mindig csalódott a szublimátban. Nyári Juci, akinek rosszul megy a
Casinóban, mert nem szép, nagyon védte a szublimátot, hogy attól igenis
föltétlen meghal az ember, ő is vett már be szublimátot, mikor egyszer
öngyilkos lett és ő akkor hat hétig feküdt és azért ő újra is csak
szublimáttal fogja magát elemészteni. La belle Tusnády, aki jó barátnő
volt Olly Jollyval, leadta nekem az Olly Jolly öngyilkosságának az okát.
Jelzem neked, hogy míg mesélt, nagyokat sóhajtott, mert azalatt
állandóan Maurice-ot nézte, aki unalmában, mert a francia partnernője
ilyenkor szeparéban volt, elővett egy magyar lányt és végigcsinálta vele
az apache-táncot ott a középen és ilyenkor egész színház volt a terem, a
hátrább eső asztaloknál állva nézték Maurice-ot, a kisebb nők meg a
rövidebb vendégek fel is állottak a székekre s a függönyök is ki voltak
nyitva s a páholyokból a lumpok mind kidugták a fejüket bámulni, hogy
gyúrja a nőt Maurice az apache-zene hangjainál. De ha az egész terem
figyelését és rajongását összeadnám, az mind nem volna annyi, mint
amilyen nagyon La belle Tusnády egymaga nézte Maurice-ot, pedig közben
mesélte nekem az Olly Jolly csalódását, ami végett Olly Jolly
szublimátot vett be.
Ezt elmondom neked, kérlek, ez nem olyan mindennapi, mint az Olly Jolly
előbbi halálos szerelmei. Kérlek, valami Apai-fiú, akit én is ismertem
látásból a Casinóból meg az Orfeum-kávéházból meg a lóversenyről, ez
foglalkozott legújabban Olly Jollyval. Rászállt a nőre, ahogy La belle
Tusnády mondta. Olly Jolly evvel az Apaival kezdett ülni reggelig a
teremben. Olly Jolly, kérlek, egy olyan lány volt, hogy imádta a
költeményeket. Ez megesik akármilyen szép nőkkel is. Pláne Olly Jolly
annak idején nevelést kapott, hallottam az életét, hogy gentrylány volt,
de megszökött hazulról egy csalódásból kifolyólag és a Casinóba került
Pesten és a gentry-osztály nem perelte vissza, itt hagyta a Casinónak.
Mikor az Apai-fiú hallotta tőle, hogy imádja a költeményeket,
kijelentette Olly Jolly előtt, hogy ő is költő. Olly Jolly boldog volt,
hogy ezt megtudta s felszólította Apait, hogy írjon neki egy szép
költeményt. Apai másnap éjszaka felhozta a költeményt, amelyet direkt
Olly Jollynak írt és felolvasta neki. A költeménynek az volt a címe: A
vén cigány. A költeményt eredetileg Vörösmarty irta, kérlek,
szóról-szóra úgy ahogy Apai leírta. Olly Jollynak barátom megnyerte a
szívét a Vén cigány. La belle Tusnády azt mondta, hogy sírni kezdett
Olly Jolly, mikor Apai felolvasta neki a költeményt és aztán eltette a
reticulejébe. Egy pár nap mulva megint írt neki Apai egy költeményt. A
második költeményének az volt a címe, hogy Szeptember végén. Még nyílnak
a völgyben a kerti virágok…
Olly Jolly kész volt, barátom. Az Apai-fiúnak nem kellett több
költeményt írni. Olly Jolly úgy tartotta az Apai-fiút, mint a galambot.
No most, a minap hajnalban Olly Jolly kihúzta a kebléből a Vén cigányt,
mert a keblébe dugva hordozta a költeményt és megmutatta Ibolya
Márkusznak, a Casino házi kupléírójának, aki a szubretteknek a szöveget
szállítja, hogy mit szól hozzá. Ibolya Márkusz fölvilágosította Olly
Jollyt, hogy ezt Vörösmarty Mihály írta. Olly Jolly kihúzta a Szeptember
végént is és azt is megmutatta Ibolya Márkusznak. Az öreg Ibolya Olly
Jollynak kijelentette, hogy becsapták, ez neki mint becsületes embernek
kötelessége volt és amellett mint kolléga se hagyhatta, hogy Vörösmarty
Mihálylyal és Petőfi Sándorral, a magyar nemzet legnagyobb szövegíróival
egy ilyen szemtelen svindlit csináljon valaki. Olly Jolly erre a
csalódásra hazament a Reklám-szállodába s ott megitta a szublimátot.
