrinyi és társainak valló, mintegy kétszáz főnyi társaságról a
legkalandosabb hírek keringenek. Tény az, hogy az elmult estén csakugyan
mintegy kétszáz magyar díszruhába öltözött, kizárólag férfiakból álló
társaság vonult be a dombovári indóházba, hol akkor csak igen kevés
vendég volt jelen. Feltűnő volt, hogy vonat akkor nem érkezett, sem
kocsi, tehát gyalog kellett jönniök; csizmáik (némelyeken sárga csizma
volt) porosak voltak. A vendéglős előadása szerint kijelentették, hogy
éhesek és szomjasak, bort és ételneműt kértek. A vendéglős és pinczérei
készséggel szolgáltak fel a fényes külsejű uraknak, kik teljes
fegyverzettel ültek az asztaloknál. E sorok írója éjjel ment keresztül
Dombováron és tanúja volt a jelenetnek, midőn éji szállást kértek a
vendéglőstől.
Ez kijelentette, hogy nincsenek alkalmas helyiségei, hanem bent
Dombováron el fogják látni az urakat.
Erre a Zrinyinek viselkedő egyén (aki valóban Zrinyinek volt
maszkirozva) megveregette a vendéglős vállát és így szólt:
– Köszönöm a vendégszeretetet, atyámfia, melyet tanusítottál irántunk.
Lesz rád gondom a jövőben.
A vendéglős nagy szemeket meresztett és pénzt kért:
– Mit gondol az úr? Hát bolondnak néz engem? Ennyi úrnak hogy adjak én
ingyen enni-inni?
– Hát mit tegyek? – kérdé a Zrinyi-féle ember szelíd mosolylyal.
– Egyenlítse ki a számláját, fizessen és punktum.
A díszruhás alak erre egyik robusztus társához fordult nagy fejcsóválva:
– Hallottál már ilyet, Patacsics, hogy pénzt kérnek a vendégtől? No,
semmi az. Aztán megint a vendéglőshöz szólt valami fönségesen úri
nyugalommal: «Pénzem nincs, barátom; a száz aranyat, amit a zsebembe
tettem, kivették a törökök, de ha lesz, hát küldök neked. Isten
megáldjon!»
A vendéglős és pinczérei elkezdtek most lármázni, hogy így-úgy, ez nem
járja, ők addig nem engedik őket távozni a helyiségből, míg nem
fizetnek, vagy különben rendőröket hívnak; mire egy gránátszínmentés,
tüzes fiatal lovag, akit Csákynak neveztek a többiek, kirántotta a
kardját és azt kérdezte a fekete kalpagostól (Zrinyitől):
– Ne kaszaboljuk le a nyomorultakat?
– Ne bántsátok, – szólt a fekete kalpagos mosolyogva a vendéglős
rémületén – vért könnyelműen nem szabad ontani. Hanem majd pénzt kell
szerezni, ez az első.
– De hát még azt sem tudom, – dadogta a vendéglős fogvaczogva – kik az
urak?
A gránátszínmentés megmondta neki:
– Tudd meg, te barom, hogy gróf Zrinyi Miklóssal beszéltél, urával
minden földeknek és erdőknek le egészen Csáktornyáig.
A rejtélyes mágnások, kik közül a vonatról leszállt vendégekből, noha
sokan leszálltunk, senki sem ismert egyet sem, – ami felette gyanús
körülmény – ezen jelenet után nagy kard- és sarkantyúpengések közt
kivonúltak az étteremből, ott hagyva a kétségbeesett vasuti korcsmárost,
akinek mindenét fölették.
Ennyit közölt lapunkkal, végzi közleményét a Lloyd, a hiteles szemtanú,
ki – sajnos – a harmadik csengetyűszó miatt nem szerezhetett már több
részletet a furcsa urakról.»
Mi, akik tudjuk a valót, elképzelhetjük, mennyi tapasztalaton és
kiábránduláson mehettek keresztül Zrinyiék, csak egy nap alatt is.
Hogyan kérdezgették, ha emberekkel találkoztak az úton: «Nem látták-e a
török csapatot valamerre?» Végre talán azt felelte neki valami okos
ember: «Bizony, az utolsó is kitakarodott innen, uraim. Nincsen már itt
közelebb más török, csak a pécsi trafikosbolton.»
– De hát micsoda ország ez akkor?
– Magyarország.
– És mikor mentek volna ki a törökök?
– Lehet annak vagy háromszáz esztendeje.
Erre alkalmasint megkérdezték:
– Hányadik évet írjuk most a Krisztus születése után?
– Benne leszünk ma-holnap az ezerkilenczszázban.
Hogy csodálkozhattak a marczona, kevély vitézek: «Hát azóta mindig
aludtunk?» Mennyi gondolat czikázhatott elméjükben, mennyi összetorlódó
érzés szánthatta keresztül-kasul a szíveiket! Minden szó, kérdés és
válasz uj és meglepő fordulatokat lökött fel. «Háromszáz esztendeig
voltunk a sírban, azóta elhaltak a feleségeink, gyermekeink, unokáink,
talán még a nemzetségünk is kiveszett. Ugyan, mit akarhat velünk az
Isten?»
Aztán megint kérdeztek, tarkán, összevissza, ami kinek eszébe jutott:
– És milyen császár uralkodik most?
– Ferencz József király.
– Milyen nemzetségből?
– A Habsburg-Lotharingiból.
– És ki mostan a palatinus?
– Nincsen mostan palatinus.
De ki győzné fantáziával? S mekkora szárnyakat kellene arra ragasztani
(nagyobbakat azoknál, amik a Zrinyi czímerpajzsán vannak), hogy
keresztül röpülje azt az űrt, amit három század hasított közöttük. Minő
apró szálakból, kavicsokból kellett nekik megépíteniök a hidat ezen űr
felett. Sok dologra, ami könnyűnek látszik, ki tudja, milyen nehezen
jöttek rá.
Annyi bizonyosra vehető a «Pester Lloyd» közléséből, hogy a dombovári
indóházban még nem tudtak a háromszázharminczkét esztendő felől, mely
álnokul lapul meg a «tegnap» és a «ma» között, mert különben nem mondta
volna Csáky György, hogy Zrinyi minden földeknek és erdőknek ura le
egész Csáktornyáig. És ha voltak is némi bizonytalanságban (mert
kétségkívül abban kellett lenniök), ha már kezdett is kapaszkodni
elméjük némely dolgok miatt az igazság felé, szinte kiszámíthatatlan,
hogy hány apróság jött közbe, ami visszataszíthatta azt. A vasuti
szolgák sapkáin a két szárny egyenesen a Zrinyi-czímerből való. A vasuti
tisztek karszalagjain a két betű: a D. V. (Drávai Vasút) nem-e
jelenthette előttük a szemüknek megszokott «Deus videbit»-et, a felséges
Miksa császár és király jelmondatát.
Ami azontúli élményeiket illeti, erről már mindent apróra tud a
história. A «Pester Lloyd» közleménye után az előkelőbb lapok saját
külön tudósítói legott útra keltek Dombovárra, részint Szigetvárra és
mindent megírtak, a mi azontúl Zrinyiékkel történt – sőt még azt is, ami
nem történt.
Még pedig – s ebben egyöntetű volt a riporterek nézete – alig fér kétség
ahhoz, hogy a vitézek csakugyan zerinvári gróf Zrinyi Miklós és társai.
_A szigetvári sírok nyitva találtattak_ s azonfelül is gróf Zrinyi
személyazonosságát tagadni szinte lehetetlen. A dolog természetfölötti
ugyan, de a keresztényeknek meg van igérve és ha tetszett tizenkilencz
századig ezt úgy hirdetni, mint szent és bizonyos dolgot, most, midőn
bekövetkezik belőle egy kis részlet, frivolság azt mondani, hogy
_lehetetlen_. Vagy méltóztassék elismerni; hogy ezerkilenczszáz
esztendeig hazudtak a papok és a szent könyvek s e hazugságokat
mindnyájan kolportálták, vagy el kell hinni a Zrinyiék föltámadását.