Tegnap reggel.
Nagyon meg voltam indulva, mikor La belle Tusnády előadta ezt nekem.
Maurice kész volt az apache-tánccal és törülgette a haját a
zsebkendőjével és ment egy páholyba. La belle Tusnády hörgött egyet
Maurice után és kijelentette nekem, hogy ő részéről nem volna képes
beleszeretni Maurice-ba, mert ez a Maurice egyáltalában nem férfias
szépség. Aztán mondta, hogy jaj, muszáj holnap délután meglátogatni neki
szegény Olly Jollyt, egy öngyilkos azt elvárja a kolléganőktől. Aztán
hazamentem.
Másnap délután, mert nem tudtam mit csinálni, mikor a bankból elléptem,
eszembe jutott, hogy én is mint jó ismerős megnézzem szegény Olly Jollyt
a Rókuszban. Vettem a Józsa üzletében egy kis cserép primulát, avval
felszerelve mentem Olly Jollyt megvizitelni. A második emeleten feküdt,
oda küldött fel egy terembe a Rókusz portása, azt mondta, ott vannak
elhelyezve az öngyilkosok.
Mikor benyitottam a terembe, Olly Jolly rögtön meglátott, fölemelte a
fejét és arra nyújtotta a karját és
– Jaj ni, a Béla is eljött – már zokogott, leesett a párnájába a feje s
zokogott. Ott feküdt a második ágyon. Az ágy előtt ült La belle Tusnády
és Andrássy Tusi és az ágy lábánál állott Elly Relly. Olyanok voltak a
szineikkel, mintha kolosszális pillangók estek volna ide. S ott ült a
másik oldalon az ágy mellett egy széken Roszkovicsné, akit soha nem
láttam még nappal és azt hittem nappal nem is él Roszkovicsné.
Roszkovicsné is elkezdett pityeregni, amint Olly Jolly a zokogáshoz
hozzáfogott. És pityeregve simogatta Olly Jolly párnáját:
– Már megint kezdi. Már megint kezdi.
Úgy látszik szívet is tart Roszkovicsné, én azt hittem, csak harisnyákat
tart. A lányokkal lekezeltem. Roszkovicsnénak is mondtam: szervusz, ami
furcsán jöhetett ott ki, mert Roszkovicsné úgy ült ott a betegágy
mellett, mint egy tekintélyes özvegyasszony a templomban.
Letettem a cserép virágot az éjjeli szekrényre. La belle Tusnády odajött
megtapogatni a primulát és kérdezte, hol vettem ezt a remek fuksziákat.
Az éjjeli szekrény teli volt virággal már, pohárban és csokorban. Meg
befőttesüveg meg Kugler meg egy kis selyemruhás alvó-baba is volt az
éjjeli szekrényen. A takarón meg egy egész rakás rózsa volt.
Olly Jolly kinyitotta a szemét, kezet adott.
– Szervusz, te drága. Eljöttél! Hát mit szólsz! Mit szo-hó… – egy pár
pillanatra visszaadta magát a zokogásnak.
– Ja-aj megint! – Ez Roszkovicsné volt.
– Nem lesz semmi bajod – mondom és megnéztem a feje fölött a fekete
táblát, amire krétával fel volt írva, ami itt Olly Jollyra vonatkozólag
szükséges. De nem Olly Jolly volt felírva a táblára, hanem Gályi Nagy
Ida. La belle Tusnády leintette gyöngéden:
– Ne bőgjél már, elég volt.
Olly Jolly levette a tenyerét a szeméről és elhallgatott és Roszkovicsné
is felhagyott a nyögéssel abban a pillanatban, csak szítta az orrát és
hintázott a fejével és nézett az Olly Jolly hajára s folyton emelt egy
agyonnyomott zsebkendőt a szájáig.
– Kaptam gyomormosást – panaszkodott Olly Jolly, vagy inkább hencegett,
nem tudni. – Jaj, hogy fájt nekem.
Roszkovicsnénak majd leesett a feje, úgy elhintálta erre:
– Hn, hn.
– Benne vagyok a Napba, olvasta? Istenem. Mondja, milyen borzasztót
tettem én, mondja! Mért nem ül le. Rellykém adjál egy széket Bélának.
Mentem székért. Benyilt az ajtó s a jó Zsanti jött be bundában és ezüst
bottal, a cilinder nem volt a fején, mert már a kezében volt.
– Zsa-hanti úr! – Szinte előbb hallottam az Olly Jolly új zokogását,
mielőtt tényleg kitört belőle. Megint felült, a jó Zsanti tiszteletére s
összekötötte a pertlit az erős Rókusz-ing nyakán, mert kioldódott neki.
A jó Zsanti kezében egy fehér rózsa-bukéta volt, úgy jött, mint egy
ócska vőlegény és ahogy bejött az egész terem felé meghajtotta magát és
biztosan rebegte magában a meghatottságtól ezt hogy: áldás békesség, de
nagyon szigorú arcot csinált, amint az Olly Jolly ágya elé ért.
– Ne! – azt mondja s belenyomta az Olly Jolly kezébe a bukétát. – Egy jó
nagy pofont érdemelnél te bolond tyúk, te! Szervusztok macskák.
Az egyes ágyon a sarokban elmosolyogta magát gyöngén az Olly Jolly
szomszédja, egy férfiöngyilkos, egy fodrászsegédhajú fiatal, aki nem
tudom hogy került a női terembe. Kötés volt a homlokán. Arra volt
könyökölve az Olly Jolly ágya felé és sápadt arcából két sötét,
szórakozott szemével nézte gyöngén Olly Jollyt. Üdvözöltük egymást a jó
Zsantival. Azután a jó Zsanti leült az ágyhoz és a cilinderét rátette a
takaróra a virágok közé s szigorúan és jószívűen mint egy apa, ejtegette
azt a brillantinos fejét a szegény Olly Jolly szeme közé:
– Látod te taknyos. Mit kezdel ilyen csirkefogókkal. Ha a jó Zsantira
hallgatnátok, nem buknátok bele mindig az ilyen zsiványokba. És egy
ilyenért iszol te szublimátot? Nem szégyelled magadat?
– Ne bántsa legalább, Zsanti úr, nebbá-hántsa legalább.
– Nézze Roszkovicsné maga fogja be a száját.
A lányok nevettek már. Olly Jolly is nevetett egy ici-picit, amennyit
egy öngyilkosnak nevetni illik. Roszkovicsné belésipolt az orrával a
zsebkendőjébe s azt sóhajtotta: jaaj istenem. Olly Jolly visszaesett a
szerencsétlenségébe s kicsúszott egy-egy könny a két sírós szeméből:
– Mit csináljak drága Zsantikám, már megszerettem azt a fiút. Mit
csináljon az ember.
Andrássy Tusi, aki azt hirdette magáról, hogy neki nincs szive,
fölemelte a tenyerét és úgy legyintett Olly Jollynak:
– Maguk mind a legnagyobb hülyék édesem.
Egyszer csak bedugta a fejét Arany Hédi s utána Manci bujt be. Ezeknek
is virág volt a kezükben. Egy világoskék szövet jambósapka volt a Manci
fejében, mintha csónakkirándulásra öltözött volna. Meglátott, mikor jött
az ágy felé és megállott és rám ragyogott:
– Nini! – s aztán szaladt Arany Hédivel az ágyhoz és mind a ketten
beledűltek az ölelésébe Olly Jollynak, aki megint frissen felzokogott:
– Szervusz drágám, szervusz, hogy vagy, mit szóltok, hát mit szóltok –
és megint volt sírás, Roszkovicsné is odaborult közibük segíteni s már
nem tudom, hogy ment ez és hogy ki kezdte, de a siránkozásból egyszer
csak egy nagy nevetés lett. Ilyen egy bolond népség! La belle Tusnády
rácsapott hátulról Arany Hédire s huzgálta visszafelé az Olly Jolly
kebléről és mind a lányok nevettek és a jó Zsanti is nevetett meg én is
nevettem azon, hogy itt elkezdenek nevetni. Csak Roszkovicsné jött
zavarba s nézett körül fejcsóválva. Egy apáca pisszegett távolabb egy
ágy mellől és a betegek köhögtek és felkönyököltek idenézni, haragudtak
vagy inkább örvendtek szegények? Egy vén asszony volt az Olly Jolly
másik szomszédja, az csak figyelt fölfelé a plafondra egyformán. Ott egy
légy sétált, a nehéz betegeket mindig érdeklik a mennyezeten a legyek. A
vén asszonynak a térde táján mintha egy nagy batyu lett volna a takarója
alatt. Olly Jolly megsúgta nekünk, hogy ez egy bizonyos Klinkóné, egy
szegény asszony, akinek a lábát levágta tegnap a villamos. Csend lett az
ágynál, a lányok egymás után sóhajtottak, néztek át a szegény vén
asszonyhoz. Roszkovicsné csendesen ismerkedett a vén asszonynyal.