A Zrinyi-ügyből nagy kérdés támadt. Egész hasábok jöttek a lapokban
viselkedésükről; interview-k, karczolatok, humoros czikkek, melyek
minden lépésükről számot adtak. Sőt a belügyminiszterhez is sürgöny
érkezett a hatóságtól, hogy a magát Zrinyi hadainak nevező
érdekszövetkezet (sic!) pénzre akarván szert tenni, megtámadta egy
porosz eredetű birtokosnak Dombovárhoz közel fekvő kastélyát s azt
fényes nappal ostrom alá fogva, a tulajdonostól négyszáz arany
hadisarczot követelt. A megijedt birtokos ki is fizette az összeget,
mielőtt a csendőrök megérkeztek volna, akik különben sem mertek a
túlnyomó tömeggel szembeszállni. A hatóság erélyes intézkedéseket és
katonai erőt kér a rejtélyes portyázó banda megfékezésére.
A belügyminiszter, mint rendesen, vadászaton volt s nem intézkedett. És
szerencsére – mert az ügy a Zrinyiek javára kezdett dőlni a
közvéleményben. (Jó az aktákat pihentetni.)
A hírlapi tudósítások amabilisan fogták fel az ostromot. Hiszen ez is
csak Zrinyi mellett bizonyít. Nincs pénz, tehát szerez, nyiltan, fényes
nappal, a maga módja szerint, középkori methódusban, ahogy a
megboldogult Bacsó Tamás tette, vagy Balassa Menyhért.
Még a hitetlen Tamások is azt mondták most, kivált mikor kisült, hogy a
megsarczolt porosz eredetű birtokos zsidó:
– De bizony, mégis Zrinyi lesz.
A papoknak pedig kapóra jött ez a théma. Nagy dolog az. Itt az alkalom
bebizonyítani, hogy mégis van feltámadás.
Mert ha a tömeggel egészen el tudják hitetni, hogy van más világ, akkor
az nekik hagyja ezt az egyiket. És ő nekik ez is elég.
A papok nagy tőkét csináltak az esetből s méltán. Gyámoltalanság lett
volna ki nem használni… S azonfelül ráérdemelt egy kis leczkére az álnok
és kétszínű emberiség, _mely nem hisz a maga által hirdetett
igazságokban sem, ha ezek valóságosan előlépnek_. Hát nem czudarság az?
Nem éppen Zrinyiék miatt, de más dolgokért. Hirdetik az egyenlőséget,
szabadelvűséget s ha mutatkozik a két szép tündérből valamelyik,
sehogyse akarnak ráismerni. Egyugyanazon fiókban tartják a
hazugságaikat, ahol az igazságaik vannak. Bizony jó lesz egy kis zuhany
a nyakukba a szószékről.
Nagy körmeneteket és Te Deumokat tartottak a templomokban. Néhány püspök
pásztorleveleket adott ki az eset alkalmából, melyek megjelentek a lapok
hasábjain is, e minden földi hiúságok gyüjtőmedenczéjében. Egyszóval: a
Zrinyi-ügy óriási forrongást idézett elő a kedélyekben. Az egész
társadalmat felkavarta s átment a külföldre is. Az angol és franczia
nagy lapok levelezői útban voltak. A «Times» hasábos táviratokban
röpítette szét a XIX-ik század csodáját a földkerekség minden pontjára.
Az emberek nem beszéltek egyébről, csak e feltámadásról, pro és contra.
De a kételkedők serege óráról-órára tért vesztett. Amint uj események,
uj színek, uj megfigyelések és áramlatok híre egyre valószínűbbé tette
az esetet. Minden hírt falánkul fogadtak és az lázasan lüktetett
keresztül Európán. Minden érzés ott vibrált e sajátságos gomolyagban. A
vallásosság, a kiváncsiság, a haszonlesés, a gőg.
A Nemzeti Kaszinó határozottan Zrinyiék mellett foglalt állást. Mégis
csak természetesebb, ha a sirokból lépnek ki uj főuri alakok, mintsem a
Wertheim-szekrényekből.
A kaszinóban sok trics-tracs folyt erről; mint rendesen, bon-mot-k
termettek. Egyéb ebben a sovány talajban úgy sem terem.