A jó Zsanti elköszönt, miután kijelentette Olly Jollynak, hogy ha még
egyszer öngyilkos lesz, becsületszavára ki fogja lökni a Casinóból. Olly
Jolly hűen ránézett a jó Zsantira s azt mondta, hogy ezután már okos
lesz és tiszteltette az egész Casinót és hogy mondja meg a jó Zsanti az
igazgató úrnak, hogy ne haragudjon. A jó Zsantival elment Andrássy Tusi
meg La belle Tusnády is, azután Arany Hédi jelentette ki, hogy neki
muszáj még ondoláltatni menni s Mancit is hívta s én is elbúcsúztam Olly
Jollytól, aki egy végtelen hálás pá-val adta fel a kezét és a kezén
csillant szegénynek a jegygyűrűje. Ez mindig nagyon meghat engemet, a
táncosnők jegygyűrűje. Nekik van Pesten a legvastagabb karikagyűrűjök,
pedig nincsen semmiféle vőlegényük nekik, csak egy álmuk van legfeljebb
és ugyebár avval senkinek nem ártanak, ha karikagyűrűvel szerepelnek a
világban.
Ahogy jöttünk a folyosón meg a lépcsőházban, a sovány beteg emberek,
akik ott csuszkáltak a papucsaikban, mind megállottak és néztek Arany
Hédi után meg Manci után és ezek is kíváncsian és tisztelve néztek a
betegekre és Arany Hédi húzta az orrát:
– Jaj ez a karbolszag itten! – és Manci sóhajtott vissza, hogy szegény
Olly Jolly, istenem, itt kell neki feküdni a Rókuszba! A Rókusz udvarán
csendesen sétálgattak és pihentek párjával meg magánosan a lábadozó
betegek, ki tudja kicsoda mindegyik ember itt és mi a baja? S mi az
élete? Itt úgy el vannak maszkírozva ezekben az egyforma kékcsíkos
köpenyegekben és sipkákban. Úgy üldögélnek a padokon és úgy járkálnak a
néma nevükkel, mint valami katonák a kaszárnyájukban az élő város
közepén. A tavalyi verebek csipogtak és ugráltak a fákon az udvarban,
azoknak mindegy a terep, csak azok a zöld boutonok tartoznak őrájuk,
amelyek kitolakodtak a gallyakon, meg az, hogy az ég olyan kékítőszínű
kék megint odafenn és hogy a szellők mint könnyű vigécek meleget hoztak
a levegőbe mintának valahonnan a nagy idegen cégtől, amely a meleget
exportálja.
Az utcán el akartam a hölgyektől búcsúzni a viszontlátásig. Már alkonyat
volt, az Arany Hédi kipirosított arca lilaszínű volt az utcai
világosságban. Nem volt nagy ambícióm kísérni őket. Kezeltem velük és
csak épen megkérdeztem, merre mennek. Arany Hédi a ligetbe szándékozott
kijutni villamoson. Mondjam meg neki, melyik villamos megy innen az
Aréna-útra.
Manci megkérdte:
– Hát nem ondoláltatni mégy?
– Nem – azt mondja Hédi – csak odafenn mondtam. Ki kell menni nekem most
a Cirkusz-kávéházba. Ott vár a barátom.
Megkérdeztem:
– Ki a barátod most jelenleg?
Manci mondta meg helyette:
– Egy nagyon kedves pofa.
Arany Hédi felvilágosított:
– A Rojál Vió titkárja, az a barátom. Tegnap megnyilt odakinn a mozi, ő
most már délutántól kinn van a ligetben. Manci gyere ki, majd azután
beülünk egy páholyba. Maga nem jön ki? Bemutatom magának a barátomat.
Megmondom magának, ő volt tavaly az Olly Jolly barátja, azért nem
beszéltem odafenn.
Nem volt kedvem kimenni velük a Cirkusz-kávéházba. Manci sem akart
menni. Odafordult hozzám:
– Maga merre megy?