– Sapristi! – mondá a kis Nopcsa, aki mindig az udvar részére
gondolkozik. – A király jól járt, hm, mert nem kell a tizedik szobrot
megcsináltatnia, hm…
És Nopcsa vígan dörzsölte a kezeit.
De a furfangosság is fonta színes guzsalyáról a maga finom czérnáit.
– Csalás és szemfényvesztés! – hirdették a képviselőházi folyosón az
ellenzéki korifeusok. – Az egész komédiát Bánffy és Darányi szczenirozta
a szoczializmus ellen.
S tényleg gondolkozóba estek a földosztó szoczialisták. Mert hát ez
félig sem tréfa. Ha csakugyan kezdenek föltámadni az ősapák, úgy
benépesül a föld, hogy egy négyszögöl se jut egyikünkre. Mégis csak jobb
lesz az eddigi tulajdonosokhoz ragaszkodni.
S míg forrt a kérdés, tarkán bugyborékoltak fel a különböző nézetek.
Herman Ottó czikket írt és hülyéknek nevezte a hívőket. Az Akadémián
Czobor Béla értekezést tartott a Zrinyi-korabeli ékszerekről és
viseletekről. Az Akadémia makacs kálvinistái általában tagadták a dolog
lehetőségét. Azonban Szász Károly sürgős indítványt tett a gróf
Széchenyi István összes levelezéseinek kiadására, amit el is fogadtak.
Jele, hogy a dolog mégis szöget ütött a fejükbe s azon eshetőségre
számítva, ha a részleges feltámadás mégis igaz és amennyiben esetleg
folytatása lehetne és a többi közt Széchenyi István is feltámadna, jó
lesz elkerülni a szemrehányást, hogy az Akadémia nem akarta a leveleit
kiadni.
Ellenben a történelmi társulat beható tanácskozás alá vette a dombovári
rejtélyt s hosszas tanácskozás után egy négytagú bizottságot küldött ki
a helyszínére Zrinyi és társainak agnoszkálására. «Ez kötelességünk,
uraim – mondá az elnök – adjunk ez általános chaoszban irányt az
emberiségnek.»
A bizottságba Thaly Kálmánt, Czobor Bélát, dr. Török Aurélt és dr.
Korányi Frigyest jelölte az elnök.
– Minek oda Korányi? – vetették fel zajosan – orvos-doktor csak a
halálozásnál szükséges: a föltámadásnál fölösleges.
– Nem kell Korányi! – kiáltá Thaly, nagy őszbeborúlt üstökét megrázva.
– Korányi nem történész!
– Korányi nem régész!
– Mind igaz, uraim – vitatkozék az elnök, – de tudniok kellene, hogy dr.
Korányi csinálta eddig a legnagyobb leistungot a XIX-ik században.
– Mit? Hol? – tört ki élénken a kiváncsiság.
– Fraknói «Mátyás királyról» írt munkájában megállapítá a diagnózist,
hogy miben halt meg az igazságos király. A látlelet két sűrű oldalon oda
van csatolva a szöveghez. Tessék megnézni.[1] Aki ilyen messzire ellát a
multba, az bizonyosan ellát közelebbre is.
Ez az érvelés meggyőzte a konok történészeket s szó nélkül vállalták a
nagy jelentőségű bizottságba (melyre, mint mondták, az ország szeme néz)
Korányit.
A bizottság természetesen rögtön Dombovárra utazott, Zrinyiékkel
érintkezendő, kik a dombováriakat egészen elragadták, úgy, hogy szinte a
tenyerükön hordták őket; ünnepélyeket rendeztek tiszteletükre, a hölgyek
virágokkal borították el Zrinyit. (Radován deák tegnap jegyet váltott
egy ottani bájos leánynyal). A legujabb sürgönyök szerint az elmult
estén egy vándor-szintársulat díszelőadást rendezett számukra, adván
Jókaitól a «Szigetvári vértanukat». Zrinyi, unokaöcscse, Alapi Gáspár
társaságában, egy páholyban komolyan és figyelmesen hallgatta végig az
előadást és azt jegyezte meg, hogy: «Egy szó se igaz az egészből.»