– Én? – A két karommal keresztbe mutattam: arra.
Az lett a vége, hogy elmentem sétálni Tóth Mancival. Jött mellettem egy
pár lépést, elkezdte a társalgást. Azt mondja:
– Úgy irígylem ezt az Olly Jollyt.
Miért irigyli Olly Jollyt?
– Csak. Nem mert itt fekszik a Rókuszba. Hanem mert Olly Jolly az
legalább már boldog volt. Őneki mindig volt egy igazi barátja, akivel
nem volt semmi érdeke neki, csak a szerelem. Azt hiszi, én nem tudnék
öngyilkos lenni egy szerelem végett?
Végett? Talán miatt! Én nem tudok ezeknek a konverzációján segíteni.
Ezeknek egy külön magyar nyelvük van, amit nem tanítanak az iskolákban.
– Eredj jobbra, te vagy a hölgy – mondom neki. Észrevettem, hogy a
baloldalamon sétál.
– Hagyjon engemet, zéderanda! – Úgy jött tovább, balról. Átkeltem a
baloldalára, akkor ő visszaszaladt, úgy hogy megint csak a baloldalomon
jött.
– Ne ugrálj itt, mindjárt itthagylak. Csak nem fogom magam veled az
utcán kompromittálni! Viselkedj tisztességesen, hadd higgyék, hogy
legalább is egy jobb szobalány vagy.
– Elég édesem, a többit írja meg levélben.
Elröhögte magát, egy vastag úr lépett el mellettünk cilinder alatt,
utána kiabált:
– Öö, mondja csak! Izé, hallja!
A vastag úr hátranézett, Manci persze akkor hozzám volt már fordulva s
úgy tett, mintha el volnánk mélyedve a diskurálásba. Ezt a viccet még
vagy hatszor megcsinálta, mindig, ha valami tekintélyesebb alak került
elébünk. Alig birtam a nevetést megállani, oly komikus volt, ahogy azok
az urak hirtelen megfordultak és ránk bámultak. Pedig olyan rosszul
voltam a szivemben. Olyan fárasztó nehéz érzés feküdt rajta, komiszabb,
mintha bánat lett volna, mert csalódás volt, egy utálatos buta csalódás.
Mi mindent nem képzeltem erről a tavaszról. Most evvel a züllött kis
nővel találom magam a flaszteren az első szelid márciusi alkonyaton.
Azért is, kicsúfolom az életemet, veszek neki egy csokor ibolyát. Ott
ácsorgott a Nemzeti előtt egy ibolyás sváb fiú.
– Fizessek neked egy csokor ibolyát? Ne mondd, hogy potyára sétáltál
velem.
Az orra alá nyomtam az ibolyát: nesze.
– Pfuj, – azt mondja – csupa vizes ez a ronda ibolya.
Elvette s aztán folyton felemelte megszagolni. Nekem nem szólt, hogy
gyönyörködik az ibolyában. Gondoltam, elég lesz már Manciból. A Kossuth
Lajos-utcánál megállottam vele:
– Hát meddig parancsolsz még együtt lógni velem?
– Hallja mehet, ha akar. De azért lehetne olyan gavallér, hogy elvigyen
legalább egy cukrászdába.
Egy cukrászdába. Hová vigyem. Visszafordultam vele, bevittem a
Hauerájba. Ott nem lesznek ismerősök. Ott ültünk egy sarokban, néztem a
színinövendékeket az asztaloknál a rejtélyes nagyhajú, havelokos
fiúkkal, hogy tárgyalnak, hogy bujnak össze, csokoládéznak és
süteményeznek és cirógatják egymást türelmetlenül a kezükkel és a
szemükkel. A színinövendékeknek az összepiszkolt szerepei az asztalkákon
feküsznek, meg némelyik ráült a szerepére, hogy el ne veszítse. Istenem,
de boldogok ezek. Biztos ha benéz az utcáról valaki, engem is irígyel,
azt hiszi, én is boldog vagyok itt evvel a fiatal hölgyeménynyel. Nyitva
volt az ajtó, mert a cukrászdákba is beeresztik a tavaszt, kinnről
izgatott verébzsivaj hallott és villamoscsengés és postakocsizördülés és
az emberek siető társalgása, ez mind olyan örömteljesnek tűnt, oly
fiatalnak, szerelmesnek. Tóth Manci folyton felugrott a tányérkával és
új meg új krémeseket és diósakat hozott a süteményes pultról. Már
legalább a nyolcadik süteménynél tartott. Mindig etetni akart, aztán ő
kapta be vígan a falatot, mikor eltoltam a kezét:
– Jó, ne egyen, több marad nekem.