De a bizottság, melynek eljárásáról lázas türelmetlenséggel várt a
közönség hireket (mert Magyarországon mindent bizottságokkal szeretnének
végeztetni – ha lehetne, még a lélekzést is), vélvén, hogy tekintélyével
végre jobbra vagy balra lendíti a még mindig kétes «Zrinyi-ügyet», a
bizottság, mondom, még oda sem érkezett, tehát még nem is
nyilatkozhatott, midőn egy távoli országból jött egy hang, nem is maga a
hang, csak a szózatnak a szele – és eldönté világot rázó súlyával a
dolgot egyszer s mindenkorra.
Egy távirat érkezett Rómából, melyet külön kiadásban közöltek a lapok:
«A Vatikán lapja: a «Piccolo», mai számában közli a pápai encziklika
vázlatos tartalmát, melyet a szent atya a kereszténységért küzdött gróf
Zrinyi Miklós és katonáinak Mária országában (Regnum Marianum) történt
csodálatos feltámadásáról kiadott s melyben ezen részleges feltámadás,
mint a mennyei gondviselés egyik előzetes ténye fejtegettetik. Az
encziklika bővebben szól arról, hogy ezen feltámadás nem teszi
halhatatlanokká az illetőket, hanem csak akképen lészen értelmezendő,
hogy életük fonalát ott veszik fel, ahol azt a keresztény hitért
szenvedett hősi halál megszakította. Így például ezen Zrinyi Miklós most
58 éves és nem 380 éves és addig fog élni – valamint a társai is –
ameddig különben élt volna. Rampolla bibornok a holnapi nap folyamán
fogja az encziklikát kihirdetni.»
Wlassics miniszter elolvasván egy rendkívüli kiadásból a római sürgönyt,
rögtön leült és a következő levelet írta Zrinyinek:
Méltóságos gróf úr!
Dicső hazafi!
Tekintettel elfoglaltságomra, csak most foghatok tollat, hazafias
örömömet tolmácsolandó szerencsés föltámadása felett. Szívem hangosan
dobog az örömtől s megnyugtató érzés tölt el, hogy már nemcsak dogmává,
de teljesen valósággá lőn, hogy nem halnak meg, akik a hazának élnek,
amihez most már merem hozzátenni – és ha meghalnak feltámadnak.
Legyen meggyőződve, méltóságos gróf úr, hogy halálában is tiszteletem
kimondhatatlan tárgya volt s a miniszterségem óta megjelent
tankönyvekben és olvasókönyvekben mindenütt ragyognak a méltóságod vitéz
tettei, buzdításul szolgálván a tanuló ifjuságnak.
Üdvözlöm önt és kérem az isteni gondviselést, mely a sirokból vezette
fel önt és igen tisztelt társait, hogy hazánk és nemzetünk javára
engedje önöket friss egészségben sok uj és nagy tetteket fűzni az
eddigiekhez. Kelt stb.
_Wlassics._
III. A HIRES SZALMALÁNG.
A székes-főváros lázban van. Vendéget vár. Ah, az mindig nagy dolog, ha
Budapest vendéget vár. És mindig egy kaptára történik. A házak
lobogódíszt öltenek, bizonyos ablakokban megjelennek bizonyos pokróczok
és ágytakarók. A rendőrök uj atillájukat huzzák föl. A főpolgármester
nem fogad feleket, be van zárkózva, beszédet tanul. A tömeg mind
sürübben hullámzik az indóház mentén, ahonnan a vendég jön.
A zsebmetszők a lehető legczélszerűbben elhelyezkednek a vonalon,
elhelyezkednek a rendőrök is – de a legczélszerütlenebbül. Ez a chablon
a város külső képére nézve. Az illusztris vendégre is mindig ugyanaz az
egy sors vár. Lakás van számára véve a «Hungáriában», melynek foyerét
délszaki növények ékesítik, szalonja asztalán ott várja egy meghívó báró
Atzél Bélától a Park-Clubba, egy másik meghívó gróf Zichy Jenőtől a
Szent-Ivánban tiszteletére rendezendő vadászatokra. A polgármester
fejében pedig ott várja egy programm, melynek pontjai az elevátor
megtekintése, este előadás az Operában, utána díszbanket a városi
Redoute termeiben. Ezen élvezetekhez csatlakozik ujabban a vágóhíd, a
vásárcsarnok és az uj országház megtekintése. Gyönyörű dolgok ezek.
Fölösleges mondani, hogy gróf Zrinyi Miklós fogadtatásáról van szó. Őt
és vitézeit várja a vendéglátó székes-főváros. Hasonló lelkesedés régen
volt. Az egyház maga is részt vesz a fogadtatás pompájában s Budapest
minden harangját megkondítják. Maga a papság is kivonul az indóházba
teljes ornátusban.
A pápai encziklika különben a társadalom minden rétegeiben eloszlatta a
kételyeket. Egy hang sem emelkedett többé a csoda ellen. A történelmi
társulat kiküldött bizottsága ennélfogva szintén megállapította távirati
jelentésében személyi ugyanazonosságukat. Ezt Czobor Béla is bizonyítja
– de ruházatukat nem tartja korhűnek.
Midőn Thaly Kálmánt bemutatták Zrinyinek, a somogyi főispán hozzátette:
– II. Rákóczi Ferencz történetírója.
– Ki az a II. Rákóczi Ferencz? – kérdezte Zrinyi hanyagul.
Thaly hamarjában szinte megbotránkozott mikor eszébe nyilalt, hogy
persze, Zrinyi előbb élt, nyugodtan felelte tehát:
– Zrinyi Ilona fia.
Sziget hős védője ezt a nevet is hiába keresgette emlékei közt.
– Ez a gróf úr dédunokája, a legvitézebb és legszebb magyar asszony, aki
három évig védelmezte Munkács várát.
Zrinyi szemei felragyogtak.
– És elüzte a törököt? – kérdé élénk érdeklődéssel.
– Nem a török ostromolta, hanem a császáriak – felelte Thaly.
– Ne mondja! – kiáltott fel Zrinyi Miklós, látható meglepetéssel. – És
azután?
– Elfoglalták a várat a császáriak – tüzelte, irritálta Thaly (mert ki
tudja, mire lehet az jó). – Hja, bizony fogságra vetették a dicső
asszonyt, aki nekünk felséges Urunkat, Rákóczi Ferenczet szülte.
– Nos, és mi lett aztán a sorsa?
– Meghalt számüzetésben Nikomédiában 1703-ban. A török szerető
gondoskodása édesítette meg utolsó éveit. Ott jártam a sirjánál magam
is.
Zrinyi egyre fokozottabb figyelemmel csüngött a Thaly ajkain.
– Kegyelmed, úgy látszik, nagytudományú férfiú, de ez mégis meglep
engem, amiket mond. Valóban a császáriak tették volna?
No iszen, csak ez kellett Thalynak, hogy rögtön nekifogjon a tragédiák
hosszú sorának. Patacsics, Alapi, Csáky, Szecsődy körülvették és úgy
hallgatták, mintha mézzel lenne a szája megkenve: hogyan végeztette ki a
római császár később Zrinyi Pétert Bécsujhelyen, hogyan kínozták
börtönben s vitték az őrületbe még később Zrinyi Jánost.
Szecsődy uram megrántotta a Deák Balázs smaragdzöld mentéjét, felhúzván
a szemöldjeit a homloka legtetejére.
– Ez többet tud, mint mink, komám uram.
Alapi a kardjára csapott indulatosan:
– Hát az Isten se volt itt azóta, amig mi odavoltunk?
Maga Zrinyi Miklós semmit se szólt, csak mosolygott nagykeserüen és a
szakállába látszott morogni valamit. Olyasfélét talán, hogy «ezért ugyan
érdemes volt kirohanni».
Aztán félrehuzta Thalyt bizalmasan egy ablakmélyedésbe. A többiek
tiszteletteljesen álltak félre. Elképzelték, hogy miről lesz szó, – de
hallották is onnan a hangos beszélgetést.
– Mondja csak kegyelmed, ki messze lát hátra a mult időkbe, ahonnan mi
jöttünk, nem tud valamit az én asszonyomról?
– Rosenberg Éva grófnőről?
Zrinyi a fejével bólintott és hangosan dobogott a szíve az
izgatottságtól, hogy mit fog hallani. Nagyon szerette azt a szép
aranyhaju asszonyt.