Egyszer nagyon belebámult az arcomba:
– Mennyiér mondja meg, hogy mi a baja magának?
– Semmi fiam, csak egyél.
– De tényleg. Maga úgy el van keseredve, mint őszszel a liptai túró.
Kinéztem az utcára, nem voltam hajlandó kiszolgáltatni a szomorúságomat
egy Tóth Mancinak.
Fizettem. Kimentünk a Hauerájból. Az ajtóban egy furcsa fájdalom futott
el engem. Már másutt is éreztem ezt. Az volt ez, hogy most itt voltam és
szomorú voltam, egy ilyen helyen, ahová ha gondoltam, ha benéztem,
mindig az élet vidámsága volt a szemem előtt. Én itt már nem lehetek
vidám, mert egyszer szomorúan ültem itt és ez mindig eszembe jutna, ha
ide jönnék. Egy sóhajom itt maradt, az oda felment az egyik szögletbe s
ott marad, mint egy gyönge kis pókháló, amit nem is sejt senki.
A szél beleszemetel az utcán az ember szemébe. Az ember grimaszt csinál
és a nyakába húzza a fejét. A Gerbeaudban ül most is az a nő s olyan
mintha igaz se volna, hogy ismertem és hogy történt köztünk valami. Jaj,
ha bemennék most oda? Mit gondol ő felőlem? Hátha én valami rémes
illetlenséget követtem el avval, hogy többet nem is jelentkezem? Én soha
nem fogok az élethez érteni. Tóth Manci beszélt hozzám, lökdösött, én
nem figyeltem rá, Illetőnét próbáltam megint magamban érezni,
elbájoltatni magam. Hallatlan, barátom, az arca is úgy eloszlik, amint
látni képzelem. És megint és megint csak azt érzem, hogy valami nagyon
rosszat tett velem. Ellenségem.
– Mondja, mit szólna hozzá, ha én is innék szublimátot, de tényleg? Én
innék legalább egy literrel, hogy ne kellessen a Rókuszba feküdni.
– Mi lelt megint, te buta?
– Semmi! Tudja, hogy én hogy utálom ezt az egész világot? Én egy olyan
szerencsétlen vagyok. Bá, mit néz a szemivel?
Ezt már egy fehérbajuszos bácsinak mondta, aki úgy látszik epedve nézte
meg Mancit. A bácsi elhúzta a fejét és megmozgatta mérgesen az ajkait,
azután Manci csak figyelt előre a levegőbe, én nem tudom, mit figyelt:
– Mondja, minek gyön az ember a világra?
De unalmas megint! Mindjárt le fogom kapcsolni.
– Ha az ember legalább azt a bizonyosat megtalálná, aki szeresse az
embert. Igy mit ér ez a ronda élet? Mondja! Hát mondja, mi ez az egész
vacak élet?
Ez azt beszéli, amit én mindig gondolok magamban. Utálatos!
– Némelyik lányoknak olyan szerencséjük van! – azt mondja. – A Hédi is a
Hugóval úgy szeretik egymást. – Bekapott egy sóhajt a nyitott szájába.
Egypár szóra méltattam:
– Mit akarsz? Mindig kaphatsz férfit. Azt mondtad, hogy egy nagy
földbirtokos is akar tégedet.
– Igy beszél velem? Azt hiszi, kell az énnékem? Azt hiszi, kell nekem
egy gazdag? Én arra még ráérek. Vagy azt hiszi, nekem imponál az a
Móric, mert az egy francia? Mindig úgy beleharap a fülembe, mikor visz
táncolni, fene egye meg. Mindig beszél nekem németül, de én azt se
értem. Csak nagyon jól tudom, mit akar. Akit én nem vagyok képes
szeretni, az mehet. Nekem hiába hízelegnek.
Az Andrássy-útra értünk. Őneki csak tizenegyre kell felmenni a Casinóba
öltözni, nekem meg semmi dolgom nincs ilyenkor, csak a búsulás. Beültem
a Pathefonba vele, hallgattunk egymás mellett ülve kis zenéket, én
operarészleteket, ő meg Bachótól és Banda Marcitól indulókat és
csárdásokat és aztán Baumann-kuplékat kapcsolt a fülébe s ugrált és
röhögött a székén, úgy hogy egy kicsit rugdosni kellett a lábát, hogy
rendesen viselkedjen. Azután elvittem a Borozóba vacsorázni, mert már
éhes voltam.