– A grófné ott élt egy darabig özvegyen a csehországi birtokán –
folytatá a histórikus, – hanem aztán férjhez ment.
A Zrinyi keskeny homloka elborult. Ez fájt neki. Fölszisszent, mintha
mérgezett tőrrel szúrták volna meg.
– Kihez ment férjhez? – kérdé tompán.
– Gazaldo Pál olasz marquishoz.
– Ah, a gaz kigyó! Vadászott egyszer nálam Csáktornyán…
Az irigy Czobor Béla nagy malicziával súgta Török Aurélnak:
– Még szinte bámulatosabb az, hogy Thaly tudja ezeket, mintsem az, hogy
Zrinyiék feltámadtak.
Zrinyi szótlanul nézett maga elé, észre lehetett venni rajta, hogy
ellágyult az emlékeken.
– És kis fiamból, Jánoskámból, mi lett?
– Ő boldog volt, uram, és soha se jött vissza Magyarországba, nagy kort
élt és most ott alussza örök álmát a hohenfurti zárda templomában.
– Szegény Jánoska! – És egy köny reszketett a rettenhetetlen hős
szempilláin – milyen szépen lovagolt, repesett a térdeimen…
Aztán mégis észrevette, hogy nem illik hozzá ez a nagy gyöngeség,
elfordult, ott hagyta a multba látó urakat.
Hanem iszen éppen csak ez kellett a többieknek. Nosza megrohanták Thalyt
valamennyien, sohse volt még ő olyan kapós. Valóságos _áffium_ gyanánt
hatott a tudomány a vitéz urakra. Mindenik szeretett volna hallani a
feleségéről, a gyermekeiről és hetediziglen az unokáiról; Istvánffy Pál
félrelökte Botos Pétert: «Kendnek úgy se voltak gyermekei». Máté György
pedig túlkiabálta Deák Balázst:
– Kezdjük csak az én cselédeimen! Mi lett az én szépséges Kata
leányommal?
A Kata leány? Ki tudhatná azt! Itt már véget ért a Thaly tudománya. Csak
nagy nemzetségfákról regél a történelem. A kis fák ismeretlenül nőnek és
enyésznek el a nagy nemzeti rengetegben.
Különben sem volt idő ilyenekre. Ott várt már Budapest székes-főváros
küldöttsége, mely meghivta Zrinyiéket s meg volt bizva, hogy
különvonaton kisérje őket.
Zrinyiék égtek a kiváncsiságtól, hogy újra láthassák Budavárát, de a
vasút ellen hátborzongató ellenszenvet éreztek, habár három nap alatt,
míg Dombováron mulattak, sok mindent más szinben láttak már, mint
azelőtt három századdal. Nagy iskolán mentek keresztül e három napon.
Amit az emberiség apránkint talált fel, azt ők egyszerre látták maguk
előtt. Sok volt, megterhelte az elméjüket.
Szecsődy Máté kifogást tett a vasút ellen:
– Jobb volna, ha lóháton mehetnénk.
Megijedt erre Tenczer Pál[2] (mert ő volt a küldöttség vezetője):
– Nem lehet az. Oh, Gott, Gott. Méltóztassanak csak belenyugodni.
– Kényelmesebb is volna lóháton – jegyzé meg Csáky.
(No ilyet még az öregapám sem hallott, gondolta magában Tenczer Pál,
hogy kényelmesebb volna lóháton.)
– Dehogy, dehogy, – mondá aztán hangosan – kényelmes coupék, étkező
kocsi… Csak tessék én rám bizni. Aztán kivihetetlen is volna lóháton.
Hol vennénk annyi hátaslovat?
Maga Zrinyi szólt közbe:
– Az a legkisebb. Láttam itt a környéken egy ménest; mingyárt lehetne
belőle fogatni, amennyi paripa kell.
Vaczogott a Tenczer Pál foga.
(«Huh, fel nem ülnék millió forintért egy olyan vad lóra.»)
– De hiszen az a Dőryék ménese! – ellenveték a dombovári honoratiorok.
– Az most, de ha elveszszük, akkor a mienk lesz – mondá a vezér
jókedvüen.