*
Ha tudna még úgy fájni valaha az élet, ahogy azon a tavaszon fájt.
Hirtelen kitört Pesten a tavasz. Tényleg barátom olyan az, mintha az ég
falát áttörné türelmetlenségében. A napsütés pofozza az embert. Az
ablakokon csókok lángolnak. Valami harcias melegség van, ami melegebb,
mint a kánikula. Oly világos, oly csodavilágos a levegő. A járdába
beállított fák egyszer csak teli vannak zöld konfettivel. Mi ez, hogy
egész más a város, pedig a tegnapi város ez, nem? Mi az, hogy a kimenős
pincérek olyan kurta sárga übiket vesznek fel a frakkjukra s hagyják
kilógni hátul az übi alól a frakk farkát, mintha titokban ők fecskék
volnának? A cigaretta a szájukból feltámaszkodik az orruknak s forgatják
cinkfejű elegáns pálcájukat és félrerakják a szidit a fejükben, hogy a
fele a frizurájuknak kilássék a szidi alól! Most nem szocialisták, most
boldogok! A kövér kis barna verebek tavalyi-kosztümben, semmi panaszuk
nincs, hogy a nehéz telet átcsinálták velünk, össze-vissza ugrálnak,
hencegnek egymásnak, egy végtelen csicsergés a társalgásuk, ami lemegy
az ember füléből a lelkébe s az emberben fáj a visszhang, mintha értené
őket. Süti a nap őket. Boldogok vagy mik. Örülnek a világnak!
A Margithídon lekönyökölnek ilyenkor szegény emberek a hajókat nézni. A
sziget, mintha tegnap még nem lett volna a helyén, mintha a Duna valamit
álmodott volna az éjszaka s az álma ott maradt volna reggelre a víz
színén. Minden! Egy ablak ki van nyitva s egy drótkalicka ki van az
ablakba téve s ugrál egy kis sárga madár benne. És valami
vendégmadarakat vesz az ember észre a fákon, feketék és kékesek, én
igazán nem is tudom micsoda madarak, kurtákat oboáznak és flótáznak és
eltűnnek. Két napszámos visz az utcán egy tükröt és a tükörbe rezegve
dülöngnek a házak, meg vannak őrülve s mindenki fejjel lefelé táncol
abban a tükörben. Az élővirág-boltok kirakatablakát kinyitják. A kofák
talyigáin a narancsok tegnapról mára feldagadtak, kigyulladtak, lázuk
van vagy mi! Egy luftballon mennybemenetelét nézik már az Andrássy-úton.
És minden utcán és minden udvaron kis kutyák forognak egymás körül.
Vándorol egy zongoraverkli valahová, tükrök csillognak az oldalán és
képek, álomkastélyok és illúziókertek. Az a sánta legény, aki toszítja,
hogy tud most sietni! És milyen vad nagy zergetollat lógat a zöld
kalapján hátul!
Egy kávéház már olyan ideges, kirakta a fehérített székeket a járdára,
nem birják ki tovább! A vendégek mint a medvék kibujnak a kávéházból és
ott ülnek benne az utcában a kinyitott ég alatt. Ó csak ne volnának
ilyen csúnyák! Zöld az arcuk a nagy napvilágban és oly kínzóan látszanak
a ráncaik és a rossz arcbőrük úgy fárasztja a szememet. De ráncaikkal
most mosolyt kreálnak, egy édes sértődöttséggel húzzák össze a szemüket
a nap alatt, mert az az ívlámpáknál is erősebb az ő szemüknek. És
szivaroznak és szinte elandalodva kavarják a feketéjüket és a
feketekávéban a sárga kávéskanál aranyosan csillan és csillan, mert
átsüt a nap a poháron. Ezek itt ha nem is gondolnak arra, hogy tavasz
van, de legalább szeretnek szivarozni, szeretik az édes forró
feketekávét, szeretnek lusták lenni, szeretik azt az ordináré életüket,
jól érzik magukat. Én nem tudok az égnél kékebbet és simábbat és
fényesebbet, ahányszor felnézek, csak azt tudom gondolni rá:
szívfájdalom, szívfájdalom!