– Csakhogy nem engedik ám a Dőryek – vélte egy szőkeszakállú helybeli
alak.
– Úgy? – szólt Zrinyi érdeklődve. – Az a kérdés, hány főbül áll a
haderejük?
– Nincs haderejük.
– Hát akkor mivel akadályozzák meg? – csodálkozott a hajdani
várkapitány.
– A törvényekkel, a tulajdonjog szentségévél.
Zrinyiék összemosolyogtak; szemjátékuk azt látszott mondani egymásnak:
Milyen satnya faj ez!
Sok huza-vona után Zrinyiék engedtek udvariasságból s az egész tábor
felczihelődött a fellobogózott vonatra, mely már meg sem áll Budapestig.
Csak Radován diákkal volt egy kis komédia. A kópé annyira szerelmes
volt, hogy egy-két napra sem akarta elhagyni menyasszonyát, egy tűzről
pattant barna leányt, névszerint Faragó Piroskát, aki a feltámadottak
tiszteletére adott bálon ismerkedett meg Radovánnal.
A diák olyan szépen tánczolta a csárdást Piroskával, úgy aprózta, úgy
tudta megforgatni, meg kaczérul elereszteni, nagy dévajkodással úgy
fogdosta, úgy megfogta, – hogy foglya is maradt ásó-kapa erejéig.
Mindjárt ott a bálon megkérette Szecsődy és Patacsics uraimékkal a
szüleitől.
Faragóék, jómódú polgárcsalád Dombováron, legott meghányták, megvetették
a dolgot. Hirtelen jött az ajánlat, de a kérő helyes férfiú, nemcsak
régi familiából való, de ő maga is régi s mindent összevéve, szerencse
Piroskára, mert Radovánnak ugyan nincs semmije, de vannak érdemei s
minthogy a hazáért halt meg, olyan hivatalt kaphat, amilyent akar, sőt
még országgyülési képviselő is lehet a jövő cziklusra, ha átáll a
szélsőbalhoz. Ott mingyárt megvolt az eljegyzés is, sok vidám enyelgés
és tréfa között. Hogy hol veszi Radován a keresztlevelet? S hogy fogja
mondani a menyasszony: «Holtodiglan», mikor ez már egy régen elmult
terminus? Szó, ami szó, de valóban sok különösség jön ki az ilyen
rendkívüli helyzetekből.
Radován tehát nem akart Budapestre jönni. Nem kell már ő neki a
dicsőség, de Zrinyi közbelépett és végre úgy oldották meg a kérdést,
hogy magukkal vitték Piroskát is az özvegy menyecskenővérével együtt.
Bezzeg volt nagy dévajkodás a vasúton. A fiatalabb vitézek fogdosták,
csipkedték, bizony még oly helyen is a ruhán keresztül, ahol nem illett,
kivált a menyecskét. Sőt az öregebb urak mellének sem esett rosszul egy
kis pajzánkodás. Az özvegy menyecske volt nagy kínban, nem győzte
paskolni a kezeiket. «Ugyan hagyjanak békét. Ne izéljenek hát stb.» A
fővárosi küldöttség tagjai megbotránkozással röffentek össze s Tenczer
Pál azt súgta Máttyus Arisztidnek, de az öreg Kléh István is hallotta:
– Úgy látszik, nem nagy illedelmet tudtak a középkorban.
Azontúl alig történt valami megemlítésre méltó, az állomásoknál
mindenütt nagy tömegek várták a vonatot, zászlókkal, zeneszóval, a papok
proczesszióval, kereszttel, vörösinges minisztránsokkal, de a vonat
sehol sem állott meg, következéskép nem lehettek beszédek, csak az
ablakon át köszöngetett nekik Zrinyi Miklós. Az egyik községnél pláne
bandérium várta; a nyalka paraszt-legények, kik szőrén ülték a lovat,
nagy lelkesedésükben erőnek erejével a vonat előtt akartak lovagolni, de
a biró uram rájuk ripakodott:
– Mit akartok? A füstös előtt? Hiszen ha még jó lovatok lenne. De hatvan
forintos lovakon? Ki látott ilyet? Szamarak.